Szolnok Megyei Néplap, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-18 / 246. szám
8 Irodalom» művészet 1986. OKTÓBER 18. Vathy Zsuzsa: A’Dam A parkban rajtunk kívül csak egy fiatalember volt. Háttal ült nekünk, olvasott. Kicsit odébb, egy pádon kiterítve száradtak a ruhái, hálózsák, szürke pamuting, törülköző. A fiatalember, talán mert napozni akart, talán mert nem volt több inge, meztelen felsőtesttel ült a még csak éppen melegedő időben. Mi ketten, ugyancsak vándorok, egy boglya formájú fa alatt telepedtünk le, könyvet vettünk elő, olvasni kezdtünk. Én fáztam, átültem a szomszéd padra, ahova odasütött a nap, és ha valamit mondani akartam társamnak, aki nemcsak a férjem, hanem honfitársam is ezúttal, fölálltam, átsétáltam hozzá. így múlt a délelőtt, és mi tagadás, egyre jobb kedvű lettem. Mert nem volt szerencsénk ezzel a várossal. Mikor megérkeztünk, óceáni szürkeség fogadott bennünket, olyan, hogy azt hittem, soha többé nem látom meg az eget. Órákig bolyongtunk a csatornákkal szabdalt utcákon, míg végre megértettük, nem érdemes tovább kersesni, itt úgysem kapunk szállást. Utoljára fölmentünk egy rossz külsejű, olasz vagy spanyol fogadóba — itt is, mint a belváros többi öreg házában, meredeken futnak föl a lépcsők, mintha egyenest a padlásra akarnának kiérni —, meglepetésünkre a tulajdonos közölte, hogy van szállás. Előbb elkérte a pénzt, aztán odaadta a kulcsot. Szobánk a hátsó fronton volt, egyik ablaka a ház szemétgyűjtőjére, másik egy elszívó ventillátorra nézett. Ha kinyitottuk ezt a kisebb ablakot, fehér por és rósejb- niszag jött be rajta. Mikor a rengeteg legyet is megláttam, sírva fakadtam. A sírás persze nemcsak ennek a nyomorult szobának szólt, de hogy minek, akkor nem tudtam volna megmondani. Megittunk egy üveg bozso- lét, szerencsére, reggel bevásároltunk, és mire az üveg aljára értünk, egészen vidámak lettünk. Az estét mi is, mint mindenki, az utcán töltöttük. Végigjártuk a város belső tereit, ahol, szombat lévén, már több ezren gyűltek ösz- sze. Több ezer fiatal, hálózsákosok és hálózsák nélküliek, kopaszok, sörényesek, piros hajúak, sárga hajúak, szépek és csúnyák. Ültek vagy beszélgettek, zenéltek, vagy játszottak, de főként vonultak. Vonulásukból furcsa, kultikus hangulat áradt, mintha kialakult formái, sőt szigorú előírásai lennének ennek a nagyszabású játéknak: s bár a diszkók, a zenegépek, a játéktermek gondoskodtak a vidám és színes vibrálásról, a fehérre festett maszkok alól, a szemekből mégis csodálkozás, unalom, sőt szomorúság áradt. Mintha valamennyien azért jöttek volna ide, mert unottan és nem is túlságosan nagyon, de várnának valamire. De ez csak egy volt a sok közül. Egy másik téren, amerre szállodánk volt, hamisítatlan népünnepély tombolt. Bűvészek, tűznyelők, illuzionisták, amatőr együttesek váltották egymást, gyerekek szaladgáltak, karjukon világító karikákkal, felnőttek óriási fagylaltokat ettek: az üzletekben kagylót, csigát, sajtot, gyümölcsöt árultak, mindenütt zene szólt, a grach tokon színes lámpafüzérek alatt kirándulóhajók úsztak. ár jócskán elmúlt éjfél, de egyre újabb és újabb emberek érkeztek — tánchoz, éjszakai szórakozáshoz öltözött lányok —, leparkoltak a hidakon keresztben, hosszában, ahogy lehetett, aztán eltűntek a tömegben, vagy elnyelték őket a diszkók, a döngő méhkaptárak. — Á terek, valamennyire is boldog országokban, az élet ideggócai — mondogattuk magunknak. — A terek a legjobb találkahelyek, a legigazibb színpadok, a legelfogulatlanabb nyilvánosság. — Csak bámultuk szótlanul ezeket az emberekkel teli, élő tereket és míg színes forgataguk kezdett unalmassá válni, sokféle arcuk lenyűgözött bennünket. Nem tudtunk betelni velük. Járkáltunk, ameddig kedvünk tartotta, egy étteremben méregdrága bort ittunk, és mikor azt hittük, már mindent láttunk, fölmentünk szállodánkba. Alvásról, természetesen, szó sem lehetett. Szomszédaink, mint dübörgő arkangyalok, hol lezúdultak az utcára, hol visszajöttek. Ilyenkor, mielőtt szobájukba mentek, a közös előtérből nyíló vécébe vonultak, és óriási zubogással vizeltek. Aztán beszélgetni kezdtek. Mindig ugyanaz a fiatalember beszélt halkan és türelmesen, egy másik pedig, mindig ugyanaz, szabályos időközökben fölnevetett. Ettől a csöppet sem ellenszenves, de egész éjszakán át mégiscsak elviselhetetlen nevetéstől napok múlva is lúdbőrös lett a hátam. Múlt az idő, az utcán tovább emelkedett a hangulat. Nem volt ez így sem vad mulatozás, hol volt ez azoktól, amelyeket rossz emlékeimben őrzök, egy kis szelíd dühöngés volt csak. Igaz, szirénák szóltak szüntelenül, talán rendőrautók. talán mentők, de ki tudja, hol, ki tudja, kinek, és ki tudja, miért? Feküdtünk egymás mellett a valószínűleg alkalmi találkozókra készült, rövid ágyban, egy darabig alvást színleltünk, majd rájöttünk, nem érdemes. Ahogy múlt az idő, egyre lejjebb szálltunk a lehetetlenségek bugyraiba, míg egyszer csak nem volt tovább. Akkor mind a ketten megértettünk valamit, és amikor világosodott, már egykedvűen csapkodtuk a szúnyogokat, tudtuk, nemsokára véget ér ez is. Hajnal felé — az árnyékok zsibbadtan lapultak a falon — valamelyikünk hozzáért a másikhoz. Talán félálomban megöleltük egymást, talán egyikünk megfordult a keskeny ágyon, akárhogy is történt, ez a véletlen érintés minden más érzést legyőző vágyat hívott elő. Hihetetlen volt, hogy hosszúhosszú órák után csak most vettük észre egymást, még hihetetlenebb, hogy ebben a nyomorúságos szobában, ilyen hajótöréses nap után szeretni tudjuk egymást. eggel káprázatos napsütésre ébredtünk. Ragyogott az ég, és akkora volt a csend, mintha ketten lennénk az egész városban. A Madám kiabált, hogy menjünk le reggelizni, mi megittuk a rossz kávét, és könnyű szívvel elhagytuk a szállást. Isten veled, búcsúztunk, ne lássuk többet egymást. Az utcán senki sem járt. Aludtak a sörözők, a kávézók és minden néven nevezendő szórakozóhelyek tulajdonosai, a tegnapi sakkozók, a motorcsónakosok, a disc- jockeyk, a zenészek, és zenegépek, aludt az egész bömbölő, motorizált világ. Mi ketten pedig, két álmos vándor, lépkedtünk az ünnepélyes csendben, az enyhén szemetes utcákon, és valami reményféle kezdett ébredezni bennünk. Lassan innét is, onnét is szállingózni kezdtek az emberek. Hoszú bolthajtás alatt leány fuvolázott, arca komoly és pufók, mint" a Van Eyck-angyaloknak. előtte persely és néhány érdeklődő, lejjebb szoboirkert, talán a világ leghíresebb szobraival, és a szobrok között tábla: 1981. OKTOBER 21-ÉN 400 000 EMBER TÜNTETETT A HÁBORŰ ELLEN. Lehet, hogy a szöveg nem pontos, nem a „háború ellen” tüntetett, hanem a „béke mellett”, vagy egyszerűen „békefelvonulást tartott”, de a számok biztosak. ’A táblánál elidőztünk. Néztem a fasort, a messze nyúló teret, próbáltam elképzelni a 400 000 embert. Négyszázezer. Letáboroztak, beszédeket tartottak? Vagy csak jöttek? Vonultak? Áthömpölyögtek a városon? Próbálom elképzelni, de nem tudom. Nem láttam még ennyi embert. Aztán észrevettük a parkot — az itteniekhez képest egészen szolid kis park volt —, a fiatalembert, aki hálózsákját szárította, és letelepedtünk a boglya formájú fa alá. az árnyékban. Olyan volt itt a csend és a napsütés, mint amikor összegyűrt papírt a tenyerével kisimít valaki. Ültünk ebben a bonyolult csendben, az ébren töltött éjszakától horzsolt-éberen, és hallgattunk. A pillanat éppen ellentéte volt a két napal előbbinek: ültünk az autópálya mellett, a pihenőt fák választják el az úttól, az autókat nem látjuk, csak a hangot halljuk, a remegést, mintha a föld gyomra morogna: mellettünk bőr- dzsekis férfi, hanyatt fekszik a fűben, karját széttárja, motorján fekete fölirat ÉN FANATIKUS VAGYOK. Ez a pillanat, vagy emléke most egészen kicsivé zsugorodik, a morgás is a föld gyomrából abbamarad. A fiatalember, ez a másik, föláll, nyújtózik, odamegy a pádhoz, megfordítja száradó hálózsákját, kisimítja rajta a gyűrődéseket, visszaül a padra. A fiatalembernek barna, vállig érő haja van, a Napüdvözlet című jógagyakorlat jut eszembe róla. Kalapban, felöltőben idős férfi érkezik. Leül a padra, a narancs- színű hálózsák és a fiatalember mellé. Leveszi kalapját, szemüvegét fényvédősre cseréli. A fiú készségesen odébb húzódik, figyel. Az öregúr — mintha maga volna a huszadik század első fele. Talán minden vasárnap, mindig ugyanebben az időben érkezik, leül ugyanerre a padra, melyet sajátjának tekint már, és mindig ugyanannyi ideig marad. Öltözéke igazodik az időjáráshoz, bár inkább gyanakvó, mint könnyelmű, most például a tegnapi hűvös időhöz öltözött, de leveti felöltőjét, összehajtja, a pad támlájára teszi. A fiatalember odébb húzza hálózsákját, ő maga is odébb húzódik. bban a kivételes helyA zetben vagyok, hogy semmi más dolgom nincs, csak hogy nézelődjek. Nézzem a fákat, a fényes levelek visszaverik a fényt, a füzéreken lecsorog, a füvet: lábamnál sűrű bozót, följebb vékony selyem, a föld nem látszik ki alóla, a szobrokat: túloldalt térdelő nő, hajába virágot, szájába cigarettát tettek, fenekére a turisták fölírták nevüket. És az idős férfit, aki föláll, leveszi zakóját, sok gombos mellényét, majd visszaveszi a zakót, a mellényt összehajtja, a padra teszi, arcát a fény felé fordítja. Ragyog a nap, megismételhetetlen a délelőtt. Majd megrebben a csönd, hátam mögött egy bokorból verebek repülnek elő. Alacsonyan, a fű fölött jönnek, először csak néhányan, azután csapatban, mintha jelt adott volna nekik valaki. Idős hölgy érkezik, mellém ül. Egy fiú két lánnyal, az egyik piros, a másik kék ruhát visel, egyébként mintha egyformák volnának. Elhaladnak barátunk, a fiatalember előtt, aki várakozásteljesen rájuk mosolyog, de ők nem veszik észre. Fehér gombóc formájú kiskutyával két gyerek szalad be, labdázni tanítják. „Pit” kiáltja a kisebbik, a kedveseb hangú. Eldobja a labdát, a kutya utánalohol, visz- szahozza. A gyerek a labdára Vetődik, a kutya a gyerekre, együtt hemperegnek a füvön. A kislány szőke, egészséges, feleakkora és feleannyi idős, mint a testvére vagy pajtása. „Pit”, kiáltja, és a fehér kutya boldogan úszik feléje a levegőben. A park fölött alacsonyan repülőgép húz el. A fejek fölemelkednek, a tekintetek lassan követik az égen a gép útját. Tudjuk, a repülő szezon végén ismét kritikus helyzetbe a csapat. Amint már mondtuk, a mester álmatlanul forgolódott ágyban. (Külön szobában aludt minden sorsdöntő meccs előtt. ( Százszor végignézte a Magyar Tészta utóbbi mérkőzéseit a képmagnón, vissza-visszajátszotta, különösen a Szélkerék elleni döntetlen izgatta, hogyan húzta ki nulla-nullára az esélytelen együttes. A középpályás sort kellene megerősíteni, hátravont V-alakzattal. Silány I és Silány Il-őt — mondjuk — Pocsékkal. A Tésztánál erre aligha számít a jó öreg Balogh. ö majd Kacskayt és Or- topédlt veti harcba, a Silány I—II. — Pocsék hármasra abszolút nem számít. Ha most Csetlőfit is mint egy hátra- vontan játszatja, Laflinger III-at pedig ráállítja a nagy Bicebócára, akkor teljes lesz a meglepetés. Így Bámész felszabadul a jobbszélen, és megkeverheti a Tészta védelmét, akár egyedül is. Na igen, de mi lesz Csáléval? Ha ő oda áll — Csáléra —, akkor Bámész sajnos elmehet kapálni. Nem, nem mondhat le Sanyar- gatóról. Az ő keménysége nélkül nincs jó eredmény. De szerencsére itt van még PityPéntek Imre Az összeállítás Lesch Viktor, az Abu-Dabi- ból hazatért vándoredző, a mester, az Egyesült Kabát és Posztó Művek NB I-es csapatának, a Hajtókának meg- mentője álmatlanul, forgolódott az ágyában. Tízszer-száz- szor is átgondolta már a szombati összeállítást, a sorsdöntő fordulóra a laposkai Magyar Tészta ellen. A hamleti kérdés: kiesni, vagy bentmaradni. Igaz, a dolláros szerződés most is várja az abu-dabi bajnokságban, de valahogy unta a sivatagot, a tevebőgést, és az arab fi|úk kétségbeejtő lustaságát. Vágyott a hazai pályára, itt kell bizonyítania — annyi év után, amikor oly dicstelenül távozott a Kékfestő csapatától. |*a akkor Patai Feri, egykori cimborája nem nyúl a hóna alá az MLSZ-nél, bizony lenyomják a víz alá ... Így viszont vállalhatta az önkéntes száműzetést a Hanisah II-nél. (Három év alatt sem sikerült kiderítenie, mit is jelent ez az elnevezés, lévén, hogy sem arabul, sem angolul nem tudott. S aki nem tud arabusul ... az jobb ha hallgat.) De most eljött az ő ideje: letöltve a három kínos esztendőt — Patai Ferinek köszönhetően —, megkapta a kiesésre álló Hajtókát. És Viktor bátyánk nekilátott. Kidolgozta a sajátos „lesch-taktikát”. Ami a következőkből állott: megbízottja leste az ellenfél kapura törő csatárát, és a gólszerzés pillanatában ezresbankókat mutatott fel a szerencsétlen fiúnak, aki ettől úgy megzavarodott. hogy a bankók felé lőtte a labdát. Vagyis: mellé. Sajnos, a Hanish II-nél több volt a dollár, mint a Hajtókánál a forint. A Kabát és Posztógyár vezetői nem bírták kasszával Lesch Viktor taktikai húzásait, s így került a a fejünk fölött csak egy kirándulógép, egy sétáló repülő. Utasa csak meg akar merülni az ezüst fényben, szándékai békések, mint egy gyermeké, vagy mint ezé a vasárnap délelőtté — mégis: hangja és az emlékek, a régiek, újak és legújabbak — kár, hogy épp erre jött, jobb lett volna, ha másfelé megy. A tekintetek még az égen, a kislány, a kedvesebb megint kutyájával játszik, a gép már megy is a tenger felé, csak a csönd, a csönd az előbbi csönd nincs sehol. Gombóccá gyűrt papír, kullogó morajlás. „Anyám” hallom kétezer kilométerről kislányom vékonyka hangját. „Anyám, az éjjel lelőttek álmomban.” Ne, kiáltom, ki ne mondd. „Egy lány sorba állított bennünket” hallom tovább „és ránk lőtt. Ütést éreztem a mellemben, de nem haltam meg.” Kislányom, motyogom, kislányom. „Akkor a lány még egyszer ránk lőtt, elestem, vagyis úgy tettem, mintha elesnék, de feléd vetődtem, hogy közelebb legyek hozzád.” Az égen újra repülő, most nagyon messze, fenn a magasban, csak akkora, mint egy fehér cérnaszál, egy apró giliszta, egy gyémánt féreg, de hangja dübörgés, tolató moraj, zuhanás. Kislányom, mondom, kislányom. Mikor a parkban újra körülnézek, az idős hölgy már nem ül mellettem. Űjak jöttek, a régiek eltűntek vagy szedelőzködnek. Az öregúr fölvette kabátját, és átköltözött az árnyékba, két nőismerőse közé, a hálózsákos pedig, lám, egy piros hajú másikkal beszélget. Ez az új, lábát maga alá húzva, élénken gesztikulál, s bár egy kicsit fölényesnek látszik, a mi barátunk boldog, úgy tűnik, megértik egymást. Egy óra van. Nyitnak a múzeumok. Átsétálunk a park túloldalára, az új épületbe, megnézzük a Mestert, a „napfény szerelmesét”, a múzeum éttermében megebédelünk, és ezután már semmi dolgunk, mehetünk tovább. Búcsúzóul szétnézek még egyszer a parkban, ahol a délelőttöt töltöttük, a nap már erősen süt, az árnyékok kemények, semmi sem olyan, mint reggel. Az emberek eltűntek, egyes-egyedül a piroshajú ül a pádon, és az égen egy kövér, oszladozó kondenzcsík. emmit sem láttam S Amszterdamból, gondolom, csak ezt a parkot, a tegnap éjszakát, a kislányt a kutyával és a táblát a négyszázezer emberről. Pedig jó lett volna ráérősen megnézni a várost, itt tölteni még egy napot, egy éjszakát cagy kettőt. Majd egyszer, biztatom magam, agyszer visszajövünk ide. Megnézzük a kikötőt, a virágpiacot, a tőzsdét, a rembrandtokat, a peep show-t, sajtot eszünk a piacon, biciklizünk a tengerparton, fekszünk a homokban. Visszajövünk, ha lehet. De le- het-e? Lesz-e város, ahová visszajöhetünk? Lesz-e Amszterdam? Lesztek-e ti? Leszünk-e? Deák Mór: Fényes lakat A szerelem fényes lakatI Fényes lakat! Fényes lakat! Bezárja az álmaidat! Az álmokat! Álmaidat! Senkinek sincs kulcsa hozzá! Senkinek sincs! Kulcsa hozzá! így válik a lakat zárrá! Önmagává! Önmagává! Törő István: Kérelem Kísérj, hogy tenyeremmel megszoríthassam hegyek fáját, patakok hideg habját, hogy méltó lehessek forró arcod érintéséhez, a völgyek tiszta karéjához, párateknőjéhez, hogy a pillanat ereimben csodás patakként csurranjon tova, s egyszerűnek megőrizzen, hogy igaz osztókés legyen e jeltelen jelenben akaratom, s mint gyöngyvirágot tavaszi pára, betakarjon, mert tisztának hinném magam, s nyersen, akár a vagányok féligazságokról prófétálok, ledobom magamról, mint a háncsot, ha lepucolják a fákról, s alatta egymást keresik szakadt húskötegek, fölém szövik hálójukat s gúzsba kötnek a gondok, mikor eldöntöttem, melyik térfélen állok, már magasan, nagy ívben szállt a labda!
