Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

1986. DECEMBER 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Várom/ io/o vízió Szolnokon Történőim/ tudat és nomzotl önlamorot A mi képernyőnk Ki gondolta volna, hogy a múlt esztendő május elsejei felvételek után, amelyeket lelkes amatőrök készítettek, méghozzá vendégtechnikával — a kecskemétiek kölcsönöz­ték a szükséges eszközök egy részét —, nos, ki hitte vol­na, hogy ezt az igazán mű­kedvelő próbálkozást, a fel­vonulás látványos pillanata­it örökítették meg, majd su­gározták két kirakatban, alig egy év múltán rendszeres tévéprogramok követik majd; s hogy ezen a mostani, ka­rácsony előtti szombaton pe­dig már egy teljes délután ad műsort a Szolnoki Városi Televízió a, Széchenyi piros iskolájának alkalmi st/údió- vá átalakított tornaterméből. (Talán erőn felül is vállal­kozván ilyen óriási feladat­ra: élő adás csaknem 4 órá­ban !) Tény: megszületett, sőt lassan már bébikorán is túl jut a mi televíziónk .Ponto­sabban egyelőre még csak a Széchenyi lakótelepieké, hisz ők foghatják a szolnoki tv műsorát, ők is csupán né­hány utcában, alig több mint kétezer lakásban. És csupán havonta egy-egy al­kalommal, általában hétfő esténként, amikor a nagy te­levízió, a központi „hallgat”. Nem mintha ma már nem férnének meg egymás mel­lett, hisz önálló csatornája van a szolnokinak is. a VFH 10-es. (Kezdetben a közpon­ti kettes csatornán lehetett csak fogni.) A jelenlegi lehe­tőségekből ennyire futja, ha­vonta egyszeri jelentkezésre, dehát ezek még csupán a kezdetek a mondhatni új vá­rosi tömegkommunikációs intézmény életében, hisz hi­vatalosan csak ’85 áprilisá­ban született, s alig egy éve, hogy erőteljesebben próbál­gatja szárnyait. Nem könnyű, már csak azért sem, mert a szükséges technika előterem­tése, az sem olcsó mulatság. De vajon megéri-e az áldo­zatot, egyáltalán mi újat hozhat egy város életében a kábeltelevíziózás? Ez az egyik fő kérdés, amikor Vajda Jenővel, a városi tele­vízió kinevezett vezetőjével az intézmény Várkonyi téri kis irodájában az eddig tett erőfeszítésektől és a további lehetőségekről cserélünk gondolatot. És arról, hogy egyáltalán miért éppen a város központjától távol eső településrészen ütötte fel ta­nyáját ez a mostanság kicsit divatosnak is számító (az elektronikus divatok korát éljük) modern intézmény. Amelyik város ugyanis ad egy kicsit magára, igencsak megcsinálja a maga televí­zióját. (Ma már az ország mintegy 30 városa büszkél­kedhet vele.) Ami a fő kérdésre adandó általános választ illeti: tel­jes az egyetértés közöttünk. Megnőtt korunkban a helyi információ terjesztése iránti társadalmi igény, s hozzá­tehetjük annak igénye is, hogy a városlakó állampol­gár nemcsak megismerni sze­retné lakóhelyének ügyes­bajos dolgát, de egyben részt venni is kíván környe­zetének minél megnyugta­tóbb alakításában. És erre kiválóan alkalmas fórum a városi televízió. Rövid mű­ködése alatt már a szolnoki is több olyan kérdést vetett fel és feszegetett nyilváno­san, melyek úgymond közér­dekűek. Szólott a település- fejlesztési hozzájárulásról, beszélt és beszéltetett az új városrész szépítéséről, olyan problémákról, amelyek köz­vetlenül érintik nézőinek életét. Lehetősége van nem­csak „fogni” a nézők észre­vételeit, de egyúttal szembe­síteni is az adott problémá­kat az érdekeltekkel s egyál­talán akár szervezni egy adott település életét. Példá­ul közösséggé, ahogy erre törekszik most a mi televí­ziónk is, hogy tudniillik egészséges helyi öntudatot ébresszen majd erősítsen a sok helyről verbuválódó vá­rosrészlakókban. A szeptem­berben rendezett nagy közös játék, amikor egy-egy utca csapata versenyzett egymás­sal arra is jó volt, hogy kö­zelebb hozza az emeletes há­zak „elszigetelt” lakóit. Még most is emlegetik, mennyi rántotta gyűlt egybe a játék színhelyén, mert az egyes la­kók tojásrántottával siethet­tek csapatuk segítségére; aki a legtöbbet kapta, az lett a nyertes. Játékos közönségne­velés, szórakoztató időtöltés, mind-mind jól megfért a te­levízió műsorában. Persze az lenne az igazi, ha a megyeszékhely egészét tudná átfogni a mi televízi­ónk. De ehhez arra lenne szükség, hogy a föld alatt mindenütt kábelek kúsz- szanak a város területén hogy ezek az elektro­nikus vérerek behálózzák teljesen Szolnokot. Az indu­láskor — s ez válasz arra is, miért épp a Széchenyin keizdte meg működését a vá­rosi televízió — egy már meglévő kábelrendszerre épülhetett és megvolt az a központi antenna is. amely­re jószerével csak rá kellett kapcsolódnia erősítőjével. Az adottság és a szükségszerű­ség találkozásaiból született tehát ez a Széchenyi elektro­nikus házasság. A stúdió is ott kapott helyet egy bőripa­ri szövetkezet váratlanul megürült cipészműhelyében. Ahol egyébként jószerével csak a technika helyezhető el, igazán stúdióként nem is működhet. így azután a vá­rosi televízió hol a barna is­kola aulájában, hol a piros iskola tornatermébe kéredz- kedik be egy-egy adás idejé­re. Hősi korszak ez, egy ki­csit talán hasonlít a vándor­komédiások idejére. Bontakozik azonban már a kellemesebb jövő: e hónap­ban megérkezett a nagytel­jesítményű új fejállomás, a központi erősítő, amelyet a vízügyi székház 15. emeletén helyeznek el, s amely alkal­mas lesz Szolnok teljes ká­beltelevíziós hálózatának erősítésére —■ újságolja a te­levízió vezetője. Természe­tesen ha majd meglesznek a kábelek, egyelőre azonban csak a leendő stúdióhoz — a városi rádióban kap végle­ges helyet — és a Széchenyi­hez indulnak (újabb vezeté­kek, hogy összeköthessék a kérdéses helyeket és majd csak tavasszal, ismét újabb lépésként a rendszer mond­hatni másik csápjaként a Beloiannisz úton és a József Attila úton át a vasútállo­másig, a Jubileum téri ne­gyedig jut el a kábelvezeték, s talán május elsején már több mint nyolcezer szolnoki lakásban foghatják a nézők a város televíziójának prog­ramját. Ne idézzünk azonban töb­bet a technikánál, bár két­ségtelen, alapja minden to­vábbi lépésnek, elképzelés­nek. Engedjük inkább ha nem is teljesen szabadon, de kissé merészebbre fantázián­kat, vessük tekintetünket a távolabbi jövőbe. Amikor majd például a kábelteleví­zió segítségével felgyorsult életünkhöz méltó gyors és széleskörű tájékozódásra lesz meg a lehetőségünk. Mert a kábeltelevízió nemcsak mű­sorokat szór, szolgáltatáso­kat is nyújt a lakosságnak, erre bőséggel kínál majd al­kalmakat. Már a közeljövő­ben kialakítják a helyi kép­újságot, melynek révén na­ponta megadott időben a leg­szükségesebb információkhoz juthat hozzá a néző egyetlen gombnyomással. Házhoz jön­nek az ismeretek akár arra leszünk kíváncsiak, hogy mi­kor rendel az ügyeletes or­vos, akár arra, hogy miként járnak a buszok, akár arra, hogy hogyan tartanak nyit­va az áruházak, vagy épp, hogy milyen programok vár­nak bennünket hétvégeken. Sőt. eljön majd az idő, ami­kor vásárlási rendeléseinket is elektronikus úton tesszük meg, sőt, ha netán be aka­runk pillantani egy kedvenc olvasmányunkba, s a kérdé­ses könyv nem lesz a köze­lünkben, csak „telefonálnunk kell’ a városi könyvtár vala­melyik fiókjába, s máris „fellapozhatjuk” a kérdéses művet, megjelenik képer­nyőnkön, anélkül, hogy elku­tyagolnánk a színhelyre. S a kábelek segítségével összekö­tött számítógépközpont, az is akár adatbankkénk működ­het a városban, egy-egy vál­lalat, üzem bármikor kérhet tőle majd szükség szerint is­mereteket, sőt munkát is rendelhet tőle közvetlenül. Mindez a kábeltelevíziós technika segítségével. És még a szolgáltatások köre korántsem teljes: a kialakí­tandó rendszer a maga kábe­leivel úgy járja át életünket, mindennapi tevékenységün­ket, akár testünket a vért szállító erek. Ugyanakkor ál­tala tökéletesebbé válik a hazai és külföldi adók műso­rainak vétele is. Már a most működésbe lépő fejállomás is hét program zavartalan to­vábbítását teszi lehetővé ki­tűnő minőségben, de valójá­ban később ennél sokkalta többre lesz képes. A jövő század meséje? Mindez ma még hihetetlen­nek tűnik? Ma, amikor még telefonálni is alig tudunk olykor a mi kis városunk­ban? Meglehet, de vajon egy évvel ezelőtt nem volt-e szinte az is szinte hihetetlen, hogy önálló televíziója lesz a városnak. Mégha nem is tökéletes, mégha e pillanat­ban a városnak csupán egy részében él is, mégha önálló szignója nincsen is, még hogyha csupán néhány mun­katárs szorgoskodik is mű­során. (Négy tagból áll mind­össze a hivatásos stáb.) De hány „amatőr” forgolódik máris a televízió körül! Olyanok, akik cselekvési kedvüket lelik egy-egy adás segítésében; olyanok akik a közéleti tevékenység formá­ját vélik felfedezni és meg­találni ebben az (új1 izgalmas formában, az elektronikus érintkezés formájában, amely mozgósíthatja egy-egy település hadrafogható szel­lemi erőit is, szellemi, poli­tikai műhelyként is működ­het, a korszerű gondolkodás kovácsolójává is válhat más eszközökkel egyetemben. És erről sem szabad megfeled­keznünk. Ma még keresi hangját a mi televíziónk, talán még a helyét is; olykor még da­dog is kissé. De működik és beszél. Ma még inkább csak a lehetőségek reményét éb- resztgeti, semmint maga vol­na a megvalósult álom. Vé­tek volna azonban tudomást nem venni már ma sem róla, s nem segíteni abban, hogy valóban a közélet formáló tényezőjévé válhassék, hogy igazán beépülhessen életünk­be. Élő adás a piros Iskola torna terméből Milyen nép vagyunk? Az egyes emberek csakúgy, mint a népek, nem­zetek öntudatlanul vagy félig-meddig tudatosan, szinte a sejtjeikben hor; dozzák történelmüket. Fé­lelmeik, szorongásaik, vi­selkedési normáik, fogyasz­tási szokásaik jórészt törté­nelmileg meghatározottak. Nem arról van szó, hogy a jelen a múlt foglya, ám épp attól válhat szabaddá, ha csalás, vagy öncsalás nélkül képes és mer a múltjával szembenézni. Hisz ettől vál­hat világosabbá — ha né­pekről, nemzetekről gon­dolkodunk — fejlődésük­nek történelmi meghatáro­zottsága, így válhat a fátum a viszonylagos szabadság eszközévé. Az emberek újabb és újabb generációi által „csinált” történelmi objektív körülményeink ismereté­ben lehet némiképp elke­rülni a voluntarisztikus eredetű tragédiákat (bár azzal, hogy ismerni véljük a történelmi fejlődés törvény- szerűségeit, újra és újra túl szélesre tágíthatjuk a tör­ténelemtől való szabadsá­gunk határait). A múlt által meghatáro­zott körülmények ismerete teszi lehetővé, hogy meg­mérhessük: milyen árat kell fizessünk, ha egy-egy vo­natkozásban szakítani aka­runk tradícióinkkal, akár tudatos politikai cselekvés, akár a viszonyok kényszere folytán. Az ilyen „pályamó­dosítások” sokszor több ge­neráció alkalmazkodó ké­pességét is igénybe veszik. Ha a történettudomány­nak önmaga határain kívül van szerepe, úgy az abban van, hogy a múltat újra és újra „bevallja”, s történelmi tudat formálásával segítse ki­alakítani a nemzet önisme­retét. Ez az önismeret nem lehet kritikátlan, nem lehet szelektív, amely „válogat” a tradíciókban, kizárva az épp aktuális kellemetlen elemeket, s csak a haladó, hazafias, népi értékeket fo­gadja el. Ha ilyen öncsaláshoz szállítana muníciót a tudo­mány, úgy akaratlanul is retrográd manipulációk esz­közévé, kétes politikai erők védelmezőjévé válna. A reális nemzeti önismeret ki­alakításához elengedhetet­len a teljes múlt vállalá­sa, a törekvés történelmünk lehető legteljesebb megis­merésére, e szándék azonban nem kell, hogy nélkülözze, sőt, feltételezi a kritikai ele­met, persze az ítélőbírói po­zíció nélkül. Nem könnyű a világnak ezen a táján ilyen szándé­kokkal a múlt tükrébe pil­lantani. A magunk és szom­szédaink történelme tele van hasonló, ám egymást sűrűn keresztező tragikus elemek­kel. A fejlődés e régióban számos befejezetlenséget, ki nem élt lehetőséget hor­doz magában, s mindezért mentség, magyarázat: a történelem, amelyhez a köz- gondolkodás szinte szakrá­lisán viszonyul. Éppen ezért elképzelhetetlen lenne egy magyar, lengyel, román vagy szlovák Pingvinek szi­gete (amelyet Anatole Fran­ce nyugodtan megírhatott a francia történelemről.) Is­meretes, hogy Hasek Svejk- jének fogadtatása hazájában korántsem volt diadalmenet, s a gyakran „nemzetgyalá- zónak” minősített regény körüli viták — nem vélet­lenül — kiújultak az ötvenes években. A múlt romantikus szem­léletének megvolt a maga szerepe e tájon a nemzeti ébredés korában, s e szem­lélet elemei — ha bizonyos konkrétumoktól elvonat­koztatunk — rendkívül ha­sonlóak egymáshof. Szinte minden nép vélt vagy valódi genezise pillanatában euró­pai hatalmi tényezőként lé­pett a színre. Am e pozíciót kedvezőtlen véletlenek, bel­ső megosztottsága, a „vad­kan beavatkozása” folytán nem lehetett tartani. Ve­szélybe került vagy évszáza­dokra odaveszett a nemzeti függetlenség, amelynek em­lékét csak a nép őrizte, ál­dozatos lelkű papok, taní­tók segítségével a nemzeti ébredés koráig. Mindez szinte minden e tájon élő nép históriájába behelyet­tesíthető, s az „ébresztők” nemzedékei a XVIII. század végén, a XIX. század ele­jén olyannyira hasonlítanak egymáshoz, hogy szerényebb emlékműveiket szinte el is lehetne cserélni egymással. Mégis az általuk feltárt, romantizált, olykor irodalmi eszközökkel „kiegé­szített” dicső múltak kard­ként feszültek egymásnak, korán jelezve a homogén nemzeti államok lehetetlen­ségét, főként a történetileg kialakult területi egységek keretében. E kardok azonban ma sem pihennek a fegyvertárak mélyén. A történelmi tudat alakulása szocialista viszo­nyok között monográfiákba illő téma. Azonban tény, hogy a múlt romantikus szemlélete a létező szocializ­mus országaiban elválasztó tényező, s e minőségén nem változtat, hogy ellenzéki vagy „hivatalos” pozícióban képviseli e a romanticizmust. Ha megkíséreljük számba- venni azokat a sztereotípá- kat, amelyek a „mi a ma­gyar?” kérdésre adhatók vá­laszul, úgy látjuk, hogy e közhelyek milyen keveset mutatnak meg abból, ami valóban válasz lehetne. Ma­gyar tehát e közhelyek sze­rint a honfoglaló, az Euró­pát rettegésben tartó ka­landozó, a X. század végé­től folyamatos állami lété­vel államiságra itt egyedül alkalmas nép. Ugyanő a ke­reszténység védpajzsa, az örök lázadás népe, illetve az örök konzervatív, a vesz­tett háborúk, a bukott for­radalmak elszenvedője, az emigránsok, a diaszpóra né­pe (akik azért ott is meg­mutatják), amelyet évszáza­dok óta a nemzethalál kí­sért. Ám egyúttal a magyar feltalálók, a tudósok, a nemzetközi karrierek népe, csakúgy, mint a nagy sport­sikereké. Különös, hogy ebből a nemzeti tipológiából hiány­zik az a hallatlan szí­vósság, alkalmazkodó ké­pesség, ami valóban fenn­tartotta ezer éven át a Kárpát-medencében a ma­gyarságot, ahol nagyobb né­pek sem tudták tartósan megvetni a lábukat. Ebben nyilván nagy szerepe volt a külső hatásokra való nyi­tottságnak, annak a képes­ségnek, amely viszonylag rövid idő alatt befogadta azokat saját kultúrájába. Tanú erre a honfoglalás előtti időkből a nyelv, majd az ezredfordulón a keresz­ténység felvétele. Ettől kezdve az európai hatások útja — olykor némi késés­sel — zavartalan a reformá­ciótól egészen a szocializ­musig. Ki keresné a gálya­rab prédikátorok helytállá­sában, a Magyarországot modernizálni akaró refor­merekben a munkásmozga­lom évszázados történelmi teljesítményében az idegen hatást? Eredményeik és ku­darcaik a hagyomány szer­ves részei immár, s nyomuk nélkül értelmezhetetlen a magyarság fogalma. Amióta megjelent ezen a tájon a magyar nép, számos kataklizmát élt túl, végle­ges letűnését a történelem színpadáról számtalanszor megjósolták, ám — noha sok „Mohácsot” ért meg — képes volt mindig az újra­kezdésre. Ha eltűnődünk szomszé­daink magyarság-képén, abban is sokszor a mi ro­mantikus sztereotippiáinkat ismerjük fel, csak éppen a visszájukról. A függetlensé­gére büszke, „úri fajta” ön­magát és környezetét pusz­tító, a nemzetiségeket el­nyomó dzsentri, aki jobba­dán dorbézolással tölti az idejét. Andrej Plavka, a modem szlovák irodalom klasszikusa írja önéletrajzá­ban, hogy gyerekként Lip- tóban ilyennek ismerte meg a tízes években a „magya­rokat”, akikkel mint hiva­talnokokkal találkozott. Majd fiatal értelmiségiként a húszas évek végén Losonc­ra került, s itt látta, lát­hatta meg, hogy milyen va­lójában a dolgozó magyar ember: a munkás, a pa­raszt, az értelmiségi. Ezt a „magyart” tudta becsülni, értékelni. E példával azt kívánom hangsúlyozni, hogy amennyiben önmagunk reális képét a múltban fel tudjuk mutatni, nemcsak értékzavarainkat leszünk képesek oldani, de oszlat­hatjuk a szomszéd népek nem-hivatalos, ám létező köztudatában élő, olykor elő­ítéletes magyarság-képét. Ez ugyan nemcsak a ml feladatunk, de számunkra fontos, hogy mi is tegyünk érte. K. J. í A Pannonhalmi Bencés Fő­monostor az idén Ünnepli millenniumát. Az első bencé­sek 986 táján jelentek meg Géza fejedelem udvarában. Ezután kezdtek hozzá a mo­csaras síkság fölé emelkedő ✓ dombtetőn kolostoruk és missziós kápolnájuk felépí­téséhez. A templomot 1001- ben, I. István uralkodásának kezdetén szentelték fel. Az ekkori keltezésű oklevél a Főapátság levéltárának leg­régebbi irata. Képünkön az 1824—32 között épült empi­re stílusú könyvtár úgyneve­zett diszkönyvtár része, me­lyet J. Engel és J. Pach ter­vezett, a freskók Joseph Ku- ber munkái (MTI fotó—KS) Valkó Mihály

Next

/
Thumbnails
Contents