Szolnok Megyei Néplap, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-18 / 41. szám

1987. FEBRUÁR 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A tévé képernyője előtt Ami rövid, egyáltalán nem biztos, hogy kevés is — a képernyőn. Van öt perce? Bevallom, én szeretem a rövid műsorokat, a televízió tíz-tizenöt perces program­jait. Olykor szinte telüdülést jelentenek a műsorfolyamat beláthatatlannak tűnő „siva­tagában”. Régi slágert juttat­ják az eszembe, mely a tíz percről, mint nagy időről mesél, tíz percről, amelybe sokminden belefér. Méghozzá értékes, nem holmi bóvli. Te­levíziónk, valahogy nehezen áll rá ennek a nótában is megénekelt igazságnak a gyakorlati megvalósítására. Pedig az öregebb tömegkom­munikációs testvér, a rádió nem egy jó példával szolgál­hatna arra, hogy mennyi mindent el lehet mondani akár néhány percben is. Szerencsére azért a képer­nyőn is akad már egy-egy kísérlet, hogy hogyan lehet okosan és hasznosan gazdál­kodni az idővel. A szombat esti versműsor, a Vers min­denkinek, amely a költészet híveinek táborát van hivat­va' növelni, az pedig már jó­val több, mint kísérlet.. Akárcsak A hét műtárgya is, amelyben egy-egy képzőmű­vészeti alkotást járhatunk körbe, megtudhatván róla a legszükségesebbeket, megis­merkedvén egy-egy alkotás belső titkaival. És most leg­frissebben jelentkezett a Van öt perce?, amely ugyancsak a művészetből veszi tárgyát — a múlt héten egy Liszt- rapszódia hangzott el egy té­véjáték és egy egészségügyi felvilágosító előadás közölt —, mely az efféle miniprog­ramok életképességét bizo­nyítja újólag. Ide sorolnám a Szép magyar tánc perceit is, amely ugyancsak megszo­kott „vendég” már a képer­nyőn. A televízió „könnyűlo­vasságát” képezik ezek a programok. Van, amelyik el­sősorban ismeretterjesztő cé­lokat szolgál, s van, amelyik nek elsőrendű célja a művé­szi clménynyújtás. Mindkettő neme- cél. Épp ezért nem túl szerencsésnek tartom a leg­frissebb „hajtás” megnevezé­sére a kérdőjeles Van öt per­ce? címet. Mert valami olyat sugaill, mintha itt valami ha- szontalanságra kellene elkó­tyavetyélnünk felesleges per­ceinket; mint hogyha, amit kapunk, az nem volna külö­nösebben figyelemre érdem­leges, mintha ez az öt perc elütni való időnk lenne, el­ütni egy kis zenével, lát­vánnyal, vagy ehhez hasonló­val. Épp ezért alighanem meg kellene változtatni a nevét. És még valamit, bár egyre bővül e néhány perces prog­ramok köre, tartalmilag nem eléggé szélesül a skálájuk: kimaradt belőle eddig példá­ul a tudomány vagy az olvas­mány. Még akkor is hiány­zik, ha a Delta rendszeres fóruma a tudományos isme­reteknek. És lehetne gondol­kodni azon is, — ismét csak a rádió mintájára, a Reggeli krónikában milyen étvágy­csináló könyvismertetők hangzanak el — hogy vajon ennek módjára nem lehet­ne-e a képernyőn is szentel­ni hetente akár több alka­lommal is néhány percet a megjelenő új könyvek ismer­tetésére. Mert a most havon­ta jelentkező Könyvek a ka­mera előtt (legutóbbi adása szombat délután volt, színes és eleven) legnagyobb igye­kezete ellenére is csak töre­dékét tudja bemutatni a je­les olvasnivalónak. S ha már szóba került a tudomány, és annak igénye, hogy essék róla minél több szó a képernyőn is, elisme­réssel kell megemlíteni a Gondolkodó korunk művelt­ségképéről rendezett hétvégi vitáját, két részben, a máso­dik csatornán. Nehéz lenne néhány mondatba sűríteni az igen gazdag eszmecsere tar­talmát, amelyben egy-egy tudományág művelői és egy tudománytörténész fejtette ki véleményét, azt azonban ér­demes aláhúzni a közös gon­dolkozás következtetésekép­pen: a műveltség nálunk nem magáért való, a tudás csak akkor lehet értékes, ha aktív azaz cselekvő, ha részt kér és részt is vesz az emberi élet alakításából. Mindegy, hogy reál avagy humán, a klasszikus megkülönböztetés szabályai szerint. S ami ugyancsak nem mellékes: csak akkor számíthat a tár­sadalom a tudomány segítsé­gére, ha a társadalom is meg­adja a kellő becsületet a tu­dománynak és művelőinek. A Delta mellett — úgy vélem — érdemes jobban odafigyelni a televízió tudományos heti­lapjára, a Gondolkodóra is, amelyet Kővári Péter irá­nyít. A legutóbbi említett vi­ta nemcsak magas intellek­tuális színvonalával, de egy­úttal világos, közérthető ki­fejezésmódjával is megra­gadhatta a gondolkodásra hajlamos nézőt. Kót bemutató És most az elmúlt hét két tévéjáték-bemutatójáról, a mai témájú, szerda esti sza­tirikus játékról, és néhány szót a szombaton este látott tévédrámáról. Egyik sem je­lentett hiánytalan 'élményt, bár kétségtelen, a Juhász István drámájából készített Máz (szerda este) már csak témájánál fogva is közelebb áll hozzánk, hisz tárgya a vaskosan valóságos élet. Szerzője ugyan valóságnak a képzeletet jelöli meg, azaz a történet költött, de a rész­letek meglehetősen köznapi- an ismerősek. A részletek, melyek középpontjában egy festőmunkás áll, mondaniva­lóként pedig a becsületes munka és a munka becsülete körül forog a játék. Égy olyan világ tárulkozik ki előttünk, még ha eléggé köz­helyesen, azaz ismert, közis­mert elemekből megépítve, amelyikben nem az adott munkahelyen végzett tökéle­tes munka a mérce, nem ez adja az emberi lét értelmét és a vele járó boldogságot, hanem egészen más; az, hogy ki hová juthat el a munkahe­lyi hierarhia kiépült lépcső­jén. Érthető tehát, hogy amikor az igazgató e festő szakmun­kásnak felkínálja a nagyobb kegyet, az üzemvezetői beosz­tást, és ő azt kereken vissza­utasítja, akkor a direktor egyszerűen nem érti a dön­tést, valami különös titkot sejt benne, mert szerinte az volna természetes (ahogy azt sajnos ma sokan tartják), hogy valaki kapva kap az ef­féle ajánlaton. Tehát egy ma is kísértő szemlélet erős kri­tikáját adja a tévéjáték az igazgató figurájában és kör­nyezetének rajzolatában. Bár kétségtelen, Haumann Péter talán túl is játssza az öntelt és magabiztosnak látszó di­rektort, modorossága is kiüt­közik helyenként. A Mihály- fi Sándor rendezte tévéjáték ha nem is hatol igazán a dol­gok mélyére, derűs szórako­zás, hasznos perceket szerez­hetett a nézőnek. Ellenkező­leg A hős című tévédrámával (szombat este), amelyik kel­lő történelmi ismeretek hiá­nyában a teljes érdektelen­ségbe fulladt. Ahhoz, hogy értékelhessük a 17. századi udvari praktika fondorlatait, a lázadó Zrínyi Péter hőssé válásának kulisszatitkait, ah­hoz a történelmet, magát is jól kellett volna ismernünk. V. M. Könyvespolc A mezőgazdasági könyvhónap kiadványaiból A kiskerttulajdonosoknak, az árutermelésbe bevont kis­gazdaságokban dolgozóknak szól a Miklósné dr. Horváth Erzsébet szerkesztésében a mezőgazdasági könyvhónap­ra megjelent Baromfi a kis­gazdaságokban című, három kötetre tervezett kiadvány második része, a Pulyka-, gyöngytyúk- és galambhús- termelés ismereteit összefog- foglaló kiadvány. E termé­kek kisárutermelésének fej­lődését, jelenlegi helyzetét bemutató bevezető után a szerzők az adóztatás tudni­valóiról és a hitelfelvétel módozatairól tájékoztatják az olvasót. Ezentúl ismerte­tik a pulyka, a gyöngytyúk és a galamb beszerzésének, takarmányozásának külön­böző módszereit. A gördülé­keny stílusú, a szakma kivá­ló ismerőiből alakult szerző­gárda mondanivalóját jól szerkesztett táblázatok, szemléltető ábrák egészítik ki. A hazai szaporításra aján­lott 500 zöldségfajta közül 149 ellenálló egy, vagy több betegséggel szemben. A Biofüzet sorozat 18. kötete­ként napvilágot látott Bioló­giai védekezés ellenálló zöld­ségfajtákkal című kiadvány azoknak a kiskerttulajdono­soknak nyújt segítséget, akik a nagy veszteségeket okozó betegségek elleni védekezés­ben a környezet- és ember­kímélő eljárásokat akarják alkalmazni. Ilyen lehetőség az ellenálló fajták elterjesz­tése, amely során részben vagy teljesen elhagyható a kémiai védekezés. Az emeletes házak erké­lyein kialakított kiskertek tulajdonosai is bizonyára örömmel forgatják majd Sulyok Mária 88 színes ol­dal a lakás, a télikert és az üvegház növényeiről című könyvét. A válogatás a ha- rasztoktól az egyszikűekig foglalja össze a trópusi világ növényeit. Ezek közül is melyek európai környezet­melyek európai környezet­ben lakásban, télikertben és házilagos kivitelben készült üvegházban is nevelhetők. A növényeket természetes kör­nyezetükben bemutató ké­pek, és képszövegek a növé­nyek nevelésének, szaporítá­sának és gondozásának leg­fontosabb tudnivalóit is tar­talmazzák. A szépség jobbá teszi az embert Beszélgetés dr. M. Kiss Pál művészettörténésszel I Szolnokon a TIT, a Damjanich Múzeum és a Galéria Baráti Köre szabadegyetemet szervezett A képzőművésze­tek szerepe az ember és a környezete ábrázolásában cím­mel. Az előadásokat dr. M. Kiss Pál tartja hétfőnként: a műfajokról, a művészeti ágak összefüggéseiről. Ritkán láthatunk ekkora energiát azokban az embe­rekben, akik már túl vannak a hetedik X-en. Dr. M. Kiss Pál művészettörtériész-tanár azon kevesek egyike, akik képtelenek abbahagyni a munkát, a tanítást, az írást, az alkotást. Marosvásárhelyi születésű, a kolozsvári román egyete­men végzett történelem- földrajz-latin szakon. Negy­vennégy évig tanított, amel­lett foglalkozott — s mind­máig is foglalkozik — mű­vészettörténettel; fő területe a múlt század képzőművé­szete. Bejárta Európa min­den országát, ahonnan színes diaképeit hozta. Beszél fran­ciául, németül, olaszul, ro­mánul, latinul — s egy ki­csit oroszul és angolul. Meg­számlálhatatlan cikk, tanul­mány szerzője, könyveit szí­vesen olvassák. Többek kö­zött RepinróL, Velasquezről, Marosvásárhely történeté­ről, erdélyi festőkről, szob­rászokról, Dózsa Gézáról, Vida Árpádról, Ferenczy Jú­liáról, Bordy Andrásról írt. Megjelent tanulmánya Bara­bás Miklósról, s megörökí­tette Gy. Szabó Béla életmű­vét is, aki csodálatos famet­szeteket készített, s első ki­állítását éppen dr. M. Kiss Pál nyitotta meg Budapes­ten, 1945-ben. — Biztosan sok híres em­bert ismert személyesen is, akikről mi már csak Olvas­hatunk. — Nagyon szívesen em­lékszem vissza rájuk! 1936 és 1944 között a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság titkára voltam. Meghívtam hozzánk beszélgetni Móricz Zsigmondot, Kosztolányi De­zsőt, Tamási Áront. Velük azért volt emlékezetes a ta­lálkozásom, mert példát ve­hettem róluk: az emberis­meretükről, az alázatukról, ahogyan dolgoztak, alkottak. A legnagyobb művészek min­dig egyszerű, &zép lelkű em­berek. Szépséget tudnak nyújtani, amire mindig ki­éhezett az ember, bármikor él, bármilyen körülmények között. — A Művészetről minden­kinek című könyvét sokan ismerik. Olyan népszerű, hogy már évek óta nem le­het hozzájutni. Mi vezette a könyv megírásakor? — A művészet az emberi­ség egyetemes nyelve. Ha megtanuljuk érteni, tartalma­sabbá. színesebbé teszi éle­tünket. gazdagítja érzelmi világunkat. Harmonikusabbá válhat általa a személyiség, az életmód is. A mai modern kor tudománya és techniká­ja a jobb élet megvalósítá­sára törekszik, de ebben je­lentős szerepet kap a művé­szet is. A könyvemben az egyes korok főbb művészeti stílusáról és a művészeti technikáról írtam. Hiszen minél inkább hat ránk egy alkotás, annál többet szeret­nénk tudni róla: mikor ke­letkezett, ki csinálta, hogyan készült, mit gondolt az alko­tó, miközben festett, fara­gott, tervezett, épített. ’ Meg kell tanulnunk a lényeges elemeket kiemelni egy-egy művészeti alkotás tanulmá­nyozásakor, s ehhez nagyon sok műtárgyat kell elemez­nünk, látó módon néznünk. — Tehát az értő közön­ségnek legalább olyan nagy szerepe van, mint a művé­szettörténésznek ... — Igen. A művészettörté­nész feladata a látás és a megítélés megtanítása. Sok levelet kapok régi kedves ta­nítványaimtól, soraik mindig rádöbbentenek, hogy érde­mes látni tanítani az embe­reket. A művészeti alkotá­sok, ha igazi értékeket kép­viselnek, szebbé, jobbá tesz­nek minket. A legtöbb fest­ményben, szoborban, épü­letben, zeneműben, versben (van valami, amit szépnek láthatunk Millió változata található az életben szépnek. Ezeket kell megláttatni. A néző, a hallgató feladata, hogy alázattal közeledjen a műhöz, érteni, érezni pró­bálja azt. — A tanítás, az előadások milyen helyet foglalnak el az életében? — Ezek éltetnek, mert így közvetlenebb a kapcsolatom az emberekkel. Tanítottam Marosvásárhelyt, aztán Bu­dapesten a Lónyai utcai gim­náziumban, végül a Török Pál utcai művészeti gimná­ziumban, onnan mentem nytugdíjba. Majd megírtam az iskola történetét. Életem sarán tartottam vagy nyolc­ezer előadást. Húsz éve vezetek szabadegyetemet az ELTÉ-n, évtizedek óta járom az országot. Amíg erőm van, mindenhová el fogok men­ni! Ebben az évben Győrben, Baján, Budapesten és Szol­nokon tartok „műelemző órákat” Körmendi Judit Fotó: Mészáros tJj kiállítás látható Sopron­ban: a Zettl-Langer-gyűjte- mény, amelynek megterem­tője Sopron egyik nagy lokál- patriótája, Zettl Gusztáv volt. A kollekcióban találha­tók puskák, kardok különbö­ző időkből. Sok érdeklődő el­csodálkozhat a különleges porcelángyűjteményen, s em­lékezetes maradhat az öt ere­deti Dürer-metszet. Képün­kön Langer Herbert a gyűj­temény egyik érdekes darab­jával, az 1848-as huszárkard­dal „Szívesen emlékszem az iskolára” Oktatástörténeti bemutató Jászberényben Az asztalon egy szegény diák filléres pontossággal ve­zetett bevételeinek, kiadásai-' nak megható listája a múlt század első harmadából. Egy másik dokumentum ugyan­ebből az időszakból tizenkét pápai végzős „vérszerződése” tizenkét pontban. Valaki ké­sőbb minden név mellé oda­írta, hogy kiből mi lett: az egyik jogász, a másik ta­nár ... Ma már unokáik kö­zül sem sokan élhetnek. Az asztal közepén tollak, ceru­zák, ritkaságszámba menő, török időkből származó, öv­ben hordozható írókészlet, gótikus, illetve reneszánsz tintatartók, porozókanalak, az itatóspapír elődei. Mellet­tük celofánba gondosan be­csomagolt régi bizonyítvá­nyok, tankönyvek — köztük egy kisebb méretű, de vas­kos könyvecske az elemi is­kola négy osztálya valameny- nyi tantárgyának tananyagá­val, majd az első, 1784-ben készült magyar nyelvű állat­orvosi könyv. Kicsit távo­labb tőlük Kölcsey összes műveinek első, 1840-ből való kiadása, 1848-as újságok — érdekes módon jobban átvé­szelték az időt mint az 1919­es, vagy a negyvenes évek lapjai, — tanítói kéziköny­vek. Egy másik asztalon ré- ges-régi térképek, földgömb, szemléltető eszközök, pala­tábla, az óra kezdését, illet­ve végét jelző harangszerű csengő. Mind-mind egy le­tűnt kor —■ olykor több száz év — oktatástörténeti emlé­ke. A nemcsak pedagógusok, diákok számára érdekes ki­állítás Jászberényben, a Dé­ryné Művelődési Központban látható február 23-ig. Külön­legessége a bemutatónak, hogy a tárgyakat, dokumen­tumokat körülvevő falakat egy szolnoki pedagógus, Tóta Ferencné Pető Róza festmé­nyei díszítik, s egyben ő volt a kiállítás egyik rendezője is. Az oktatástörténeti bemu­tató ugyanis nem múzeum­ból, hanem dr. Gulyás István erki állatorvos magángyűjte­ményéből való. Aki ilyen gondosan őrzi, ápolja ezeket a ritka, érté­kes ereklyéket, az vagy pe­dagógus-családban született, vagy nagyon szép iskolai emlékei lehetnek — találga­tom a gyűjtés okát. „Nem volt a családunkban tanító — kezdődik a vallo­más — de szívesen emlék­szem az iskoláimra: valóban sokat köszönhetek a pedagó­gusaimnak. Például azt is, hogy állatorvos lettem. Erki tanítóm beszélte rá édes­anyámat, aki apám betegsé­ge, majd halála után egy ideig egyedül nevelt bennün­ket, hogy engedjen el a gim­náziumba. Elintézte azt is, hogy felvegyenek a kollégi­umba, így a jászapáti gim­náziumban tanultam tovább. Igen magasszintű képzésben részesítettek bennünket, az osztályból csak hárman nem tanultak tovább. Jászapátin szerettem meg a történelmet, s ez az érdeklődés mindmáig tart, jórészt ezért is gyűjtöm a különböző régi tárgyi em­lékeket. Tulajdonképpen a könyve­ket tíz éves korom óta gyűj­töm, jelenleg több mint hat­ezer kötetem van. Emellett régészeti emlékeket, néprajzi tárgyakat, lámpákat, festmé­nyeket, bútorokat, fegyvere­ket, újságokat őrzök, a be­mutatott oktatástörténeti anyag csak töredéke a gyűj­teményemnek. A könyveken kívül egyébként az első da­rabot Agárdon — ott dolgoz­tam az egyetem elvégzése után több mint 18 évig — ta­láltam, vettem. Árpád-kori emlékek, régi érmék szár­maznak onnan. Mennyibe került a sok-sok kincs? Nem számoltam ki. A tárgyak egy részét ugyanis ajándékba kaptam. Az biz­tos, hogy akármennyit is köl­töttem e szokatlan szenve­délyre, a gyűjtemény értéke ezt jóval meghaladja. Nem­egyszer a múzeumok kölcsön kérnek tőlem egy-egy tárgyat kiállításra. Most úgy látom a „házi múzeumnak”, lesz majd gyűjtője rajtam kívül is. A kisebbik fiam, aki szintén állatorvosnak készül, érdek­lődik a régiségek iránt. Arra gondoltam, hogy egy múzeu­mot kellene létrehozni. Agár­don egyébként jónak tartot­ták ezt az ötletet, s segítené­nek is benne. Ha az létre­jönne, akkor különböző kiál­lítások váltogatnák egymást, mondjuk évente. Bemutat­nám az összes oktatástörté­neti emlékeimet, a régészei! anyagot, a néprajzi tárgya­kat, régi fegyvereket, érmé­ket, lámpákat, újságokat, így szeretném megosztani másokkal is az örömömet, amit ezek a tárgyak szerez­nek nekem. vn —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents