Szolnok Megyei Néplap, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

A Néplap kerekasztal beszélgetést szervezett a mező- gazdasági termelési rendszerek és a nagyüzemek együttműködésének eredményeiről, gondjairól. A mezőgazdaság fejlesztése érdekében e területen szükséges változások néhány kérdéséről eszmét cserélni a szerkesztőség Bagi Károlyt, a Palotási Állami Gazdaság igazgatóját, Gál Ferencet, a Jászapáti Velemi Tsz termelési elnökhelyettesét, Lengyel Károlyt, a Túrkevei Vörös Csillag Tsz növény- termesztési főmérnökét, Lengyel Lajost, az Agrocoop igazgatóját, Pálffy Dezsőt, a Mezőhéki Táncsics Tsz elnökét Sipos Zsigmondot, a Teszöv titkárhelyettesét, Szilágyi Lászlót, a KITE szolnoki területi központjának vezetőjét, Tóth Lajost, a GITR igazgatóhelyettesét és Vízkeleti Imrét, a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai osztályának munkatársát hívta meg. A Néplapot V. Szász József, a gazdaságpolitikai rovat vezetője képviselte.

fl jövő feladata a közös anyagi érdekeltség megteremtése

Bi{l Károly

G4| Ferenc

Lengyel Károly

Lengyel Lájoe

pálffy Deuő

Beszélgetés a termelési rendszerek és a

mezőgazdasági

üzemek

együttműködéséről

Slpoi Zeig mond

Tóth Lajos

Vfzkelett Imre

Sxllágyt László

Vetőmag, gép, ember

— Ogy gondolom nem csökkenti, Inkább kiemeli a beszélgetésünk során majd szóba kerülő kérdések Időszerűségét, ha az eszmecserét nem a ma problémáival, hanem egy rövid történelmi visszatekintéssel kezdjük. Kérem, foglalják össze, hogy véleményük szerint ml teremtette meg a termelési rendszerek létjogosulságát a mező- gazdaságban, azóta változott-e ezeknek a szervezeteknek a hivatása, funkciója?

TÖTH L.: Amikor a termelési rendszerek a hetvenes évek elején megalakultak, a magyar mezőgazdaság egy fordulópont előtt állott. Adottak voltak a jó lehetőségeket kínáló nagyüzemi keretek, de nem voltak meg a modern és komplex technológia elemei a gazdaságokban. Az elvárt terméseredményekhez hiányzott a műszaki bázis, a biológiai alap, a megfelelő termőképességű fajták, a kemikália. Ezeknek a biztosítására, a világon máshol már bevált technológiák megismerésére és adaptálására vállalkoztak már az első rendszerek is.

LENGYEL L.: Ne feledkezzünk meg arról, hogy a jó technológia a hozzá illő technikai eszközökkel sem ér semmit, ha nem megfelelően felkészült emberek kezébe adjuk. Márpedig a jól képzett szakemberek a gazdaságok többségéből hiányzotak, viszont képesek voltak a korszerű ismereteket birtokló agronómusokat, gépészeket összegyűjteni, munkájukat több gazdaság hasznára is kamatoztatni a rendszerek. És a kezdetektől egészen máig nagyon sokat vállaltak magukra a gazdaságokban dolgozók szakmai továbbképzésének a legújabb ismeretek elterjesztésének terhéből.

— Mennyire Intenziven érdeklődtek kezdetben és mennyire tartanak ma igényt ezekre a szolgáltatásokra a rendszerek partnerei? Egyik vagy másik szolgáltatás rovására változtak-e az igények, mást várnának-e a gazdaságok ma, mint például öt-tiz évvel ezelőtt?

LENGYEL L.: A rendszerek lehetőségeit két dolog határozza meg: az, hogy a rendszer tud-e fizetőképes keresletet támasztani szolgáltatásai iránt, tehát hogy képes-e elébemenni a gazdaságokban talán még meg sem fogalmazott igényeknek; a másik oldalon pedig a partnerek fogadó készsége...

BAGI K.: Ha már a fogadó készség szóba került, azt hiszem nem érdektelen a termelési rendszerekhez kötődés motívumairól beszélni. A termelő üzemeket az ösztönözte — és ösztönzi szerintem még ma is — a kapcsolat kiépítésére, hogy látták a gyakorlatban, mennyi munkát ad a korszerű eljárások, módszerek, a megfelelő gépek felkutatása, a helyi viszonyokra adaptálása. A mi példánk sajátos, mert a magunk példáján tanultunk, azt hiszem, mégis fellelhetők benne a csatlakozás általános indítékai. Mostani kacsatenyésztési rendszerünket tulajdonképpen azért szerveztük meg, mert miután rengeteg munkával— külföldi tapasztalatokat átvéve, dolgozóinkkal nagyon nehezen elfogadtatva, hogy minden technológiai előírást hajszál pontosan be kell tartani — világszínvonalon kezdtünk kacsát tenyészteni.

A gazdaságon belül az ágazatot azonban egy idő múlva nem tudtuk tovább bővíteni. Ügy gondoltuk, tudásunk némi haszonnal eladható, és számításunk bevált. De arra is rájöttünk, hogy minden tevékenységünket hasonló színvonalra emelni saját magunk képtelenek vagyunk. Ügy véltük a többi rendszertől is ugyanazt a pluszt várhatjuk, amit mi adunk partnereinknek, és általában nem is csalatkoztunk. Szóval, ml saját rendszerünk eredményeit látva csatlakoztunk,

de nem ez a lényeg, hanem az, hogy bizonyítható eredmények kellenek ... ! Az eredményekhez azonban kevés a partnernek papíron átadott technológiai „titok”. Egyre inkább azt veszem észre, hogy a rendszerek lemondtak arról a sokszor a vitákig elmenő kapcsolatról, amelyik tényleg előre mozdítaná a gazdálkodást. Semmi feszültséget nem szül, ha a rendszer „beviszi” a gazdaságba a legújabbat, a legkorszerűbbet, de az nem teremti meg a megfelelő hasznosítás feltételeit, nem tartja a termelési előírásokat. A rendszer attól fél, hogy elveszíti partnerét.

SZILAGYI L.: A termelési rendszernek ütközni kellene és nem akar ütközni... Nem olyan egyszerű dolog ez. Az ütközésben mi eljutottunk odáig, hogy cukorrépavetés idején sok gazdaságban már szinte átkozódtak a traktorosok, amikor a földön meglátták a területi szakfelügyelőnket, vagy a gépészünket, mert tudták, ha nem felel meg minden pontosan az előírásoknak, akkor le kell állniuk és újra beállítani a gépet. Szóval, van amikor felvállaljuk az ütközést, de kétségtelenül van, amikor nem merjük ezt megcsinálni.

Ne nyűgnek vegyék

— Korábban szóba került a mezőgazdasági üzemek „fogadó készsége”. Mi befolyásolja, hogy a gazdaságok a rendszerek kínálta technológiai újdonságok valamelyikének bevezetésére vállalkoznak-e?

PÄLFFY D.: Hogy milyen különös dolgok is befolyásolják az úgynevezett fogadó készséget, az új iránti nyitottságot ... ? Az idén az egész országot sújtotta az aszály, minket azonban már a negyedik esztendeje nyomaszt. És például a KITE forgatás nélküli talajművelési technológiájának tényleges értelmét — kényszerből — éppen ezekben az években ismertük meg. Ennek lényege, hogy az egyik legfontosabb dolog, gazdálkodni azzal a kevés nedvességgel is, ami a talajban van. Nekünk most ezt jelentette a rendszer „szürke agy állománya” és azok a lehetőségek, amit a szükséges gépek beszerzéséhez nélkülözhetetlen anyagi feltételek megteremtéséhez adni tudott. Ki tudták verekedni, hogy a banki hitelezési, — a kormány nyújtotta támogatási — és importengedélyezési előnyökből partnereik részesedhessenek. Az utóbbi években mi szinte ebből éltünk.

— A Táncsics Tsz és a KITE szakemberei között van munka- megosztás?

PÁLFFY D.: Egyáltalán nem könnyű egy-egy tsz-en belül elfogadtatni, hogy máshol is lehetnek emberek, akiknek a tanácsára érdemes hallgatni. Két éve van például csak olyan növénytermesztési főágazatvezetőnk, aki igényli és befogadja, s nem nyűgnek veszi a külső szakemberek véleményét.

' GÁL F.: Nagyon fontos volt, hogy a tsz-ekben, állami gazdaságokban kialakuljon egy olyan szakembergárda, amelyik képes megérteni és átvenni a magasabb technológiai szint követelményeit, de hogy ez általános legyen, ahhoz kellett szinte az egész tíz év.

Tovább lépni azonban lényegesen nehezebb lesz, mint akár néhány éve is. A fogadó készség ugyanis egyáltalán nem csak a helyi szakemberek felkészültségétől függ. Mind költségesebbé válnak az új és új szaporító anyagok, eljárások, vegyszerek, gépek — a bevezetésükhöz szükséges anyagi lehetőségekkel pedig az utóbbi években mind kevesebb üzem rendelkezik. Nemcsak

a negyedik éve tartó aszály, hanem a közgazdasági szabályozók, azaz a mai mértékű jövedelemelvonás miatt is nagyon korlátozottak lehetőségeink az új technológiák alkalmazásához szükséges feltételek megteremtésére.

LENGYEL L.: És ha már a pénzszűkénél tartunk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy amikor egy üzemben a fejlesztésekről döntenek, sorolják a beruházási lehetőségeket. Azok nyernek, amelyikek — jellemző módon inkább rövidebb távon — a legtöbb nyereséget hozzák. Ez természetes, a baj az, hogy az üzemen belül két mezőgazdasági ágazat már eleve nem egyforma esélyekkel indul: a kevésből — nem sajnáltatni akarom az állat- tenyésztési rendszereket, mert ezt vállaltuk, így végig is kell csinálni —, az állattenyésztésnek alig jut, mert jó, ha nem veszteséges az ágazat. Nyilvánvaló ebből az ezekre a tevékenységekre specializálódott rendszerek feladata: olyan eljárásokat

kell kidolgozni és kipróbálni, amelyek — ha esetleg csak részterületeken is — hozzásegítenek az anyag- és energiaköltségek' csökkentéséhez. Ezekről persze nem beszélni kell, hanem megmutatni, hogy ahol elfogadták őket, mit hoztak. De „kíváncsi” ember is kellene ám, mert a legutóbbi igazgató-tanácsi ülésünkön például az derült ki, hogy a lucerna telepítésekkor nem elit, hanem maguk termelte „olcsó” vetőmagot használtak legszívesebben az üzemek. Ügy érzik — vagy így is van? — anyagi helyzetük erre kényszeríti őket... Csatázgatunk, próbálgatunk, különösebb eszközök azonban nincsenek a kezünkben.

BAGI K.: A kedvezőtlen adottságokhoz kapcsolódva; nagyon kevés jó példát lehetne felhozni, hogy egy termelési rendszer például egy rossz talajon gazdálkodó üzemet jól érzékelhető előrejutáshoz segített volna. A hasonló üzemekben a rendszereknek több, meg jobb munkát kellene végezni, de az ilyen értelemben vett felelősség kérdése nincs eldöntve, így a fogadó üzem fel sem vetheti ezt a problémát.

Szűkös választék

— Az előző hozzászólók szaval élesen érzékeltették, hogy a gazdaságok anyagi lehetőséget meglehetősen differenciáltak. Tapasztalható olyan törekvés, hogy a rendszerek alkalmazkodni akarnak a paletta színeihez és mindenkinek olyan termelés- korszerűsitési „programot” igyekeznek ajánlani, amelyiket az adott üzemben beruházással is bírnak?

SIPOS ZS.: Ma már egyértelműen az adott üzem lehetőssége, az eredményéből fejlesztésre maradó összeg csökkenése határozza meg, hogy mit vár, mit fogadhat el egy-egy rendszertől. Nagyon fontos lenne tehát, hogy a gyengébb adottságú partnerkört tömörítő rendszerek is ugyanolyan szinten „rúghassák a labdát”, hasonló fejlesztési feltételeket kínálhassanak, mint társaik. Ezt úgy értem, hogy a gyengébb adottságú, esetleg veszteséges szövetkezeteknek is ajánlhassanak olyan fejlesztéseket, amelyek megvalósításán legalább elgondolkodni merhetnek. Erkölcstelennek és közgazdaságilag megalapozatlannak tartom például olyan gépbérleti (lízing) feltételeket szabni, amelyek a „vékony pénztárcájú” üzem minden amortizációból különben ösz- szegyűlő pénzét elviszi, és igen nagy szükségét érzem, hogy a világbanki komplett hitelcsomagok keretében megvalósuló műszaki vagy éppen állattenyésztési beruházások szélesebb skáláját kínálják a tsz-eknek. Hogy aki nem engedheti meg magának az 50 milliós beruházást, választhasson egy 15 milliós változatot, ha képes ezt a pályázatokban előírt követelményeket teljesítve megvalósítani.

TÓTH L.: A gazdaságok piacról élnek, így tulajdonképpen a rendszerrel kiépülő kapcsolataikat is a piac változásai alakítják. Ez azt is jelenti, hogy ugyanaz a tevékenység az egyik gazdaságban vagy egy adott időszakban lehet nyereséges, míg a másikban veszteséges. Magyarán arról van szó, hogy a rendszer csak akkor tudja „eladni magát”, ha pontosan felméri lehetséges partnerei adottságait és mindenkinek azt kínálja, ami a helyi adottságok között a jövedelmeket növeli.

LENGYEL K.: Hiába kínálják a rendszerek már most a holnap módszereit, az üzemnek csak azt szabad partnerül választani, akinek a technológiáját fogadni pénze van. Mi váltunk már meg rendszertől és válunk is meg, ha nem azt szolgáltatja, amit elvárnánk tőle: a szaktanácsokkal általában nincs baj, azok jók, de néhány rendszernek igen nagy a hajlandósága, hogy amikor jönnek a közgazdasági, piaci problémák, magára hagyja a gazdaságot.

PÁLFFY D.: Sokszor minden bajunk orvoslását a rendszerektől várjuk: „Ott okos emberek vannak, erős, nagy gazdaságok a gesztoraik, majd csak kivezetnek bennünket!” Ebben egy kicsit én is bízom, ám azt is érzem, hogy nem elég kezdeményeznek az üzemek. Persze, minden kezdeményezés kockázattal jár, ráadásul a mi hazánkban nincs nagy becsülete annak, aki mer új dolgokkal próbálkozni. Ha valami jól sül el, azt mondják: „Na bumm, hát ezért

kapja a fizetését!” Ha viszont elmarad a siker, akkor máris hallani: „Tessék, az űberokos, ez soha nem fér a bőrében!”

— Mennyire vállal ma reális kockázatot az, aki mégis mer kezdeményezni?

PÁLFFY D.: Sajnos, a kelleténél sokkal több a bizonytalanság, mert hiányoznak a piaci információk. Én min-- denképpen azt várnám a rendszerektől, hogy az értékesítési lehetőségek várható változásairól adjanak hírt az

üzemeknek. Akkor nem kezdődnének el indokolatlan fejlesztések — ilyenekre mindenki tudna jó pár példát felsorakoztatni —, amelyeket egy-két év múlva a piac megváltozása teljesen fölöslegessé tesz. Mi például megtanultunk világszínvonalon hagymát termelni, 50—55 tonnát adott egy hektár, de abbahagytuk, mert „beledög- löttünk” a hagymába. Nem hiszem, hogy a várható hagyma túltermelést nem lehetett sejteni előre. Csakhát nem volt aki összegyűjtse a szükséges információkat és figyelmeztesse a termelőket. Ennek az űrnek a betöltésére is vállalkoznia kellene a rendszereknek ... !

— A megyei pártbizottság 1986. szeptember 12-i ülésén meghatározta a megye mezőgazdasága fejlesztésének irányelveit. Hogy van mit tenni és vannak a fejlődés szolgálatába állítható tartalékok, bizonyltja a határozatot megalapozó elemzésből vett két mondat is: „Az adottságok kihasználtságának szintje még nem korlátozza a mezőgazdasági termelés prognosztizált növelését.” „A növény- és állatfajok genetikai termőképességének 40 —60 százalékát használják ki a megyében.” A tartalékok hasznosításának egyik zálogát a termelési rendszerek és a mezőgazdasági nagyüzemek együttműködésének javításában jelölik meg az Irányelvek. Melyek a legsürgetőbb feladatok?

VIZKELETI I.: Először is szeretném hangsúlyozni, hogy a megye mezőgazdasága az aszályos évek, a romló köz- gazdasági feltételek ellenére is teljesítette a VI. ötéves tervet, ez a mezőgazdasági üzemekben végzett szorgos munka mellett a termelési rendszerek tevékenységének is köszönhető. Szerepüket — és felelősségüket! — bizonyítja, hogy Szolnok megyében a növénytermesztést szolgáló földterület 90 százalékát valamelyik rendszer technológiája szerint művelik, az állattenyésztési ágazatnak pedig 80 százaléka termel hasonló keretek között. A megyei pártbizottság határozata értelmében a századfordulóig egyenletesen fejlődnie kell mezőgazdaságunknak. Ennek minden feltétele megvan: természeti adottságaink — a csapadékviszonyok kivételével — valamivel jobbak az országos átlagnál, a felhalmozott termelési tapasztalatok és a meglévő termelési eszközök is megfelelő alapot adnak. Véleményünk szerint fejlődési lehetősége minden üzemnek van, csak jól kell megválasztania a fejlesztési irányokat. Ugyanúgy szükség van ezért például a KITE szuperinten- zív növénytermesztési technológiájára. mint a GITR- nek a kedvezőtlen adottságú gazdaságokra adaptált eljárásaira. Hogy milyen feladatokat kell megoldania a termelési rendszereknek? Mindenekelőtt meg kell találni, teremteni a termelő és a rendszer közös érdekeltségét!

Legyen a költség a mérce

— Ml teremthetne a mostaninál erősebb közös érdekeltséget? Hogyan kellene a közös érdekeltség megteremtésében előbbre lépni?

TÓTH L.: Merjük megmondani, hogy a közös érdekeltség még nem alakult ki! Hosszú, rögös utat kell végig jjárni, számtalan lehetséges variációt kipróbálni, amíg a gyakorlatban is életképes megoldásokat megtaláljuk. De a közös érdekeltséghez, a kockázat közös vállalásához nemcsak módszerek kellenek, hanem szabad tőke is, amiből lehet kockáztatni.

SZILAGYI L.: A termelési rendszerek nem nyereségér- dekeltségűek. A KITE-nél az üzemektől kapott szolgáltatási díjak csak felét fedezik ai összes költségeknek, a többit a kereskedelmi tevékenység hozza.

BAGI K.: A jövőben azonban mégis csak a szerződésre alapozott kétoldalú érdekeltségi rendszerrel lehet előre lépni. Osztozzon a két fél a technológia sikeres megválói sításának hasznán! Akkor mindenki nyüzsög majd, hogy tényleg sikerüljön a dolog és betartják, betartatják majd a technológiai előírásokat. Ha van miből osztozkodni, én mindig szívesen adok annak, aki a nyereséghez hozzásegített. A Palotási Kacsatenyésztési Rendszer partnerei tapasztalatom szerint sokkal szívesebben fizetik a minőségi mutatóktól — a fajlagos takarmányfelhasználástól, az megtermelt áruértékesítési átlagárától és az elhullástól — függő díjakat, mint az árbevételarányos alapdíjat. Mert ha ezért fizetnek, azt jelenti, nyereségesen dolgoztak.

SIPOS Zs. : Ismerem a nyereséget központba állító érdekeltségi rendszerek kialakításának technikai nehézségeit. Tudom, hogy nem ösz- szehasonlíthatók a különböző üzemek számviteli adatai, azt is nehéz eldönteni, melyik gazdasági mutatóval mérjük az üzem és a rendszer erőfeszítéseinek arányát. A legjobb módszerek megtalálása még évekig eltarthat, de addig nem várhatunk. A mostani felszíni érdekazonosságtól máris lépni kellene a tartalmi, a gazdaságosságot kifejező felé. Hiszen a termelőszövetkezeteknek 1980 óta először manapság igazán fontos a nyereség növelése. Ehhez várnak segítséget a rendszertől, ami viszont csak akkor tud az elvárásoknak eleget tenni, ha nemcsak technológiát ajánl a gazdaságnak, hanem arra is vállalkozik, hogy felmérje, az adott körülmények között mekkora költségek árán alkalmazható a kínált eljárás. A közgazda- sági elemző munkában is vegyen tehát részt a rendszer, helyi szaktanácsadójának jövedelme pedig függjön a javasolt technológiával az adott üzemben elért nyereség nagyságától! Az ilyen megoldás fejezhetné ki legjobban, hogy a termelő üzemnek a nyereség a legfontosabb.