Szolnok Megyei Néplap, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
8 Irodalom, művészet 1986. DECEMBER 13. A. P. Csehov A szakácsnő férjhez megy risa hétéves pufók fiúcska a konyhaajtó előtt állt, hallgatózott, és belesett a kulcslyukon. A konyhában véleménye szerint szokatlan, soha nem látott dolgok mentek végbe. A konyha- asztalnál, amelyen rendes körülmények között húst szeletelnek és hagymát aprítanak nagy, erős, szakállas, vörös arcú férfiú ült bérkocsis kaftánban, óriási verej- tékcseppel az orra hegyén. Jobb keze szétterpesztett öt ujján csészealjat tartott és abból hörpölte a teát, s hozzá olyan hangosan ropogtatta a cukrot, hogy Grisa hátán végigszaladt a hideg. Szemben vele piszkos, támlátlan széken Ak- szinya Sztyepanovna ült, a dadus, és ugyancsak teázott. A dadus arcáról komolyság s ugyanakkor diadalféle sugárzott. Pelageja, a szakácsnő a tűzhely körül foglalatoskodott, és szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy minél jobban elrejtse arcát, amelyen Grisa valóságos illuminációt észlelt: lángban égett, és ugyanakkor minden szín- árnyalatban játszott, a bíborvöröstől egészen a halálos sápadtságig. Szüntelenül tett-vett a tűzhelynél, remegő keze hol kés. hol villa, hol tűzifa vagy törlőrongy után nyúlt, ő maga ide-oda forgott, dörmö- gött, csapkodott, de alapjában véve semmit sem csinált. Egyetlenegyszer sem pillantott az aszta! felé, ahol teáztak, és a dadus kérdéseire összefüggéstelenül, barátságtalanul válaszolgatott, anélkül, hogy odafordult volna. — Parancsoljon, Danyilo Szem- jonics! — kínálta a dadus a bérkocsist. — De miért iszik folyton csak teát meg teát? Kóstolja már meg a vodkát is! És a dada odatolta a vendég elé a vodkásüveget meg a poharat, miközben arca álnok, ravasz kifejezést öltött. — Köszönöm, nem élek vele — húzódott a kocsis. •— Ne tessék, Akszinya Sztyepanovna, kérem. . — Ugyan, mit nem beszél... Fuvaros, aztán nem iszik... Nőtlen ember nem lehet meg anélkül, hogy ne igyék. Tessék csak! A bérkocsis a vodkára sandított, aztán a dadusra, és azután maga is éppen olyan furfangos arcot vágott: engem ugyan meg nem fogsz, vén boszorka! — Nem iszom, köszönöm szépen. .. A mi mesterségünkkel sehogy se fér össze a gyengeség. Az iparosféle ihat bátran, mert az mindig csak egy helyben ül, de a magunkfajta ember mindig szem előtt van, a nagyközönség előtt, hogy úgy mondjam. Nem igaz? Ha az ember betér a kocsmába, közben elmegy a lova; ha leissza magát, még rosszabb; elalszik, vagy lefordul a bakról... így áll a dolog, kérem. — Aztán mennyi a bevétele, Danyilo Szemjonics? — Mikor hogy. Van olyan nap, hogy egy zöld hasú bankó is ösz- szejön, máskor meg egy garas nélkül megy haza az ember. Nem egyformák a napok. Mostanság meg általában rosszul megy a sorunk. Annyi a bérkocsis, tetszik tudni, hogy akár folyót lehetne re- keszteni velük, a széna drága, az utas meg semmirevaló, úgy igyekszik, hogy mindenhová lóvasúton mehessen. Mindent összevéve azért, Istennek hála, nincs okom panaszra. Ételre, ruházkodásra futja még... valaki mást is tudnék esetleg boldogítani... (a kocsis itt Pelagejára sandított), ha annak a másiknak a szíve szerint volna... Hogy tovább mit beszéltek, Grisa nem hallotta. Anyuskája kijött, és beküldte őt a gyerekszobába tanulni. — Eridj, csináld meg a leckédet. Miféle dolog ez, az ajtón hallgatózni! A gyerekszobában Grisa maga elé tette az Édes anyanyelvünk-et, de sehogy se fűlt a foga az olvasáshoz. Az imént látottak és hallottak egész sereg kérdést bolygattak fel az agyában. „A szakácsnő férjhez megy... — gondolta magában. — Furcsa. Nem értem, mire való férjhez menni? Anyuska férjhez ment apuskához. Verocska unokanővérem pedig Pavel Andrejicshez. De apuskához és Pavel Andrejicshez, ha éppen muszáj, férjhez lehet menni: mindegyiknek van arany óralánca, jó ruhája, mindig szép, tiszta a csizmája; de hozzámenni ehhez a szörnyű bérkocsishoz, akinek vörös az orra, és posztócsizmában jár... És miért akarja a dadus, hogy a szegény Pelageja férjhez menjen?'’ Amikor a konyhából elment a vendég, Pelageja megjelent a szobában. és nekilátott a takarításnak. Izgalma nem csillapult. Arca piros volt, és szinte ijedtnek látszott. Alig érintette a seprűvel a padlót, de ötször is kisepert minden sarkot. Sokáig szöszmötölt abban a szobában, ahol Grisa anyuskája üldögélt. Ügy látszott, terhére van az egyedüllét, és szeretné valakinek kiönteni a lelkét, valakivel megosztani benyomásait, gondolatait. — Elment! — dörmögte végül, amikor látta, hogy úrnője nem kezdi el a beszéigetést. — Derék embernek látszik — jegyezte meg anyuska anélkül, hogy felnézett volna hímzéséről. — Józan, és olyan... komoly. — Isten bizony mondom, nagyságos asszony, nem megyek hozzá! — kiáltott fel hirtelen Pelageja, és arca lángba borult. — Nem megyek hozzá, nem én! — Ne bolondozz, nem vagy már gyerek. Ez komoly lépés, jól meg kell gondolni, nem szabad így ösz- szevissza fecsegni. Tetszik neked? — Miket tetszik kérdezni, nagyságos asszony! — pironkodott Pelageja. — Ilyesmiket beszélni, hogy... isten bizony... „Miért nem mondja ki kereken, hogy nem tetszik?” — gondolta magában Grisa. — Ne kertelj már annyit. .. Tetszik vagy nem tetszik? — De hiszen öreg, nagyságos asszony! Hihihi! — Mit ki nem találsz! — för- medt rá Pelagejára a dadus a szomszéd szobából. — Még negyvenéves sincs! Minek neked fiatalabb, te bolond! A sima pofa még nem minden.. . Menj hozzá, és punktum! — Biz’ isten mondom, nem megyek hozzá! — sivalkodott Pelageja. — Megbolondultál? Ki az ördögre vársz? Más földig hajolna érte hálából, te meg: „Nem megyek!” Mindig csak postásokon meg házitanítókon jár az eszed, azokra kacsingatsz! Nagyságos asszony kérem, Grisenykához jár az a kolepititor, hát komolyan mondom, ennek a lánynak már tyúkszem nő a szemén, annyit nézi! Hogy nem szégyellj magát! — Láttad már azelőtt is ezt a Danyilót? — kérdezte úrnője Pe- lageját. — Már hol láttam volna? Ma láttam először életemben. Akszinya hozta fel valahonnan az átkozottat. . . Isten tudja, honnan akasz- kodott a nyakamba! Ebédnél, amikor Pelageja behozta az ételt, mindenki az arcába nézett, és a bérkocsissal ugratta. Pelageja irult-pirult, és erőltetet- ten kuncogott. „Ügy látszik, szégyen lehet férjhez menni... -— gondolta magában Grisa. — Borzasztó nagy szégyen !” Minden étel el volt sózva, a sü- letlen csirkéből csepegett a vér, és mindennek tetejébe az ebéd alatt Pelageja kezéből úgy potyogtak a kések meg a tányérok, mint a rozzant polcról, de senki sem tett neki szemrehányást, mert mind megértették lelkiállapotát. Csak egyszer csapta oda apuska haragosan asztalkendőjét, és fordult anyus- kához: — Nem értem, micsoda passziód ez, mindegyiket megházasítani meg férjhez adni! Mi közöd hozzá! Házasodjanak, amikor kedvük szoty- tyan! Ebéd után a konyhában egymás után tünedeztek fel a szomszéd szakácsnők meg szobalányok, és estig nagy suttogás hallatszott ki onnan. Hogy honnan vették neszét a leánykérésnek — Isten a megmondhatója. Grisa éjfélkor felébredt, és hallotta, amint a gyerekszobában a függöny mögött a dadus a szakácsnővel sugdosódik. A dadus rábeszélte Pelageját, a szakácsnő pedig hol zokogott, hol kuncogott. Amikor újra elaludt, Grisa azt álmodta, hogy Pelageját elrabolta a fekete szerecsen meg a gonosz boszorka. Másnap szélcsend volt. A konyhai élet visszatért hétköznapi medrébe, és úgy folyt, mintha bérkn- . csisok nem is lennének a világon. De dadus olykor felvette új váll- kendőjét, szigorú, ünnepélyes arcot vágott, és eltűnt valahová egy vagy két órára, alighanem tárgyalásokat folytatott. . . Pelageja nem látta többé a bérkocsist, és amikor emlékeztették rá, elpirult: — Legyek háromszor átkozott, ha csak egyszer is gondolok rá! Pfuj! — kiáltotta. Egyik este, amikor Pelageja meg a dadus lelkes buzgalommal aprítottak valamit, a konyhába kijött Grisa anyukája, és azt mondta: — Hozzámenni hozzámehetsz, Pelageja, ez a te dolgod, de arra már most figyelmeztetlek, hogy nálunk nem lakhat. Ki nem állhatom, ha mindig itt ücsörög valaki a konyhában. Ezt ne felejtsd el. Es téged sem engedlek el éjszakára. — A jóisten tudja, miket képzel a nagyságos asszony! — sivitóttá a szakácsnő. — Miért tetszik folyton a szememre hányni? Bolonduljon meg! ö akaszkodott a nyakamba, hogy az ördög. . . Amikor azután egy vasárnap reggel benézett a konyhába, Grisa majd kővé dermedt ámulatában. A konyha zsúfolásig tele volt emberekkel. Ott volt a ház valameny- nyi szakácsnője, a házmester, két rendőr, egy paszományos ruhájú altiszt meg a Fiika gyerek. .. Ez a Fiika többnyire a mosókonyha körül szokott sündörögni, és a kutyákkal játszik, de most megfésülték, kimosdatták és fémlemezekkel díszített ikont adtak a kezébe. A konyha közepén Pelageja állt új perkálruhában, fején virággal. Mellette a bérkocsis. Rákvörösek voltak, izzadtak, és erőltetetten pislogtak. — No... azt hiszem, itt az ideje... — kezdte az altiszt hosszas hallgatás után. Pelageja arca megrándult. Hangon bőgősben tört ki... Az altiszt nagy kenyeret vett elő az asztalról, a dadus mellé állt, és elkezdett áldást osztani. A kocsis odalépett eléje, esetlenül meghajolt, és kezet csókolt neki. Ugyanezt cselekedte Akszinya előtt. Pelageja gépiesen követte, és ugyancsak térdet hajtott előttük. Végül kinyílt a kifelé vezető ajtó, a konyhába fehér köd hatolt be, és az egész közönség zajosan kitódult a konyhából az udvarra. „Szegény, szegény Pelageja — gondolta Grisa, miközben a szakácsnő zokogását hallgatta. — Hová vitték? Miért nem védi meg apuska meg anyuska?” A szertartás után a mosókonyhából egészen estig szólt az ének és a harmonikaszó. Anyuska egész idő alatt bosszankodott, hogy a dadus vodkaszagú, és a lakodalom miatt senki sem ér rá behozni a szamovárt. Amikor ©risa lefeküdt aludni, Pelageja még nem jött vissza. „Szegényke, most valahol sír a sötétben! — gondolta Grisa. — És az a kocsis meg rászól: pszt, pszt!” Másnap reggel a szakácsnő már a konyhában volt. Egy percre bejött a bérkocsis, megköszönte anyuska jóságát, aztán szigorú pillantást vetett Pelagejára és hozzátette : — Aztán tessék utánanézni, nagyságos asszony. Tessék rá vigyázni a szülei helyett is. És maga is, Akszinya Sztyepanovna.. . Ne hagyja el, nézzen utána, hogy minden tisztességben. . . huncutság nélkül... És nagyságos asszony kérem, tessék adni öt rubelt a bérére. Űj szerszámot kell vennem. risa újabb rejtéllyel állt szemben: Pelageja eddig szabadon élt, azt csinált, amit akart, senkinek sem kellett számot adnia róla, és most egyszerre csak, senki se tudja, miért, megjelenik a színen egy idegen ember, akinek valaki vagy valami jogot adott Pelageja életére és tulajdonára! Gri^a elszomorodott. Szenvedélyesen, szinte könnyekig meghatódva kívánta, hogy megsimogathassa, megvigasztalhassa az emberi erőszakosságnak ezt az áldozatát — mert ennek látta Pelageját. Kiválasztotta az éléskamrában a leges- legnagyobb almát, belopódzott a konyhába, Pelageja markába nyomta, és aztán rohanvást menekült be a szobába. Szőllősy Kiára fordítása Chiovini Ferenc (1964) Belányi György: Felnövök a fű felett a fény mögött az arcaimban felnövök és minden olyan mintha jó ahogy nekem neked való — arcaim visznek messzel el az ember végül földre lel a csontjaimban felnövök a fű alatt a fény mögött Nagy László: Virágok, veszélyek Széllel, fűvel haragos napvilág, izgalmak szilaj nevelője, medve-álmom gyilkosa, gyere már, hadd öltözők fel ünneplőbe Szívjak szerelem-fertős levegőt zajban, viharzó fényben állva — valami lázas zenebona kell s lezuhan szívem dérszakálla. Csak jókedvem fagyott el, nem a hit, még fordítom sorsomat jóra, kesely orcámon pirinyó sugár, nekem viharkeltő ciróka. Jöjj rám, te boldog rázkódás hamar! Ha élek, hát legszebben éljek. Gyönyörű, ha féktelen szól a szám: nyílnak a virágok, veszélyek. Épül a szolnoki Tisza-hfd (1962) Lőrincz László : Mese az öreg teherautóról Együtt egy csomó mindennemű országos és egyéb járművel, egy kopott, régivágású teherautó zö- työgött a félretaposott országúton, mely jobban megnézve olyan volt, mint nagy strapák idején a hétköznapi cipők sarka. A teherautó utasaival egy határ menti városkából törtetett előre, immáron harmadik napja. Otthoni állapotában kíméletes mennyiségben nyáron dinnyét, ősszel meg gabonát zötyögtetett, majális idején pedig sört, bort, kenyeret, néha embereket is. Egy időben holmit és embert egyaránt koronáért lehetett fuvarozni rajta, később pedig lejért, és legutóbb pengőért. Ebből is látszik, hogy nagy múltú járműről van szó, és érzékelhető az idők változatossága is. A teherautó az ismeretlen országúton olyan óvatosan tapoga- tódzott előre, mint emberben az, aki nincsen egészen tisztában sem azzal, ami mögötte történik, sem pedig azzal, ami vár reá. Látszott, hogy biztonságosan csak otthon érzi magát, ott, ahol megszokta egész életét s a barnálló földet kerekei alatt. Életében még nem fordult ki soha a hazai dombok közül, csak egyetlenegyszer, az első világháború alatt, amikor eljutott egészen Pozsonyig. S még jó, hogy nem tovább. Mert egyszer úgyis csak vissza kell fordulni, vissza a hazai dombok közé, hisz ki vinné akkor a zsákot a malomba, s az embereket, hogy majálisuk legyen. Akkor még fürgébben tette meg az utat, más csomagokkal és egy más nemzedékkel. Az igyekezettől, hogy nehogy kiszoruljon abból a sorból, mely tankok és katonai autók között a polgári járművek számára húzódott, hűtője tetejéről úgy ömlött szerte a pára, mint téli időben az emberek orra likából, pedig csak októbert írtak, az Úrnak ezerki - lencszáznegyvennegyedik esztendejében. Ment a kitaposott úton, együtt a teméntelen egyéb járművel, melyek messzebbről nézve olyanok voltak, minthogyha egy közös sors kötné össze őket, s va- lahonnét élűiről egyszerre húzzák. Az öreg teherautó egy ideig egy nyitott tetejű fiatalabb társa után haladt, ölében annak is emberek szorongtak,, emberek ládák és bútorok között. Egy szép pulitéros szekrény ajtajáról metszett szélű tükör villogtatta magát. Mellette volt még egy tűzhely s egy fürdőkád, pár szék és egy asztal, majd ládák következtek szép sorjában- rendben, s tetejére ülve emberek. Az egyiknek kisgyerek lapult az ölében, egy másiknak pedig kiskutya. Időnként, hogyha az öreg teherautó lemaradt a sorban, s az országút éppen szélesebbre fordult, elejébe kerültek a többiek. Először egy oldalkocsis motorkerékpár kerekedett elébe, a kosarában