Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-04 / 234. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. OKTÓBER 4. SattntiM* Hideg víztől a bűvös négyzetig A BNV kavalkádjában számomra a leg- megkapóbb technikai újdonsággal a Hajdúsági Iparművek szakembergárdája állt elő. Elkészítették azt a mosógépet, amely hideg vízben is hófehérre mossa a belé helyezett ruhaneműt. Jó, az ötlet nem volt vadonatúj, hiszen gyermekkorom szép emlékei között őrzöm a patakban sulykoló asszonyod képét, akik patyolattisztára „paskolták” a szennyest, de hát sokszor a legkézenfekvőbb megoldás kínálja magát megvalósításra a legnehezebben. Ezúttal a szükség irányította a konstruktőrök figyelmét a hidegvíz felé: az energiatakarékosság kényszere miatt jártak be számtalan zsákutcát, mígnem rátaláltak arra az ösvényre, amely a célhoz, a kisebb fogyasztáshoz vezetett. A piac kényszere — olyan fogalmak ezek, melyeket napjainkban nemcsak megtanulni kell, de menten gyakorlatban is alkalmazni. A piac versenykihívása nem kerülte el a Jászberényi Aprítógépgyár háza- táját sem. Ha valakinek, hát nekik igazán kenyérkérdés az, hogy igényesen kiszolgálják a megrendelőt, mivel egyedi gyártmányaik értéke horribilis: ha csak egyetlen monstrummal is „befuccsolnak”, az egész évi nyereség bánja. Fehérvári Rudolf, az aprító igazgatója egyáltalán nem túloz, amikor azt mondja, hogy egyik szemükkel állandóan a piacot figyelik. Ha valahol valami újat ötlenek ki a szakmában, arra ők is reagálnak. Példaként a csőegyengető gépük történetét említi. A licenc, amit jó másfél évtizede vásároltak, a maga korában a legmodernebbek közé tartozott. Ma már a gyártmányaik felé sem néznének, ha menet közben nem haladnak ők is a korral. Növelték külföldön a gép teljesítményét? ök is fokozták hát a kapacitást. A befutó és a kifutó vályú állandó méretét változtathatóra alakította a konkurencia? Megtették ők is. A kézi vezérlés fölött eljárt az idő — ma már ti- risztoros vezérléssel kerülnek ki a herényi gyárból a csőegyengetők. Persze drágább is lett a gép, de többet is tud. Am ami a legfontosabb: az Aprítógépgyár nem veszítette el kuncsaftjait a piacon. Ami a hasznot illeti: bizony a hazai technikai színvonal korlátot szab annak, hogy a terméküket még nagyobb nyereséggel értékesítsék. A kézivezérlés kiváltása a mikroelektronikával nagyobb használati értéket, magasabb árat jelent. A „nagy bolt” az lenne — amit egyébként számos más országban megtehetnek —, hogy az elektronikus vezérlést kevesebből hozzák ki, mint amennyibe a kézi vezérlés került, így egy többet tudó gyártmány olcsóbbá válna az előállítás fázisában. Nálunk azonban a vezérlőegység többe van, mint a hagyományos elődje, a „nagy bolt” tehát egyelőre ábránd marad ... Ha már a haszonnál tartunk, pénzben kifejezhetetlen előnye is van annak, hogy olykor világhírű cégeknek állítanak elő részegységeket. Az egyik, építőipari gépeket gyártó, francia cég Jászberényben rendeli meg a markolókanalakat. Négy héttel a szállítás előtt jön a megrendelés és napra, órára kell legyártani a terméket. Ha nem — büntetnek és szerződést bontanak a partnerek. Erre eddig még nem került sor, s ezt azért „pontozzák” a szakmában: az aprító az ügyfelek 80 százalékával úgy került kapcsolatba, hogy ajánlották őket azok, akiknek eddig korrektül teljesítették minden igényét. Hogy mi kell mindehhez? Olyan szakembergárda, amely nem ismer lehetetlent akkor, amikor az idővel és a minőséggel kell versenyt futni. Fehérvári Rudolf elmondja, hogy ma is szükségük van esztergályosokra, vesznek is fel új belépőket, ám szívfájdalom nélkül kiadják az útját annak, aki nem hajlandó magáévá tenni a műhely közszellemét. Persze, közel sem olyan szép még a menyasszony ahogyan azt szeretnénk. A hazai megrendelők, de a szocialista országok üzletfelei sem állhatnak stopperral a gyár kapujában. Bár mostanában igyekeznek betartani a határidőket, de ha csúszni kell, akkor mégis ezen a fronton ütemezik át a teljesítést. Magunk között megértőbbek vagyunk, hiszen aki Jászberényben reklamál a néhány napos késés miatt, az a saját területén talán éppen hetes, sőt hónapos elmaradás miatt kénytelen magyarázkodni. A BNV-vel kezdtük, zárjuk is azzal a gondolatsort. A vásár egyik szenzációja a Rubik-stúdió pavilonja volt. Aki belépett az egyébként szolidan berendezett helyiségbe, nem távozott a bűvös négyzet nélkül. Az „ötletgazda”, Rubik Ernő e produkciója alig lenne több gyermeteg játékszernél, ha nem hordozna bámulatos szellemi értéket. Ettől azonban talán világsiker lett. Mert a kreativitásnak — mindig is lesz piaca! A Szolnok Megyei TanácB Vasipari Vállalatának szolgáltató leányvállalatát 10 ezer ügyfél kereste fel ebben az évben. A lakosság részére hat és félmillió forint értékben végeztek dolgozói kiselbb- nagyobb javításokat, ami az elmúlt év hasonló időszakához képest tíz százalék növekedést jelent. Képeink a vállalat sokirányú szolgáltató tevékenységéből villantanak fel egy-egy pillanatot. Fotó: Hargitai Az idő mérlegén .. 11 ■■■■-- - Q ■ ■ A legélénkebben talán Gyu- rica mesterre emlékszem. Egy füstös óbudai kis kocsmában minden este ott ült Svung, a könyvügynök és Béla kolléga, a kocsmáros mellett. A háború utolsó napjaiban a félhomályban boroz- gatva — hisz kisember létükre ugyan mit tehetnek! —, csupa semmiségekről beszéltek. Aztán egy nap az emberi jóságról papoló művészi fényképész, Készéi Károly feljelentette őket. A megaláztatás poklában dönteniük kellett: a szenvedést választják, vagy szabadon, de bemocskoltan élnek. Hogy kiszabadulhassák, közülük egyedül a három gyereket özvegyen nevelő Gyurica Miklós esett bűnbe, mert rajtuk kívül még tizenegy kisgyerek életét kellett mentenie. Nem az órásmester Gyuri- cáról írt regényt Sánta Ferenc. De a belőle készült, Az ötödik pecsét című filmre talán miatta emlékszem. Mert egy őrült korban — a kisemmizettek nagy családjában — egy órásmester mutatta meg, hogyan válhatunk bűneinkkel együtt is igaz emberré. Azóta kedvesek nekem az órásmesterek. Az igazi persze Blau bácsi marad, akit sose ismertem. De pöttömnyi gyerekként fagyival a kezemben csaknem mindennap elmentem Szolnok főutcáján az üzlete mellett. Először a cégtáblát betűztem le, aztán tágra nyitott szemmel belestem. Az éppen csak megnyitott ajtón keresztül nem láttam semmit, csak valami furcsa illat szállt, és az ütemes zene: órák ketyegése, kon- gatás, kakukkszó egy kis csilingelős. A kirakatüvegen keresztül lestem a nagy ingát, amint komótosan ide-oda járva szelte a levegőt; s az órát, ahogy fáradhatatlanul mutatta az időtlen időt. Negyvenkettőn A Statisztikai Évkönyv szerint Magyarországon 1985- ben ezertizenegy főfoglalkozású, nyugdíjas, illetve másodállású kisiparos órásmester dolgozott. Ha hozzájuk számítjuk azt a harmincnégy szakmunkástanulót, akikből majdan mesterek lesznek, akkor is elenyésző számot kapunk a csaknem másfélszázezer összes kisiparoshoz képest. Szolnok megyében természetesen hasonló a helyzet. Tavaly 42 órás kisiparos dolgozott a falvakban és a városokban, az összes — alig valamivel több, mint hatezer — kisiparos számának csupán 0,6 százaléka. Varga András, a KIOSZ megyei szervezetének titkára: — A számokból is kiderül, hogy kevés órásmester van a megyében. Sok helyütt egyáltalán nincs ilyen szolgáltatás. A megye 70 települése közül elsősorban a nagyobb lélekszámú helyeken dolgoznak órások, és ha figyelembe vesszük, hogy ez nem a legjobban jövedelmező szakmák közé tartozik — a kényszerhelyzet mellett így a gazdaságos. (Jászladány- ban például az egyik üzletben gyűjtik az elromlott órákat, amit aztán csomagban visznek Apátiba vagy Szent- györgyre, a két legközelebbi óráshoz.) A tapasztalatok szerint a szolgáltatásban, a lakosság ellátásában nélkülözhetetlen munkát végeznek a kisiparosok: az összes javítási, karbantartási igényeknek mintegy hetven százalékát ők elégítették ki, a maradék harminc százalékot vállalta a szocialista szektor. a szövetkezetek és az állami vállalatok. A mesterek ezenkívül óratartozékok, alkatrészek, használt és följavított órák értékesítésével is foglalkoznak. „Egy szakma, illetve iparág elsajátításához mindenekelőtt erős akarat, kitartás és a mesterség iránti szeretet szükségeltietik. Mindezen tulajdonságok követeltetnek az órásság tanulásához, és ha közülük bármelyik is hiányzik az illetőből, pályatévesztett ember lesz, és szerencsétlennek érzi magát azon a pályán, mely nem biztosítja a megélhetését. Viszont akiben a felsoroltak összpontosulnak, sőt e tulajdonságok láncolata idővel még jó ízléssel, tapintattal” munkakedvvel, értelemmel, éleslátással, ügyességgel, tehetséggel bővül, az belső megelégedéssel űzi a szép szakmát, mely kenyérkereső pályáját képezi.” A magyar órás szakkönyvtár 1925-ös kiadású egyik kötetéből, Schwarz Zsigmond tollából való az idézet. Érvényes ez még a XX. század II. felében? Lesz-e utánpótlás? Szomorú szám: a megyében jelenleg egy órás szakmunkástanuló dolgozik. Egy hónapja kezdte a tanulást Kovács István szolnoki órásmester műhelyében. Csépány Tamás, a Szamuely Tibor Gépipari Szakközépiskolában érettségizett szerszám- készítő szakon. A fiatalembert, akinek a rokonságában nincs példaadó órásmester — milyen véletlen! — a szomszédságukban lakó Blau bácsi igézte meg. Az alapfogások elsajátítása után most már csörgőórákat szerel szét. Kéthetenként egyszer Budapestre jár, a Rózsa Richárd — vagyis 6-os számú — Ipari Szakmunkásképző Intézetben sajátítja el az elméleti ismereteket. Humli Dezső, a 605-ös számú Ipari Szakmunkásképző Intézet igazgatója: — 1973 után, amikor a két intézet, a 633-as és a 605-ös szétvált, még egy ideig volt órás szakmunkásképzés a megyében. A szakoktató, Honti Antal elhunyta után, 1976-ban végzett az utolsó évfolyam, aztán a Művelődési Minisztérium szakmai jegyzéke alapján — amely meghatározza mindegyik szakmunkásképző intézet profilját — elvették tőlünk, illetve a 633-astól az órás szakmát. Igény persze lett volna rá. Tény, hogy Csépány Tamás a szokottnál göröngyösebb úton jutott el a 605-ös számú szakmunkásképzőbe, ahol a tanévnyitón megyei tanácsi engedéllyel a zsebében mint egy „ritka madarat” vették fel az autószerelők közé. De rajta kívül nincs más. Talán ezért mondta Kovács István: Lassan elérünk odáig, hogy a mester fog elmenni, kérni, hogy vegyenek fel tanulót, mert nincs utánpótlás. Antik és modern Bizony, sok oka van ennek — teszi hozzá. — Manapság egyre olcsóbbak az órák. Egy asztali vekkert már 110—120 forintért meg lehet venni, a karórák zöme sem drágább 300—600 forintnál. Ha sok hibája van, nem éri meg a javítást. Az alkatrészek ára is jócskán megemelkedett: egy apró kis rugó valamikor három forint sem volt, mutatom, itt van a zacskón: most ennyi. Negyven. Vagy mine vagy nyolcvan volt, az óraüveg: kettő forint karmost nyolcért vehetem meg. De nem is csak ez az érdekes. (Mutatja az 1981-es hatósági árjegyzéket. Azóta öt év telt el!) Nézze meg: a listán 40—80 forint között mozog szinte minden nagyobb javítás költsége. Számítsa még hozzá az óradíjat, a 42 forintot. Ha csak egy hibát kell javítanom, az is a száz forint körül mozog. Ennél többet akkor sem kérhetek érte, ha egész nap dolgozom vele, mert a javítás árán a kuncsaft új órát is vehetne. Tiszafüreden Kovács Jó- zsefné özvegyi jogon viszi az üzletet. Mindhárom fia órás — apjuk példáját követve. Péter már otthagyta a szakmát, a Vadász étterem muzsikusa lett, a legidősebb. József, Recsken dolgozik. A boltban egyedül Ákost találom az édesanyja mellett: — Apám 48 évig volt órás és mi arra gondolunk, hogy belátható időn belül felszámoljuk az üzletet. A komolyabb és elegánsabb mechanikus órák javításából nem lehet megélni, a gyenge minőségű, egyszeri használatra gyártott 250—300 forintos kvarcórákat pedig nincs értelme javítani: olyan panel van bennük, amihez alkatrészt sem tudunk kapni. Az órák ára rohamosan csökken, az alkatrészek ára nő, hiába jönnek Füredre sokfelöl, folyamatosan szűkül a nagyon régi vevőkör. Kovács István — a már említett szolnoki mester — szerint a régi órák javításához jó műszaki érzék, ötlet és találékonyság kell. A modern kvarcórákhoz elegendő a kézügyesség. Dezső János, a Jászalsószentgyörgyre Be- rénybői tizenöt éve naponta kijáró órásmester másképp foglalmaz: — A hagyományos kézi munka ma már nem megy. Három titka van az üzletnek: áru legyen, ész — és újdonság: haladni kell a korral, másképp nem lehet. Toronyóra, rózsa füzér szemüveg ... Az órás szakmát is lavinaszerűen árasztotta el az új technika, az elektromosság, a nyomtatott áramkörök világa. A szakemberek azt mondják, ma még gyerekcipőben jár a digitális rendszer; a kilenc négyzetcentiméteren hetven tranzisztor sérülékenyebb, mint a rugós, tengelyes, csapos, gátszerkezetes mechanika. És a régi jobb is, mint az új. Ami ez utóbbiból általános (a javítás helyett): a kvarcóra — elemcsere. Az árakat nézve talán ez az egyetlen dolog, ami jövedelmező lehet, ha az órás akar és tud — vagy lehetősége van — élni vele. Az érvényes rendelkezések szerint a kisiparosok nem kaphatnak magánkereskedői igazolványt, és csak másodlagosan hozhatnak forgalomba olyan árucikkeket, amelyek alkatrészei vagy tartozékai a kijavított terméknek, például óraláncot, óraszíjat, bizsut, aminek persze csak távolról van köze a mesterséghez. így áll elő az a furcsa helyzet, hogy az arcpakolások, fogkrémek és papírzsebkendők mellett az illatszerboltban ott sorakozhatnak a vevőre váró szép — kérdés, hogy jó-e? — új órák, de a szakmabeli, az órásmester — aki netán azon nyomban meg tudná nézni, természetesen garanciálisán — nem foglalkozhat vele. Marad hát az egyéb tevékenység: a toronyóra, ahol van még, a szemüveg, vagy a templomból betérő nénike rózsafüzérének forrasztása. Esetleg a fóliázás, disznótartás, ami jön, ha van rá — pedig nincs — ideje. ... és a jövőben? Nem tudom: más, régi mesterségekhez képest az órásoké mennyiben klasz- szikus eset: a szakirodalom, alkatrész, műszerek hiányában a bizonytalan új mellett tünedezőben a patinás, hagyományosan is szépséges régi. Bennem csak kérdések maradtak: vajon a mi gyerekeinknek lesz-e Blau bácsijuk, lesz-e ódon műhely, ahová titkot keresve beleskelőd- hetnek? Bálint Judit
