Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-14 / 62. szám
9 1987. MÁRCIUS 14. Irodalom» művészet Garai Gábor: Cseresznyevirág S megindult, áprilisi léiben, mégis a cseresznyevirág. Didereg az éji sötétben, vacog, alig tartja az ág. Nézem a V ér mezön; kiontott szent Lelkek vére lenne tán? Rámlehelnek halványzöld lombok, hiszik, lesz nyár is igazán. Ha ebben a gazdátlan estben velem lehetnél! - Nincs csoda. Csak csillagként remegsz felettem, szerelmem csöndes mámora. Károlyi Árny: Mérleg önkínzás ez vagy meddő kísérlet küzdelem bármi a napok torlódó salakhegyében rendet csinálni nem szépíteni nem retusálni — nem hajszol önvád nem kerget szégyen süppedő talajon végre megállni Nyelik a kukák vas harcsaszája falja magába papírjaimat arcomig hajlik egy barackfa ága — egyszer elértem a fény angyalát mosószer-illatú friss vetett ágya fehéren vakított mint a tiszta láng mint ezer fokon olvadt anyag építő-teremtő matériánk A napok torlódó salakhegyében küzdelem bármi süppedő talajon végre megállni rendet csinálni nem hajszol önvád nem kerget szégyen méretik életem egy tiszta bíró két tenyerében nem így mondta, hanem úgy, hogy „berúgik”. Beszédhibás, kicsit ha- bókos asszony volt, arcán gyermeteg jóság és bizalom. „Az én anyósom is berúg, aka fianv születik, akár lányom.” Ezt egy másik szomszéd mondta, akinek már nem emlékszem az arcára. A tápszer forrni kezdett, gyorsabban kavartam. Közben füleltem, nem hallok-e gyereksírást.. De csak a kutya ugatott, talán biciklis ment el a ház előtt. Ekkor valaki megállt a hátam mögött, vállaltira tette kezét. Ki lehet? Apósom? Nem szokta így megfogni a vállam. Férjem? Más a járása. De hát... senki más nincs a házban. Csak a gyerekek. A gázt egészen kis lángra állítottam, hogy ne fusson ki a tápszer, a kéz pedig gyengéden és félreérthetetlenül atyai mozdulattal megszorította a vállam. — Ne félj — mondta. Itt vagyok én is. Ne félj. Nem lesz semmi baj. A hangra megfordultam, és ijedtség, csodálkozás nélkül láttam, hogy senki nem áll a hátam mögött. „Ki lehet?” gondoltam. És rögtön agyamba villant „nem lehet más, csak az Isten”. Erre mindjárt eszembe jutott: „de hát én nem hiszem Istent!” „Lesz, ami lesz” gondoltam. „Megmondom neki.” Kikapcsoltam a gázt, a fehér lábost félrehúztam. A gőz szivár- ványosan szállt föl az edényből. —= Ne haragudj — mondtam —, nem hiszek Benned. Nem tudom elhinni, hogy vagy. És nem is kértelek, hogy segíts. — De azért — mondtam tovább, megilletődve — nagyon jólesett, hogy gondoltát rám. Köszönöm, hogy törődtél velem. A Eobébi lassan hűlt. a konyha ablakain napsugarak törtek át. A sustorgó, zümmögő csendben hirtelen öröm szakadt rám, valósággal megszédültem bele. „Minden, ami fontos” gondoltam „ezután következik. Jó #s rossz mind azért volt, ami ez itán jön. Most kezdődik el az élet, amire készültem.” Azóta több mint két év telt el. Ez alatt az idő alat sokan meghaltak, akiket szerettem. Voltak akiket kor vitt el, más hozzámtart.o- zókat nem a kor, hanem egyéb testi vagy lelki betegség. De baj. ami felíordítja a világot, és feldúlja életünket, valóban nem történt. Ügy, ahogy megígérte. Poór József: Oroszlánok és almák z volt az igazi! — rikkantott Manzel bácsi. — Sohase lássak gyönyörűbbet az életemben! Jó erővel összecsapta tenyerét, hogy szétdörzsölje a markába köpött nyálat. — Ujjeeé, fiaim! Hogyan is tudhatnátok ti azt, kis taknyosok. A nap olyan volt, mint egy vörösen izzó bomba. Csak egy fülsiketítő robaj, és lélekdermesztő morajlással naprepeszek hullhattak volna a nyakunkba.. . — Hirtelen — ordított Gézára Manzel, az ősz raktáros —, mit látok, fiam? Egy pillanat alatt beállt az este. Ott,' Algériában, az Atlasz déli szurdokaiban. Kilesek magam elé. Szuroksötét és csönd. Tekintetem fölnyársalja az éjt. Nem kerepel a géppuska, hideg csúszik a nyakamba, lehúzódik a hátamon, nyiroktól ragacsosak az ujjaim.. . Géza ijedten pislant Manzel felemelt lapáttenyerére, megszeppenve odébbállna, ám észreveszi Manzel Samu szemében az érdekes, de megnyugtató ragyogást, s az öreg kézmozdulatából is látja már, hogy nem olyasmi fog történni, amitől félnie kell. — Lassan derengeni kezd előttem valami — suttog a raktáros, berogyasztja térdeit, egy-két óvatos lépést tesz előre —, valamit látok magam előtt, egyre jobban kirajzolódik előttem a táj vonala. Körös-körül sápadt színfoltok a sötétségben. A Sza-ha-ra, fiam, ez a Sza-ha-ra,... Nevetséges. Mondom neked, taknyos, nevetséges, ha az emberek berezelnek, bár annak aztán a fele sem tréfa! Mind azt tették, még a parancsnok is tele gatyával hasalt, és csak fülelt, fülelt. Hiiiiijj! Iiiijjuaáá, jaiiáááiii! — borzasztó sikolyok, őrjöngő, tébolyult hangokat vernek vissza a sziklahasadékok meredek falai. — Köröznek — pihegi Brandel, a légelhárítós — a holtak lelkei... — Meg a nagyanyád —* dörmö- gök oda neki ... Géza álmélkodva hallgat. Ismerte Manzel Samu hírét, de csak az almairól. A legszebb almái vannak ebben a határban, a falu emberei szerint daluktól hangos a kertalja. Azt beszélték az egykori idegenlégiósról, hogyha elcsípi kertjében a gyerekeket, lehúzza a nadrágjukat, es addig üti-veri ... — Sakálok hangoskodnak, legyintek — nevet föl az idős ember. — Vhrraárrr — vicsorint hirtelen, de tüstént tüsszent egyet. — Egészségére! — vágja rá Géza. — Vhrraárr — kezdi újra Samu bácsi —, és előkúszik az első oroszlán! Azt láttátok volna! Ott Algériában, az Atlasz déli szurdokaiban, a Szahara lepedőjén ... Géza nagyokat sóhajtva ballagott a poros mezei úton. Algéria, Oran, az Atlasz hegység, a Szahara, a Földközi-tenger, beduinok, és oroszlánok .. . Annyira szép, hogy nem is tudta, haragudjon-e Manzel Sámuelre, mert hazug, vagy pedig tisztelje-e, mert hős! Ezt még meg se kell beszélnie önmagával. Végül is Géza számára a falu legérdekesebb emberei közül a legelső helyre Manzel Sámuel került. Habár a vén „sivatagi hiénának”, ahogyan nevezték, nehéz harcot kellett vívnia Géza lelkében Kiss Bertalan dunai hajóssal. Géza Bertalant, a folyami medvét, már évek óta kísérte vegyes érzésekkel teli figyelemmel. A gyerek kezdeti bizalmatlanságát Kiss részeges kicsapongásai okozták, de miután Molnár Imre: Szökeilő szarvas szobrára Szarvasünőként villan el a perc, ha félsz, ha mersz, ha hullaként heversz. Szarvasünőként villan el a perc, nem éri el se csók, se nerc, se vers. a kiszolgált hajós italos természete megszokottá vált, elfogadta olyannak, amilyen volt, és saját álmaitól vezérelve bizalmába fogadta..., mert a valóság mögött mesés képeket látott: nyüzsgő kikötőket, es életében az egyetlen ismert hajóst, Kiss Bertalant látta sétálni a mólón, amint szíjon majmot vezet... Viharokat élt át, és megnyugtatta, hogy az izmos Bertalan pajkos mosollyal, könnyedén kormányoz, s kiált: — Géza, ez csak ízelítő! Magasságos ég! A Kazán-szoros sellői, zuhatagai! Ez mind-mind Kiss Bertalan alakjával párosult. A dunai hajós személyisége meg- támadhatatlan és sérthetetlen volt Géza szemében, ahogy saját szíve, lelke is bevehetetlen. Ebben a szívben, mely telve volt kikötők, hajók, tájak tömkelegével, izzó, feszítő és marcangoló érzésekkel, ebben csapott össze Kiss Bertalan folyami medve és Manzel Sámuel kiszolgált idegenlégiós — s a csatából Sámuel került ki győztesen. Bikarét. Valószínű, hogy valamikor rét is volt itt, de a terjeszkedő falu bekebelezte, elnyelte, s helyén házsorok épültek fel. Az új negyed neve így lett Bikarét. Az itt fel-, épült házak egyikében lakott a légiós. Géza a kertalján, a kerítésen keresztül érdeklődéssel vizsgálgatta az öreg gyümölcsfáit. A látványban nem csalódott, és most melegséget érzett Samu iránt. A kukoricásból váratlanul Manzel Sámuel lépett ki. — Mit koslatsz utánam! — dör- rent rá a gyerekre. — Zulukafferokat is látott? — Zulukafferokat? — vonta ösz- sze szemöldökét, az öreg. — Azokat! — Még pelenkásakat is, de az igazi — gyűlt fel egyszeriben Manzel Sámuel szeme —, az igazi látvány. az más volt. Hatalmasat csapott a tenyerébe, szétdörzsölte a markába köpött nyálat. — Ujjé, fiam! Hogyan is tudhatnád, te kis taknyos, a világ dolgait! A nap — úgy, ahogy mondom — vérvörösen izzott, úgy éreztem, hogy fejem fölött egy égető napbomba függ, már elkészültem rá, hogy a hálál most el nem kerül, hogy fülsiketítő robajjal, utána lélekdermesztő morajlással naprepeszek hullanak nyakamba ... Hirtelen — dörrent Gézára a fehér hajú „sivatagi hiéna” — mit nem látok?! — Semmit! Abban a minutum- ban beállt az éjszaka — vágta rá lelkesen Géza. — Az ám! Szarosok! — Szarosok — visszhangozza nevetve a gyerek is. — Ott Algériában, az Atlasz déli szurdokaiban, kilesek magam -elé. — A Szahara lepedőjére — súgja Géza. — Tekintetemmel szinte felnyársalom az éjszakát — Samu berogyasztja térdeit, s óvatosan előrelép. — Puff, puff, sakálok, puff — kiált Géza, de' az öreg talán nem is hallja. — Éterengenf kezd előttem valami, egyre jobban kirajzolódnak a táj vonalai, mindenütt kísérteties, sápadt szín: a Sza-ha-ra, fiam ez a Sza-ha-ra! Nevetséges, nevetséges... — Az — vág közbe a gyerek — mondom, tatus, nevetséges, ha az emberek... Manzel túlharsogja a másikat — Mondom neked, gyerek, nevetséges, ha az emberek betojnak! — A parancsnok is, annak pedig a fele se tréfa — szól vissza Géza. — Viijjj! — sikoltanak egyszerre. — Borzasztó sikoly — mondja az öreg —, őrjöngő, tébolyult hangot vernek vissza a sziklahasadékok meredek falai. — A holtak lelkei — rémüldözik Brandel, a légelhárítós. — Meg az öreganyád — derül Géza —, pedig azok csak sakálok. Hogy csinál a sakál? — Vhruaááá — vicsorint hirtelen Sámuel — vrrrhuáa, s előkúszik az első oroszlán! — Csak nem! — zengi a gyerek. A kiszolgált idegenlégiós alig bír magával, Melle erősen zihál, indulatosan beszél: — És Oran, meg azok a nők!... — Adj egy almát — szólt közbe Géza. Manzel Sámuel lendülete megtorpant, mire jobban körülnézett, a gyereknek híre-hamva sem volt. Géza szégyellte, hogy kísértésbe esett. Számára háromméteres drótkerítés sem jelenthetne akadályt, ha éppenséggel zsákmányhoz akarna jutni. Ám Manzel Sámuel esetében valami rendkívülit érzett, s meg is fogadta, hogy az almafáit nem dézsmálja meg. Néhány nap elteltével, amikor a raktárossal találkozott, zavarban érezte magát, utolsó alkalommal pedig megbújt a fák mögött, ahogy jönni látta az öreget. Végül is kerülni kezdte Manzel Sámuelt. Annál kevésbé a háza táját. Mindennap kiment a kertek alá, s megnézte az almafákat. A gyerek1 is, a volt idegenlégiós is titkon tudtak egymás ottlétéről. Géza bekanyarodott a raktár felé vezető útra. Szemközt jött Manzel Sámuel, a segédraktáros, a valamikori idegenlégiós. Sámuel ijesztően sápadt volt, szeme lázasan csillogott. — Négy nap múlva eljöhetsz, gyerek — mondta az öreg, miközben elmentek egymás mellett. Határba csalogató hajnalon a levegő érett gyümölcs szagával telítődött, Géza tíz kilométeres csa- tangolás után visszatért a falu kertjei alá. A pillanat töredéke alatt felmérté a kerítést, s könnyű testét fürgén átlendítette az akadályon. Macskaügyesen talpra esett Manzel Sámuel kertjében. Zavartalanul beljebb hatolt, s kiválasztotta a legszebb almafát. Felszökkent az ágak közé, egyre feljebb kúszott, míg kényelmes helyre nem talált a törzsnyeregben. Leszakította az első almáit. Ekkor megkondult a harang. Beleharapott a gyümölcsbe. Hallotta, mint ropog az alma a foga alatt, s hallotta a harang zúgását. Behunyta a szemét, s látta az algériai tájat. ésőbb az udvar felől ko- pácsolás hallatszott. A gyerek úgy érezte, hogy a nap tízszeres erővel perzsel, mint máskor. Mint az Atlasz hegység szurdokai közt... Valahol deszkába vertek szöget, odahallatszottak a kalapácsütések. Géza lehunyt szeme mesét látott: Manzel felemelte fegyverét az oroszlánra. Űjabb csattanás, kopácsolás. Sámuel meghúzta a fegyver ravaszát, az oroszlán förtelmeset bődül, s holtan terül el. A gyümölcsöshöz tartozó udvarból énekszó hallatszott. Az utolsó szöget is beverték Sámuel koporsójába. Összeállította; Rékasy Ildikó Faházak Vologdai rajz A K
