Szolnok Megyei Néplap, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-17 / 14. szám

Irodalom, művészet 1987. JANUÁR 17. 8 Katkó István: Mindig más helyre lár ma nincs egyedül az asztalnál. Egy öreg hölgy ül vele szemben és limonádét iszik. Szalmaszállal. Kiár most nem tekinget át a szomszédaira, csak a hátát lát­ni, s fénylő, ráncos kézfejét, amely egy-egy mondat után ritmikusan megmozdul. — Mit szól ehhez a lilapulóve- reshez? — Nagyon szép — feleli a hölgy, miközben egyet szippant a limo­nádéból. — Ocsmány — mondja Kiár szi­gorú hangon. — Haja egészen a nyakára göndörödik. Képzelheti, milyen kosz van alatta. Nevetnek ezen mind a ketten. A vénlány most nézegeti a tár­saságot. Nyolcán ülnek körül egy asztalt. Tizennyolc-húsz évesek. Söröznek. — Talán ferdehajlamú lehet... — Minden bizonnyal az — bólint a férfi. — Nézze meg a nadrágját is. Selyempizsama. Egy nyilvános helyen. — Beengedik őket. — Be. Ide mindenki bejöhet. Kiár egészen kopasz, a fejbőré fénylik. A ráncok mint apró hullá­mok végigfutnak egészen a tarkó­jáig. Különös meztelenség ez. A csupasz madárfiókákhoz hasonlít, amikor látni lehet a bőr alól a szervek működését. Ráadásul a fe­je tojás alakú. Kiár azonban tisz­tában van csúnyaságával, s önér­zetes, szelíd mosollyal enyhíti a látványt. — Egész nap itt vannak. — Miből élnek? — Gondolhatja — feleli Kiár, s rágyújt egy cigarettára. Azok odaát mintha sejtenék, hogy róluk beszél az öregúr. Máskor egész nap őket bámulja vizeszöld szemével. Néha egy kis barna fedelű noteszt vesz elő, és valamit jegye'zget. — A Köpi valakit felcsípett — szól egy bőrkabátos, szemíiveges fiatalember. A lilapulóveres felnevet. — Biztosan ma kapta meg a nyugdíját. Telik neki. —- Fizet neki egy szimpla kávét. —Ugyan! Egy ilyen szattyán többe kerül. ök is nevetnek. A nevetés azonban bántóan han­gos. Kiár is odapillant, de csak az ajjcát szorítja össze, aztán gyorsan visszafordul. — Sajnos nem vagyok aktív szol­gálatban, de azért néha konzultál­nak velem a mai kollégák. Tudja, hogy az én tapasztalatom... A hölgy rábólint. Persze hogy tudja. Már harminc éve ismeri Kiár urat. Még a régi időkből. A pohárban már nagyon kevés limo­nádé van, így csak a nyelvét íze­síti meg, aztán tűnődik, hogy le- vesse-e az ócska szőrmegalléros kabátját. De nem teszi. Rögtön jönne a ruhatáros. — Tulajdonképpen egy tanul­mányt írok — folytatja Kiár. — Már majdnem kész vagyok vele. — Ez szép. Nem hittem volna, hogy Kiár úr egyszer tollat ragad. Bizalmasan hunyorít, s ettől a parányi kacérságtól a férfi felvi­dul. A múltból villant fel ez a mo­soly, amikor vendége szép és fia­tal volt. — Persze, ez olyan szakmai do­log. Nem több. Mert én hiába va­gyok nyugdíjban, a szemem azért nyitva tartom. — Mégpedig szemüveg nélkül! — bókol a hölgy. — Az íráshoz is kell. Mert lám­pánál írok. Minden este összege­zem a látottakat. A nő most a fiatalok felé fordul. — Ezek semmit sem sejtenek? — Egyszer már rendreutasítottam őket. Az üzletvezető tudja, hogy én ki vagyok. Azóta a pincérek is ud­variasabbak. Nem jönnek minden órában, hogy kérek-e még valamit. — No hiszen, a pincérek is meg­érik a pénzüket. — Tudja, hogy a régieket mind ismertem. Nekünk ez feladatunk volt... A beszélgetést most egy közép- termetű kamasz zavarja meg. Oda­áll az asztalhoz, és udvariasan kéri a sótartót. Kiár fagyos arccal nyújtja át. — Ez nem látszott huligánnak — jegyzi meg a hölgy. Kiár arca meg­merevedik. 0 már tudja, hogy kez­dődik a játék. Valamit mindig ki­találnak odaát. így is történik. Most a bőrkabá­tos lép az asztalhoz. — Köszönjük szépen a sótartót. Néhány pillanat múlva a lilapu­lóveres vigyorog rájuk. — Ha megengedik. A sótartót kérném... Odaát nyolcán vannak. Amikor harmadszor ismétlődik meg ez a játék, Kiár elvörösödve ugrik fel. — Kikérem magamnak. Foglal­kozzanak mással. A válasz szelíd és halk: . — Én csak a sótartót... Az öregúr most megragadja a sótartót, mintha valami kincs vol­na. — Nem adom! Kérjenek a pin­cértől! A fiú zavartalanul mosolyog. — Mit idegeskedik, Kopikám?! — Elég a szemtelenkedésből. Tudják, hogy én ki vagyok? Most már mind a nyolcán ott állnak Kiár asztalánál. — Tudjuk. A múltkor már eldi­csekedett vele. Kiár már ordít, a teremben min­denki meghallja: — Majd ellátom a bajukat! Én felügyelő voltam az erkölcsrendé­szeten! — Jön az üzletvezető, visszate­reli a fiúkat az asztalukhoz. Kiár újra leül, de nagyon szótlanul me­red maga elé. — Ne bánkódjék, felügyelő úr — mondja a nő. — Ezek nem tud­hatják, ki volt Kiár Pesten. — Sajnos, nem vagyok aktív szolgálatban. Maga, Ella, tudja, ho­gyan próbáltak menekülni a vagá­nyok, amikor én vezettem a raz­ziát. Az öreg hölgy mosolyog. — Hogy tudom-e? A felügyelő úrnak volt egy vízhatlan fekete kabátja és egy keménykalapja. Is­tenem, milyen zsíros volt... — Az csak a szolgálati kalapom volt — mentegetőzik Kiár úr. —• Tudom. De azt hordta még a kapitányságon is, mert akkor kez­dett hullani a haja. A felügyelő akaratlanul végig­simítja a feje búbját, mintha meg­lenne még az a ritkuló haj. — Már közeledem a századik ol­dalhoz. Egy ismerősöm gépeli. Ta­lán emlékszik Tréfás Rózsira... Ella meglepődve bámul a férfira. — Az még él?! Istenem, milyen jó murit csináltunk együtt egy dél­vidéki gabonakereskedővel. — Csak két ujjal gépel, de ne­kem nem sürgős. Egy albérlőjétől maradt nála az írógép adóssága fe­jében. Aztán a Rózsi megtanult rajta írni. A vénlány most sóhajt. — Igen, az embernek néha sok mindent meg kell tanulnia. Én, amikor a szalonokat megszüntet­ték, a kereskedelemben helyezked­tem el. Képzeljen el engem a pult mögött, ötezer cikknek kellett tud­nom az árát. — Csak a helyesírásával van baj. Tollal kijavítom, nehogy az illetékesek kifogásolják. Már egy fejezetet megmutattam nekik. Azt mondták, nagyon figyelemreméltó. — Az a Rózsi tényleg nem volt valami művelt. Pallerné mindig rám bízta a jobb vendégeket. Azt nem írja meg, hogy kár volt meg­szüntetni a nyilvánosházakat? Kiár úr bólint. — Van erről egy fejezet. Csak­hogy a mai kollégáknak erről más a véleményük. — Talán jobb, ahogyan manap­ság csinálják? Hozzánk eljöttek a kölykök, és mi igazán tapintato­san bevezettük őket a dolgokba. Istenem, milyen mulatságosan ügyetlenek voltak. — Szeretném megérni, hogy könyv alakban kiadják. Noha nem vagyok aktív szolgálatban, és meg­figyeléseimet egyes-egyedül kell végeznem, de higgye el, kevés em­bert tud lepipálni erkölcsrendésze­ti ügyekben. — Ezt tanúsíthatom, felügyelő úr. A lányokkal sokszor beszélgettünk arról, hogy ennek a Kiárnak ra­gyogó memóriája van. Hiszen min­den bárcást tetszett ismerni Pes­ten. Odaát távozásra készül a lilapu­lóveres meg a többi. Kiár úr most nem beszél, hanem mereven fi­gyel. Hátha elvonulásuk közben még valamit csinálnak. Ezek olya­nok. De nem. Nem is pillantanak a felügyelőre, hanem békésen tá­voznak. Az öregúr kicsit csalódot­tan bámul utánuk. — Egyszer azzal fenyegetőztek, hogy kinyírnak. Érzik, hogy az el­lenségük vagyok. Mi lesz, ha majd a könyvet is elolvassák. Ella legyint. — Ugyan. Nem olvasnak ezek. Kiár úr hallgat. Amióta a szom­széd asztaltól távoztak, hangulata érezhetően megváltozott. Azt néze­geti, milyen szikár és csúnya lett ez az Ella. Pedig néhányszor meg­érintette gömbölyű tomporát. Mást nem tett. ö ezekben a dolgokban szigorú volt önmagához is. A leg­több lány, amikor a szobájában kettesben maradtak, már gombol­ta volna a blúzát. Ez az Ella is kapható lett volna. De Kiár fel­ügyelőről senki sem mondhatta a nyilvánosnők közül, hogy viszo­nya volt vele. „Ne strapáid magad, édesem, nem bukók az ingyen ízé­re.” Soha nem akarták elhinni. Mutogatták a bájaikat. Ez az Ella is mutogatta. Az öreg hölgy is méregeti a fel­ügyelőt. Szánalmas alak lett belő­le. Ezek a srácok semmibe veszik. Pedig olyan hekus volt, akitől ret­tegni kellett. Pedig nem kiabált. Csak nézett. Sorra buktatta le az éjszaka császárait. — Máskor is jár ide, Ella? Nem láttam még itt. — Ritkán. De nagyon örülök, hogy a felügyelő úrral összeakad­tam. — Én is. Ez már búcsúzás. Még monda­nak egymásnak néhány jelentékte­len mondatot, aztán mind a ketten fizetnek. A saroknál aztán el is köszönnek egymástól. Ella még utánatekint Kiár úrnak, aki lassan, körültekin­tően halad át az úttesten. éhány hét múlva újra erre jár az öreg hölgy. Aztán benyit a helyi­ségbe, hátha itt találja a felügyelőt. De nem látja. Rendeli a kávét, aztán megkérdezi a pincértől. — Ismeri Kiár urat? A felszolgáló megrázza a fejét. — így névről nem. — Az a kopasz. Régen felügyelő volt az erkölcsrendészeten. A pincér elmosolyodik. Persze hogy ismeri. Az egész személyzet ismerte. — Már nem jár ide. — Csak nem történt vele valami baj? — Nem hiszem. Csakhogy a ga­leri áttette a székhelyét. Azóta Kiár urat sem láttuk. Leveszi az üres sörösüveget, amit az előző vendég ürített ki, s né­hány lépés után meg visszafordul. — Megy utánuk... Három nőalak (A Vacsora-sorozatból) Kabátba bújó nő Garai Gábor: Tört agancsú szarvas A Cantata Profana margójára Tört agancsú szarvas másik fele semmi fél-erdőben csörtet társaival többé jobbfelől cser-ágak nem mer megütközni balfelöl csak semmi kerüli is ókét csak a semmit érzi tört agancsú szarvas félszegen botorkál magában meglenni rábajol a vízre szive tanította szeretne jót inni szívében a semmi hanem hűlt szájából tört agancsú szarvast a víz visszacsobban nem fogja vadorzók kimegy a tisztásra nyilalló golyója friss füvet legelni szép szügyén találni csikorgó fogáról tört agancsú szarvas a fü visszahullik nyakának ugornak felét a falatnak belét is kiontják ha le tudja nyelni a vadőr kutyái. Palotai Boris: Csirkecomb Esténként sokat mesélünk egy­másnak a férjemmel gyermekko­runkról. Az ő gyermekkora egy hegyvidéki faluból indult el, ahol zsupfedős házak könyököl­tek az utcára, olyan kicsi abla­kokkal, hogy egy tenyérrel át le­het érni. Télen még azt is bera­gasztották, nehogy a hideg be­surranjon. Ezt a megrekedt, sa- vanykás szagot azóta se tudta kiszellőztetni az orrából... Hiá­ba szívta magába ápolt lakások levegőjét, a porba fúlt falu ne­héz szagát egyszer csak az orrá­ban érzi, s úgy néz körül saját otthonában, mint aki eltévedt.. . Ha kirándulni megyünk, azon kapom rajta, hogy félrehúzódik, értetlenül nézi, hogyan csomagol­juk ki az alumíniumdobozból a körözöttet, szalámit, csak ül, ül, egymagában, neki ez nem vasár­napi szórakozás, hogy fű, fa, bo­kor veszi körül. A kávéházi te­rasz jelenti számára az ünnepet, a többet. Képzeletében a termé­szet összenőtt falujával, a hazai erdőkkel, és erdő, hegy, mező mind csak szűkölködésre emlé­kezteti. Tavasz elején kihajtották őket a rétre az aprójószággal, a hegyekbe meg akkor mentek, ha gombaszedés, rőzsehordás ideje volt A liptói hegyekben termett borovnyicából annyi pénzt csi­náltak, hogy őszre cipő fedje a lábukat, s a talpuk ne tapogassa a sarat. Sohase értette egészen, hogy felnőtt emberek hátizsákokkal megrakodva indulnak a hegyek­be, az ölükből falatoznak, ami­kor terített asztalnál ehetnének. Ilyen kirándulások után nem győzte nézegetni nikkelcsapos fürdőszobáját, a jégszekrényt, a telefont. Látszott rajta, hogy most kezdődik az ünnepe. A gé­pies kényelem, amelybe mi ész­revétlenül belenőttünk, neki iz­galmas kiruccanás, ünnepi ka­land! önkéntelenül is úgy rendez­tem, hogy neki jutott a ruganyo­sabb ágy, az egyetlen karosszék a lakásban, s a csirkecombot mindig az ő tányérjára csempész­tem, mintha kárpótolni akarnám mindazért, amit ezelőtt nem ka­pott meg. Nemrégiben Kassán jártam, szülővárosomban. Régesrég elke­rültem onnan, de az emlékezés

Next

/
Thumbnails
Contents