Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-06 / 287. szám
< 1986. DECEMBER 6. Irodalom« művészet 9 Terek Pilinszky János emlékére ifj. Zsovák László: Terhedhez igazodik Hurcolkodik körüled minden ami fölösleges. Csak a visszér kúszik megtörni térdeidet, haszontalan búzavirág. Az élet apoteózlsa a halál felett a háború és a fasizmus ellen Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Kóka Ferenc festőművész képeiből válogattuk. — Pénzt! Adjál pénzt! — rikoltotta Baturáné. — Az én keresetem már elfogyott. Megrázta tépett haját. Az urára mered. — öt gyerekre kell főzni. Pénzt adjál. Ne idd el... add ide... Főzni kell. Batura ellökte magát a faltól: — Az anyád... Mindig csak a pénz... Megállj, ezt megbánod. Hogy én eliszom! És ha iszok, mi közöd hozzá! Ki kereste meg az árát? Ki kereste meg? Megint belomarkolt a felesége hajába. Előre-hátra rángatta, s az asszony, hogy csökkentse a fájdalmat, testével is előre-hátra rán- dult. — Csak nyűgnek vagy rajtam a kölykeiddel, te istenverése. Még sajnálod tőlem az italt? Az én keresetem. Az én. . . — Főzni kell — nyöszörögte az asszony a rángatás görcsében makacsul. Petyhüdt melle ütemesen hintáit a blúza alatt. — Te is megköveteled holnap a vasárnapi ebédet. És a gyerekek... Ne menj el megint. Add ide a pénzt. — Fogod be a pofádat? — ordított fel Batura. — Csak a pénzen jár az eszed? Az én keresetem az enyém, azt teszek vele, amit akarok. Ha sokat jár a szád, összetöröm a csontodat. — Főzni kell — suttogta az asz- szony. — A gyerekeknek enni kell. Ne vidd a kocsmába a pénzt. — Pofa be! — Batura megrázta az asszonyt, belerúgott a sípcsontjába, odébblökte, és kirohant az ajtón. A gyerekek csak most kezdtek sírni. A két nagyobb a sarokban reszketett, a kisebbek a közös ágyban. Az asszony megnyomkodta és tenyerével többször végigtapogatta lábszárcsontját, derekát, azután a hajához nyúlt. A csatot kereste, amellyel a tarkóján összefogta a haját;, de nem találta meg. Hajlongva kutatta a földön, de nem látta sehol, s végül már el is felejtette, mit keres. Felemelte az ura gyári gumicsizmáját, kivitte a konyhába, a tűzhely alá. A hideg lábasokkal babrált, azután visz- szament a szobába. Helyükre lök- döste a székeket, és kinyitotta az ablakot. A gyerekek az anyjuk szokott mozgásának ütemén elcsitultak. A kicsik játszani kezdtek, egyikük áthengeredett a szülők fekhelyére a dúlt párnák, takarók közé, magára húzta a paplant, s alóla nevetett rá a másik kettőre. Az éles, magas hangra az asz- szony halántékához kapta a kezét. — Menjetek ki, játsszatok oda- ki! — kiabált rájuk hirtelen támadt dühvei. — Mars a ház elé! Ne lássalak benneteket! Az öt gyerek ijedten iszkolt kifelé, a tavaszi nedvességtől, naptól gőzölgő városszéli rétre. Az asszony szeme az ablakból gyűlölettel meredt rájuk. Halántékain dühítő szabályossággal dobolt két kis kalapács. Ezek holnap is enni kérnek. Ennivaló, meleg étel nem lesz. Felemelte és széjjel rakta az ágyak gönceit. Csupa folt, rongy, szakadás. Rendet próbált teremBíhari Klára: flranyhajú, ébenhajú teni, de nem sikerült. A lyukas párnák, foszló paplanok, rongyos lepedők újra meg újra zilált halommá váltak a keze alatt. Ide- oda hurcolta, azután levágta a matracra az egészet. Az ágyak széléről, székekről lesodort gyerekholmik megint a másnapi ebédre emlékeztették. Kiment a konyhába. Odalépett a tűzhelyhez, megtolta rajta a két hideg lábast, szögletes mozdulattal, akár a felhúzott gép. Ugyanígy nyúlt a bevásárló szatyor után, egy ideig ácsorgott vele a konyha közepén, azután visszaakasztotta a szögre. A két kalapács még erősebben verte a halántékát. Zúgott tőle a feje, a teste, a szíve rángott. Sebesen visszairamodott a szobába, és leguggolt a szekrény elé. Aljáról, a bedobált ruhák, rongyok gubanca alól golyóstollat, összehajtogatott újságokat és egy vonalas füzetet kotort elő. Leült az asztalhoz, ahonnan kilátott a rétre. Gyerekhad lármázott, fútkorászott odakinn. Az ő gyermekei is elvegyültek benne, mezítláb taposták a meleg sarat. Szemközt már nem voltak házak, oda nem nyúlt ki a városka széle. Megrázta a fejét, s félrehúzta a széket, hogy elcsússzon szeme elől a kinti látvány. A zsivajt meg legyűrte a belső zúgás. Szépen, gondosan elsimította az asztal lapján a gyűrött újságokat. Valamennyi az utolsó oldal apró- hirdetéseivel fordult feléje. Mozgó szájjal, félhangosan mormolni kezdte: — Diplomás, előnyös külsejű, harmincötéves fiatalember vagyok. Nősülés céljából olyan fiatal leány ismeretségét keresem, aki... Végigolvasta a hirdetést, azután a nyitott, vonalas füzetre dőlve írni kezdett. Feje a két széttolt alsókar közé süppedt. „Aranyhajú, rózsásarcú, karcsú fiatal leány vagyok. Kedves szüleim nagyon féltenek, így nincsen ismerősöm. De szívem az igaz szerelemért eseng. Bárha megtalálnám azt, akivel nagy szeretetben egyesülhetnék. Válaszát kérném „Aranyhajú” jeligére a szalárdi postahivatalba.” Megcímezte a borítékot, és belezárta a kiszakított irkalapot. Elnézett a levegőbe, az arca fénylett, szája többször egymásután mosolyra rándult. Tekintete nagyon messziről, bizonytalan körözéssel tért vissza a hirdetésekre. Egyet megint elolvasott. Az ujja tövébe szorított toll, mint egy működő mérleg nyelve ki-kibillent a vízszint vonalából. A szöveg végére érve elmerülten mosolygott, azután szétterpesztette a két könyökét, és ismét lebukott a papírra. „Ébenhajú, fehérbőrű, nagyon szépnek mondott fiatal lány vagyok. Nagy, négyablakos házunk, zongoránk van. Szobámat alig hagyhatom el, mert kedves szüleim igen féltenek a rossz világtól, a rossz emberektől. így hát nincsen ismerősöm. De szívem szomjas az igaz szeretetre. Ezért ezúton keresem az ön kedves ismeretségét. Válaszát „Ébenhajú” jeligére elvárom a szalárdi posta- hivatalba.” A konyhaajtón betört a két legkisebb gyerek. Kiabálva rángatták a szoknyáját: — Anya... adjon zsíros kenyeret. Sós Lali is azt eszik. Adjon zsíros kenyeret! Az asszony felrikoltott, tenyerét a fejéhez kapta: — Nincs, nincs! Takarodjatok! Egyet se lássak közületek. Egy szót se halljak többet, mert... Elfulladt, nem tudta 'olytatni. Dühtől remegve hajtotta ki a két fiúcskát. Most már háttal ült az ablaknak, szemközt a zilált ágyakkal. Elolvasta a harmadik hirdetést, tűnődőn mosolygott, azután újra nekidőlt az írásnak: a,Aranyhajú, fehérbőrű, karcsú fiatal lány vagyok. Szüleim nagyon féltenek...” viszonyok miatt nem mertek le- szállni. Néhány kör megtétele után határoztak, visszarepülnek a Spitzbergákra. Nem sokkal ezután következett be a katasztrófa. A párás hidegben olyan vastag jégtakaró rakódott a léghajóra, hogy az túlterhelés következtében lezuhant. A többségnek sikerült kiszállni, a távírásznak is egy rádió-adóvevővel, de néhányan még benn voltak a gondolában, mikor a megkönnyebbedett léghajó ismét emelkedni kezdett, és örökre eltűnt. Az időlegesen megmenekültek felverték egyetlen sátrukat a jégre, vörösre festették, hogy könnyebben észre lehessen venni, és a rádiótávírász azonnal megkezdte a segélykérő adást. De visz- szajelzés nem érkezett. Napokig. Soha. Pedig volt visszajelzés, csak nekik nem sikerült fogni. Egy szovjet rádióamatőr vette a segélyjeleket, s így hamarosan az egész világ tudomást szerzett az „Italia” szerencsétlenségéről. Olasz, norvég, svéd felderítőgépek készülődtek a mentésre, és a „Kra- szin” szovjet jégtörő megindult a megadott pont felé. De erről a vörös sátor lakói mit sem tudtak. A tábor egyetlen lőfegyverével, egy szál pisztollyal sikerült egy jegesmedvét elejteniük, így élelemmel még húzhatták valameddig, de különben teljesen reménytelennek látszott helyzetük. Elhatározták, hogy a többség marad, de hárman nekivágnak a Spitzbergák irányába. Két olasz és egy svéd. (Vagy norvég? Erre nem emlékezett pontosan.) Elmentek. A rádiós rendületlenül adta a segélyjelzéseket, és azt is, hogy hárman útnak indultak. A „Kraszin” vette az adást, s úgy irányította útját, hogy lehetőség szerint először ezt a három embert vehesse fedélzetére. Közben a repülőgépek is útnak indultak. A sátor pirosra festése nem bizonyult hiábavalónak, több gépnek sikerült élelmet ledobnia, egyik le is szállt, de a baj újabb bajt is szült, Amundsen repülőgépe viharba került, és lezuhant (jóval később a Medve-szigetek közelében találtak rá)... A „Kraszin” óriási erővel törte a jeget, s egyszer csak, végre, két ember a láthatáron! De miért csak két ember? A két ember nem tudja, hogy a „Kraszin”-on tudják, hogy hárman kellene lenniük, nem is vesztegetnek szót erre a lényegtelen ügyre... Egyikőjük csont-bőr, tele súlyos fagyási sebekkel, a másik viszont kitűnő erőben, két ruhában, s közben meséli a szörnyűségeket, több mint tíz napja egy falatot se ettek... Két ruhában és nagyszerű kondícióban meséli ezt, miközben mellette áll roncs honfitársa, akin valóban látszik, hogy nagyon régóta nem evett. Az egyik tiszt rákérdez a két ruhára, s ekkor kiderül, hogy a hajón tudnak a harmadikról. Nincs mese, magyarázkodni kell. Jön a magyarázat. A kétruhás magyarázkodik, neki van ereje hozzá, aki így bírja az éhezést, nem igaz? „Az úgy volt, hogy a norvég — vagy a svéd, hát nem mindegy, igaz? — nagyon elgyengült és állandóan siránkozott már a kezdet kezdetén.” A rákérdező tiszt jól tud olaszul, csodálkozik. „A kezdet kezdetén? Hiszen önként jelentkezett az útra, vagy nem?” „De igen... A kezdet kezdetént úgy értettem, hogy nem a végén... önként jelentkezett, de a jelek szerint nem jól mérte fel erejét.” „A jelek szerint!” — mormogja a tiszt, és nézi a kétruhást. „Nem így volt?” — fordul a kétruhás a roncshoz. A roncs bábuként bólogat. „Nyögj!” A roncs nyögi: „Így volt”. A kétruhás jól érzi magát két ruhájában, folytatja: „Állandóan siránkozott, hogy nem tud tovább jönni, ő legjobban a jég közt szeretne megpihenni. A jég meleg, a jég meleg, ilyesmiket hajtogatott. Én meg, illetve mi: Be vagy csavarodva, nyomás, megyünk tovább. Így volt?” A roncs bólogat. „Szóval így a jég, meg úgy a jég, a jég anyaöl, meg ilyesmik. Ez ráment az idegeimre... idegeinkre. Az ilyesmi rámegy az idegekre. .. .Ráment?” „Rá” — mondta a roncs. „Addig-addig erősködött, míg beadtam a derekamat... beadtuk. ..” Ránéz a roncsra. A roncs: „Be”. „Az volt a kívánsága, hogy temessük a jég közé... hogy soha ne lehessen rábukkanni, azaz hogy valami jegesmedve véletlenül rá ne bukkanjon...” „És meg ne egye” —r mondja a tiszt. „Ilyesmi, a jegesmedvéknél fennáll ez a lehetőség... „Igen — mondja a tiszt furcsán, —, a jegesmedvéknél mindig fennáll ez a lehetőség. Hogy embert esznek. Hogy halat esznek. Hogy dunnarécét esznek. Ezek a lehetőségek fennállnak. Mondok mást. Az első világháború — hitelesen valószínűleg így mondta: a világháború, mert hiszen akkor még... — vége felé a kijevi állatkertben két oroszlánt találtak kimúlva. Egy ketrecben. Éhen vesztek. Egymás mellett feküdtek, s egyiken sem volt még egy karcolás sem.” „Nem értem, hogy jön ez ide.. „Nem érti?” „Nem.” „Maga se?” A roncs maga elé bámul, és int, hogy ő se. A tiszt elgondolkozik, bizony, ő saját két szemével látta azokat az oroszlánokat Kijevben. Szorosan egymás mellett feküdtek, mondhatni, összebújva. „És ugye, azt is kérte, hogy meztelenül temessék el?” „Igen, persze, nagyon. .. már mondtam az anyaölt...” „Már mondta.” „Meg hogy a jég meleg, ilyesmik.” „Mondta.” — Nézi a tiszt a kétruhás két ruháját. „És tényleg meztelenül temették el.” „Nagyon kérte. Nagyon-nagyon kérte... Nagyon kérte?” A roncs bólintott: kérte. A kétruhás felhősen néz rá. A roncs erőteljesebben bólint: nagyon kérte. .. — Most miért hallgat? Miket beszélt összevissza? Ki evett meg kit? — Bizonyíték nincs, csak valószínűség. .. egy olasz kutató egy norvégot, s a másik olasz mindezt végignézte. De lehet,, hogy a norvég nem is norvég volt, hanem svéd, bár azt hiszem, ez nem érdekes, mint ahogy az sem, hogy a két olasz éppen olasz volt... Türelmetlenül legyintett a személyzetis. — Volt már ilyen! — az esetet biztos nem ismerte, és a jelek szerint nem is volt rá kíváncsi. — Hát ez az, éppen ez az; volt, van és lesz... És én azon is sokat elspekulálgattam, hogy van-e * különbség aközött, ha valaki eszi, vagy csak nézi. És aközött, ha valaki azért hallgat élete végéig, mert ette, vagy mert nézte, hogy a másik ette. Mert mindketten hallgattak, ha azt lehet mondani, hát nyugodtan, hiszen ki tud megtalálni az Északi-sark’ szürkeségében néhány lerágott csontot?” — Ide figyeljen, hagyja már nekem ezt az Északi-sarkot meg a csontokat, arra feleljen, amit kérdeztem!.'.. Mit is kérdeztem?.. — Azt, hogy nekem mindegy-e? Nem mindegy. Világító emberek között akarok dolgozni... Gyerekkoromban láttam egy áruházi tü-1 zet. Nagyon gyorsan kiértek a tűzoltók, szálltak a létrák a magasba, és a karvastagságú csövek ontották a vizet. Senki nem égett benn. De tizenkilenc embert halálra taposott a többi. Ott csak a tűz világított. .. Továbbra is bányász akarok lenni, és inkább égjek el, mintsem hogy letapossak valakit. Összeállította; Békasy Ildikó Takáts Gyula: r Es benne mint nagyító alatt Oly sima és tiszta ez a csend, mint ablakkeretben az üveg. Es benne mint nagyító alatt kitárja titkát a világ. akár egy metszett óriási sejt. Kerék Imre: r Árpád-kori csontsíp Aki ajkai közé illesztette, beléfújt: hol van a gyermek? Szomorú, vagy víg ialocskát billegtetett rajta fürge ujjaival? A múzeumi üveglap alól hallani véled az ismeretlen-ismerős pentaton dallamot, mintha suttyó kölyökkorod elsüllyedt Atlantiszából csendülne füledbe ... Egy pillanatra arcon legyint szelével az örökkévalóság.
