Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-22 / 275. szám

s Irodalom» művészet 1986. NOVEMBER 22.

Lajtai átsietett a belvároson, elhaladt a buszmegálló mellett, és megcélozta a sivár betonkockákból kira----------------* kot lakótelepet. Magin

ot-vonal — jutott eszébe, valahányszor ránézett a tízemeletes épületek erődítményszerű sávjára. Maga sem tudta, miént pont a Maginot-vonal ugrott be neki, talán fotókon látta a történelem- könyvben a híres erődítményeket, de valamiképpen találónak érezte a maga adta elnevezést.

Az órájára nézett: öt múlt néhány perce. Még inkább megnyújtotta a lépteit, mert a volt neje nem szerette a késéseit. „Ha egyszer öt órát mondtál, akkor legyél pontos. És ne hadoválj össze mindent halaszthatatlan értekezletekről, váratlan üzemlátogatókról. Akiket nyilván neked kell kísér- getned. A gyerek meg itt toporog az ajtóban, hogy mikor jön az apu...”

Ez a mai látogatás különösen döntő — Rózsi többször kihangsúlyozta: „Pétiké most lépi át a felnőttkor küszöbét.” így, ilyen fellengzősen fogalmazott, mindig is ilyen volt, nem tudott szabadulni az efféle kifejezésektől; Lajtainak a háta borsózott, valahányszor „belerohant” az ilyen anyai kinyilatkoztatásokba. „Talán, ha ezektől az őszintéden pózoktól meg tud szabadulni” — gondolta, aztán csak elhúzta a száját. Valóban nem akart elkésni, mert azt ő is elismerte: az iskolatáska megvétele tényleg fontos esemény. S tulajdonképpen Rózsi még rendesnek is mondható, hogy felhívta, értesítette a korszakos fordulópontról, Petinek iskolatáskát vásárolnak. S jöjjön el, ha ráér. Na, most ebben rejlett egy olyan célzás is, kimondatlanul, hogy akkor Lajtai majd lovagiasan a zsebébe nyúl, és kifizeti a legdrágább táskát. Mindezt előre lehetett látni, de „mindegy” — gondolta — „hadd örüljön a kissrác”. Ha nem is a felnőttkor, az iskola küszöbét tényleg átlépi az ősszel, ami valóban határkő. A kisgyermekkor lezárul, s kezdődik a hajtás, a güri- zés.

Hát, igen, amikor ő kezdte ... elvigyorodott. A táska. Igen, az övé fekete lakktáska volt, háton hordható. Aztán hamarosan szét- mállott, mert a papundekli nem bírta a gyűrődést. S bizony alig tudta becsatolni, beakasztani a kallantyúját, ehhez mindig „Kis- tibi” kellett. Ketten csak elboldogultak vele. „Kistibi, Kistibiii” — szinte hallotta a saját gyermekkori visítását, hogy a barátját hívta. Focizni, horgászni, vagy keresni az alagutat a vár körül. „Istenem, mennyi csíny, mennyi kaland.” Ezek a mai gyerekek pedig itt szenvednek a panel-erődökben, az örökös egyformaságban. Azért neki még volt „gyerekkora”. S nem kellett az anyjának a tizedikről liften lekísérni, ha labdát akart kergetni a gyöpön. Pétiké még mindig fél a liftben. Kire ütött? Feltehetően az anyjára, ő olyan megveszekedetten félős. Bennragadt egyszer szegény gyerek! Ki kellett hívni a szerelőket. Na és! Ettől még nem dől össze a világ. Azóta Pétiké inkább fönt kuksol a szobájában — hol volt például neki „gyerekszobája”? — és az istennek sem hajlandó lemenni. A barátai is elmaradtak mellőle.

„Jó, a táska tényleg kell.”

Volt egy dugi ezrese, ebből talán kifutja. Mert abban biztos volt, hogy Rózsi majd a legdrágábbat próbálja a gyerek hátára...

Némi kísértést érzett, hogy betérjen a Liget „sörözőbe — „Hol van itt liget? Kinek támadt ez az őrült ötlete? — és felhajtson egy korsóval, de aztán megszólalt benne a „vasárnapi apa” lelkiisme- retfurdalása. „Látod, már megint a kocsmában jár az eszed, az a szegény gyerek meg az ajtóban toporog.”

Lelki szemeivel látta is, amint Pétiké az ajtót rugdossa, vagy földhöz csapja kedvenc match boxját, mert nem érkezik meg soha az ő „gonosz” apukája.

De végül is megérkezett, s az ajtórésben egy cédula fogadta. Azonnal átlátta a helyzetet: ők ma már nem fognak együtt táskát venni, az biztos. „Megint elkéstél. Nekem nincs időm téged lesegetni, mikor méltóztatsz idecsámborogni. Enyit ér a te apai szereteted. Rózsi.”

Kész, passz.

Most mit csináljon?

Menjen utánuk? De hová? Ki tudja, melyik boltban kötnek ki? Ezt azért nem hagyja annyiban, az biztos. Mit képzel ez a rihonya, most azon a pár percen múlott valami?

Dühös volt és elkeseredett.

Végül támadt egy pompás ötlete. A buszmegállónál fog ledekkolni, megfigyelő állást létesíteni.' Ott, a büfé teraszán. S legalább megiszik néhány pofa sört. Ennyi igazán jár ebben a roggyantó kánikulában. Ha feltűnnek a sarkon, úgyis meglátja őket. Még szerencse, hogy ez a maszek éppen itt fogott helyet, s csinálta ezt a kis „kiülhetést”. Itt a lakótelep szélén. „Hiába, van ezeknek érzékük az ilyesmihez. Na, meg pénzük.”

Szerencséjére éppen távozott egy fiatal pár, a lány piros blúzát jól megnézte, de főként azt, ami benne rezgett. „Micsoda mellek!” Bizseregni kezdett a teste, a mostani szeretőjének barna pettyes halmai rémlettek föl előtte, szinte érezte az ujjbögyében a bőr finom tapintását. „Mostani” .. .Jó,

hogy... Szinte röhej, már egy hete nem látta... Nyaralni ment a férjével, a gyerekkel. Neki is éppen Marikával kellett kikezdenie, ott az üzemrészlegen. „Viszont megbízható, kényelmes viszony.” Majd csak visszatér, addig kibírja valahogy. Amióta ő is lakáshoz jutott, megnőtt az önbizalma. Még az is megfordult a fejében, hogy megcsalja Marit. A Barabásné már célozgatott rá, hogy szívesen megnézné a jugoszláv tengerparton készült fotókat. „Az lenne az igazi, nudista strand, attól biztos begerjednénk.”

El is határozta, hogy elég volt a „hűségből”. Holnap rákérdez Ba- rabásnéra, olyan „kiskíváncsi-e” még? A piros műanyagszékben nem esett kellemetlen az ülés, s párás, megcsorduló üvegben hozták a pótolhatatlan kőbányait. „Sehol a környékünkön nem kapni, de bezzeg ennek van.” Rá is gyújtott, a Porti füstjét mélyen leszívta. Elnézett a Rózsi lakása — valamikori lakásuk — felé, fölmérte a terepet. „Be fogok olvasni neki cefetül.” Megint erőt vett rajta az ingerültség, együtt mehetnének végig a belvároson, Peti a kezébe kapaszkodna, mint régen, amikor még így „édes hármasban” mentek sétálni, vagy az anyósáékhoz. Ebédre, vacsorára, akármire. Ö aztán nem sajnálta az egyszem lányától azt a kis ennivalót, kaját, az unokáját pedig egyenesen imádta. Legszívesebben átvette volna Peti nevelését, mert titokban — ezt közölte is Lajtaival — a lányát nem tartja alkalmasnak a gyereknevelésre. Rózsi viszont állandóan, görcsösen bizonyítani akart. Petiből „mintagyereket” csinált, illetve szeretett volna csinálni. Az óvodába úgy járt, mintha skatulyából húzták volna ki. Nehogy szó érje a ház elejét. Az „ő fia” viszont sportot űzött abból, hogy minél riasztóbban nézzen ki, mire érte jönnek. Lajtai szívét dagasztotta az apai büszkeség, ezt a fifikás dacosságot tőle örökölte, az biztos. „Csak ne lenne olyan gyáva!” Egyszer majd elviszi magával az anyjához, abba a kis somogyi faluba. És megmutatja neki, hol nőtt fel ő. Hol „lépte át a felnőttkor küszöbét”... Ezen megint csak vigyorognia kellett, a Rózsi szövegén, talán az szb-n ragadt rá_ez a sok marhaság, a palijától és egyben főnökétől, Lombostól. „Ha neki ez kell, ez a Lombos, ám legyen.” Nem tudta elképzelni, mit eszik rajta? Vékony,‘szemüveges, olyan nyamvadt alak. És Rózsinak ez kell. Az ágyába. Majdnem hangosan felröhögött, mert ez olyan oltári történet ... Mert ez esetben fordítva történt, nem a góré csábította el a

titkárnőt, hanem ő esett áldozatul a titkárnőnek. Rózsi akaszkodott rá Lombosra, addig nem hagyta békén, amíg le nem döntötte a volt családi rekamiéra. S hogy mit szól ehhez vajon Lombosné? Persze, ő távol van a tűztől, így nem világosítja fel senki. „Ez a Lombos más, mint te. Művelt, intelligens.” így védte Rózsi új szerzeményét.' Méghogy művelt, arra a szar főiskolájára vág föl? Na, persze, ő lent szaladgál a műhelyben, ahogy „középvezetőhöz” illik. S percenként cseng a telefon: „Laj- taikám így, Lajtaikám úgy, meglesz határidőre, ugye édesegyko- mám?” Az anyád.... az a te komád — szólna vissza, ha merne. A dirinek ez a szavajárása, ez az édesegykomám.

A harmadik üvegnél tartott: a terepen semmi mozgás. Rózsi sehol a láthatáron. Megfigyelő pozícióját kiválónak találta, amit újabb kőbányaival erősített meg. Hat óra múlt, és ezek még nem jöttek. Kissé furcsának találta, a táskavétel nem tarthat ilyen sokáig. „Bár az is lehet, hogy nem találtak megfelelőt, s Rózsi aztán nem adja fel, végighurcolja azt a szegény gyereket a fél városon, csakhogy a legszebb táskát akasz- sza kicsigyöngyének a hátára.

Dehát előbb-utóbb meg kell érkezniük, Peti mosakszik, eszik, aztán nyomás ágyba. Igen, amikor még ő ült az ágya szélén, és mesélt. A Vakond Tóbiás kalandjairól. Még vájártanuló korából bőven akadtak emlékei, milyen is ott lenn a mélyben, a halványan megvilágított járatokban... Rózsi állította le, mondván, még kedvet kap a bányához a gyerek. Az pedig olyan üzem, ahol nincsen ablak. Elröppentek a szép várpalotai évek... A nagy piálások a Fekete Gyémántban. A bányászkoktél, az igen, attól fejre lehet állni, a rum, vörösbor, cola; csak azt fogadta be a csapat, aki túlélte a fizetésnapi keresztelőt.

S akkor jött Rózsi, 78 szilveszterén. „Kiragadta” ebből a csupaszív környezetből, és mi lett belőle... Már-már azt fontolgatta, hogy kikéri a bányászkoktélt, amikor hátulról valaki befogta a szemét. Egy ismerős gyerekkéz. Petié. „Te jó isten, hogy kerül ide?” S már hallotta is az ismerős hangot: „Találd ki, hogy ki vagyok?” „Hát nem is tudom, de várj csak, majd megkérdezem a Vakond Tóbiás barátomat, ő biztosan felismer ...” És játszott, húzta az időt, élvezte az arcára simuló hűvös gyerektenyereket. Végül aztán megadta magát: „Szabad a gazda!” Peti elengedte, és máris az ölébe mászott: S ahogy Lajtainak még volt ideje fölpillantani, Rózsit látta rámosolyogni. „Űristen, ez akar tőlem valamit! Fizessem ki a táskát, vagy kölcsön akar kérni?” „Szevasz, Béla! Az ablakból láttuk,, hogy itt darvadozol, gondoltam, meglepünk.” Kérés nélkül leült egykori „emböre” mellé, és kissé kacéran kérdezte: „Nem is hívsz meg valamire?”

Lajtai azt hitte álmodik, rosz- szul hall, a kánikula ment az agyára, őrülten kergetőztek benne a különböző feltételezések: „Lombos elhagyta, megcsalta, és most így ak,ar bosszút állni, hogy visz- szacsábít engem. Nagy adósságba keveredett, és nyilván rám számít. Baj van a gyerekkel, majd apa segít.” Ö, a vasárnapi apuka. Akinek kezdetben még a láthatásért is küzdenie kellett. Igaz, ez már régen volt, talán igaz sem volt, és most itt bárátságoskodik Rózsi, ebben a fantasztikusan kivágott

nyári ruhában, kitéve a „kirakatba” a kitenni valókat. „Tulajdonképpen még mindig tűrhető mellei vannak” — állapította meg magában. „Barabásné elbújhat mellette.” „Asszonyom, mire van óhaja?” „Én inkább valami rövidet innék.” Ezt már a tulaj-pincérnek mondta, aki ott sürgölődött körülöttük. „Cola, cola” — hajtogatta énekíősen Peti, és apja öléből belehuppant az egyik műanyagszékbe. „Akkor én egy fél gint kérek.” „Én is” — mondta Lajtai. „Mióta iszol te gint?” „Mostantól fogva” — vigyorgott Lajtai, hogy zavarából, amit Rózsi váratlan viselkedése keltett, valahogy kievickéljen. A barátságos, nagy darab férfi — a tulaj — azonnal férült-fordult, és hozta is a rendelést.

Rózsi kezdeményezett ismét. „Na, akkor mire koccintsunk?" „A tavalyi hőre” — idétlenkedett Lajtai, de érezte, hogy most melléfogott. Rögtön javított: „A csi- motánkra. Elvégre mától kezdve nagyfiú, megvan az iskolatáska.” „Nem akarod megnézni, nagyon formás darab. Szerencse, hogy félretetettem, mert ezt a fajtát egyszerűen elkapkodták.” Peti szólalt meg a colát szürcsölve: „Most megint együtt családozunk?” „így is lehet mondani, kicsigyöngyöm.” „Érdekes — gondolta Lajtai —, már nem is idegesít annyira a prüntyögése.”

Koccintottak, az asszony csak annyit jegyzett meg: „Azért egy fiúnak szüksége van apára. Akire felnézhet...”

„Pont rám?” — akarta mondani, de eíharapta a szót.

„Szóval ez van mögötte. Lajtai, vigyázz! Ez a nő rájött valamire.” „Akkor, Béla, feljössz? A táskát megnézni. Peti majd megmutatja” — így Rózsi. Erre nem lehetett nemet mondani. Peti elragadtatottan ugrált: „Jó, jó, jó.” Fizettek, és elindultak a „tízemeletesük” felé. „És ne haragudj a levélért, nagyon felidegesített Lombos.” „Hagyjuk a fenébe! Magánéletet élünk, nem közéletet” — legyintett bosszúsan a férfi. „Jó, hogy még a humorodnál vagy” — simult az asszony alig észrevehetően hozzá. De persze azért észre kellett vennie. Nem húzódott el. Aztán Peti középre kérezkedett, és lógázni kezdte magát a két erős kézbe kapaszkodva. „Kicsigyöngyöm, ezt ne csináld” — intette az anyja, de nem szigorúan. Pétiké pedig érezte, hogy ezekben a pillanatokban neki mindent szabad, és ez a két hatalmas lény kiszabadítaná akár a törökök fogságából is. Apa a Vakond Tóbiással lyukat fúrna a föld alatt, és azon az alagúton szépen elmenekülnének. Anya pedig várná őket krumplipürével, amit a világon a legeslegjobban szeret, meg Colával. Apának pedig sört töltene az ő bányászkalapácsos poharába.

Peti fürdetése szertartásosan Lajtai „feladata" volt, a kissrác tőle mindent eltűrt, még a fütyijét is megmosta, ha Lajtai rászólt. S engedte magát szárazra dörgölni, aztán az apa felragadta, mint egy jópofa csomagot, és bebugyolálva vitte az ágyba. S következett Vakond Tóbiás újabb lélegzetelállító kalandja, a Vakondvár védelme a rókák támadása ellen. „Még egyszer, még egyszer” — nyafogott álmosan Pétiké, de már majd leragadt a szeme. Lajtai megpuszilta, s halottá, amint az ismerős fész- kelődés után nyugodtan lélegezve elalszik. Rózsi egy ideig álmodozva fújta a füstöt. „Érzed, mennyivel jobban jár a levegő?” „Jobb, sokkal jobb.” „Kérsz sört? Most már biztosan lehűlt.”

Lajtai érezte, hogy reszketni kezd, mint régen, amikor először érintette meg asszonyának bőrét. Valami semleges szöveggel próbált kísérletezni, de hirtelen két puha kar fonódott a nyakába. „Béla, szeretsz te még engem?” Mielőtt válaszolni tudott volna, máris a kissé nyűtt családi reka- mién találta magát,, elhagyott fe-‘ lesége forró, vágyakozó leheletében. „A gyerek...” — nyöszörögte a maga számára is komikusán, utolsó kibúvóként. De aztán lassan alámerült szeretkezéseik otthonos-* ságába, amiről nem is tudta, hogy ennyire hiányzik neki.

Leány napsütésben

Kerék Imre;

Csillagformájú

negatív

ahol az út kétfelé ágazik óriáskerék-koronájú fák fölöttük fényesre sikált csillagaival viola felhőivel az ég a csöndben hallani ahogy sercegteti a szél az évszak forgó lemezét madártávlatból az őszi hegy vérző hátú bálna tovaúszik a láthatáron ahol az út kétfelé ágazik csillagformájú negatív világit két parányi lábnyom

Lóitatás alkonyatkor

Gőz József:

ZJ

í

Ira

kai

lai

nd

Nápoly felé igyekeztek az úton. Nem a napfényről elnevezett sztrádát választották, hanem egy azzal párhuzamos főutat. A gyors előrehaladás helyett a látnivalók bőségét. Egy kis falucska után meg* előzte őket egy országúti cirkáló, kisvártatva minden indok nélkül fékezni kezdett. A férfi szitkot fojtott el magában, kikerülte az út szélére lehúzódott „cápát”, s elhúzott mellette. Kisvártatva újra feltűnt a visszapillantó tükörben az amerikai kocsi. „Mi a fenét akar ez?” — de alig ötlött fel a kérdés, a behemót kocsi ismét megelőzte, s most már veszélyesebben elévágott, és azonnal fékezett. Éppen hogy ki tudta kerülni az összeütközést. A második kikerülés után kisütötték: valamit akar tőlük a Ford gazdája. így aztán a harmadik manővert nem is várták meg, lehúzódtak az útpadkára, s várták a fejleményeket. 1972 volt, még a kemény terrorizmuson innen tartott az emberiség.

A Ford is megállt mögöttük, s volánja mögül barátságos, kerek

Vörös István;

A varjak éje

Mint hinta leng a pillanat az évek vék)ony rúdján, és földre hull a gondolat átfordulva múltján.

Reánkzárul a jövő, mint ruhára a szekrény, összerezzen az idő a molylepkék testén.

A pillanatokat kibontja, mint lány éjjelre copfját, a varjak éje rikoltod fölénk gyűri gondját.

Péntek Imre:

II felnőtt kor küszöbe