Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
Nagytakarítás 8 ______________________Irodalom, művészét 1 986. SZEPTEMBER 6. H. Jakab Hona: Körös Cselényi István Gábor: Tükröt Este az utca elindul feléd, eléd teríti futószőnyegét. Házak, mint kiket kíváncsiság furdal, merednek rád fürkésző ablakukkal. A neonfények - sarki őrtüzek, a fák - rádomló védőöltözet, s az arcok: hangulatváltásaid; a gőg, a félsz, a számítás, a hit. Rájössz, hogy minden te magad vagy: mindenben tükröt tartasz önmagadnak. Halmágyi Roland: Csukázó tó Vathy Zsuzsa: Attila és én szegény asszony vagyok. Asszonyiságom utolsó éveit számlál- gatom már, a fejemen tincsekké duzzadtak a fehér hajszálak, az arcomon, a szám körül megszaporodtak a ráncok, lekúsznak az állam két oldalán a nyakamra, valami láthatatlan kötélnek részeiként, amit egy idő óta egyre szarosabbnak érzek. Esténként, ha fáradt vagyok, könnyen elalszom, ha nem vagyok fáradt, akkor nehezebben alszom el. És hogyha túlságosan fáradt vagyok, egyáltalán nem tudok elaludni. A férjem felébredt az éjszaka, és rám szólt: te még nem alszol? Mit mondhattam volna neki? összehúztam magam egészen kicsire, hogy ne zavarjam az álmát, így feküdtem reggelig, mozdulatlanul. De a gondolataim ezerfelé eljártak jóuram. Én csak egy szegény asszony vagyok. Az évek során mindenféle apróságot összegyűjtöttem ebbe a szobába, ahogy azt a szegény asz- szonyok szokták, mintha így, ezekkel a haszontalan tárgyakkal akartam volna megőrizni a boldogságomat, vagyis a fiatalságomat — felesleges játék volt, jóuram. Mert utálatossá változtak ezek a dolgok: durván és kegyetlenül hordozzák magukban az időt. Érzékeny műszerek ezek a tárgyak, jóuram, minden év rárakja a maga rétegét, letisztíthatatlanul. Én csak egy szegény asszony vagyok. A takarítást mindig így kezdem: egymás mellé állítom a székeket az ágyon, a szőnyeget úgy göngyölöm fel, hogy közben az asztal alá bújok, és a hátammal megemelem az egyik sarkát, a vastag, funírozott ebédlőasztal lába alatt ügyesen átcsúsztatom a szőnyeget, vastag hengerré sodrom. Közben kibomlik lekötött hajamból egy tincs, amikor lehajolok, szuszogva a hónom alá fogom a göngyöleget, és a konyhán keresztül kilépek az udvarra. A férjem két vastag fát ásott be mélyen a földbe, közvetlenül azután, hogy ezt a szőnyeget megvásároltuk — rég volt ez, jóuram, egészen a házasságunk kezdetén. A két fát vascső köti össze, erre fektetem fel a szőnyeget, és hagyom, hogy ügyesen leguruljon kétoldalt, nagy gyakorlatom van ebben, jóuram. Én csak egy szegény asszony vagyok. Amikor ráütök a szőnyegre ezzel a hajlékony vesszőből font porolóval, valami mindig megrándul a karomban. Látja, jóuram, feleslegesen dicsekedtem az előbb, a szőnyeget nem tanultam meg úgy ütni, hogy ne fájjon a karom. Ilyenkor hátralépek, mert sűrű por száll ki a szőnyegből, ahol elcsattant a poroló, ott finom, fehér vonalú rajz marad. Másodszor ugyanoda ütök, ahova előbbször ütöttem, és a második ütés már nem szokott úgy fájni, mint az első. Két ütés között a szőnyeg virágmintáit nézem, megkoptak már a színek, jóuram, a szövés is kifoszlott, kirojtosodott itt-ott. Én csak egy szegény asszony vagyok, de voltam én boldog is, jóuram. Ezt a szőnyeget együtt vásároltuk a férjemmel, karon fogva mentünk be ez üzletbe, ott volt, összegöngyölve, a fal mellett. Rögtön megláttuk, mert valaki ügyesen visszatűzte a sarkát gombostűvel, szép, bordó színeket villogtatott felénk. Puha, szép kézzel nyúltam a szőnyeg felé, nem ilyen bütykös, ráncosokkal, mint ezek, és a férjem is erős, barna kézzel tapogatta, tetszik, kérdezte tőlem, ezt akarod, és én nevetve rábólintottam. {Hát mi volt ez, jóuram, ha nem boldogság? Én csak egy szegény asszony vagyok. A karomon megduzzadnak az izmok, amikor bemegyek a konyhába, beletörlöm a kezem abba a nedves törülközőbe, amelyik ott lóg a vízcsap fölött, a szegen. A kályhán már felforrt a víz a fazékban, előhúzom a lavórt, forró vizet töltök belé, aztán hideget, újságpapírokat veszek elő a kony- hakredenc fiókjából, és a lavórral együtt beviszem a szobába, a lavórt egy székre teszem, és kinyitom az ablakokat, az újságpapírt megnedvesítem, végigdörzsölöm vele az üvegeket. Nyávog az ablak az újságpapír alatt, jóuram, de én már megszoktam, minden abiakszemet megtörlök két oldalról. az ablakot, kinyitva. Én csak egy szegény asszony vagyok. Az ablakhoz állok, és nézem a keskeny udvaron a gyümölcsfákat, kopáran meresztik az ágaikat, már késő ősz van, jóuram. Mindig szerettem kibámulni az ablakon, tavasszal szépek ezek a fák, csokros kis levélkéket bontogatnak, és olyan a szaguk, mint a fiatalságomnak, ugye furcsa ez, jóuram? Mégis, télen nézegetem őket a legtöbbet, ha már lehullt a hó, olyankor jó melegen befűtöm a szobát, ide ülök az ablak mellé, és varrogatok vagy kö- tögetek, szép, nyugodt napok ezek, jóuram. Egy időben eljártak ide a férjem rokonai meg munkatársai, de ez már nagyon rég volt. Vajon érdemes még ilyen dolgokon gondolkozni ? Én csak egy szegény asszony vagyok. Felállók a székre, leemelem a barnára festett függönytartót, kiveszem a rudat belőle, és megdöntőm, zörögve szaladnak végig rajta a függönykarikák, egyenként toppannak a földön, ki kell cserélni a függönyt, egészen kisárgult a nikotintól. Rongydarabbal letörlöm a port a függönytartóról, aztán a sarokba támasztom óvatosan. A seprűre ráteszem á portörlőt, és lábujj hegyre állok, mert csak így érem el a plafont, a sarkokba finom hálókat szövögettek a pókok, nem látom őket, mert megromlott a szemem az utóbbi időben, de érzem őket. Kis mészdarabkák hullnak a karomra, a vállamra, néha a szemembe is belehullnak, de mit tehetnék? Én csak egy szegény asszony vagyok. Feltérdelek az ágyra, és leemelem a falról a nagy rámát, ahol üveg mögött az esküvői képünk van, csupa elfelejtett arc, csupa elfelejtett érzések, csupa elfelejtett álmok. Mert a szegény asszonyoknak csak elfelejtett álmaik vannak, nem tudta ezt, jóuram? Nem kellett volna megőrizni ezt a fényképet; ilyenkor, amikor végigtörlöm a rámát meg az üveget, igyekszem nem nézni azt a fehér ruhás, fátyolos alakot — nehéz dolgok ezek, jóuram! szegény asszony vagyok. Leszállók az ágyról, megtörlöm az ágyneműs ládát, azelőtt egy rossz rugójú, ócska ágy állott itt, tíz éve talán, hogy kicseréltük erre a szép, diófa-furnirosra. Az ember sohasem tudja, hogy mit csinál, jóuram. Ebben az ágyban olyan jól sohasem aludtam, olyan szép álmokat ebben az ágyban, sohasem láttam, olyan ölelkezéseink, sohasem voltak ebben az ágyban, mint a régiben. Én csak egy szegény asszony vagyok. Egy éjszaka a férjem kiégette a furnírt az ágyneműs ládán a cigarettával, akkor nagyon haragudtam rá, de azóta megszoktam már, hogy ott egy pillanatra elakad a rongy, ahogy végigtörlöm, ilyenkor mindig elmosolyodom, jóuram, meg tudja ezt érteni? Az asztal színe más, mint az ágyneműs ládáé, és a székek színe más, mint az asztalé — ezek a dolgok jutnak ilyenkor eszembe. Van valami rendszer közöttük. A legvilágosabb színe az ágyneműs ládának van, az asztal kicsit sötétebb, és a székek még sötétebbek, de a legsötétebb ez a szekrény, mert ezt alig öt éve vásároltuk. Én csak egy szegény asszony vagyok, jóuram, úgy látszik, az ilyen szegény asszonyok idővel az egyre sötétebb színeket kedvelik, egészen addig a kis fekete ládáig, tudja nem, jóuram, hogy melyikre gondolok? Én csak egy szegény asszony vagyok. Megtörölgetem a sarokban a kisasztalt, és a rádiót is megtörölgetem, bár a billentyűit sohasem sikerült megtisztítani, megsárgultak, megbámulták az utóbbi időben. Ezt az üvegvázát, amelyik a rádió tetején van, ezt sem tudom, hogyan lehetne megtisztítani, a csiszolatában nagyon meggyűlt a mocsok, talán mosni kéne, meleg vízzel, házasságunk harmadik évében kaptam a férjemtől születésnapomra, egy szép ruhaanyaggal együtt, de az már rég szétszakadt, a rongy, amivel éppen törölgetem, talán még abból az anyagból van. Jóuram, nekem az volt az utolsó születésnapi ajándékom, de hát minek is jegyezne meg valaki egy ilyen jelentéktelen dátumot, mint egy szegény asszony születésnapja. Én is elfelejteném komolyan mom dóm, jóuram, én is elfelejteném, ha ezen a napon nem érezném olyan rosszul magam minden évben. Én csak egy szegény asszony vagyok. Ahogy elnézem ezt a nagy, piros pettyes labdát itt a sarokban, mindig szomorú leszek. Azt- hiszem, azért is löktem ide a szekrény és a fal közé, hogy ne lássam. Ezt a labdát sok más aprósággal együtt valamikor nagyon régen vásároltam Emőkének, de aztán Emőke nem született meg. ©on- doltam elteszem későbbre őket, de Emőke azután sem született meg .sohasem született meg. Ez hát az Emőke labdája, már csak ez maradt, és ezt is el akartam ajándékozni, de nem volt kinek, egyetlen kisgyerek ismerősöm sincs, jóuram. Így aztán itt maradt az Emőke labdája a sarokban, a szekrény és a fal között. Én csak egy szegény asszony vagyok. A lavórban gőzölög a víz, amikor leteszem a földre, belemártom a súrolókefét, és dörzsölni kezdem vele a padlót, a lé barna és piszkos, jóuram, mint az éjszaka, gyorsan szétfolyik a deszkák között. A kefe serceg a deszkán, olyan erősen dörzsölöm vele a padlót, a kezeim megpirulnak a forró víztől, a hátam megfájdul, ahogy a térdeimen hátrafelé csú- szok, magamhoz igazítva a lavórt, a padlón széles, nedves csík marad, aztán elölről kezdem, öt ilyen csíkkal átérem a szobát, jóuram, miközben a lavórban lassan megfeketedik a víz, kkor kiöntöm, újat töltök a helyébe, és egy vastag, szakadozott ronggyal végigtörölöm a padlót, amíg kiféhére- dik minden deszkaszál, a maradék vízzel pedig a cementpadlót törlőm fel a konyhában, szerencsére köny- nyen tisztul a cement. Én csak egy szegény asszony vagyok. Arra gondolok, hogy van valami szörnyű abban, ahogy a piszkos lé lebugyborékol a lefolyóban, ha ezt összehasonlítom az életemmel. Én csak egy szegény asszony vagyok. Zsibong a testem, amikor kiegyenesítem. Összegöngyölöm a szőnyeget a rúdnál, és becipelem a szobába, a vizet beszívta már a padló, ezért az ajtóban lehúzom a papucsomat, a szőnyeget leengedem a földre, és kisimítom, a hátammal, a vállammal megemelem ezt a dögnehéz ebédlőasztalt, átbújtatom a szőnyeget a lába alatt, aztán a másik sarkot is megemelem, eligazítom a szőnyeget, pontosan a szoba közepére az ablakokat becsukom, és a szekrényből új, tiszta függönyt veszek elő, befűzöm a karikáit a tartóba, és felakasztom az ablak fölé, látja, jóuram, rögtön barátságosabb lett a szoba — ezt figyelem, miközben térítőkét és csipkéket veszek elő a szekrényből, tiszta, kikeményített és simára vasalt térítőkét, elrendezem őket az asztalon, az ágyneműs ládán' és a rádió tetején, a váza alatt. Én csak egy szegény asszony vagyok. Fáradtan állok a szoba közepén, de elégedetten: minden tiszta, minden ragyog, hát kell még valami egy szegény asszonynak, a kályha duruzsol a sarokban, és az ablakon keresztül fénysugarat dob be az őszi nap. Azt mondtam, elégedetten; kicsi elégedettség ez, jóuram, inkább csak afféle pillanatnyi öröm a tisztaságért, mert a szegény asszonyoknak csak ez adatott meg. Papírt keresek, tollat és tintát a fiókban, innen veszi elő őket a férjem, amikor kérvényt ír a gyár vezetőségének — nagyon ritkán fordul elő, jóuram. Én sohasem írok semmit, mit is írhatnék. levelet talán, de kivel le- veleződne egy ilyen szegény asz- szony?! Látja, jóuram, nehezen jár a toll a kezemben, a sorok is ferdék lesznek és göröngyösek, a a betűk is részegek a toliam alatt, ahogy leírom: István, én elhatároztam, hogy elmegyek a tollszár végét rágom, mint iskolás koromban, így rovom egymás alá a sorokat, és közben szégyenkezem, a vér az arcomba száll, ahogy nekitámasztom azt a papírt a vázának. . . szegény asszony vagyok, jóuram. így aztán összetéptem a papírost, mert az én számba nem illenek az ilyen szavak: mindörökre és soha többé. Mert én csak egy szegény asszony vagyok. Sokat tűnődtem én ezen, és higgye el nekem: a szegény asszonyoknak csak egyetlen életük van, jóruam. Esténként, ha fáradt vagyok, könnyen elalszom, ha nem vagyok fáradt, nehezebben alszom el. És hogyha túlságosan fáradt vagyok, akkor egyáltalán nem tudok elaludni. Olyan sokat gondolkozom én, jóruam. A mondák a népek gyermekkorából valók. Naivak, dicsekvők, kegyetlenek, csodateremtők. A két és fél éves kisfiú a konyhában ül, egy üveggel játszik. Gu- rigatja az asztalon, megunja, ledobja. — Ha ledobod — mondja az anyja —■„ összetörik. Kifolyik belőle az orvosság, az üveg elvágja a kezedet. A kisfiú méregeti az üveget, újra markába fogja. — Ledobjam? Földobjam? — Ezt dünnyögi. Földobja. A kövön az üveg ösz- szetörik, az orvosság kifolyik belőle. Ez csak egy négy forintos orr- csepp volt, bármikor pótolható. De ha a csodatevő életvize lett volna benne, a gyerek akkor is földobja. A kisfiú nővére kilencéves, erősen ragaszkodik szüleihez, jobban mint a hasonló korú gyerekek. Ha anyja, apja elmennek hazulról, többször elbúcsúzik tőlük. Aggódik értük, óvja őket. Az utolsó ölelés után még egyszer utánuk szalad. — Ugye, nem haltok meg a liftben? — kérdezi. A mondák is ilyen gyerekesen tiszták és gyerekesen gonoszak. A szittya királyok Istentől kapták kardjukat. Csodálatos, nagy erejű kardot, hogy minden népet legyőzzenek vele. Természetesen másnak nincs ilyen kardja, mert ha volna, nem biztos, hogy mindig a szittyák győznének. Tehát — kétség sem férhet hozzá — ezt a csodálatos kardot egyedül a szittya királyok birtokolják. Egy csak a bökkenő: a kard elveszett. Egyszer, amikor keresni kezdték — nem tudjuk; mikor —, azt vették észre, hogy nincs sehol. (Elég baj, hogy egy ilyen Istentől adományozott kard Szittyaországban csak így elveszhet.) Talán az ellenség vitte el? Vagy ottfelejtették valahol a meotiszi mocsarakban? Nem tudjuk. A kard tehát elveszett, kár sopánkodni rajta, de fennmarad híre. Az öregek testámentumként hagyták a fiatalokra: „Keressétek, kutassátok, mert az lesz a világ ura, aki Isten kardját megtalálja.” Én csak egy Én csak egy Én csak egy
