Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-18 / 271. szám
198ó. NOVEMBER 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Szolgálni, s nem kiszolgálni a közönséget Beszélgetés Szokolay Sándorral A kistelepüléseken is emberek élnek Az újjáépült Szegedi Nemzeti Színházban az első operabemutató október végén volt, Szokolay Sándor csaknem negyedszázaddal ezelőtt komponált Vérnász című operájának premierje. A mű ősbemutatója 1964-ben volt Budapesten. Szeged a második magyar város, ahol a nagy sikerű kompozíció színre kerül. Mert a Vérnásznak, amely a fővárosban tíz esztendeig maradt műsoron (ami páratlan egy 20. századi opera esetében), ez lesz a tizenötötdik bemutatója. .. — Valóban igen sok európai nagyvárosban, de még Ohaio államban is bemutatták első operámat — mondotta Szokolay Sándor —, amely persze nekem olyasféleképpen kedves, mint az elsőszülött gyermek. Kissé „bélyegemmé" is vált ez a különös sikersorozat, mert ami ilyen fogadtatásban részesül, az legalább is gyanús. Hogy ennek a szokatlan sikernek mi lehetett az alapja, azt annak idején nem tudtam megítélni, én csupán vakmerőn írtam egy operát Lorca drámájából, ami hátborzongatóan megrázott, s amelyet a nemrég elhunyt kedves barátom, Kóródi András vezényelt és vitt sikerre Budapesten, és amelyet azután egymásután bemutattak különböző országokban, különböző felfogásban természetesen. (Ezek közül csak az említett Ohaio állambeli és a belgiumi Gent-i bemutatót nem láttam, de például Leningrádban három szereposztásban került színre.) A budapesti premiert követően Kóródi Andrástól — másodkarmesterként — éppen Oberfrank Géza vette át a mű vezénylését, aki most a szegedi bemutató karmestere. — Mit vár az újjávarázsolt színházban megelevenedő operától? — Olyasféle summázást várok, ami a darab két évtizednél hosszabb életét, az ezalatt megérlelődött értelmezéseket összegezné. Arra vagyok kíváncsi, hogy Oberfrank Géza, aki nemcsak karmestere, hanem rendezője is ezúttal a műnek, olyan Vérnászt visz-e színpadra, milyent még nem láttak sehol; érdekel, hogyan birkózik meg önmagával, hisz az operajátszás történetében a karmester és a rendező többnyire valamelyest szemben állt egymással. E szembenállásból persze mindig létrejött egy kényes egyensúly, amelyhez azonban ebben az esetben két ember energiájára van szüksége a rendező-karmesternek. Oberfrank Gézáról tudni kell, hogy évekig zenei vezető volt a berlini Komische Operben, közvetlenül Felsenstein mellett, aki gyakran igen meredek elképzeléseket mert megvalósítani. — Mennyire vállalja ma pályakezdő, első operáját? — A Vérnászban még a Verdinél, Puccininál is előforduló sok kétütemes ismétlés volt egyik jellemzője a stílusomnak, amitől mára kissé eltávolodtam. Azonban éppen ez teszi könnyebben befogadhatóvá a művet, hiszen az ismétlés, az újra- hallgatás. újralátás a művészetben igen fontos. Persze nem feledkezhetünk meg arról, hogy a zenehallgatási kultúra bizonyos erőfeszítést igényel. De éppen a szegedi operában Vaszy Viktor óta, és Pál Tamás idején is gyakran mutattak be kortárs operákat. Kultúrában sajnos nagyon főváros-centrikus ország vagyunk, Szeged azonban — ez a szülőföldemhez, Kunágotához viszonylag közeli nagyváros — mindig merte vállalni az (újat, a szokatlant. Éppen a Vérnásszal kapcsolatban mondottam nemrég, hogy olyan műveket kell alkotni, amelyekkel szolgáljuk, és nem kiszolgáljuk a közönséget. És meggyőződésem, hogy egy egyszerűbb zenehallgatási kultúrával rendelkező közösség döntő lehet abban, hogy fennmaradjon egy mű. — Jelen volt a szegedi Vérnász-előadást előkészítő próbákon? — Többnyire nem, mivel egyidőben Budapesten folytak a próbái negyedik operámnak. az Ecce homonak, amelynek januárban lesz a premierje. Félelmetes ki- kapcsolódás zeneszerzőként szembesülni a negyedik opera bemutatója előtt a negyedszázaddal ezelőttivel. Nem kritikailag természetesen, csupán látni, hogy met- től meddig jutottam. Bárdos Lajos mondotta egyszer, hogy azok a jó művek, amé- lyek legalább a ruhatárig megváltoztatják az embereket. Nos, majd elválik: mennyire bizonyul életképesnek ennyi év eltelte után is az első operám; hogy beszélnek-e majd róla —legalább a ruhatárig. — Szomory — A hét végén nyílt meg Szolnokon a Tiszámén ti Vegyiművek művelődési központjában a VII. országos vegyipari fotókiállítás. Az érdeklődők harminc fotós 71 képét tekinthetik meg a november 30-ig nyitva tartó bemutatón (Fotó:H. L.) November 28-tól IX. országos gyeraiekkSnyvhét Az idei országos gyermekkönyvhét november 28-tól december 5-ig tart — jelentették be a könyvünnep szervezői a sajtó képviselőinek tegnap a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadóban. Az eseményre 25 kötettel készültek a kiadók. A legtöbb könyvet ezúttal is a Móra adta közre, a húsz kiadványuk 730 ezer példányban jelenik meg. A IX. országos gyermekkönyvhét alkalmából szinte minden megyében tartanak megnyitót, író-olvasó találkozókat. A Móra Kiadóban november 29-én és 30-án több foglalkozást is rendeznek, ahol a gyermekek címereket és zászlókat készíthetnek, várat építhetnek papírból, lesz vasútmodell és kisállat-bemutató, madáretetőkészítés is. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat december 1-jétől több könyvesboltban dedikálásokat szervez a könyvhétre megjelent művek szerzőivel. Száz év magány Előadás Marquezrfil A szolnoki irodalmi szabadegyetem Remek írók — remek művek sorozatának mai előadását Marquez Száz év magány című művéről Kulin Katalin, az ELTE Spanyol Tanszékének előadója tartja délután 5 órakor, a Verseghy Könyvtárban. December 9-én Camus Közöny című regényéről hangzik majd el az újabb előadás. Mostanában amolyan társadalmi méretű „lelkiismeret- vizsgálatot” tartunk az apró falvak ügyében. A hetvenes évek elején indult az a körzetesitési akció, amelynek során a kis községekben sorra hunytak ki a szellemi mécsesek: alig több mint másfél évtized alatt 1857-tel csökkent az országban az általános iskolák száma, s ma már 900 településen hiába keressük a tanítót. A közelmúltban a Borsod- Abaúj-Zemplén megyei Encsen — Tokaj után a második legkisebb magyar városban — tartottak tanácskozást a kistelepüléseik létéről, jelenéről, jövőjéről és művelődésügyéről. Nem volt véletlen a helyszín megválasztása, hiszen az ország északkeleti részében különösen szép számban találhatók azok az alig-falvak, amelyek évszázadok óta az iskolában tisztelik az egyetlen köz- művelődési intézményt. Számukra tehát a szó legszorosabb értelmében is létkérdés volt a találkozás programja. A résztvevők — közöttük tizennégyen Szolnok megyéből — amolyan ötletbörzét tartottak. Kicsit „felborzolt” lelkiismerettel próbálták a legjobbat kitalálni az aprófalvak számára. Az a vélemény alakult ki, hogy a 900 iskola nélkül maradt falu egyharmadában kár volt olyan sietve lakatot tenni a tantermek ajtajára, még akkor is, ha a türelmetlenség jószándékkal járt együtt. Hiszen alig pótolható az a veszteség, amely akkor ért egy települést, amikor nappalra elnémult a gyermekzsivaj, a falu közéletéből pedig kilépett az a pedagógus, akinek a diplomája arra is szólt, hogy szervezője legyen a közösségeknek, és okítója a felnőtt korosztálynak is. Arról nem beszélve, hogy az iskolanélküliség nem egy helyt kilátástalan közhangulatot szült, így aki az élet elején számot vetett a jövőjével, nem kötötte sorsát olyan településhez „ahol még iskola sincs”. Csökkent tehát, méghozzá jelentősen, e községek megtartó képessége. Az a vélemény is összegződött a tanácskozás végeztével, hogy kívánatos folyamat az iskolák visszaállítása ott, ahol az idő bebizonyította: a döntés a körzetesítés ügyében elhamarkodott volt. A 900 település 10 százalékában van erre'reális esély. A Szolnok megyéből érkezett küldöttek számára kicsit távolinak tűnt a jobbára hegyvidékieket szorongató gond. Megyénkben ugyanis más a települések szerkezete. Nálunk a legkisebb falvak lélekszámban is az ezret közelítik, így szinte minden község képes benépesíteni legalább egy általános iskolát. A körzetesítés elsősorban a tanyákat érintette, de azokat sem adminisztratív eszközökkel kellett felszámolni. Elfogytak lakóik, elnéptelenedtek iskoláik. Besenyszögnek valamikor kilenc iskolája volt, de ma már csak művelődéstörténeti adalék a szórópusztai, fokorupusztai, daruháti, vagy a dobai általános iskola. Szolnok megyében elsősorban az az igény munkált a körzetesítésnél, hogy a gyerekek jobb környezetbe kerüljenek. Jászivány iskoláskorú apróságai például Jászapátiba járnak. Autóbusz hozza-viszi őket a szülők megelégedésére. Ügy gondolják, a továbbtanulásnál nem lesz semmiképp hátrány, ha a gyerekek jól felszerelt iskolában végzik legalább a felsőtagozatos éveket. Ennek ellenére a megyei tanács művelődési osztálya időnként „megszondázza” a közvéleményt, és ha egyszer azt tapasztalják, hogy az ott lakók jobban szeretnék, ha a falusi iskolájukban okosodnának csemetéik, teljesítik ezt az óhajhukat. Jászivány mellett Tiszainoka és Mezőhék nem rendelkezik még általános iskolával. Csak alsótagozatos oktatás van Ve- zsenyen, Jászágón, Nagyréven, Jászberény-öregerdőn, Bánhalmán, Kengyel-Sza- badság-telepen és Szászberken. A Szolnok megyei helyzetkép annyival is derűsebb az aprófalvak által „be- pöttyözött” megyéknél, hogy itt valamennyi településen van függetlenített népművelő — még ha klubkönyvtárosnak hívják is. B aranyi Syörgyné, a megyed tanács művelődési osztályvezető-helyettese is ott volt az encsi országos értekezleten, és számára elsősorban azt sugallta a tanácskozás szelleme, hogy fogékonynak kell lenni a társadalmi változások iránf. Az oktatásügy az elsők között reagáljon minden urbanizációs átrendeződésre. Jó példa erre a készségük a jász- iványiak óhaja iránt, de ugyanígy szemmel tartják például Vezsenyt is. E Tisza-menti falu valamikor a „fogyó” községek sorába tartozott, most úgy tűnik, megindult a faluba a visz- szaáramlás, kelendőbbek a telkek, növekszik a letelepedési kedv. Már is el lehet kezdeni azon meditálni, mit jelent majd ez az oktatásban? ». Természetesen mindez nem elhatározás dolga, hanem pénzkérdés is. Ám a hetedik ötéves terv egyik legüdvösebb koncepciója az arányos területfejlesztés. Végre anyagi támogatáshoz jutnak azok a kisközségek is, melyeknek hátrányuk évtizedeken át szinte csak halmozódott. A fejlesztésre egy-egy falu a korábbi ötéves tervekben biztosított összegnek a sokszorosát kapja, és ebből megyénkben dicséretesen sok jut az oktatásügyre is. Külön cikk témája lehetne az, mennyit áldozott szűkebb pátriánk az eltelt évek során iskolák építésére, tornatermekre, művelődési intézmények csinosítására, korszerűsítésére; alighanem ebben messze az országos átlag fölött állunk. Jegyzetfüzetében Bara- nyi Györgyné a következő mondatot is aláhúzta: „A kulturális ellátottság legyen stabil.” Bővebben kifejtve ez azt jelenti, hogy a kisközségekben a pedagógus érdemeljen olyan elbánást, hogy az ott töltött éveket ne érezze valamiféle száműzetésnek. Jusson olyan lakáshoz, mint az orvos vagy az agronómus, a területi pótlék — ami egy istenháta mögötti iskolában tanítónak jár — ne fájdalomdíj legyen, hanem fedezze azt a különbséget, amennyivel drágábban jut ott mindenhez. Apró falvak, kistelepülések, az ország szövetének legfinomabb szálai. Szerepük fontosságára a hiányuk során döbbenünk rá. A velük való törődés — immár az eltelt másfél évtized tapasztalatának birtokában — társadalmi kötelesség. Legelőbb is azért, mert ott is emberek élnek! Pál agyi Béla Változások a családban, népi táplálkozás, Vondol-kultusz Néprajzi dolgozatok kettős kiadásban Három hiánypótló tanulmánykötettel gyarapodott mostanában a Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága kiadványainak sora. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetével illetve tanszékével együttműködve gyors egymásutánban jelent meg Gulyás Éva disszertációja, amely egy ősi pásztorünnep, a Vendel-kultusz magyarországi kutatásához nyújt adalékokat, Szabó László A népi társadalom változásai az Alsó-Garam mente falvaiban (1900—1974), valamint T. Bereczki Ibolya Népi táplálkozás Szolnok megyében című tanulmánya. Közülük időben elsőként Gulyás Éva munkája látott napvilágot a Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei 42. köteteként, a másik két dolgozat már Debrecenben, tanszéki kiadványként jelent meg — mutatva a két intézmény közötti sikeres együttműködés új útjait, mert a Szolnok megyében elő muzeológusok, néprajzosok kutatásának eredményeit a jövőben az egyetemi acták sorában láthatjuk viszont. Szabó László a nemzetség, a család, a rokonsági rendszer három emberöltőnyi változásait vette nagyító alá a Kisalfölddel határos településeken — Muzslán, Kö- bölkúton, Kőhídgyarmaton és Kisgyarmaton — az érsekújvári múzeum és a pozsonyi egyetem segítségével. A gyűjtött anyagnak csak egy részét adta közre tanulmányában, amely arra a kérdésre kereste a választ, hogy a háromféle — elsősorban vérségi alapon létrejött — csoport változatai menynyiben befolyásolják a társadalmi tevékenység szervezését. Következtetései azért Is érdekesek, mert egy távoli — határainkon túli — tájegység népi társadalmát vizsgálva az Alföld falvaira is érvényes tanulságokkal szolgálnak. A megyéhez inkább kötődik Gulyás Éva munkája. A magyar és európai néphagyomány alapján a Vendel-tisztelet eredetét, emlékeit járja körül, külön fejezetet szentelve a kultusz jászsági vonatkozásainak. A kötet gazdag illusztrációs anyaggal — képekkel, ábrákkal — egészíti ki a szerző megállapításait. A néprajzi irodalomban, a tudományos munkák világában járatlan olvasók számára is a legérdekesebb olvasmánynak T. Bereczki Ibolya dolgozata ígérkezik. A megye paraszti lakosságának táplálkozási hagyományait eddig csak részletesen dolgozták fel, s az elkészült résztanulmányok nagy hányada ma is csak kéziratban található meg. Elsősorban azért érdemes tehát kézbe venni e könyvecskét, mert általa csaknem teljes képet kapunk arról, hogy szűkebb pátriánkban elődeink hétköznapokon és ünnepi alkalmakkor a nap mely szakában, hányszor ültek asztalhoz, s milyen alapanyagokból készültek azok az étkek, melyek után „kezüket kivetették” az ínséges időkben, vagy a bőség ritkább lakomáinak alkalmával. Az egyszerű ételektől az angyalkolbász, a kásásbéles, a farsangi fánk és a birkapörkölt leírásáig terjed a sor. A szerző a megye eltérő vallá- sú, etnikumú és gazdasági rendszerű egységeit is vizsgálja, így jut arra a következtetésre, hogy sajátos, egyéni arculatú táplálkozási kultúrát a Jászság, a Nagykunság és a Tiszazug hordoz. S akit ma — a szakácskönyvek reneszánszának idején — a könyv elolvasása után tovább foglalkoztat valamelyik érdekesebb étel, tálalási mód vagy szokás, a szakirodalom bőségét tükröző jegyzetekben tovább keresgélhet az őt érdeklő téma részletesebb tudnivalói után. — bálint —
