Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
Irodalom, művészet Mátyás B. Ferenc: Könnyű préda mmmmeammmmmmmmmm/BmmmmmmummmÉammmmmmmmammmmmmmmmmmmmmammmmmmmmmm CHölgyvdlasz: lassú tánc, melyben a hölgyek kiválasztják, bogy ki válassza ki őket.) Amennyit az áttetsző vászon elrejtett, éppen elég volt ahhoz, hogy Zdenkót feltúszkolja arra az érzelmi magaslatra, ahonnan menthetetlenül lelke „ingoványosabb” mélyébe csúszik majd alá. Vagyis: gyönyörű volt a lány, pompás az őszi délelőtt, s a „vágytól a tettig”- láncreakció beindult idegrendszerében. „A természet gyakran remekel, de ennél a teremtésnél túltett minden elképzelhetőn” — hü- ledezett. A mozi bejáratával szemben buja vízijútékat eregetett a szökőkút, csipkeraj zolatai felszökkentek, majd hol sűrű, hol meg ritkás függönyként visszahullottak, álomképek díszleteiként váltakozva a lány mögött, aki mellére ölelve fekete irattartót szorongatott. „A kontraszthatás — gondolta Zdenkó —, mint letűnt idők dívái mindenféle állati rondasággal ölükben, hogy még inkább kiemeljék velük szépségüket”... Ekkor fordult feléje a lány, s mintha szemernyit felvonta volna szemöldökét, kellemes meglepődést miméivel. Nem a szeme káprázott! A lány újból feléje fordult; most ártatlan kérdést tükrözött arca. Zdenkó hátán finom remegésbe kezdett átnedvesedett bőre. Már-már rászánta magát, hogy átmenjen hozzá, de egy taxi közéjük szaladt, és kettészelte a vonzás erővonalait... Egyszerű cselhez folyamodott: átlépett az oszlop túlsó oldalára. A szökőkút elomló rózsákat lövellt a magasba, finom permete szivárványt ívelt a lány köré. A taxi utast fogott, és felkanyarodott a sugárútra. Kipufogógáza megülte az aszfaltot, kékes ködként terjengett a lány derékmagasságában, s e látomásos színtéren olyan légiesnek és védtelennek tűnt, hogy Zdenkó azon sem csodálkozott volna, ha elpárolog merő tekintetének sugárzásában. lány oldalra billentette fejét, s hogy nem találta bámulóját előbbi helyén, megperdült a sarkán, libbenő szoknyája vékony anyagán áttetszett gömbölyded csípőjének, formás combjainak zárt rendszere, és Zdenkó akkor, igen, akkor ellökte magát az oszloptól, s mintha annak holt anyagából vált volna ki, és először ízlelné a mozgást, alvajáróként indult feléje, ébredőként csodálva a lány kibontakozó részleteit. melyeket eddig a köztük levő távolság eltakart. Közvetlen közelében hátra kulcsolta két kezét, nehogy engedjen lelke türelmetlenségének, mely arra sarkallta, hogy nyomban megragadja, megölelje ... — Vársz valakit? A lány ránézett; rést pattintott zárt ajkai között, s elővillantak fogai. És Zdenkó többé nem tudott szabadulni hatásuktól; maga előtt látta villogó fehérségüket akkor is, amikor már csupán a szavaira figyelt. Fogai úgy uralták a lány lényét, mint másokat kacagásuk, szuggesztív tekintetük, évek hosz- szú során át megismert jó vagy rossz szokásaik ... — Téged — nevetett és teljes pompájában eldicsekedett makulátlan, foszforeszkáló-fehér fogsorával. — Ha akarod, kísérj el... Sietek! — Szülők? Zűr? — Á... ... S a beindult csoda folytatódott ... Mintha természetes lett volna, a lány belekarolt Zdenkó- ba, aki csak most kezdett el igazán azon tépelődni, hogy álmodik-e vagy a korábban megivott konyak hatására vannak érzékcsalódásai. — Miért nem beszélgetsz velem? — Egy álomképpel? — lihegte Zdenkó. — Mondd, valóság vagy, — hajolt a lány füléhez, és mélyet szippantott haja samponillatából. Amikor kieresztette magából a levegőt a lány összerezzent. — Ja? Csak egy konyak van bennem — vágott azonnal a várható fejlemények elé. — Baj? A lány gondolkozott egy kicsit, hangja tárgyilagos volt, szinte hivatalos, amikor megszólalt: — Annak már elmúlt a hatása. Ügy hangzott, mint egy látlelet. „A fontos, hogy velem maradsz” — gondolta Zdenkó; csípőjük ösz- sze-összeért, érezte a lányénak „beszédes” hullámzását és boldog volt, ahogyan csak a váratlan ajándékok töltik fel az embert. — Megérkeztünk — húzta ki karját a Zdenkóéból a lány. Zdenkó zavartan nézte a fogászati ren- deüő cégtábláját. — Ide? — Igen. — Jelenésed van? — Olyasmi. — Fúrás? Húzás? — Igen, csak nem nekem, hanem általam! — Hogy-hogy? — Itt gyakorlatozom. — Szóval fogász vagy ? — Leszek ... — Akkor... — Szontyolgott Zdenkó — mikor láthatlak még? A lány nevetni kezdett; Zdenkó ismét megcsodálhatta fogsorát. — Bejöhetsz. Délután háromig nem üzemel ez a kinda ... Nos? — Oda? — mutatott a rendelő ajtajára Zdenkó. — Hát persze. Velem maradhatsz háromig, ha akarsz. A doktornő ilyenkor távozik, és háromig enyém a rendelő. Takarítok, meg minden ... Néha munkám is akad — mondta, s mintha gond suhant volna át az arcán, de azonnal mosolygósra rendezte vonásait: — Félsz bejönni? Zdenkó kihúzta magát: — Csak nem képzeled! — Akkor gyerünk! Kezdeti riadt borzongását hamarosan kuncogó remény váltotta fel. Az ágyaknak is beillő széles padok láttára képzelete teljesen „lemo- csarasodott”. Kissé szégyellte magát, hiszen férfiként csak a vadász szerepében tudta elképzelni magát, s most a váróterem bútorzatának célszerűsíthetőségében felismerte, hogy tévesen ítélte meg a szerep- osztást. Míg ő pusztán az ismerkedésnél tartott, a lány pontosan kiszámítva mindent, a „helyszínre” vezette őt. „Ergo, ki a nyuszi?” át akkor legyek vadász — buzdult fel, leült, és derekánál fogva magához húzta a lányt. Könnyű ruhácskájának kellemes mosóporszaga volt. — Légy türelmes — bontakozott ki a lány. — Még nem vagyunk magunkban. Várj, míg elmegy a doktornő. Magára hagyta Zdenkót. Zdenkó megtapogatta a szivaccsal kárpitozott padot, felfedezte a bejárati ajtó sjílyos reteszét és többé nem tudta visszatartani kamaszos izgalmát: „terítve van!” — lelkendezett, s már látta magát naponta idejárni egytől háromig ... A távozó orvosnő alig pillantott rá; röpke jó napottal jelezték egymásnak, aztán elviharzott. A lány betolta a reteszt. — Na? szakadt ki Zdenkóból. — Nyugi hárította el a lány. — Egy peronyi dolgom van a rendelőben, aztán át is kell öltözzem, köpenyt vegyek magamra... „Mindenre gondol — izzadt tovább Zdenkó —, megkönnyíti a dolgot, hogy jobban már nem is lehet”. Kipróbálta, hogy. könnyen jár-e le papucscipője, és nadrágszíját is meglazította, „életem legszebb napja” — döntötte el. A rendelő felől semmi zaj nem kelt... „Türelem, türelem — intette magát; begörbítette tenyerét, belelehelt, hogy ellenőrizze leheletét —, a türelem rózsát terem”. Aztán, hogy a várakozás egyre hosszabbra nyúlt, gyanakodva az ajtóhoz ment, és rátapasztotta fülét. De csak keringő vére heves lüktetései szakaszolták halk dobbanásokkal a csendet. Bekopogott. — Szabad! — hallatszott nagyon, nagyon távolról. A lány íróasztal mögött ült. Fellapozta a nyilvántartási naplót, kezébe golyóstollat vett; fehér köpenyének gallérján fekete cérnával varrt leltári szám éktelenkedett; haját konytba fogta; két csattal apró fityulát rögzített feje búbjára. Neve? Zdenkó meghökkent: — Játszunk? — Aztán kényszeredetten elvigvorodott, és bemondta adatait. — Furcsa játék ... — Ha nem akarod... — Akarom — sietett válaszolni Zdenkó, nehogy kisiklassa vágya szerelvényét a végállomás közvetlen közelében. Szája elé kapta a tenyerét, és szenvedő arcot vágott: — Fáj, nagyon fáj... A lány a műtőszékbe tessékelte, a kellő magasságba pedálozta, és felkattintotta a világítótestet. Zdenkó kénytelen volt behunyni szemét az erős fényben, de tátott szájjal is vigyorogni próbált, hadd lássa a lány, mennyire élvezi a játékot. „Ha neked ez kell, hogy begerjedj” — gondolta, és hátrahúzta nyelvét, amikor megérezte szájában a kis, kerek tükör hideg érintését. — Nem csoda, hogy fáj ... Ez szuvas... — mondta a lány. Megfordította műszerét, és a nyelével megkocogtatta a fogat majd egy másikat. — Ez is! Zdenkó megmeredt. A hiteles környezet, a valódi szagok, a lány szakértő ténykedése, s hogy maga is tudott a két rossz fogáról — der- mesztóleg hatottak rá, és hatalmába kerítette a szenvedő ember fatalizmusa, melynek akkor lesz gazdája-hordozója, ha már becsukódott mögötte a fogászati rendelő ajtaja, és nincs menekvés... Aztán a fúró visítása leárnyékolta körülötte az egész világot. ... És nem merte kinyitni a szemét, és igyekezett csak az orrán át lélegezni. Amikor a fúrófej megszaladt, és mélyen a foghúsába szántott — elbődült! — Bocsánat — rebegte a lány, de keze-műszere zavartalanul tovább működött. — Sietnem kell, tudod, nehogy rajtakapjanak — és Zden- kónak kicsordult a könnye. — Szegénykém — oltotta ki cirógató szóval Zdenkó újabb jaját, majd saját keservét hozta mentségére: — A doktornő sejti, hogy hiányában nem csak takarítok meg egyebek, hanem gyakorlatozom is, de nem bánja, mert alig-alig használok a gyógyszereiből — vigasztalja Zdenkót, akinek ajkára folyt már a vére, érezte áliára araszolni, de a lány is kifulladt: keze reszketett, amikor behelyezte az idegölőt a kipucolt lyukakba, és ideiglenesen betömte őket. — Meglennénk — mondta végül sóhajtások közepette, s az idegölő csípős ízét kiöblíteni egy pohár vizet nyújtott Zden- kónak. — Két nap múlva kiveszem, és betömöm neked véglegesen — ígérte. Zdenkó felugrott a székből. lány szemérmesen lesütött szemmel állt, kezét lóbázta, mint kezdő művész, ha művét értékelik éppen: — Még elég bizonytalan a kezem, tudom... De azt mondják, a gyakorlat teszi a mestert. .. Zdenkó rá sem hederített. Az ajtóra vetette magát, vállával nyomta ki, a kijárati ajtó reteszén pedig akkorát rántott, hogy leszakadt. Hatvani Dániel: Szívtájról szakad Díszelgi békéjét a tél erdői csődülnek mesésen zúzmarák olcsó ékszere pompázik bokron kerítésen Ezüst gödrökben rettenet villanó fegyvert fél a vad fák görcsei a verebek dermedt-éberen alszanak Hull alá mind a fegyelem taposott tömören ragyog szellemvárosban érintetlen forognak el az ablakok Oly mozdulatlan a tökély ha hozzáérek összeroppan szívtájról szakad a hó dördül véres darabokban Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Fazekas Magdolna és Meggyes LásZ' ló alkotásaiból válogattuk. Oláh János: Vándor: Amikor elereszt utad ölelése s eperfák állnak eléd, megpihensz alattuk, fölhúzott térdedben remeg a fáradtság. Vézna kalászok közé telepszik a füst, hamu alá a parázs, nem ismered föl, pedig arcodba süt, az ég tekintetét. Aczél Gábor: Kihallgatás Egy hatalmas termetű férfi ment súlyos léptekkel az úton. Arca merev volt, mintha hideg szél préselte volna rá a barázdákat. Télikabátot viselt bőrkesztyűs kezében aktatáskát tartott. — Fel a kezekkel! — toppant elé hirtelen egy géppisztolyt szorongató kisfiú. A férfi habozott egy pillanatig, aztán eleget tett a felszólításnak. Ott állt a gyerek fölé magasodva, felemelt karokkal. —' Ne lőjj — mondta —, látod hogy megadom magam. — Van fegyvered? — kérdezte a kisfiú és megpróbált nagyon szigorúan nézni. A sárga-kék műanyag fegyverrel még mindig a férfi hasára célzott. — Nincs — mondta a férfi. — Becsszóra? — Becsszóra. — Te partizán vagy, vagy bandita? — Természetesen partizán. — Azért! A kisfiú szemébe húzta meleg sapkáját, és a homlokát ráncolta. Láthatóan nem akarta befejezni a jólindult játékot, de mintha kifogyott volna a kérdésekből. — Leengedhetem a kezem? — kérdezte a férfi. — Tudod, nehéz a táska. — Jó egyezett bele a kisfiú. — De ne menj el. — Sapkájának bumszli bojtja vidáman fityegett a szélben s ő maga komor maradt. — Miért nins fegyvered? — Mert béke van. — Te jó vagy? — Nem mindig — mondta elgondolkodva a férfi — Pedig szeretnék jó lenni. — Látod, én is — mondta a gyerek és leengedte a géppisztolyt. — Én is szeretnék jó lenni, de néha nem sikerül. Téged megvernek, ha rossz vagy? — Nem. Engem már nagyon régen nem vert meg senki. — Engem sem — nevetett a fiú. — De tudod, ha rossz vagyok, akkor nem beszélnek velem, és ez sokkal rosszabb, mintha megvernének. — Tényleg — mondta a férfi komolyan. — Az sokkal rosszabb. — Te mikor voltál rossz utoljára? — Ma. — Azért vagy ilyen szomorú? — Szomorú? — nézett le a kisfiúra a másik. A gyerek nagy kerek szemmel bámulta. — Lehet, hogy azért vagyok szomorú. — Mit csináltál? — Rákiabáltam valakire. — Te parancsnok vagy? — Olyasféle. — És miért kiabáltál? — Ideges voltam. — Apu is olyankor szokott kiabálni. De ő nem szomorú utána. — Nem szomorú? — Nem. Tudod azért, mert amikor már nem ideges, azt mondja, hogy gyere beszélgetni. És akkor azt mondja, hogy ne haragudjak, amiért kiabált, tudja, hogy nem érdemeltem meg, csak azért kiabált, mert ideges volt. És elmeséli, hogy mi volt a gyárban, hogy miért volt ideges, és bocsánatot kór. Tudod mit? Kérjél te is bocsánatot. Akkor te se leszel szomorú. — Sondolod? Lehet, hogy igazad van. — Ugye? És persze te is meséld el, hogy miért voltál ideges. — Jó — mondta a férfi, és megsimogatta a kisfiú fejét. — Elmesélem. — Akkor szerbusz. Elmehetsz.
