Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-28 / 304. szám
1986. DEOEMBER 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 „Meg is keresik a pénzüket!” Nem sorscsapás Nem ösztönzött az öntöző rendszer Úgy csinálják, ahogy mindig kellene „Nálunk teljes fűtésrekonstrukciót végzett a részleg, s a munkájukról csak a legjobbakat mondhatom el. Május elején kezdtek itt dolgozni, mégpedig nemcsak gyorsan, hanem kéréseinket maximálisan teljesítve. Ügy szervezték a munkájukat, hogy a legkevésbé zavarták a tanítást. Utánuk nem maradtak garmadával üres üvegek, mert végigdolgozták a műszakjukat becsülettel... Volt már nálunk felújítás, voltak itt máskor is munkások, így nyugodtan mondhatom: ég és föld a különbség!” Mielőtt bárki is felkapná a fejét, s valami ingyenrek- Ijimra kezdene gyanakodni vagy bármi egyéb rosszra, íme egy másik vélemény: „Nevelőotthonunk fűtési rendszere elavult, halaszthaHogy is van hát ez? Lehet így is dolgozni? Üvegek és panaszok nélkül a megrendelő megelégedésére? S mi van azzal a fizetéssel? Mit jelent az, hogy „meg is keresik a pénzüket”? A két idézett vélemény — a kunhegyesi gimnázium igazgatónőjéé és a tiszakür- ti fíűnevelőotthon gazdasági vezetőjéé — a Tiszaföldvári Lenin Termelőszövetkezet tüzeléstechnikai részlegének munkájáról szól, s belőlük egy figyelemre méltó dolog máris nyilvánvaló. Valamit ez a brigád másként csinál, eltérően az általánostól, a megszokottól. De vajon mit? Vegyük sorba még egyszer: gyorsan, rugalmasan, és ami szintén nem lényegtelen, hogy fegyelmezetten dolgoznak, s a munkájuk minősége ellen sincs kifogás. Vagyis: semmi rendkívüli recept, csupa olyan dolog, ami egyébként mindig, minden munkahelyen magától értetődő követelmény — lenne. Csak lenne, hiszen mégsem az. Gondojunk csak a felúj íNos, ez itt másként van. A szerződés a dolgozókkal úgy rendelkezik, hogy az elvégzett munka értékeként leszámlázott összeg 36 százalékát munkabérként kifizeti nekik a szövetkezet. Ettől a pillanattól válik a dolog igazán izgalmassá. Nem mindegy ugyanis, hogy menynyi idő alatt végzik el a szó- banforgó munkákat, vagyis tatlanná vált egy 2,8 millió forintos korszerűsítés. A megyei tanács művelődési osztálya őket bízta meg ezzel a munkával, így most nálunk dolgoznak. Csak azt tudom mondani, hogy amikor itt vannak, nincs megállás, nincs lógás. Csendesen és gyorsan végzik a munkájukat, alig okoznak kellemetlenséget. Ügy hallom viszont, hogy meg is keresik szépen a pénzüket...” Manapság, amikor gazda- sápolitikánk egyik leggyakrabban visszatérő „slágere” a munkafegyelem, a munkaidő kihasználása, s amikor annyit írunk és beszélünk a főmunkaidőben megkereshető jövedelmekről, két ilyen beszélgetéstöredék nyomán máris sorjáznak a kérdések, amelyek leginkább a bőven előforduló rossz tapasztalatokból táplálkoznak. tás címszó alatt félig lerombolt intézményekre, gondoljunk szivárgó csövekre, télen jéghideg fűtőtestekre, és más hasonló „ínyencségekre”! Leheli, hogy mindez mégsem ilyen egyértelmű ? Az öttagú brigád korábban egy építőipari vállalatnál dolgozott, s onnan jöttek át a téeszhez, bő másfél évvel ezelőtt. Amikor találkoztam velük, egyöntetűen állították: most sokkal nyu- godtabb körülmények között, a kétszeresét keresik a korábbinak. Vigyázat, a nyu- godtabb környezet nem tévesztendő össze a kevesebb munkával! Jobb munkaszervezést, gondos anyagellátást és — ők mondták! — kevesebb hozzá nem értő főnököt, kevesebb adminisztrációt), ezzel együtt pedig kevesebb felesleges mérgelődést jelent mindez! Azt is ők mondták, s talán érdemes rajta elgondolkodni, hogy amit előző munkahelyükön ösztönző rendszernek hívtak, az mindent csinált, csak éppen a több és jobb munkára nem ösztönzött! mennyi idő alatt keresik meg ugyanazt a pénzt! Egyszerű! Ennek függvényében nem közömbös aztán, hogy hányszor kell reklamáció miatt visszatérni ugyanoda, ezért kell jól szervezni, anyagot biztosítani..., s innen már ismerős az egész. Ebben a formában az év folyamán meg tudták keresni havonta a 12—13 ezer forintot, ami már jó fizetésnek mondható! Volt, s van is felhördülés miatta a téesz- ben! Hogy lehet az, hogy „ezek” annyit keresnek!? Egészítsük ki a képet azért néhány újabb mozaikdarabkával! Az öt fizikaiból, egy részlegvezetőből — aki tárgyal, munkát szerez, anyag után jár, — és egy árkalku- látorból álló egység — utóbbi a raktárt is kezeli és adminisztrál — ebben az éviben valószínűleg 10 millió forint fölötti árbevételt produkál. A tervezett 6,6 millióval szemben! Mindezt úgy, hogy nincs segédmunkásuk és nincs adminisztrátoruk. E munkákat elvégzik maguk. Csőszerelés, lakatosmunkák, hegesztés: értik mindegyik szakmát, nem is akárhogy. A derékszög náluk már elsőre 90 fokos, a vésés nem a sokszorosa a szükségesnek, és sem lejjebb, sem feljebb nincs a pontos helyénél. Precíz csapatmunka, ahol mindenki tudja a helyét, feladatát. Ennyi „csak” a titka. Gyors, folyamatos, szakszerű munkavégzés, havi 200— 220 órában. A főkönyvelő gondjai A kép teljességéhez persze hozzátartozik az is, hogy a szabályozók jelenlegi szorításában a téesznek bizony nem lehet könnyű „lenyelni”, közömbösíteni a részleg dolgozóinak magas keresetszintjét. A tervezett árbevételhez felhasznált munkabérrel még nem is igen lesz különösebb baj, hiszen azt tervezték a szövetkezetben. Ám a főkönyvelő valószínűleg meg fog izzadni, mire a csaknem 100 százalékos túlteljesítéssel együttjáró többletbér sorsát megnyugtatóan edrendezi. A kör tehát bezárult. A tsz-tag azt mondja: ők miért keresnek annyit, s mi miért nem? A részleg dolgozói viszont azt: tessék, aki sokallja, az álljon ide közénk és csinálja. A kőkönyvelő a fogát szívja, s közben a szabályozókat emlegeti. A kétségtelen feszültségek ellenére van ennek az egésznek néhány olyan momentuma, ami miatt feltétlenül érdemes beszélni róla. Keresetszabályozás ide, emberi irigység oda, gazdaságunk a jelenlegi kényszerpályáról csak egy módon tud kilépni: olyan módszerek, s olyan munka révén, amiről a példaként citált esetben szó esett. L. Murányi László Nincs recept Heten milliókat A Békésszentandrási Szőnyegszövő Háziipari Szövetkezet öcsödl részlege teljesítette idei tervét. Belföldi és export megrendeléseket Időben elégítették ki, perzsa, Illetve szőrme szőnyegekből és más termékekből (Fotő: T. Z.) Miért romlanak a cserearányok? Az előjelek szerint külkereskedelmünk konvertibilis mérlege az idén rosszabbul alakul a tervezettnél, s ennek okai között ismét emlegethetjük majd a cserearányok romlását. Tartani lehet azonban attól, hogy ez a magyarázat nem mindenki számára érthető, s ha érthető sem okvetlenül elfogadható. Van ennek a cserearányromlásnak valami gyanús kicsengése: hogy-hogy mindig romlik, és sohasem javul? És ha a magyar külkereskedelem szemszögéből romlik, akkor mely országok számára javul? De gyantás ez a hivatkozás azért is, mert az okot következetesen a magyar gazdaságon kívülre helyezi; vajon nincs valami olyan belső hiba, amelynek palástolására használjuk a cserearányromlás tényét? Elöljáróban nem árt tisztázni a fogalmat, mit is értünk cserearányon? Némi leegyszerűsítéssel azt, hogy az általunk exportálandó, és az általunk importálandó — tehát a cserélendő — áruk ára miként aránylik egymáshoz. Az arány akkor romlik, ha Ez az arányromlás az idén kétségkívül megfigyelhető. Aligha akad újságolvasó, aki ne tudná, hogy jelentősen drágult a kávé és csökkent — példának okáért — a búza tőzsdei ára. Amiből, no meg a korábbi, hasonló tapasztalatokból netán arra következtethetünk; hogy holmi sorscsapással állunk szemben. Elvégre a magyar földben emberemlékezet óta megterem a búza, de az istennek sem terem meg a kávé. Tekintve, hogy az utóbbi 15 évben 25 százalékkal romlottak számunkra a cserearányok, tényleg úgy tűnik: olyan, rajtunk kívül álló okok mérsékelik külkereskedelmünk sikereit, korlátozzák importlehetőségeinket, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Gyanúnk azonban ettől sem akar oszlani, mert mégsem lehet csupán a természeti adottságok következménye az, hogy éppen a mi cserearányaink romlanak, miközben a legfejlettebb országokéi javulnak. Merthogy ezt az arányt másutt is mérik, és a statisztika szerint az utóbbi öt évben Japán számára 10, az Egyesült Államok szempontjából pedig 14 százalékkal javultak a cserearányok. Ám, ha kicsit Persze, ahhoz, hogy diktálja az árakat, el is kellett árasztania ezekkel a termékekkel a piacot, vagyis gazdaságát úgy kellett szerveznie — átszerveznie —, hogy minél kevesebb energiaforrás felhasználásával minél több korszerű, keresett terméket állítson elő. Így tért ki az olajválság kihívása elől, amely — ez is figyelemreméltó — másfelől az olajtermelő országok gazdaságának felvirágzását hozta. Az olaj akkori, hirtelen drágulásával ugyanis a kőolajban gazdag országok cserearányai értek meg soha nem látott javulást. Nem akarván terhelni az olvasót megannyi állam' sajátos helyzetével, talán eny- nyiből is levonhatjuk a következtetést: az utóbbi időszakban a cserearányok javulása főként két szférában volt tapasztalható. Ott, ahol a nyersanyag drágulása hozta előnyös helyzetbe a gazdaságot, és ott, ahol a legfejlettebb technika birtokában a legkorszerűbb termékek tömegét dobhatták piacra. A közepesen fejlett, nyersanyagokban szegény országok — melyek sorába a mienk is tartozik — értelemszerűen cserearányromlást szenvedtek el. Nem kétséges, hogy azok az országok, amelyek képesek termékszerkezetüket folyamatosan megújítani, amelyek képesek a változó kereslethez gyorsan alkalmazkodni — sikeresen vesznek részt a világkereskedelemeladandó áruink ára a világpiacon csökken, vagy ha az importálandóké emelkedik, vagy ha esetleg mindkét jelenség egyidejűleg tapasztalható. Vagyis ha egységnyi magyar áruért kevesebb külföldi árut kaphatunk. távolabbi időkbe tekintünk vissza, kitűnik: az említett gazdasági nagyhatalmaknak is volt okuk panaszra. Ugyanaz a Japán, amelyik 1984-ben egységnyi termékéért 10 százalékkal több árut kapott a világpiacon, mint 1980-ban, a megelőző két esztendőben — 1979—80-ban — nem kisebb, mint 40 százalékos cserearányromlást volt kénytelen elkönyvelni. Ezek után már tényleg kíváncsi az ember: mi okozza ezeket a nagy változásokat? Aki emlékszik még a világ- gazdaság főbb jelenségeire, annak az 1979—80-as évek emlegetésekor a második nagy olajválság jut az eszébe. A gondolattársítás helyes irányba vezet: az energiahordozókban szegény Japánt mindenekelőtt ez sújtotta. amikor nagyarányú cserearányromlását elszenvedte. De, mint a számok jelzik, igen gyorsan kilábalt a bajból. Tehette, mert az olaj csak egyike annak a sok százezer terméknek, amely a nemzetközi kereskedelemben gazdát cserél. És Japán — akárcsak az Amerikai Egyesült Államok — a legfejlettebb technika birtokában viszonylag szabadon diktálhatta a legkorszerűbb, példának okáért az elektronikai termékek árait. S ha még ezek után is van némi sorscsapás jellegük ezeknek a változásoknak, akkor vessünk egy pillantást arra "is, ki, miként reagált az áringadozásokra, a világpiaci kereslet és kínálat alakulására. Az elmúlt másfél évtizedben csökkent a kereslet a vaskohászati termékek iránt, miből kifolyólag csökkent az ilyen áruk ára is. 1970 és 1983 között a Német Szövetségi Köztársaság 16 százalékkal, Franciaország pedig 21 százalékkal csökkentette a vaskohászati termékek előállítását, miközben Magyarország 25 százalékkal — növelte! Hasonlóan viselkedtek más országok a textil- és bőripari, szintén kevésbé keresett termékek gyártásával — visszafogták a termelést — és a mi gazdaságunk, ismét rosz- szul lépett: jelentősen többet termelt az áruknak ebből a csoportjából. Ez, ugyebár, már nem olyan, mint a búza és a kávé szembeállítása; ez a magatartás már igazolja a gyanút: nem csupán természeti adottságok, hanem a gazdaság rugalmassága vagy rugalmatlansága is hozzájárul a cserearányok romlásához-javulásához. ' ben. Nem okvetlenül romlanak a cserearányaik, mert ha szükségük van is mondjuk a dráguló kávéra, azért szintén dráguló termékekkel képesek fizetni. És nem, vagy visszafogottabban jelentkeznek a világpiacon olyan árukkal, amelyek csak nyomott árakon adhatók el, vagyis mérséklik veszteségeiket. Mindez nem mondható el rólunk. Hogy miért gyártunk kitartóan olyasmit ami nehezen adható el, és miért nem állunk át gyorsan olyan áruk termelésére, amelyek jól értékesíthetők? Más, ismerősebb szavakkal: miért nem korszerűsítjük gyártmányszerkezetünket? Egyfelől azért, mert a korszerűbb áruk előállításához korszerűbb technika, technológia kell, amivel nem mindig rendelkezünk. Amit többnyire importálni kellene, ám behozatalára épp azért nincs elegendő pénzünk, mert nincs elegendő exportképes árunk. ördögi kör? Nem okvetlenül. Mert a korszerű technológiákhoz még hozzájutunk — például úgy is, hogy külföldi cégekkel vegyesvállalatokat alapítunk — de ahhoz, hogy ezeket a keresett termékeket nagy mennyiségben termelhessük, be kellene szüntetni, de legalábbis jelentősen mérsékelni kellene a kevésbé kelendő, illetve az eladhatatlan cikkek előállítását. S ez számunkra. úgy tűnik, minden másnál nehezebben megoldható. Mert valamely termék gyártásának megszüntetése, a gazdaságtalan termelés felszámolása az objektív és a szubjektív akadályok sorába ütközik. A döntéseket — hogy mit, mikor fejlesztünk, avagy fejlesztünk vissza — olykor inkább az befolyásolja, hogy milyen nálunk az egyes ágazatok súlya, tradíciója, semmint az, hogy melyek képesek korszerű, jól eladható gyártmányokat produkálni. Emiatt azután az is megesik, hogy a sikeres ágazatok, vállalatok által megtermelt jövedelemből átpumpálunk — olykor nem kis összegeket! — a gazdaságtalanul működőkbe. Amivel az utóbbiakat mesterségesen életben tartjuk, és amivel egyúttal visszafogjuk fejlődésükben a kibontakozókat. Ilyen és hasonló akok miatt halad vontatottan a termékszerkezet megújítása. Pedig nincs időnk. Ha mondjuk öt év múlva jelenünk meg a piacon azzal, amit ma korszerűnek ítélünk, akkor meglehet, addigra már egészen más termékek iránt nyilvánul meg a fokozott kereslet, s a nagy igyekezettel, de lassan létrehozott termék más csak alacsony áron kel el. És ismét elmondhatjuk: romlanak a cserearányaink. Ha tovább késünk ... Kétségtelen, a gyorsabb változás, a gyorsabb alkalmazkodás áldozatokkal jár. A gazdaságtalan termelés visszaszorítása munkaerőátcsoportosítással, sőt, átmeneti életszínvonal-romlással fenyeget. Ennél kényelmesebb, és biztonságosabbnak tűnhet, ha kesztyűs kézzel bánunk az ész- szerűtlenül gazdálkodókkal, abban a hitben, hogy így megőrizzük a társadalom nyugalmát, féltett életszínvonalát. Pedig egy stagnáló gazdaság legfeljebb rövid ideig képes megőrizni mind a társadalom nyugalmát, mind az életszínvonalát. Ha nem cselekszünk, és nem vállalunk bizonyos társadalmi feszültségeket, akkor rohamosan növekszik műszakigazdasági elmaradottságunk, és tovább folytatódik a magyar munka leértékelődése a világpiacon. Tovább romlanak a cserearányok, ráadásul az elkerülni vélt feszültségek még élesebben jelentkeznek. Ezért véljük, hogy gyorsabban és határozottabban kell haladni a gazdaságpolitika által kijelölt úton: a gazdaság racionalizálásának útján. G. Za. Japán és az USA Nyertesek és vesztesek Aki elmarad, azt verik
