Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-29 / 24. szám

1987. JANUAR 29. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 3 A Jászalsószentgyörgyi Petőfi Tsz cipőüzemé ben erre az évre 63 millió forintos árbevételt terveztek. Folyamatosan gyártják a tenisz, torna és kismamacipőket. Január hónapban összesen 7 ezer 400 párat készítenek. (Fotó: T. Z.) Néhány perc közgazdaság Mi a hozzáadottérték-adó? Hozzáadottérték-adó, e nem éppen rövid szakkifeje­zéssel manapság egyre töb­bet találkozunk. A pénzügyi rendszer megújításának, az egész reformfolyamatnak egyik fontos alkotóeleme az adórendszer átalakítása, így érthető, hogy egyre több szó esik erről az újságok hasáb­jain vagy a televízió adásai­ban. Jelenleg két területen folyik adóreform, egyrészt a személyi jövedelemadózás­ról vitatkoznak a szakértők, s dolgozzák ki az egységes koncepciót, másrészt a hoz­záadottérték-adó bevezeté­sének lehetséges módját ku­tatják. A kislexikon szerint De mielőtt a hozáadott- érték-adó mibenlétéről be­szélünk, tudnunk kell: mit nevezünk hozzáadott érték­nek egyáltalán? S mi köze lehet, van ennek a forgalmi adóhoz, aminek a neve isme­rősebben cseng talán. A közgazdasági kislexikon iparstatisztikai fogalomnak nevezi a hozzáadott értéket, mondván: az anyagi ráfordí­tások és az eredmény külön­bözeiét értik alatta. A for­galmi adóról viszont azt írja, hogy a „termék valamely termelési fázisához vagy a termékek forgalmazásához kötődik”. Most pedig térjünk vissza a nyugati országokban hasz­nálatos szisztémára, amely­nek az elve a következő: minden egyes áru vagy szol­gáltatás értékesítése után kell forgalmi adót fizetni. A kötelezettség tehát nem függ attól, hogy az adott cikk a fogyasztást szolgálja. . vagy éppen egy beruházáshoz szükséges berendezés. A for­Változások A nálunk most érvényben lévő rendszer más alapokon nyugszik. A forgalmi adó a fogyasztáshoz kapcsolódik, tehát csak az utolsó fázis­ban, a nagykereskedelemnél számítják ki az adót, s így alakul ki a fogyasztói ár, amelyben a végső felhaszná­ló, tehát a vásárló fizeti meg Lakatos Mária Kísértetek Agárdon Tűzipellet szalmából és kukoricaszárból Ezzel az adófajtával elég sajátságos módon találkoz­tunk itt Magyarországon, ép­pen a növekvő turizmus ré­vén. A nyugati országokban a vásárolt műszaki cikkek után ugyanis az üzletek min­den külföldinek a vételár bizonyos százalékát adó visz- szatérítés címén visszafize­tik, ha a határt elhagva le- pecsételtetik a számlát, s azt visszaküldik. Ez az adó­fajta — amit a nyugati, né­met nyelvterületen Mehr- wertssteuernek neveznek — tehát nálunk szokatlan módon először csak az elő­nyös oldaláról mutatkozott be. galmi adót akkor is meg kell fizetni, ha például valaki alapanyagot vásárol, hogy abból valamilyen árut elő­állítson, vagy pedig rész­egységet vesz egy automata gépsorhoz. A példákat sorol­hatnánk tovább: minden­esetre talán jól érzékelteti, hogy a forgalmi adózás lé­nyegében az értékesítéshez kötődik bármely szférában. Persze, mondhatnánk rög­tön az ellenérvet, minél több üzemben fordul meg az áru, minél magasabb a feldolgo­zottság foka, annál töbször fizetnek adót utána, s végül megfiztehetetlenül magas lesz az ára. A rendszer egy­szerű módon küszöböli ki a halmozódást; miután kiszá­mítják az ár alapján az adót, levonják az addig kifizetett összes forgalmi adót, így végeredményben csak az­után az érték után kell fi­zetni. amit az adott üzemben létrehoztak. E módszerről kapta egyébként a nevét is: hozzáadottérték-adó. az adót. S természetesen csak a fogyasztói cikkek, il­letve szolgáltatások után kell forgalmi adót fizetni. (En­nek körét a jelenleg érvény­ben levő rendelet határozza meg.) Talán e néhány vázlatosan ismertetett elvből is látszik, milyen nagyarányú válto­Nem Jó Üzlet a népművészet Szabályozók szorításában A népművészeti ős háziipari szövetkezetek JövűJórOi Ezúttal időben, még jóval a múlt esztendő vége előtt napvilágot láttak a szabályozó rendszer ’87-re esedé­kes változásai. Ez azt is jelenti, hogy a gazdálkodó szer­vezeteknek több idejük maradt átgondolni saját hely­zetüket, s a kilátásokat. A vihar is nagyobb, különösen néhány ágazatban, mint egy évvel korábban. Ipari szö­vetkezeti berkekben a háziipari és népművészeti profilú cégek kerültek az új évtől igazán nehéz, mondhatni kri­tikus helyzetbe. Kétezer tonna tűzipelletet — szalmából, illetve kuko­ricaszárból készült, számí­tott, lisztté őrölt és 10—20 milliméteres rudacskákba préselt tüzelőanyagot — állít elő az idén sinatelepi üzemé­ben az Agárdi Mezőgazda- sági Kombinát. Már negye­dik éve kísérleteznek a sze­net és az olajat helyettesítő biobrikett készítésével. A tüzelési kísérletek és a szak­értői vizsgálatok egyaránt azt bizonyították, hogy a mezőgazdasági hulladékból nyert tüzelőanyag szinte minden kazántípusban jól használható. A szakvélemé­nyek szerint a tűzipellet fű-' tőértéke a közepés minősé­gű szénével azonos — 3500 —4200 kilokalória —, égési tulajdonságai kedvezőek. zást jelent a forgalmiadó­rendszer új alapokra helye­zése, a hozzáadott érték sze­rinti számítás bevezetése, amelyben a korábbival el­lentétben minden áru és szolgáltatás után forgalmi adót fizetnek. S a változások nem vezethetnek ellenőriz­hetetlen ármozgásokhoz, nagyarányú dráguláshoz. Az újfajta adórendszer be­vezetése nem pusztán elha­tározás kérdése, számos olyan változást hozna, amely a gazdasági élet egyéb szfé­ráira is kihat. Mindenkép­pen pozitívuma, mondják a szakértők, hogy növekedne a termelői és a fogyasztói árak közötti különbség, az utóbbi javára, tehát javulna a két­szintűség, ami az árrendszer megfelelő működésének alapja. Ám módosulnának az arányok is, tehát ennek ha­tásait nagyon pontosan elő­re szükséges fölmérni. Ter­mészetesen ez átírná a fo­gyasztói ártámogatások je­lenlegi rendszerét. S végső soron lehetővé tenné azt is, hogy a vállalatok által fize­tett egyéb adók mértékei esetleg megváltozzanak. Ez sem csodaszer Módosulna az adó admi­nisztrációja, a kiszámítás módja, és ezt sem egyszerű megvalósítani. És végül, de nem utolsósorban, mint min­den adórendszerben, a nor­matív adószabályok mellett lennének kivételek, preferált termékek vagy szolgáltatá­sok, illetve olyan cikkek, amelyekért — például az él­vezeti cikkek után — az át­lagosnál több forgalmi adót kell fizetniük. Csak vázlatosan ismertet­jük a hozzáadottérték-adó- zás alapjait, problémáit, de talán ebből is látszik, hogy milyen bonyolult az áttérés egyik rendszerről a másikra. S az is bizonyos, hogy cso­dákat semmiféle szisztémá­tól nem várhatunk. Ez csak keretet adhat a gazdaság megújhodásának, de a válto­zás a termelői szférán áll vagy bukik. 450 ezer tonna Jobb brikett Nagymányokról A rekonstrukció tavaly lebonyolított első ütemének eredményeként a korábbinál jobb minőségű és a tavalyi­nál 10 százalékkal több tüze­lőanyagot állít elő a Me­cseki Szénbányák nagymá- nyoki brikettüzeme. A legtöbb feketeszenet tar­talmazó hazai brikettből az idén 450 ezer tonnát kíván­nak készíteni. A módosított szabályozók — egyébként teljesen érthető okok miatt — népgazdasági szinten keményen igyekez­nek „fogni” a kereseteket, s ez a bértechnikus szabályo­zás éppen a már említett szö­vetkezeteket érinti súlyosan. Termelésük élőmunkaigé­nye magas, ráfordításaik je­lentős részét adják a bér­költségek, ugyanakkor az ágazat „bérhatékonysága” az átlagosnál jóval alacso­nyabb. Szabályozó rendszerünk általában arra ösztönöz, hogy a gazdálkodó szervezetek termelésük hatékonyabbá tételére, a gépesítésre, s az élőmunka ésszerűbb felhasz­nálására törekedjenek. Csak­hogy, a háziipari és népmű­vészeti szövetkezetek a gaz­dálkodáson kívül még egy sajátos szerepet is betölte­nek: hagyományőrző felada­taik hasonlóan fontosak, mint a gazdaságiak. Most, a már említett szabályozási cé­lok miatt, e gazdálkodó szer­vezetek a kettős szerep szo­rításában kínlódnak, s pró­bálnak minden módon tal­pon maradni. A népművészeti terméke­ket ugyanis éppen az teszi értékessé — népművészeti értékűvé —, hogy a hagyo­mányos módon, kétkezi mun­kával készülnek. A géppel készített utánzatokat egy­szerűen nem minősítik nép- művészeti termékeknek, így azok értéke is kisebb. Tetézi a gondokat, hogy ebben az ágazatban sok a bedolgozó, s ennek a foglalkoztatási mód­nak az átlagosnál alacso­nyabb a hatékonysága. Mi is változott hát 1987 január elsején, ami miatt vészharangokat kell kon­gatni? Régebben a népművé­szeti ágazatba tartozó szö­vetkezeteket, egyedi elbírá­lás alapján, a központi ke­resetszabályozásba sorolták, aminek az volt a lényege, hogy amennyiben a gazdál­kodó szervezet csak a köz­pontilag meghatározott mér­tékben növelte dolgozóinak keresetszintjét, akkor nem kellett kereseti adót fizetnie. Az idén viszont, az egyéni keresettömeg-szabályozás­ba sorolták át ezeket a szö­vetkezeteket, ami azt jelen­ti, hogy a cég az egyéni keresetek alapján, minden dolgozó után, kereseti adót köteles akkor is fizetni, ha nem emelkednek az egyéni jövedelmek. Ez a többlet fi­zetési kötelezettség, az ága­zat már említett sajátosságai miatt, olyan mértékben ter­heli meg az érdekeltségi ala­pokat, hogy az már-már az alaphiányos gazdálkodás ár­nyát vetíti előre. Az első krízis után Érdemes például néhány gondolat erejéig elidőzni az egyik legjobban működő ilyen megyebéli szövetkezet, a Mezőtúri Fazekasok Nép- művészeti Háziipari Szövet­kezetének gazdálkodásánál. Már csak azért is, mivel gondjainak nagyobb része akár tipikusnak is nevezhető. Az előzményekről, a tel­jesség kedvéért csak annyit, hogy a nyolcvanas évtized első esztendeiben az ágazat már átélte első krízisét, ami­kor is ugrásszerűen vissza­esett a kereslet a népmű­vészeti termékek iránt. Ez volt a helyzet a bel- és a külpiacokon egyaránt. Már ezen az állapoton is csak ala­pos piackutató munkával, s agresszív piacpolitikával le­hetett felülkerekedni. Mező­túron ilyen módon, egészen 1986 végéig ki tudták tölteni a teljes kapacitásukat, sőt 1980-hoz képest — 20 millió forintról — 32 millióra növelték árbevé­telüket. Elérték azt, hogy 1985-ben újra tőkés piac­ról származott az árbe­vétel egyötöde, holott 1980- ban ez az arány tíz százalék alá csökkent. Az erőfeszíté­sek tehát a legutóbbi időkig még eredményt hoztak, míg nem napvilágot láttak a ’87 január elsejétől érvényes szabályozók, s mindez máris, múlt idejűvé vált. A szövet­kezet elnöke, F. Kiss Gábor, azóta több fórumon is drá­mai hangon ecsetelte helyze­tüket. A múlt évre — a korábbi szabályozás alapján — 3 százalékos bérfejlesztést terveztek a mezőtúri fazeka­soknál. Ezt azonban nem épí­tették be az alapbérbe, ha­nem év végi mozgóbérként A Karcagi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet helyzete is sok,ban hasonlít a mezőtúriakéhoz. A karcagi­ak azzal számolnak, hogy a változások következménye­ként, a többletadó, s a pro­filbővítő beruházás hitelei­nek törlesztése együttesen, 1988-ban alaphiányos gazdál­kodáshoz vezethet. A helyzet megoldása gaz­dasági eszközökkel kézen­fekvőnek tűnik. Logikusan következik az eddigiekből, hogy nem kell mást tenni­ük, mint növelni azoknak a tevékenységeknek a nagy­ságrendjét, amelyeknek ki­sebb az élőmunka-szükség­lete. Ez azonban óhatatlanul a népművészet háttérbe szo­rulásával járna. Ilyen célú termékszerke­zet-váltásra már eddig is rákényszerültek a népművé­szeti és háziipari szövetkeze­tek. A mezőtúriak például, évekkel ezelőtt, hőszigetelő beton gyártásába kezdtek, s e tevékenység révén az 1980-as 28 százalékról öt év alatt 20 ‘százalékra szorítot­ták le a bérköltségek ará­A bedolgozói hálózat sor­sa külön is gondot jelent a szövetkezeteknek. A jelenle­gi szabályozási viszonyok ugyanis a gazdasági érdekeik a bedolgozói foglalkoztatás visszafejlesztését diktál­ják. (A helyzeten csak né­mileg, s nem alapvetően ja­vít az, hogy az évi 18 ezer forintnál kisebb bedolgozói jövedelmek után nem kell adózni, a 18 és a 72 ezer fo­rint közöttiek esetében pedig a keresettömeg fele után kell csak adót fizetni.) Csakhogy, vannak más ér­dekek is! Vegyük példának újra a karcagi szövetkezet helyzetét. Kiterjedt hálóza­tuk révén 26 faluból — zö­mük kistelepülés — hozzá­vetőleg 500 bedolgozónak biztosítanak otthoni munka- lehetőséget, s ezzel jövedel­met, vagy jövedelem-kiegé­szítést. Sokan, „kisnyugdí­jas” idős emberként, erősen rá vannak szorulva erre a munkára. Vállalhatja-e hát a szövetkezet — vállalhat­ják-e a szövetkezetek — a bedolgozói hálózat vissza feljesztését, hiszen egy ilyen döntésnek foglalkoztatás­politikai jelentősége is van. Jelenleg így fest tehát a kép a népművészeti és házi­ipari ágazatban. Országszerte szándékozták kifizetni, az egész esztendő teljesítményei alapján. Az új szabályozás értelmében, a ’86-os kerese­tek alapján, mintegy másfél millió forint kereseti adót kell a szövetkezetnek fizet­nie — s akkor az említett mozgóbérről még nem be­széltünk. Ha ezt megkap­ják a dolgozók — a tervek­nek megfelelően —, akkor az még újabb 650 ezer forint adót jelent a szövetkezet számára. A korábbi, a tevé­kenységi körét bővítő beru­házáshoz felvett hitelek ese­dékes törlesztéseivel együtt ez már annyira megterheli a várhatóan 6,5 milliós nyere­ségből képezhető érdekelt­ségi alapot, hogy az a je­lenlegi helyzetben a ’87-es év alaphiányos gazdálkodá­sát jelenti. Ha viszont az ígért mozgóbért nem fizetik ki a dolgozóknak, azzal az alaphiány elodázható ugyan, de az a valós veszély fenye­get, hogy a szövetkezetiek az egy helyben toporgó bérek miatt más, munkahelyet ke­resnek maguknak. Tehát, vagy már az idén alaphiány, vagy csak jövőre —„ ez itt a kérdés”. Nincs irigylésre méltó helyzetben az a szövetkezeti vezetés, amelyiknek ilyen feladvány­nyal kell kezdenie az évet, s a döntésével oda kell állnia a tagság elé. nyát az árbevételben. (Az idén a hőszigetelő beton gyártása már a szövetkezet teljes termelésének egyhar- madát adja.) A karcagiak is végigjárták ezt az utat: 1983-ig még a szövetkezet termelési érté­kének 38 százalékát fizették ki munkabérként, s a terme­lés felét ’84-ben is a népmű­vészeti termékek adták. Ma ez az arány mindössze 10— 15 százalék, mivel azóta ro­hamosan fejlesztették a szö­vetkezetben a varrodai te­vékenységet. A kérdés persze, óhatatla­nul felvetődik: valóban ez lenne az egyetlen járható út? Valóban háttérbe kell szo­rulnia a népművészetnek, ahhoz, hogy a szövetkezetek talpon maradjanak? Hiszen már így is „haldoklik” pél­dául egy olyan régi és szép mesterség, mint amilyen a csipkeverés. Húsz évvel ez­előtt még több mint hatszáz csipkeverő dolgozott a kar­cagi szövetkezetnek, míg ma már alig ötvenen vannak csak zömükben ők is idősek, nyugdíjasok. folyik a helyzet értékelése, miként a vita is. E gondok úgyszólván „megjártak már minden fórumot”. Az ipari szövetkezetek múlt év végi kongresszusán ugyanúgy a központi kérdések között szerepeltek, mint a kong­resszust előkészítő megyei küldöttgyűléseken. Van, aki azt mondja, hogy a döntést pusztán gazdasági megfontolások alapján kell meghozni, mások viszont azt: a tiszta népművészet­nek ízlésformáló, gondolko­dást alakító szerepe van, s emiatt óvni, ápolni kell, még gazdasági áldozatok ré­vén is. Nem lehet kétséges, hogy csak ez utóbbi állás­pont az elfogadható. A népművészeti és házi­ipari szövetkezetek hagyo­mányőrző tevékenysége kul- túrmisszió a javából, ame­lyet a jelenlegi — szabályo­zási! — viszonyok között önerőből nem képesek a ko­rábbi szinten ellátni. Min­denképpen szükséges tehát az ágazati sajátosságokat jobban figyelembe vevő sza­bályozást kialakítani, hogy ezek az, egyébként jól dol­gozó gazdálkodó szervezetek ne szoruljanak a gazdaság perifériájára. L Murányi László Melyik út a járható? A gazdaság perifériáján

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents