Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-23 / 301. szám
1986. DEGEMBER 23 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Együtt egymásért Ez a mondó# Dumas immár klasszikus regénye, a Három testőr megjelenése óta szinte már szállóige, széles körben ismert. Mégis így karácsonytájt, függetlenül az idézett regénytől, valamennyiünkben felsejlik a gondolat: valóban együtt, egymásért vagyunk-e —., legalább a családban. Aztán az ajándékvásárlás lázában elhessegetjük az egész éviben kísértő lelkiismeret- furdaBásunkat, mert ritkáin látogattuk meg egyedül élő anyánkat; nem volt kellő türelmünk és időnk gyermekünk problémáinak meghallgatására ; feleségünk, férjünk megnyugtatására. Ezért aztán gyakorta úgy véljük: az ajándékokkal, a megemlékezéssel törlesztünk, gondoskodunk szeretteinkről. S aztán jön az (újabb tizenkét hónap... Pedig mostanában a „tartalékok mozgósításának” korát éljük. S ebben a jogos és reális „kampányban" — úgy tűnik — csupán egyről, az emberi viszonyokban, a családban rejlő, ösztönző humánus tartalékokról feledkezünk el legtöbbször. Arról, hogy társunk, gyerekeink, szüléink mennyire és semmi mással nem pótolhatóan fontosak számunkra, s az ő számukra mi legalább eny- nyire fontosak vagyunk. Legtöbbször éppen azt nem vesszük a mindennapok rohanó tempójában figyelembe, hogy szeretteink mit is jelentenek tulajdonképpen munkánkban, talpon maradásunkban, emberségben, az élet küzdelmeihez nélkülözhetetlen erő szüntelen újra- teremtődésében. Pedig sokat jelentenek, a gyökereket, az otthont, a védelmet, a hátteret, mindazt, ami nélkül nem Igazán ember az ember. Azt már az ókori görögök is íelismerték, hogy tulajdonképpen nincs felemelőbb érzés, mint számítani valakire, s tudni, hogy ők ugyanígy számítanak ránk. Ez a kölcsönösséget feltételező szeretet az, ami megóv, újrateremt, felold, megnyugtat és segít. Az öngyilkosságot megkísérlők vagy elkövetők többségét éppen a feleslegesség, a senkihez nem tartozás érzése taszítja a „szakadékba”. Közeleg a szent este, s nem azért szent, mert a vallási hagyományok így tartják számon, hanem azért, mert ez az este — legalább egy évben egyszer — a szeretető, a családoké. És ez a tény már önmagában véve is szent! Különösen akkor, ha belegondolunk, hogy napjainkban körülbelül annyi házasság bomlik fel évente, ahány köttetik. S ennek a szomorú folyamatnak egyetlen vesztese van: a gyerek. Mert bármilyen bonyolult és gondterhes legyen is egy házasság, a gyereknek a szülők együttléte jelenti a biztonságot, az otthont, az emberi példát. Azt, hogy tartoznak valakikhez, valahová; hogy mintát meríthetnek hosszabb rövidebb életükre; hogy van legalább két em-. bér, aki megslmogatja álmos vagy fájó fejüket.;. A házasság harmóniája legtöbbször azon múlik, hogy a társak mennyire türelmesek, mennyire tudják alárendelni saját érdekeiket a közös érdeknek, az együttélés és a gyerekek szárnyra bocsátása természetadta kötelességének. Ezért kell végiggondolnia mindenkinek, hogy megéri-e egy kaland, egy új, átmenetileg talán színesebb kapcsolat, hogy a család. a gyerekek élete tönkremenjen. A család iránti felelősségnek erősebbnek kell lennie, mint a pillanatnyi fellángolásnak. Mert mindenki tudja, különösen, aki már végigélte, hogy a „legszebben” felbontott házasság; a legcsöndesebb válás is milyen megrázkódtatást jelent— legalábbis az egyik fél részére, bármelyikük is a kezdeményező. Arról nem is beszélve, hogy ez az egész milyen romboló hatással van a gyerekekre. Béke kell nemcsak a világban, hanem a családban is. Egymást megértő, becsülő béke, amely végül is megszüli azt a harmóniát, ami után gyakran egy egész életen át csak vágyódunk. De ne legyünk ünnepron- tók. Inkább azt nézzük, ami összeköt bennünket, s ne azt ami szétválaszt! Összeköti a nemzedékeket a szülők, nagyszülők élete, példája, kicsi és felnőtt gyerekeiket egyaránt óvó, segítő szerete- te; a család szokásai, hagyományai; a szülői ház semmi mással nem pótolható egymásért érzett felelősség légköre; a jó szándék és az összetartó ereje; az, hogy magyarok vagyunk, itt, a Duna- Tisza-tájt élünkj s jobbára a magunk erejéből boldogulunk. Ez mind ezernyi szál és kapocs, melyet eltépni lehetetlen, s ennek a kitörölhetetlen kötődésnek is a család az alapja, a táplálója. Mindaz, ami otthonról, szüléinkből belénképül — megmásít- hatatlanul, kitéphetetlenül. Mert életünk csak egy van ... s nem mindegy milyenek a gyökerei, célja, haszna, öröksége! Életünket anyánktól kapjuk — tartja a mondás, de apánk nélkül ugyanúgy nincs élet, mint ahogyan anyánk nélkül elképzelhetetlen. Ezért fontos és pótolhatatlan jelentőségű a család, az a közeg, ahoP önmagunkra eszmélünk, ahol féltő kezek óvják első lépteinket, ahol szülénk szájából édes a szó, ahol megtanuljuk, a munkát és becsületet, s ahol megnyugodhatunk, mert otthon vagyunk. S ha holnap összegyűlünk a fenyőfa alatt, s egy kissé belefeledkezünk majd az egymásnak szerzett öröm boldogító érzésébe, ne ígérjünk semmit, de holnaptól tegyünk azért, hogy a karácsony este meghittségéből jusson egy kicsi az év minden napjára, legyen időnk és türelmünk egymásra, s úgy tegyük a dolgunkat, hogy azzal szolgáljuk a kisebb és nagyobb közösséget, és közös boldogulásunkat egyaránt. László Gyula Kiosztották oz eMeR-ton dijakat A Magyar Rádió zenei főosztálya alapította az eMeR- ton-díjat, amelyet ezentúl évente a legkiemelkedőbb könnyűzenei előadóknak, szerzőknek, illetve produkciókért adnak át. Az állami közjegyző vezette titkos szavazás végeredménye szombaton este derült ki a Budapest Kongresszusi Központban megrendezett gálaesten. 1986. legjobb beat-, illetve rockelőadója kategóriájában az Edda Művek kapott díjat; a hagyományos kategóriában Katona Klári; count- ry-kategóriában a Bojtorján; a dzsesszkategóriában Pege Aladár; a legjobb musicalelőadóként Vikidál Gyula, a legjobb zeneszerzőként Presser Gábor; a legjobb szövegíróként Szenes Iván; a legjobb videoclipp: V’Moto- Rock; 1986 legnagyobb lemezsikere Korda György albuma. Se szeri, se száma a téli ünnepekhez fűződő, gyakran ősi eredetű-gyökerű szokásoknak, hagyományoknak. Még akkor is így van ez, ha az elmúlt évtizedekben ezek közül nagyon sok feledésbe merült, összeolvadt, megváltozott. Ezek közé tartozik a karácsonyi ünnepekhez fűződő betlehemezés szép szokása is, amelynek részletei, alkotóelemei koronként és tájegységenként változtak ugyan, ám egyben mindig azonosak voltak; e játékokban a jó és a rossz, a szegény és a gazdag ellentét igen egyszerű, szemléletes formában mutatkozott meg; lett, légyen szó többszereplős, rögtönzésekre épülő színjátékról, bábjátékról vagy ezek táncos-zenés-énekes variációiról. Művelődéstörténeti, folklorisztikai értékük felbecsülhetetlen e játékoknak, hiszen bennük népünknek egy, az archaikus hagyományokat gazdagon tartalmazó szokása őrződött meg. Épp ezért fontos kezdeményezésként kell számontartanunk, hogy Szolnok megyében néhány helyen (iskolában, honismereti szakkörben, úttörőházban, művelődési otthonban) évről évre alkotó módon fölelevenítik a hagyományt. Olyan alkotások ezek, amelyekben kifejezésre jut kulturális örökségünk egy jelentős rétegének tisztelete. (Képeink a karcagi „Kálvin kilences” iskola kisdiákjainak betlehemezését, az előkészületek egy-egy pillanatát rögzítették.) — vágner — Dede Géza felvételei
