Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-21 / 44. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1987. FEBRUÁR 21. Kellenek-e a megszáílottak? Kellenek-e nekünk (neked, nekem!) a megszállottak? Kellenek. Nekem (neked, nekünk?) kellenek. Nem először gondolkozom el a dolgon, ezt bevallhatom, de valahogy mindig visz- szariadtam a szótól: megszállottak. Van ebben valami földöntúli hangulat, vala­miféle emberfölöttiség, olyasmi, ami soka­kat megriaszt, és hát én magam is sokat kóstolgattam már ezt a szót. Megszállottak. Emberek, akik szokatlan módon ragaszkodnak valamihez, amiben föltétlenül hisznek. Olyanok, akik ebben haszonelvű világban nem forinttal mérik föltétlenül a tennivalókat. Emberek, akik kimondatlanul ugyan, de áldozatokat vál­lalnak, mert nekik „ügyük” van. Megszállottak. Megint belekóstoltam a szóba és^ valahogy jobban ízlik. Mert hi­szen erről van szó: az ügyről és a hitről. A véletlen sodort Balassagyarmatra, de a példa, amit elősorolok, aligha a vélet­len műve. Annak így kellett lennie, azt hiszem. Rossz ízű jelzők is kapcsolódtak az Ipoly-parti, hangulatos határvároshoz, egy azonban elvitathatatlan volt tőle: á genius loci. A hely szellemét ugyanis Ma­dách Imre, Mikszáth Kálmán és Szabó Lő­rinc határozták meg, hogy a történelmi fundamentum megteremtőjét, Balassi Bá­lintot ne is említsem. Szóval a művészet — sorolhatnék még néhány művelőjét, de talán ennyi is elég — megtelepedett a vá­rosban régóta. Horváth Endre nevét ke­vesen ismerik, pedig néhány ma is hasz­nálatos papírpénzünket ő álmodta meg. A grafikus nevét vette föl a városi galéria, mert a város szülöttének emlékét sem hagyták az időbe veszni. De mit ér egy galéria — amelyiknek még igazi helye sincs évek óta —, ha nincs lelke? Hát van. Harminc körül jár az a fiatalember, aki figyelemre méltó szobrokat csinál esztendők óta, s aki újra-betelepülöként a galéria híve lett. Egy-két esztendő alatt a Palóc Múzeum szűköcske termében a kisváros közönsége megismerkedhetett a mai magyar képzőművészet rangos fiatal­jaival, akiket Csemniczky Zoltán hívott meg kiállítani. A hely szelleme kötelezte őt, s ma lassan a hely,' a kisváros elkép­zelhetetlen nélküle. Túlzás? Innen, a szőkébb hazából ne volna pél­da múltból és jelenből? Akad bőven, még frissen fájó is. Papi Lajos például. A hiánya fáj. De van valami ezekben az emberekben. Túlnőtt Papi Lajos is raj­tunk, mert az életével Kisújszállást szol­gálta, s halálával beteljesítette ezt a szol­gálatot. Ügy halt meg. hogy itt maradt közöttünk. Emlékeztet az életével, emlé­keztet a gyűjteményével, emlékeztet a szavaival. Legyen neki könnyű a föld, mert könnyűvé akarta tenni az élőknek az életet. Könnyebbé. Kellenek-e nekünk a megszállottak? Kellenek-e olyanok, akik nem önmagukban, önmagukról gon­dolkoznak, akik fejében előbb fogalma­zódik meg a szó: mi, mint az én? No, persze nem lehetünk mindannyian galériaszervezők, tudatos képtárgyűjtők, mert nem is mérhetjük magunkat az iga­zi megszállottakhoz. De vajon néztünk-e már körül, akár a házban vagy az utcá­ban, ahol élünk? Föl sem tűnnek azok, akik kiskapával verik ki a gazt a város­széli buszmegálló tövéből, akik lapáttal nyitnak utat az utcában hetek óta tóvá szélesedett tócsáknak, sokadszor is szó nélkül takarítják föl a lépcsóházat. akik ' számára az udvariasság nem póz, hanem része az életüknek. Csak látszólag más dolgok ezek. Vala­honnan talán innen nő ki, itt gyökerezik a megszállottság. De legalább is itt gyö­kerezhet. Mert rend van bennük és ez a rend nem a diváthoz igazodik. Manapság jó dolog a vállalkozó szellemre hivatkoz­ni, jó dolog a vállalkozó szellem révén pénzhez, sikerhez jutni. Tud­juk, éljük: a világ nem az élhetetleneké. És akkor jönnek ezek a megszállottak, akikben belül rend van, és akik ahelyett, hogy kémének — ad­nak inkább. Már fitymáljuk is őket: ó, a szegények, ó, az élhetetlenek. Pedig hát a sokszor erős' „kaparj kurta” • szemlélet fölött ők bizonyítják a hovatartozást, az önzetlenséget. Van, aki kapával, van, aki tollal, van, aki gyűjtőszenvedéllyel. Csak jut eszembe hirtelen az az igazi tanító Tiszaszőlősről, aki perel a falu ne­véért. Perel? Tulajdonképpen csak perelt, mert kicserélték már a táblát a falu alatt. Néhány betűvel volt csupán gondja, de ezt a gondot többre tartotta sok egyébnél. A hely, a lakóhely becsülete szólította őt harciba. Múlhat valami néhány betjűn ? Sok is, kevés is. Tiszaszőlős tanítója a hagyományért „verekedett”. A hagyomá­nyért, amiből építkezhetünk, ami nélkül kevesebbek lennénk. Azt akarta, hogy a változásokban maradjon állandóság is. Nincs település a megyében, az országban, melynek ne akadna megszállottja. Nélkülük talán nem az lenne a város vagy a falu, ami éppen most. Nem lenne ott rosszabb az élet csak másmilyenebb. A nevüket sem tud­juk. Róluk nem neveznek el utcát soha­sem, még talán egy érem sem jut nekik a mindennapok zűrzavarában. Esztendők múltán talán már a nevük is elmosódik, csupán egy szeretettel fogalmazott falu­krónika marad utánuk, egy parasztház a környék bútoraival, néhány kép, szobor tárgyak — egy hangulat. A hely szelleme, amit nem hagytak kisöpörni. Rettenetesen nehéz velük. Ezek az em­berek konokul hisznek, hitte) harcolnak és nem adják föl semmiképpen. Sok sebet kapnak, sokat adnak is közben, mert a célig el akarnak jutni, és hát akik ebben segíthetnének, annyi minden mással is foglalkoznak (néha épp’ útban állnak ...). Nehéz velük — de jó. Nélkülük keveseb­bek lennénk. Kis és nagy megszállottak is kellenek.. Sok-sok megszállottra van szükségünk, változzunk és hogy állandóak maradjunk. Hogy abban változzunk, amiben szüksé­ges, és abban maradjunk állandók, amiben fontos. Egyként kellenek a nagynevű és a szürke eminenciás megszállottak, akik éle­tükben munkálkodnak a hely szellemének megőrzésén-megteremtésén, később — többnyire névtelenül — ők maguk válnak a hely szellemévé. A helyé, ami az ottho­nunk, a szülőföldünk, a vidék, ahol élünk, és éltek az előttünk járók. Akik megerő­sítik bennünk az érzést: tartozunk valahová, valakikhez. Kellenek a megszállottak. Segítsünk nekik. Modern gépeket állítottak Üzembe a Türke vei Háziipari Szövetkezet szövödéjében így, a termelékenység növelése mellett, szélesebb választékban készítenek lakástex­tíliákat, melyeknek 50 százaléka a Népi Iparművészeti Tanács zsűrije elé kerül. Fel­vételünkön a Győrből vásárolt gépek egyike munka közben (Fotó: Mészáros) Am olajat kutatják A sártenger matrózai — A szakmánk tekintélye...? — kapta fel a fejét a mellettem üldögélő szakállas fiatalember. — Azt tapasz­taltam, hogy itt Szolnokon alig van... Lenézik a „fúráso­kat”, Csak legyintenek ránk, hogy csavargó népség ... Pedig alig ismerik a munkánkat! Otthon,_ Érden viszont, ahol még ennyit sem tudnak az egészről, mint itt, azt mondják: fúró­mester. Ez igen, ez már valami lehet!? Szóval, ennyit a mi megbecsülésünkről, és a szakma tekintélyéről. Sem egyik, sem másik vélemény nem érdekes, és nem is igaz. Eredetileg egy téli riportot szerettem volna írni, a der­mesztő napokról, a havas ke­retbe foglalt fúrótornyok tö­véből. Az idő viszont közben megenyhült, s hogy mégis lett riport, az két dolognak köszönhető igazán. Egyrészt megnyugtattak a Kőolajkuta­tó Vállalatnál, hogy elment ugyan a hó, de megjött he­lyette a sár, és ez talán még rosszabb, mint a fagy, a hó. Másrészt a fúrótornyok tövé­ben sem igazán az elemek a lényegesek, hanem azok, akik ott dolgoznak., ök pedig vál­tozatlanul kint vannak, s élik furcsa ritmusú, az otthontól távoli vándoréletüket. Nem kis viszontagságok ré­vén, egy eredetileg égszín­kék, de út közben egyenletes barnává sározódott Niva te­repjáró „fedélzetén” jutot­tunk el a Tiszakürt 2-es ku­tatófúráshoz. A gépkocsit Ga- lambosi Lajos munka- és tűzvédelmi vezető — egész­napi fő patrónusom — igye­kezett a járt úton tartani, már ahol volt ilyen. A latya­kos, sáros mezei utak időn­ként a Párizs—Dakar rallyt idéző pózokba kényszerítet­ték, autónkat, de végül is sze­Sajátos folyamatos munka­rendben dolgoznak, öt nap .munka, napi tizenkét órában — nappalos vagy éjszakás műszakban —, öt nap pedig szabad, otthon a családdal. A dolgozók kezdetben csak ne­hezen fogadták el ezt a for­mát, ma viszont már e mun­kahely egyik előnyeként em­legetik. Kétszeresen vándor- élet az övék; vándorol a munkahely, és vándorolnak az emberek is — ötnaponként haza. — Furcsa dolog ez — mondta elgondolkozva a fú­rómester. — A feleségem gyakran mondja, hogy miért nem hagyom itt, s miért nem keresek közelebb munkát, de a választ ő maga is tudja rá: ebből a keresetből építettünk Érden lakást, s ebből tudunk úgy élni, ahogy élünk. Talán el is mennék, ha valahol kö­zelebb, hasonló jövedelmű helyet találnék, de nemigen van ilyen... Nos, igen. Fölösleges lenne szemérmesen tagadni: a leg­főbb megtartó erő a pénz. Lehet beszélni a változatos­ságról, lehet a kellemes nyá­ri körülményekről, vagy ép­pen a jó közösségről, de mindezek csak apró részigaz­ságok, szerepük másodlagos. A fúrómester 12 ezer forint­ja, a motorkezelő 8—9 ezre, s a kezdő segédmunkás 6—7 ezres keresete, bár már nem számít kiemelkedő jövede­lemnek, még mindig vonz­erőt jelent. A tél hideg, a tavasz és az ősz pedig egyetlen nagy, sá­ros küszködés. Nem véletlen, hogy gyakorta bedobják az új emberek a törülközőt, s akár egy-két hét után már elköszönnek. Van, aki a csa­lád miatt megy el, van aki- • • Izületi bajok, keringési za­varok, emésztőszervi megbe­tegedések — mindezekről már Galambosi Lajossal be­szélgettünk, útban a Martfű térségében lévő munkahely felé. Az erős fizikai megter­helés, de még inkább az idő­járás viszontagságai „kikez­dik” az emberi szervezetet. Nem csoda, ha rehabilitációs gondokkal küzd a vállalat. rencsésen átevickéltünk a kátyúkkal tarkított, tengelyig érő, végtelen iszaptengeren. A torony alatt, a munka­padon „nagyüzemet” talál­tunk. Czeglédi Lajos fúró­mester — a bevezetőben idé­zett szakállas fiatalember — irányításával négy tetőtől- talpig sáros „fúrós” dolgo­zott. Hosszú csöveket szedtek ki a föld mélyéből, amihez a szakmai magyarázatot a fő­fúrómesteri alumíniumbódé­ban kaptam: kőzetmintát — úgynevezett magmintát — vettek csaknem 2700 méter mélyről, s hogy ezt kiemel­jék, ki kell szedni a fúró­csöveket is. Két huszonnyolc, és egy harminckét éves fiatalember, a most éppen munkában lé­vő csoport tagjai. (Két társuk kint maradt, hogy vigyázzon a fúrólyukra.) Egyikőjüknek sem eredeti szakmája a mélyfúrás, hanem egészen más területekről vetődtek ide; téesztől, építőiparból, autójavító cégtől. A kérdés­re, hogy miért, valamennyi­en az előző munkahelyükön keresett pénzösszeggel vála­szoltak, s azzal: itt jól lehet keresni. nek a munka nem ízlik, azért mond fel, de olyan is akad, aki nem felel meg az itteni elvárásoknak. Az ugyanis ko­rántsem mindegy, hogy egy veszélyes és nehéz munkahe­lyen ki van mellettünk, s ki­vel kell egy karra dolgozni. A nőtlenek, akik nem hagy­tak otthon gyereket, felesé­get, könnyebben veszik az egészet, s talán az idő is könnyebben telik nekik a kö­zös szálláson. Ezt általában egy-egy közeli településén béreli munkásainak a válla­lat. A Tiszakürt 2 személyze­te Kunszentmártonban lakik, ott töltik a „fúrósok” az es­téket és éjszakáikat. Kivéve persze, amikor éjszakások, mert akkor minden a visszá­jára fordul. Hogy mennyire, azt az tudja igazán, akinek életében rendszeresek az éj­szakai műszakok. A „háztartás” egyszerű: ál­talában annyi tiszta ruhát hoznak el otthonról, hogy ki­tartson öt napig, s ne kelljen mosni. A többség az étkezést is hasonlóan oldja meg: öt napra való főtt ételt hoz ki- porciózva, befőttes üvegek­ben. Töltöttkáposztát, főze­léket, pörköltet... Amit me­legíteni kell csupán. A szál­láson csak kevesen főzőcs- kéznek. A tizenkét órányi ke­mény munka után nem is nagyon jut rá energia. A kocsinkat néhány száz méterrel távolabb hagytuk, dolgunk végeztével gyalog kellett hát visszabotladoz­nunk hozzá. Innen távolról játékszereknek, apró, szögle­tes dobozoknak tűntek a to­rony tövében, a közelről em­beri léptékű lemezbódék. Akik ott vannak, ezek közt, s ezekben élik le életük egyik felét. Egyszerűen nincs elegendő szóba jöhető könnyebb mun­kahely. — Akik üzemi baleset vagy kimutathatóan munkahelyi megbetegedés miatt váltak egészség-károsodottá, azok esetében a vállalat kötele­zettségei egyértelműek. A gondunk az, hogy olyan he­lyet biztosítsunk mindenki­nek, ahol valóban hasznos és értelmes munkát végezhet. A rehabilitáció ugyanis csak úgy lehet teljes, ha nem kel­ti a megtűrtség, a felesleges­ség érzetét. Ennek érdeké­ben, akit csak tudunk közü­lük, beiskolázunk valahová, hogy bővüljenek az alkalma­zás lehetőségei. Üticélunkhoz viszontagsá­gos körülmények között ju­tottunk el, azzal a különb­séggel, hogy az utolsó sza­kaszt most egy DT 100-as lánctalpassal jártuk meg, nem kínozván feleslegesen terepjárónkat. A brigád csak pár napja költözött át ide Kengyelről, s egy 1981-ben befejezett és le­zárt fúrólyukat kell meg­nyitnia, hogy aztán előké­szítse, s úgy adja át a terme­lőknek. Samu ós gazdája (A Kőolajkutató Vállalat tevékenysége alapvetően két ágra bontható. Az egyik nagy terület a szénhidrogénvagyon kutatása, a készletek mennyi­ségi és minőségi megismeré­se. Mindezt egy országos program részeként, az Orszá­gos Kőolaj- és Gázipari Tröszt finanszírozásában csi­nálja a cég. A vállalati pro­fil másik része a már „meg­kutatott” területek feltárása és termelésbe állítása. Ezt a munkát viszont a Nagyalföl­di Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat részére végzik, szol­gáltatásként.) A torony alól, az aknából, csörgés-csattogás hallatszott. (Később bemutatták a zaj okozóját, a Samu névre ke­resztelt tízkilós kalapácsot is.) „Jó idő” volt odalent, er­ről árulkodtak a szapora iz- zadságcseppek a Samu keze­lőjének orrahegyén. Hiába, öt-hat év alatt erősen „ráet­ték" magukat az ökölnyi nagyságú anyák a csavarok­ra, nehéz megindítani őket. — A kitörésgátló — mu­tatták az oldalt álló szerke­zetet —, ezt kell majd fel­szerelnünk ide... — Meg lehet ezt is szokni — vélekedett a 29 éves Szar- vák András, miután kimá­szott az aknából. — A mun­karendet és magát a munkát is. Ha jó az idő, és megy a munka, akkor tűrhető... A feleségnek és a családnak pe­dig eleve számot kell vetnie ezzel az életmóddal. Az per­sze más kérdés, hogy nincs ezzel a pénzzel rendesen megfizetve az, aki itt dolgo­zik. Ma már üzemben, állan­dó helyen is kereshet ennyit egy jobb szakmunkás. — Ezért nem is marad meg mindenki. Ez a miénk itt, egy huszonnégy személyes beren­dezés, és ebből a létszámból tíz-tizenöten vagyunk csak állandóak. A többi folyama­tosan cserélődik ... Hogy mi mégis miért...? Nézze, ha egy fiatal idejön a céghez, viszonylag jól kezd keresni, és lakáshoz is juthat, vállala­ti támogatással. Aki pedig eltölt itt tíz-tizenöt évet, az már nem megy el innen, csak ha valami különös oka nincs rá. De hová is menne, hiszen ehhez ért, ezt tudja csinálni. Nehéz már akkor változtat­ni... Korábban persze a kül­földi munka lehetősége isidé csábította, és itt tartotta az embereket. Űjra az anyagiakhoz ér­tünk tehát. Furcsa ez, vagy inkább természetes? Valószí­nűleg az utóbbi, hiszen egy- egy munkahely értékét alap­vetően befolyásolja az ott megkereshető jövedelem nagysága. A „fúrós” fizeté­sek abszolút értékben — ki­mondva! — kétségtelenül jól hangzanak, ám ha hozzáte­szem, hogy ennek igen jelen­tős része olyan pótlékokból áll össze, amelyek a rendkí­vüli körülményekért járnak (az éjszakás műszak,ért, a fo­lyamatos üzemért, a nehéz terep miatt), akkor már má- sabb, teljesebb a kép. L. Murányi László Megtartó erő a pénz Hasznos, értelmes munkát

Next

/
Thumbnails
Contents