Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. FEBRUÁR 28. A Néplap vendége: Vég Pál alezredes A villámcsapás, az ultrakönnyű gép és a mérnök esete Ügy szeretem, hogy az életemet is odaadnám érte, mondjuk sokszor. Vég Pál, a Killián György Repülő Műszaki Főiskola alezredese esetében nem túlzás a kijelentés, elvégre althatatlan szenvedélyéért, a repülésért egyszer már hajszál híján az életét áldozta, hiszen a klinikai halál állapotából hozták vissza az orvosok. — Ez a tragikus eset 1969 júliuséiban történt. A Killián főiskolát alig néhány éve végzett főhadnagyként vitorlázó repülőgépemmel Kiskunfélegyháza környékén viharzónába jutottam. Éppenséggel még maradt annyi időm, hogy kikerülhettem volna, de parancsot kaptam: le kell szállni. Belerepültem a zivatar közepébe, csapkodott a mennykő, de sikeresen földet értem. Már kiszálltam, és harmadma- gammal a hangár felé toltuk a masinát, amikor azt még hallottam, hogy egy sistergő hang süvít felénk, és engem a repülő farkához lök. Oda csapott a villáim. Nekünk, kettőnknek, akik elől fogtuk a szárnyakat, azonnal megállt a szívverésünk, légzésünk. A hátul segítő félig megbénult. Ott várakozott egy mentőautó — ez a repüléseknél mindig kötelező — amelyik szirénázva, rohant velünk a kórházba. Már a kocsiban elkezdték az újraélesztésünket. Sajnos, a társamon nem tudtak segíteni, meghalt. Nekem hihetetlen szerencsém volt, mert ahogy mesélték, a szívbillentyűket nyitott állapotban érte a villámcsapás, így vissza tudtak hozni az életbe. Egy év iszonyatos erőfeszítése — jógá- zás, úszás, kerékpározás — kellett, hogy ismét egészséges legyek. Az orvosok meglepetéssel vették tudomásul: nem lett maradandó egészségkárosodásom. Ha valaki most azt gondolná, hogy a „vén kaszás” suhintásának a szele örökre elvette Vég Pál kedvét a repüléstől, téved. Ezt igazolja az is, hogy a mai napig mintegy 1800 órát töltött különböző típusú vitorlázó, motoros, szuperszonikus és ultrakönnyű repülőkön a levegőben. — Szerencsére, nem maradt bennem félelem a villámtól, egyszerűen ma is úgy fogom fel az egészet: hihetetlenül szerencsém volt. Mindezek után is állítom, hogy a légi országutak századnyira sem veszélyesek, mint a földiek. Felgyógyulása után afféle „kírriélő beosztásba” visszakerült a Killián főiskolára. Szigorúan a lelkére kötötték: óvja magát, nehéz fizikai munkát ne végezzen. Mindezek ellenére — egy alapos orvosi vizsgálat után — esztendő teltével már újra repült. Közben azért egyre több órát szentelt egy másik szenvedélyének, a repülőgép-tervezésnek is. Parancsnokai — látva érdeklődését — lehetővé tették, hogy elvégezze a Budapesti Műszaki Egyetem mérnök- tanári szakát. Sőt ezt követően ugyanezen az egyetemen repülőmémök képesítést is szerzett. Jeles diplomáját 1983-ban kapta kézhez, mégpedig oly módon, hogy az utolsó két évet bentlakó hallgatóként végezte a tizen-, huszonéves fiatalokkal együtt. Így aztán közel a negyvenhez, ő volt e patinás intézmény „legkorosabb” nappali tagozatos hallgatója. — A temérdek kollokvium, szigorlat remek leckének, erőfeszítésnek bizonyult. Rendszerbe foglalta, helyére tette az eddigi ismereteimet. Engem a repülésben legjobban mindig is az ember évszázados, ősi álma foglalkoztatott, az, hogy olyan gépeket kellene tervezni, amelyekkel egy, esetleg két személy a saját kedvtelésére emelkedne a felhők közé. 1981-től Nagy Szilveszter barátommal közösen mi terveztük, szerkesztettük és honosítottuk meg az Alföldön az első motoros sárkányrepülőket. Tulajdonképpen már ez is ultrakönnyű gép, csak éppen nincs fülkéje és súlypont áthelyezéssel kormányozható. Vég Pál az örökké nyugtalan emberek közé tartozik, és nem elégedett meg ennyivel. Fűtötte a kíváncsiság: még szebb, már kabinnal, szárnyakkal ellátott repülőket kellene alkotni, amelyek szintén ultrakönnyű gépek. Ennél a kategóriánál az a legfőbb szempont, hogy a gép összsúlya nem lehet 150 kilónál nehezebb. Az egyetemen három ilyen gépet tervezett. Elkészültük után természetesen ő próbálta ki — szaknyelven fogalmazva repülte be — ezeket a törékenynek tűnő, de mutatós és erős „égi madarakat”. Most azonban még nagyobb fába vágta a fejszéjét, hiszen Nagy Szilveszterrel közösen már kétüléses, ultrakönnyű gépet terveznek, melyet Szolnokon, az MHSZ repülő és ejtőernyős klubja segítségével építenek meg. Hogy mennyi idő kell mindehhez? Elképzeléseik szerint a repülő már ebben az évben szállni fog. — Könnyűfémből, műanyagból áll a szerkezete, a maximális sebessége 120— 130 kilométer lesz. Légcsavaros dugattyús motor emeli a levegőbe, és százkilométerenként 12—14 liter gépkocsibenzint fogyaszt. Nagy előnye még, hogy akár egy lucerna tábláról is felszállhat. Tudom, mindezek után nem egy olvasóban felmerül a kétely: ez az illető afféle szakbarbár lehet, akit a repülésen, a tervezésen kívül az égvilágon semmi sem érdekel. Téves a feltételezés, hiszen szeret olvasni, kedveli a zenét, a képzőművé-. szeteket. Kisplasztikáival már díjat is nyert Ügy tűnik, gyerekei közül inkább a fia halad a nyomdokain; harmadéves programozó matematikus a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. — Meglehet, nagy szavaknak tűnnek, de engem minden a repüléshez fűz, még a pár perces klinikai halálom is. Ezek a légi utak kitartásra, rendszeretetre nevelik az embert, és talán nem túlzás, eme jelzők rám is illenek. Gyermekkoromban Kecskeméten sokszor ábrándoztam arról, hogy olyan repülőgépeket tervezek, amelyeket majd én vezetek. Nekem ez sikerült. Ugyanakkor hiányérzet is gyötör: mert az ösz- szegyűjtött ismereteimet nem szeretném valamikor magammal vinni örökre. Szívesen átadnám a fiatalabbaknak. Elképzelésem már van minderről, és remélem néhány év múlva mások is kedvet kapnak ehhez a nálunk már szinte elfelejtett, de gyönyörű hivatáshoz: a repülőgép-tervezéshez. D. Szabó Miklós Épül a tiszavárkonyi alkotóház Már így készülő állapotában is szép látványt nyújt az épülő tiszavárkonyi alkotó- ház, melyre még a hideg tél beállta előtt fölkerült a jellegzetességei adó nádtető. (Fotó: Mészáros) Kié lesz az oroszlán? A kézművesek mostan itt tartanak próbát, előadván: Pyra- mus és Thisbe históriáját... A helyszín Törökszentmiklós, a Székács Elemér Mezőgazdasági Szakközépiskola A göndörhajú, hosszúra nyúlt Jeskó Tamás egy szék tetején áll. Orrát az égnek csapva, magas fejhangon skandálja: „Nagysádtok e dolgon csodálkozhat nagyon, míg kiderül minden, ami rejtve vagyon...” Közben egy szemvillanás alatt ott terem mellette — a szemtelenül öntelt Zuboly képében — Kovács Attila, hősi pózt felvéve, s a lányos arcú Dudás, Kormos Robi, a szemérmes Thisbe. Aztán „falat képezve” előlép Kiss Gabi... „Ez ifjú Pyramus, bárki megtudhatja, és e szép leányzó Thisbe, nem tagadja. ..” A nézőtér felől bugyborékoló nevetés hallatszik... „Ez a sáros, meszes férfiú fal légyen, mely a szeretőket választja írégyen, melynek ha- sadéícán két szerető szája suttogott örömmel, senki ne csudálja... Ez, akinél lámpás, bokor van és kutya — mutat a kikiáltó a szendén beoldalgó Kovács-Szűcs Miklósra — a holdat jelenti, mert mindenki tudja, holdvilágon összejőni nem rettegtek, az Ninus sírjához találkozót tettek. .." Egy szereplő híján a jelenet készen áll. Következik az ocsmány bestia, név szerint oroszlán, aki az elébb jött Thisbét ottan kalandozván majd halálra ijeszti: vagyis az elsősök között is talán a legkisebb, csaknem cérnavé- kóny hangú Bécsi Tóni... Csupa kérdőjel... A törökszentmiklósi Székács Elemér Mezőgazdasági Szakközépiskola ebben az évben alakult diákszínpada Shakespeare Szentivánéji álom című színművének az amatőrszínjátszásban is nagyon népszerű Mesterembe- rek-jelenetét próbálja. Az egyébként gépész és állat- egészségőr szakmát tanuló „játszó személyeket” a színházzá varázsolt osztályterem padjaiban szorongó hívatlan vendégek sem zavarják az önfeledt bolondozásban. — Nagyon fontosnak tartom, hogy az előadásainkba átmentsük, beleépítsük azt a sajátos diákhumort, ami az iskolában, a gyerekek között nap mint nap újjászületik, ami nélkül — ugyanúgy, mint a régi időkben — íztelen és színtelen lenne az a nagy egész, amit az iskolai vagy diákéletnek nevezünk — szögezi le rögtön a beszélgetésünk kezdetén Kakuk Imre tanár ür, a színpad fiatal vezetője. — Ha a játékban ezzel összefüggésben a kellő mértékben szabadjára engedjük a gyerekek fantáziáját, megélt közösségi vagy egyéni élményeit, bizUts, hogy ezzel együtt olyan pedagógiai helyzeteket teremtünk, amivel az iskolai oktatás keretén belül sehol máshol nem találkozunk. Máris benne vagyunk a halottaiból évről-évre feltámadó diákszínjátszás körüli kérdőjelek dzsungelében. Kell-e egyáltalán játszani, s ha igen, mivégre? Milyen darabot kell választani ahhoz, hogy a hatás el ne maradjon — nemcsak az országos fesztiválok nagytudású, szigorú, de ahogy mondják, elvétve szeszélyes igényeket támasztó zsűrijében — hanem elsősorban a játszókban, a közönségben. Persze az is kérdés, hogy ez utóbbi egyáltalán létezik-e? S ha már tudjuk, hogy mit, még akkor sem biztos, hogy a jó választ találtuk meg a hogyan kérdésére: teszem azt egy „színház kicsiben” jelszóval kéne elindulni, vagy üdvösebb a belsőségek mellett a külsőben — a kellékek, a jelmezek, a díszletek ügyében például — puritán egyszerűséggel amatőrnek maradni. Satöbbi. Mindenféle ünneprontó szándék nélkül: lehet-e jobb alkalom a mainál arra. hogy egy pillantást vessümc a diákszínjátszók lázas készülődése mögötti örömükre, és gondokra, hisz az országos diáknapok megyei bemutatóin — két év szünet után — éppen ma délelőtt és va— Az irodalmi színpadok létjogosultsága, helyzete csaknem mindig kételyeket teremtett azokban az emberekben — uram bocsá’ azokban a pedagógusokban is — akik körülötte forogtak vagy csak tudtak róla — véli Papp Alice, a Verseghy Ferenc Gimnázium régebben hosszú ideig színpadvezető, nagy tapasztalatú tanára. A következtetés csak egy kimondatlan gondolat: a dilemmák időnként egyenes arányban nőttek a külső szemlélőknek a játéktól mért távolságával. — Pedig nagy nevelési lehetőségek rejlenek ebben a formában, különösen manapság, amikor a gyerekek érdeklődése — legyenek gimnazisták, szakközépiskolások vagy szakmunkástanulók — távolabb esik a művészetektől, az irodalomtól. Ezért az egyik legfontosabb feladatunkat könnyítheti meg az irodalmi színpad: a jó és értékes művek, szép versek megszerettetését, népszerűsítését. A vélemények persze erősen megoszlanak abban, hogy mit kell játszani. De hogy kell, azt senki sem vonja kétségbe. A lányos képű, elsős Bécsi Tóni mondja: — A folysón állított meg a tanár úr azzal, hogy szükség van rám, mint oroszlánra... Aztán az irodalmat tanító A reális önismeret, önértékelés, a gátlások leküzdése, az önbecsülés, az érzelemgazdagság, a fegyelem, a kitartás mellett a legfontosabb kulcsszó az alkotás — akkor is, ha az amatőr színjátszás, mint mondják, ínséges időket él át. Nemcsak arról van szó, hogy a kiválasztott klasszikus vagy mai szerző darabját, vagy annak részletét a rendező-tanár hogyan teszi — a saját és a gyerekek ötleteivel fűszerezve — a nézők számára finoman fogyaszthatóvá. (Barócsi tanár úr szerint az egyik nagy baj éppen az, hogy ma már alig van közönség, elmaradozott a hatvanas évek virágkorában még természetes velejáróként kezelt „slepp”, lassan mindinkább vággyá szelídül az alkotáshoz nélkülözhetetlen sikerélmény.) Ügy tűnik, a diákszínjátszás esetében őshonos másik műforma, a közösen szerkesztett, összeállított műsor sem meríti ki teljes mértékben e gyönyörű emberi képességünk, az alkotás fogalmát. De erről szóljon inkább a Verseghys, negyedik a-s Márki Ági, akinek őskori érettségi cimű darabját Pin- tóné Vaszi Borbála rendezésében adja majd elő a bemutatón az a tízegynéhány lány: — Igazán ne tessék tőle sokat várni, annyi az egész, hogy összejöttünk, játszotsárnap lépnek színpadra a csoportok a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban?! tanár úr is mondta, hogy jobb lesz, ha járok...! A saßt érdekemben... mert az Antigonét nem nagyon szeretem. .. és a jegyem se valami fényes... először a próbán nem tudtam mit kezdeni, de aztán minden jött magától. .. A kollégiumban most már Robival együtt mindig azt kérdezik tőlünk: Na mi van, elmennétek-e ekhós szekérrel színésznek? — A folyamatos munkának nagyon nagy haszna van — foglalja egybe mintegy ösz- szegzésképp Barócsi Jenő, a 605-ös Ipari Szakmunkás- képző Intézet és Szakközép- iskola ebben az évben negyedszázados fennállását ünneplő Vasrózsa irodalmi színpadának vezetője. — Nézze, ahogyan a sportolókon meglátszik, hogy rendszeres testedzésben vannak, ugyanígy érezhető a közvetlen eredmény az amatőr színjátszók mindennapos nyelvhasználatában, beszédében, mozgásában, kiállásában. .. Tegyük hozzá: gondolkodásában, viselkedésében és magatartásában is. Mert aki a különböző alakok más-más élethelyzetekbe csöppent szerepét — egy kicsit is magáénak tudva — el tudja játszani, az már felnőttként is jobban tudja önmagát formálni. tunk egy jót. A tavalyi szalagavató előtt kezdődött, amikor az osztályunknak műsort kellett volna csinálni, de sokáig nem volt egy épkézláb ötletünk sem. Aztán egy este nekiültem és megírtam, majd hogy jobb legyen, versbe szedtem. Tóth Lajos tanár úr is megnézte, segített díszletet csinálni — két bunkót, meg bokrokat, —, a lavórban-vödörben horgászás meg az öngyújtós túz- csiholás a mi ötletünk volt. Az irodalmi színpad újjáalakulása miatt, no meg hogy valami igazán diákos, „iskolás” műsorunk legyen, azért csináltuk meg ezt az egészet. * * * A törökszentmiklósi Székácsban akkor hág tetőfokára a próbahangulat, amikor Vackor ellentmondást nem tűrő hangon jelenti ki: Gyalu asztalos, te léssz... De nem tudja befejezni mondatát, mert közbeordít Zuboly: Ide nekem az oroszlánt is! Azt kérdezi kedves olvasó, hogy mindent egybevetve, összességében milyen következtetést kínál ez a bizonyos ordítás? Nos, legalábbis any- nyit, hogy elgondolkodjunk a kérdés bonyolultságán: vajon a jövőben kié is lesz a bestia, név szerint oroszlán. .. Bálint Judit ...vagy mégsem? Játszottunk egy jót
