Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-05 / 3. szám

1987. JANUAR 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A hót filmjeiből Akii Miklós Mások lesznek másfél órára Szenthelyi Miklós a közönségről, pénzről, a tapsról, a muzsikáról Az elmúlt hetekben Szolnokon, a Bartók Béla Zene­iskolában adtak koncertet Szenthelyi Miklós, a még mindössze harmincöt éves zenepedagógus, a világszerte sikerrel koncertező hegedűművész tanítványai, akit a hangverseny utáni pillanatokban kértünk rendhagyó beszélgetésre. Mikszáth Kálmán alaposan elcsodálkoztatta a jó öreg Zrínyit, amikor „feltámasz- tá” híres könyvében az Üj Zrínyiászban. Mivel csak csupán az írói feltámadás­ban hiszek, az Akii Miklós című film bemutatója után sehogy se tudtam szabadul­ni a bizarr gondolattól, hogy meg kellene nézetni a „nagy palóccal” a mi Akii Mikló­sunkat. De alig, hogy kigondoltam a lehetetlent, már fennakad­tam a magam szőtte hálón. A feltámasztást még ki le­hetne valahogy találni, de a film megközelítésének buk­tatóin már nehezen tehet­nénk túl magunkat. Eleve el kellene dönteni jó előre, hogy az új magyar filmet miképpen ajánlanánk az író figyelmébe. Vajon mer­nénk-e azt mondani, íme mester itt a regénye filmen, avagy szerényebben kérnénk meg Mikszáth-ot, hogy néz­ze meg, milyen filmet csinál­tunk a könyvéből. A két megközelítés ugyanis az író­ról vallott mai értékítéle­tünkről is sejtet valamics­két. Más, ha a könyv irán­ti érezhető alázattal elvení- tem meg az író figuráit, vagy netán csak felhasználom az alapötletet ahhoz, hogy meg­rendezhessem magamban, s az ágyammal szemben lévő fal­ra vetítsem a magam képze­letbeli Akii Miklósát. Azt is jó előre el kell dön­tenem, hogy mit mondok majd a köreinkből több mint háromnegyed évszázada sok­kal őszintébb régiókba el­költözött szerzőnek, ha ne­tán kifogásolja az én Akii Miklósomat, esetleg igen kritikusan azt mondja: ő egyáltalán nem azt írta meg, amelyet az én filmemen lá­tott. S annak fenntartás nélkül örülhetek-e, ha Mikszáthnak netán maradéktalanul tet­szik a filmem? Én ugyanis nem a múlt században élt nézőknek készítettem el az Akii Miklós mai filmváltoza- ftát, hanem kortársaimnak. Más az idő, az ízlés, a véle­mény. Én vicinálisnak érez­tem a gyorsvonatot amikor a szerzővel a film bemutató­jára mentem, Mikszáth meg kétszer }s megkérdezte, hogy talán beszilvóriumozott a masiniszta, hogy annyira hajtja a gőzöst, — hisz még lerepülünk a sínről, olyan veszettül száguldozunk. De nem, — szerencsésen megérkeztünk a moziba, ahol a Révész György rendezte új magyar filmet, az Akii Mik­lóst vetítették. Mikszáth vé­leményét nem tudom szem­besíteni a filmmel, mert a különös látomás — az író hús-vér feltámadása — el­röppent a jó humorú kaland­film első képsorai láttán. Ügyhogy sohasem tudom meg, Mikszáthnak mi lenne a véleménye Révész Akii Miklósáról. így kénytelen vagyok a magam kevésbé értő véleményére hagyatkoz­ni. Talán mindennél többet mond, hogy a közönség lát­hatóan nagyon jól érzi ma­gát I. Ferenc császár udva­rában és környékén, Akii Miklós társaságában. Több is, kevesebb is Révész György Akii Miklósa az ere­detinél. Mikszáth udvari bo­londja kígyóbbnyelvű vala­ki, a maga világán belül sok­kalta gondolkodóbb a film­bélinél, az író leheletfinom félmondatai, utalásai rend­re elvesznek a képek moz­galmas világában, — de va­jon azok a lassú vízpartot mos, beszéljük ezt meg, ho­vá rohanunk, nem jön a ta­tár jellegzetességek, ame­lyek annyira sajátossá te­szik a könyvbéli Akii Mik­lós világát, hogyan „élné­nek” meg filmen, a leggyor­sabb gyorsvonatot is lassú­nak érző közönség előtt. Révész György érezhető­en — a fogalom legjobb ér­telmezésében — igazodott a „piac” igényeihez. A Rákó­czi hadnagya óta sajnos igen kevés olyan kellemes, for­dulatos, látványos filmünk született, amely a romanti­kus kalandfilm igényével moziba szólítaná az ifjú és az éltesebb nézőt. Az Akii Miklós eleget tesz ennek a várakozásnak, a színészek érezhetően jól érzik magu­kat szerepükben, igen kelle­mesen, ha kell és tehetik szellemesen játszanak, az operatőri munka látványos, a muzsika fülbemászó, han­gulatos. Nem hiszem, hogy Mik­száth a fanyalgók közé áll­na, ha láthatná Révész Ak­ii Miklósát. Esetleg azt mon­daná: bizony, én igen régen vetém papírra ezt a histó­riát különben is kendtek az aratók, tik tudjátok, hogy mit láttok meg belőle ma... — ti — KI tud többet a Szovjetunióról? Iskolai döntők A Művelődési Minisztéri­um, a KISZ KB, az MSZBT, a Lapkiadó Vállalat és a Szovjetunió című lap szer­kesztősége az 1986—87-es tanévre is meghirdette a Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedő-sorozatot a közép­fokú intézmények tanulói­nak. A vetélkedő feladatai most is az iskolai tananyagra és a Szovjetunió folyóirat cikkeire építenek. Az idei ve­télkedő-sorozatnak különös hangsúlyt ad, hogy novem­berben ünnepeljük a nagy októberi szocialista forrada­lom hetvenedik évfordulóját. A Ki tud többet a Szovjet­unióról? iskolai döntőit e hó­nap első felében rendezik meg. Osztoznak örömben, bánatban Jubiláló családi intézet Tizenöt évvel ezelőtt, 1971- ben alakult meg Szolnokon a városi tanács irányításával működő Családi Intézet, il­letve annak jogelődje. A Társadalmi és Családi Ese­ményeket Rendező Irodából később TÜSZI lett, azután ebben az évben kapta, meg végleges nevét: Családi Inté­zet. Az elmúlt másfél évti­zedben csak az elnevezés — és az esküvőre készülő párok ruháit diktáló divat — válto­zott, az intézet munkájának lényege nem. A legszebb örö­mök és leggyötrelmesebb bá­natok tanúja volt a mára már százötven belső és külső munkatárs: névadókon, es­küvőkön és temetéseken osz­toztak a fiatal párok, szüleik boldog perceiben, vagy a hoz­zátartozók gyászában úgy, hogy közben észrevétlenül, szívvel-lélekkel és diszkréten dolgoztak — a háttérben. A napokban munkájukhoz híven — családias ünnepsé­gen köszöntötték az intézet jelenlegi és volt munkatársa­it a városi tanács vezetői, a kórusok tagjait, a társadalmi aktivistákat és az intézet munkáját segítő tanácsi dol­gozókat. — Pályafutása soiján adott-e már interjút gazda­ságpolitikai újságírónak? — Soha... — Még én sem kértem ezt hegedűművésztől, így most együtt fogunk átesni a tűz­keresztségen. — És miről akar beszélget­ni? A zenéről, vagy a pénz­ről? — Mindkettőről: együtt a zenéről és a pénzről. — Véleménye szerint, a mai anyagias világban milyen helyet tölthet be az ember életében a zene? — Mielőtt egyszerűen pa­naszkodni kezdenék, tekint­sünk vissza időben egy ki­csit. Századokra visszamenő­leg sem tudnánk találni olyan hosszabb időszakot, amikor a zenére, s általában a művé­szetekre folyamatosan jó vi­lág járta. Voltak persze ilyen rövid időszakok — általában mindig egy-egy gazdasági fellendülés nyomán — me­lyeket aztán a mostanihoz hasonlóan nehezebb évek követtek. Kevés a pénz, ez tény, miként az is, hogy az emberek ma kevesebbet jár­nak koncertekre. Nekünk ze­nészeknek azonban ez egy dolgot jelenthet csak: még jobban meg kell nyerni a közönséget, igényes produk­cióval szabad csak pódiumra lépni, hogy az emberek be­jöjjenek a hangversenyte­rembe . .. — És vajon mit adhat, mit jelenthet a pénz után roha­nó embernek egy-egy színvo­nalas koncert? — Nehezen tudom magam beleképzelni egy kívülálló szerepébe, hisz nekem a ze­ne az életem. Mégis azt hi­szem, hogy feltétlenül ad va­lami pluszt. A világot, an­nak rohanó ritmusát. mi zenészek sem tudjuk meg­változtatni, de ha az embe­rek így, egy-egy estén leül­hetnek zenét hallgatni, talán mások lesznek egy kicsit. Ta­lán jobbak is ... Legalább arra a másfél órára ... — A pénzt említette előbb, s azt, hogy kevés van belő­le ... — Igen. Én tudom, hogy manapság szinte nincs szak­ma, amelynek gyakorlói ne ezt mondanák. Ennek ellené­re sem mondhatok mást: va­lóban kevés. Sajnos, igazat kell adnom azoknak, akik fél­tik a magyar zenei életet. Na­gyon szűk ugyanis az az anyagi bázis, amiből építkez­hetünk. Hiába vannak világ­hírű szólistáink, hiába arat­nak sikereket az élvonalba tartozók, ha nincs megfelelő hátország. Ez nem olyan, mint a sport, hogy egy-két világklasszis eltakarhatja egy sportág összes baját. Gondoljon bele, nálunk csak egyetlen zenekarba mennyi jól képzett zenész kell. Kel­lene ... — ön a tanári munkájával mennyit keres a Zeneművé­szeti Főiskolán? — Hétezerötszáz forintot. — Ez valóban nem sok. Nem, de itt nem elsősor­ban a mi jövedelmünkről van szó! Akiknél az első lé­péseket teszik meg a gyere­kek, akik az alapokat rakják le, s a kulcsot adják a to­vábbiakhoz, azokat kellene jobban elismerni, megfizetni. Az alsóbb szinteken rossz igazán a helyzet Így aztán egyre gyakrabban fordul elő, hogy tehetséges gyerekek hiá­nyos alapokkal kerülnek hoz­zánk, s mire ezeket pótoljuk, eltelik két-három év is. Ami szinte behozhatatlan idővesz­teség, hiszen ma már rend­re tizenhét-tizennyolc évesek nyerik szerte a világon a legnagyobb szólistaversenye­ket. — A sportot hozta fel pél­daként, ahová a támogatók, az úgynevezett szponzorok révén egyre több pénz áram­lik, segítve ezzel a fejlődést. A zenei életben vannak-e mecénások? — Öriási szükség lenne rá­juk, de nincsenek! A kultúra egyes területei ugyanis ma­napság nem tekinthetők jó üzletnek, s a vállalatok je­lenlegi helyzetükben nem szívesen adják oda a pénzüket ahonnan az nem térül meg. — Koncertjük elején peda­gógusi módszerének egyik alapjaként a sok munkát emelte ki. Mivel lehet ma erre ösztönözni a gyereke­ket? — Módszernek talán nem nevetném, mert nagyképű­ségnek tűnhet. Ami a lé­nyeg: megpróbálom a tanít­ványaimat kiemelni a ná­lunk elterjedt, meglehetősen langyos hegedűtanítási szo­kások közül, s valóban na­gyon sok munkára fogom őket. Hogy miként? Nevelés­sel. A gyerek saját igény­szintjét kell olyan magasra emelni, hogy tisztelje a ze­nét, tisztelje a szerzőt, fontos legyen neki minden hang, s egyszerűen ne legyen más választása, mint a rengeteg munka, gyakorlás. Másként ma már az élet egyetlen te­rületén sem lehet eredmé­nyeket produkálni. Olyan belső állapotot kell tereinte­ni, hogy amikor otthon hosz- szú órákon át egyedül gya­korolnak, akkor is minden pillanatban a maximumra törekedjenek. És itt kap nagy szerepet a szülői ház. — Ezek szerint a sportban ismert „jégmamák” és „te­niszpapák” megfelelőjeként léteznek „zenész-szülők” is? — Igen. A családi háttér, a nyugodt közeg nagyon fon­tos, s ehhez nagy-nagy szü­lői áldozatvállalás szükséges. Erkölcsileg és anyagilag egy­aránt. — A zenész számára mi je­lenti a sikert: a taps, a pénz. netán valami más? — A tapsból csak nagyon ritkán derül ki egy produk­ció igazi értéke, hisz ma Ma­gyarországon zenével gyakor­latilag lehetetlen megbukni. Ez egyenesen következik mindabból, amit a hátország szükségességéből elmondtunk már eddig is. Sajnos, ma nálunk elég könnyű eljutni a tűz közelébe, s viszonylag könnyen ott is lehet maradni. Az igazi megmérettetést így a nemzetközi porond jelenti. A pénz? Biztonságot jelent, ami fontos a nyugodt alkotó munkához, ám ez sem igazi értékmérő. Számomra a siker az, ha lejövök a pódiumról, s elfog az ismerős, belső nyu­galom: ma jó voltam, tud­tam valamit nyújtani a kö­zönségnek. L. Murányi László t Csórni csak egy négykilós kismajom Apróhirdetés a Néplap 1986. december 23-i számá­ban: „Majom 3 éves, kis mére­tű, egy év óta lakásban tar­tott, szelíd, játékos-eladó”. Igen, én vagyok az, Csórni a nevem. Te is a hirdetésre jöttél? Hát akkor jól elkés­tél! Egyrészt, mert már el­adtak, aztán meg már visz- sza is hoztak. Ügy bizony. De ha akarod, folytathatjuk hirdetési stílusban: szóval még kislány vagyok — tu­dod, a majmok átlagéletkora 20 év —, 4 kiló és a karcsú fajtájú majmok közé tarto­zók. Közelebbről mi va­gyunk a királyné majma, mert viszonylag szép a po­fánk. Na, mit szólsz, ugye igaz? Tudod úgy kezdődött, hogy a gazdinak én voltam az eg­zotikus ötlete, aztán amikor a fia felnőtt és „kirepült”, hát megvett egy állatkeres­kedésben — amolyan gye­rekpótlónak — engem. Mert én annyira tudok szeretni. Biztos hallottál már a ma- jomszeretetről. Nahát; amit éppen énrólam neveztek el. Hát ez tényleg így van. Már alig vártam, hogy délután hazajöjjön a gazdi, meg a felesége, mert egész nap itt­hon csücsülök egyedül. Más dolgom sincs, minthogy őket Nézzem csak, mit írtál! várjam. Tudod, nekem ők a papa, meg a mama. De tény­leg! Hogy akkor miért akartak mégis eladni. Mert kisuno- kát várnak, és a friss jöve­vényt sehogysem akarták összeegyeztetni velem, mert­hogy én mégiscsak egy vad kis majom vagyok (aki nem is szobatiszta). Na, hát ezért akartak eladni. De, én nem hagytam magam! Az új gaz­dim hiába cipelt el az ő ott­honába, nem voltam hajlan­dó egy falatot sem enni, pe­dig tömtek volna narancs­csal, banánnal, meg minden­féle ínyencséggel. Egyébként, ha már itt tar­tunk, elmondom, hogy majd­nem teljesen vegetáriánus vagyok, alapjában véve al­mán, meg főtt rizsen élek. Persze imádok mindenféle gyümölcsöt, de az igazi ked­vencem az uborka, meg a zöldhagyma. A hagymát leg­jobban szalonnával szeretem, ezért mondtam, hogy csak majdnem vegetáriánus lehe­tek. Ja, és ki ne felejtsem a nyers tojást! Szóval elvitt az új gazdim, de náluk nem ettem és egy kortyot sem ittam. Tudod, csak haza vágytam! Megijedt az új gazdim, így aztán sem­missé nyilvánították az üz­letet és hazahoztak. Ez azért egy nagy győzelem nekem! Mert azt mondják, szeszélyes és kiszámíthatatlan vagyok, meg a parancsolgatást sem tűröm. Hát nem is! Engem, Jól meg kell rágni, mielőtt nyilatkozik az ember rokona Csomit a család kedvencét csak áruba bocsátani! Űgy- hogy hallottam, mondta a gazdám fia, hogy jöhet az unoka, és maradok; mert családtagot el nem adunk! így mondta. Mert amúgy nagyon ked­ves kis jószág vagyok ám!- Lehet, hogy egy kicsit sok velem a gond, de rengeteg örömet is adok. Például; az biztos, hogy sötétedéstől vi- lágosodásig alszom, legalább­is csöndben vagyok, hogy ne zavarjam a ház lakóit. Nap­pal meg eszek, játszom és olyankor is elég sokat al­szom. Persze, én is — mint min­den gyerek — szeretem, ha velem vannak, ha simogat­nak, ha láthatom a gazdit. Nagyon jól megvagyunk ve­le, érzem, hogy vigyáz rám. Beteg például még sohasem voltam.- Egészséges vagyok, meg kíváncsi, rettentően kí­váncsi. Bár én csak egy kis majom vagyok, megvan ám a magamhoz való eszem! Hogy mást ne mondjak, ki­nyitom a kulcsrazárt ajtót, még a biztonsági zár gomb­ját is elfordítom! Nem nagy ügy, csak oda kell figyelni. Nekem meg semmiség elles­ni a gazdám mozdulatait. A többi gyerekjáték. Na nem bánom, javítás után közölhető Te például mit firkálgatsz azzal a tollal. Na, hadd néz­zem, milyen a belseje! Ebbe a kis füzetkébe ezt a sokat mind rólam írtad? Lássuk csaki Ügyes, nagyon ügyes — nekem legalábbis ízlik. De most már kérlek, hagyj magunkra! Ma még nem is játszottam a gazdi-' val. • • • Csomival, a tudtunk szerin­ti egyetlen igazi szolnoki ma­jommal december egyik utolsó délutánján kollégánk beszélgetett. Egri Sándor A felvételeket Hargitai Lajos készítette. A Jászkunság decemberi számából Tanulmány llosvai Varga Istvánról Bolgár versek Fórum a városi televíziózásról Megjelenít a Jászkunság idei negyedik száma, amely­nek illusztrációit ez alkalom­mal llosvai Varga István al­kotásaiból válogatták a szer­kesztők. A folyóirat közli Ti­szai Lajos tanulmányát a Magyar Népköztársaság Ki­váló Művészéről aki képei­nek témájául gyakran vá­lasztotta a kunhegyesi tájat, az ott élő embereket. A Jászkunság válogatást ad a mai bolgár líra gyöngysze­meiből: a költők Szolnok testvérmegyéjében, Kjusz- tendilban élnek és alkotnak. A Való világ rovatban jelent meg László Gyula novellája Azok a napok címmel. A Fórum rovatban a tö­megkommunikáció új útjai­ról, a városi televíziózásról jelent meg Egri Sándor ta­nulmány értékű írása. Kaposvári Gyula nyugal­mazott múzeumigazgató tol­lából jelent meg az idén el­hunyt Kisfalud! Sándorról szóló írás, amelyből a Ver­seghy Könyvtár egykori igazgatóját, a Jászkunság alapító szerkesztőjét ismer­hetjük meg.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents