Szolnok Megyei Néplap, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

1987. MÁRCIUS 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Thália a Tisza partfán 7. A „kakasülő” és környéke Egy mezőváros múltja, jelene, jövője Honismereti, helytörténeti tanácskozás Mezőtúron Fejezetek a Szigligeti Színház három évtizedéből Szép, új színházunk lesz, örvendeztek a szolnokiak 1962 nyarán, amikor meg­kezdődött a Szigligeti Szín­ház épületének újjáépítése. Mások meg így mondták: na, már a régi, szép színházun­kat is elcsúfítják a moder­nizálásukkal. Az átépítés idején a társu­lat főleg „tájolt” — azaz a megye különböző városai­ban, nagyközségeiben tartott előadást. Hegedűs Ágnes és Tatár Endre (Bertók) a Dobozy-drámá­ban. Tatár Endre 1959-től haláláig a Szigligeti Színházban játszott, remek karákterszerepek egész sora őrzi emlékét. Nyugdíjas éveiben „új reneszánszát élte, több magyar filmben szerepelt 1962. szeptemberétől 1963. június végéig 12 bemutatót, csaknem 300 előadást tartot­tak. A mostoha körülmények ellenére is született néhány emlékezetes előadás, így a Jákai-adaptáció, A kőszívű ember fiai, Solti Bertalan rendezésében. (folytatjuk) Tiszai Lajos Kiknek volt igazuk? Va­lószínűleg annak a döntés­nek, amely alapján elhatá­rozták a korszerűsítést. De ez sem ilyen egyszerű. Való­jában csak renoválták a színház épületét, vagy újjá­építették, netán átépítették? A szolnoki városi színház homlokzata. A rajzot az 1912-es ünnepi megnyitóra kiadott „Emlékfüzet”-ből vet­tük. (1912. április 20j szerkesztette: Sipos Orbán, kiadta: a Jásznagykun Szolnok Vármegyei Színpártoló Egyesület, ké­szült: Háy Gyula villanyerőre berendezett nyomdájában.) „Csodabogár” különben ez az Emlékfüzet: méltató cikkek sora jelent meg benne a helyi „potentátokról”, egész oldalas fotóikkal, természetesen... A színpártoló egyesület teljes tisztikarának nevét is felsorolja, sőt a választmányi tago­két, alapítótagokét és rendes tagokét is. Ez még hagyján, tisztelet azoknak, akik pártfogolták a színházépítés ügyét, — de sajnos a színházat három évre bérlő Mariházy Miklós társulatáról ebből a füzetből elég keveset tudhat meg az érdeklődő. Alsó képünkön az 1920-as évek végén átalakított szín­ház épülete. A „ház” akkor már neobarokk jellegűvé vált. Hangsúlyozzuk: jellegűvé... A teljesség kedvéért: az épület újra ,.gyengélkedik”, a szépítkezésen kívül a korszerűsítés is szükséges volna. A kérdés gyökerét mesz- szibb kell keresnünk. 1912- ben ugyanis torzó született a Tisza partján, igaz, nem egészen egy év alatt. Idézet az ünnepélyes megnyitóra készült emlékfüzetből: „A színház külső díszítése sze­rény, valamivel kívánato­sabb lett volna magát az épületet is magasabb szintre és magasabb méretben emel­ni. Sajnos, hogy eme törek­vésnek az anyagi erő korlá­toltsága szabott határt. Szá­mot kellett vetni úgy a ter­vezésnél, mint a kivitelnél és feltenni a kérdést: szeré­nyebb külsővel most a jelen időben akarjuk-e bírni a ' színházat...? Tehát: ahol nincs, ott ne keress! Az 1920-as években a szép­nek nem mondható, de leg­alább egyértelműen szecesz- sziós épületet tovább „ösz- véresítették”. A homlokzat új. neobarokk jelleget kapott az építés során. A belső te­ret is átalakították. Nem csupán az érdekesség kedvé­ért: a páholyok és a karzat között szemmagasságig emelt válaszfai húzódott. A karzat­ról nem vezetett ajtó, lépcső séma páholyokhoz, sem a földszinti néző­térre. Akinek a karzatra — er­kély mai szóval — „szólt” a je­gye, csak messzi­ről láthatta a pá­holyok és a zsöly- lyék „jobb” kö­zönségét, de még a ki-bejárás is el volt különítve: míg a földszinti ülőhelyekre, a pá­holyokba a főbe­járaton lehetett közlekedni, a kar­zatra csak az épü­let jobb és bal oldalán lévő bejá­ratokon keresztül. Igen pimasz épí­tészeti megnyil­vánulása volt ez a kor uborkafás szemléletének. A nézőtér elvi­leg 800 személyes volt. A földszin­ten 305. a páho­lyokban 200, az erkélyen pe­dig 272 ülőhely volt. Állóhe­lyet annyit adtak ki, ameny- nyire igény volt. Egy-egy jobb előadáson — az 1930-as évek végén, a negyvenes évek elején — két, három­százan zsúfolódtunk a szék­kívül — próbaterem, társal­gó, büfé, stb. — a nézőtér át­építésével is számolnia kel­lett. 1962. november 7-re elké­szül a színház, ígérték a vo- luntarizmus megszállottjai az építők nevében. A szak­emberek tudták: sokkal több időt vesz igénybe az átépí­tés! Ahogy ez lenni szokott: a határidők csúsztak — nem az építők hibájából — mert a bontás és az építés során újabb és újabb nehéz műsza­ki feladatokat kellett meg­oldani. Végre 1963. szeptem­ber 20-án a névadó Sziglige­ti Ede Liliomfijával újra megnyithatta kapuit a szín­ház. Minden széken egy szál szekfű volt, így fogadták a közönséget, s akkoriban már ez természetes .volt — remek előadással. Az átépítésre horribilis összeget költött a megyei ta­nács — bár az épület külse­je szebb nem lett, sőt.. . Ügy tűnik ezen az alapvetően szerencsétlenül sikerült épü­leten negyedszázadonként kénytelen rajta hagynia a kezenyomát egy-egy jószán­dékú generáció. De az igazsághoz tartozik, hogy a korszerűség, az épü­let célszerűsége tekintetében minőségi változást eredmé­nyezett az 1962—1963-as át­építés. Ezt elsősorban azok tudják teljességében értékel­ni, akik még játszottak a ré­gi épületben, vagy nézőként ültek a faszékeken — netán álltak a karzaton! Jelenet az 1963-as Liliomfiból. A színen Győző László (Szilvái Tódor profesz- szor) Gyöngyössy Katalin (Mariska) és Bürös Gyöngyi (Erzsiké) Szigligeti Ede vígjátékát Berényi Gábor rendezte. sorok mögött és azok mellett a lépcsőkön. Az 1962. nyarán kezdődött átépítésnek a korhadt tető- szerkezeten, gerendázaton, a málló vakolatokon, a tűzve­szélyes elektromos hálózaton, a praktikus korszerűsítésen Nagy sikerű helytörténeti — honismereti konferenciá­ra került sor a napokban Mezőtúron. A város helytör­téneti kutatásának első ilyen jellegű rendezvényén a hely- és honismereti mozgalomban tevékenykedő mintegy száz hivatásos és amatőr kutató és érdeklődő vett részt. Az előadásokat három tudo­mányág művelői tartották, a régészet, néprajz és törté­nettudomány köréből. A hallgatók nagy érdek­lődéssel fogadták Szabó Lászlónak, a Szolnok Megyei Múzeumi Szervezet tudomá­nyos titkárának előadását, melyben Mezőtúr történel­mét vázolta fel, a kezdetek­től a kifejlett mezővárosi kultúráig. Előadásának ta­lán két legfontosabb gondo­latával, azt igazolta, hogy Mezőtúr, — bár sok szállal kötődik a Nagykunsághoz — Sohasem volt annak része, la­kosságát sohasem jellemezte a kun etnikum túlnyomó je­lenléte. Ugyanakkor meggyő­ző erővel mutatta ki mind­azon sajátos vonásokat, ame­lyek Mezőtúr városi fejlődé­sének méltó hagyományai, s amelyek a nem létező „kun tudat” helyébe léphetnek, — továbbápolásra méltón. A történeti előadások túlnyo­mó része a fentiek figye­lembe vételével foglalt ál­lást Mezőtúr és környékének történéti részkérdéseiben. Ilyen volt Mezőtúr település­földrajzának kérdése, Gom­bás István, Mezőtúr ipartör­ténete, Szabó Béla és az 1920-as évek földreformja, Tolnai Gábor előadásában. Különösen érdekes volt a mezőgazdasági termelőszö­Dalosok szpartakiódja 7a vaszvárás énekkel Az elmúlt esztendőkben hozzászoktunk már, hogy így március idusán „menetrend­szerűen” beköszönt az Ének­lő Ifjúság mozgalom. „Ha ta­vasz akkor énekszó” — han­gozhatna a jól ismert szö­veg szabad átköltésé. (Bár igaz, éneklés ide vagy oda; most jócskán késik a rügy- fakadás.) Az idén nem kevesebb mint négyezer kisdiák és kö­zépiskolás áll dobogóra szer­te a megyében, hogy dallal emlékezzen Kodály Zoltán halálának huszadik, és a KISZ zászlóbontásának har­mincadik évfordulójára. Az említett négyezres szám ön­magáért beszél: talán nem tűnik merészségnek párhu­zamot vonni a megyei sport- rendezvények versenyzői­nek létszámával. Jóllehet, az énekesek „szpartakiádján” más kategóriákban állnak rajthoz a diákok, mások itt a tétek és más élménnyel tér haza a közönség. A karének­lés nyújtotta gazdagodást és gazdagítást szóban vagy írás­ban meglehetősen nehéz el­mondani; ezt érezni kell — mégpedig személyes jelen­léttel. A résztvevő kórusok re­pertoárjában szinte kivétel nélkül szerepelnek tavaszi köszöntők, ébresztők, üdvöz­letek és még sorolhatnánk tovább. Mi sem aktuálisabb most, mint sürgetni a szép időt. Csak remélni tudjuk, hogy négyezer diákhang egy­másba kapaszkodva csodák­ra lesz képes, s elűzi a fa­gyot. — legalább a lelkek­ben. A mítosz szerint: Jeri­kóban a hangos énekszótól (és kürtöktől) kőfalak om­lottak le — csak nem okoz most gondot a tél egyre vé­konyodó jégfala? J. J. vetkezetek „hőskorának” történeti kérdéseivel foglal­kozó előadás. Nagy Lajos Mezőtúr termelőszövetkeze­teinek történetét érdekes szemszögből közelítette meg, amikor a Budapest újjáépí­tési munkáiból hazatérő ku­bikus-brigádok szövetkezet­alapító mozgalmának ese­ményeit mutatta be. Hallot­tunk Mezőtúr és az őt kö­rülvevő alföldi táj kapcsola­tairól. Az első napon elnök­lő Novák László az Alföld általános mezővárosi fejlő­désében mutatta meg Me­zőtúr helyét,, összehasonlít­va településünket a „három város” (Kecskemét, Nagykő­rös, Cegléd) fejlődésével. Hallottunk előadást Mezőtúr és a Viharsarok (Szabó Fe­renc), a Nagykunság (Zsol­dos István), a Tiszazug (Sza­bó István) kapcsolatrendsze­rérői. A tanácskozás második napján a régészet és nép­rajz tudománya vette át a főszerepet. Madaras László Mezőtúr és környékének ré­gészeti emlékeit szedte cso­korba. Talán ezen emlékek közül is kiemelkedik a Túri tájhoz kötődő kétpói honfog­laláskori (X. század) törzs­fői vagy nemzetségfői lelet, mely a magyarság legkoráb­bi generációjának megtele­pedését mutatja. A vidék magyar nyelvű lakosságának jelenlétét az Árpád-kori és középkori magyar sírok (te­metőrészek) igazolják, alátá­masztva a régészet oldaláról Szabó László történelmi meg­állapításait. Sok érdekesség hangzott el Mezőtúr népraj­záról. Nagy Molnár Miklós összefoglaló előadása után a A Pécsi Galéria legérde­kesebb bemutatói közé tar­toznak az „Új szenzibilitás” elnevezésű tárlatok, amelye­ket 1981 óta biennálé rend­szerűén, azaz kétévenként rendeznek meg a mecsekal- jai városban. A kiállítások napjaink magyar képzőmű­vészetének egyik jellegzetes irányzatáról adnak képet. A pénteken megnyílt újabb tárlaton — címe: „Űj szen­zibilitás IV”, lévén ez már a negyedik bemutató — hu­szonnégy művész munkái láthatók. temetkezési szokásokról, a túri aratókról, a könyvtár helytörténeti anyagáról tud­hatott meg érdekességeket a hallgatóság. Érdekes színfolt­ja volt a tanácskozásnak az, amikor Kávási Sándor elő­adása után néhány mezőtú­ri dallamot közös éneklésen hallhattunk a tanácskozás résztveővinek „kórusától”. Mint Tálas László összefog­laló záróértékelésén rámu­tatott, jelentős eseménnyel gazdagodott Szolnok megye honismereti-helytörténeti mozgalma. A példamutató felkészülés a tanácskozásra, a kifogástalan és magasszintű szervezés a város vezetőinek és lakosságának nagyfokú figyelmét igazolja, példát mutatván a szülőföld, a szűkebb pátria, egy-egy vá­ros szeretetéből. Az ilyen konferenciák — amelyeken hivatásos és amatőr kutató egyaránt magas szinten elké­szített dolgozattal van jelen, — mindenképpen a honis­mereti munka hajtóerejévé válhatnak. A tanácskozáshoz jó han­gulatú kiegészítő rendezvé­nyek is társultak, például a Túri Fazekas Múzeum új időszaki kiállítása a Szol­nok megyében gyűjtött la­kodalmas szokásokat mutat­ta, illetve mutatja be. A rendezők szándéka szerint a helytörténeti — honismereti tanácskozást kétévenként rendezik meg, kötődve a már híressé vált helyi kez­deményezésekhez, a Mezőtú­ri Művésztelephez, a Faze­kas Alkotótáborhoz, színesít­ve a város kulturális, tudo­mányos életét. Madaras László Az „Űj szenzibilitás” (ér­zékenység) a kortárs képző­művészet nemzetközileg is­mert és elismert irányzatát jelöli. A szenzibilitás szó az alkotók fokozott társadalmi érzékenységére utal. A Pécsi Galéria szinte ki­zárólag a legújabb hazai és külföldi képzőművészeti tö­rekvéseknek ad helyet. A kiállítás április 5-ig lá­togatható a Széchenyi téri és a Szent István téri termek­ben. Iskolanévadó Serényben A Jászberényi Erősáramú Szakközépiskola hagyomá­nyosan a tavaszi történelmi ünnepeken rendezi meg is­kolanapját. Ilyenkor a gaz­dag szakmai programokkal, sportvetélkedőkkel emlé­keznek meg a diákok a ne­vezetes forradalmi évfordu­lóról. Az idei iskolanap egye­dülálló esemény miatt válik emlékezetessé az intézmény történetében. Tegnap délelőtt tartották a jászberényi szakközépiskola névadó ünnepségét. A ven­dégeket, a Művelődési és az Ipari Minisztérium képvise­lőit, a város vezetőit, az is­kolával szoros kapcsolatot tartó üzemek, intézmények képviselőit, az ünnepséget jelenlétükkel megtisztelő ro­konokat és a diákokat, Sán­dor László tanár köszöntöt­te. Bakki Árpádné igazgató ünnepi beszédében örömmel jelentette be, hogy * régóta melengetett vágyuk teljesül, ezentúl a 20. század jeles ma­gyar tudósának, mérnökének nevét viseli az iskola. Az iskola neve Liska József Ipa­ri Szakközépiskola lett. Ezután dr. Retter Gyula egyetemi tanár a műszaki tu­dományok kandidátusa mél­tatta az 1967-ben elhunyt, Kossuth-díjas tudós a ma­gyar tudományos élet, az erősáramú elektronika és ipar, valamint a mérnök­képzés jelentős * egyéniségé­nek munkásságát. Példaként . állította a diákok elé a név­adó életútját, a tudományos eredmények elérése érdeké­ben kifejtett álhatatos tevé­kenységét, a tudás és az alapos, kitartó munka iránti tiszteletét. Az ünnepségen az iskola KISZ-szervezete új zászlót kapott a városi KISZ- bizottságtól. Ezután a név­adó tanítványa, dr. Molnár L. László, a Hűtőgépgyár fő­osztályvezetője leileplezte Si- sa József iparművésznek a tudóst ábrázoló bronz dom­borművét. A tudós portréjá­nál a budapesti műszaki egyetem a város és az iskola képviselői, valamint a csa­ládjának tagjai helyeztek el koszorút. Liska József meg­jelent munkáiból, a roko­noktól kapott személyes tár­gyaiból kiállítást rendeztek. Az egésznapos program a tanulók sportvetélkedőjével zárult. Tárlat Pécsett „Új szenzibilitás”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents