Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-19 / 169. szám
Io Barangolás az országban 1986. JÚLIUS 19. Ballagtunk végig a főutcán, és számoltuk a kocsmákat (presszó, bisztró, büfé, italbolt-falatozó). Négynél tartottunk, amikor .fejkendős parasztasszony biciklizett velünk szembe. „Kiszúrt” bennünket, és megszólított Kiderült ő az, akit keresünk. Tiszta, jószagú falusi házba invitált s szinte még le sem ültünk, máris panaszkodni' kezdett. — Rossz a helyzet nagyon rossz! Nem hagyják ezt a falut igazán úgy élni, ahogy szeretne! Szentistván elvitte a földünket, Kövesd pedig a hagyományainkat! _ ??? — Haldoklik a falu. Nincs munkalehetőség, a felnőttek nyolcvan százaléka eljár dolgozni. A téeszünket úgy olvasztották bele a szentistvániba, hogy a földjeink nem is határosak! Nem tudjuk kihasználni azt sem. hogy a hímzéseinknek, egész népművészetünknek nagy értéke van! Pedig pénzt hozhatna a falunak, és kenyeret adna az asszonyoknak. Most Kövesdre dolgozunk be, a Matyó Háziipari Szövetkezetnek, de már alig vagyunk néhá- nyan. Nemrég még nyolcva- nan hímeztünk oda ... A beszélgetést abban a szobában folytattuk, ahol valóságos kis helytörténeti múzeumot rendezett be háziasszonyunk. Lapozgatom a vendégkönyvet: baráti hangú bejegyzések Fekete Gyulától, Boldizsár Ivántól és másoktól; írók;, néprajztudósok, művészek sora. Boldizsár Iván azt is bejegyezte, hogy 1931-ben, Szabó Zoltán munkatársaként, járt és megszállt Gál Kálmánná édesapjánál, aki a Kisgazdapárt egyik vezető alakja volt akkor Tardon. — Vagy itt van például a kultúrház dolga — folytatta Erzsi néni, miközben mi az elénk rakott keresztszemes tardi hímzéseket nézegettük. — A pap úgy hozatta rendbe a templomot, hogy a falu népének segítségét kérte. A baptisták imaháza a hívők zsebéből épült. A kultúrház viszont még mindig egy rossz volt bikadstállóban van! Pedig a nép ebben is biztosan segítene, ha kérnék. Kocsma bezzeg van, öt is...! Aztán szelídebb tájakra evezünk. A jelen bajait — amiket sem ez a szenvedélyes lokálpatrióta, sem az újságíró nem tud megoldani — a múlt dolgai váltják fel. Észre sem vesszük, hogy lassan fogyni kezd a világosság a szobában. Esteledik. Indulás előtt házi sütésből kapunk zsíroskenyeret és kovászos uborkát hozzá. Igazi, jó hangulatú falusi estén ballagunk a buszmegálló — egyben az ötödik kocsma — felé. Idegenek vagyunk, de a kapuban üldögélő emberek minduntalan ránk köszönnek egy- egy hangos „aggyonistent". És megszólítanak, kérdezősködnek. Van, aki egy kis saját borral kínál, egy var- rogató nénike viszont „csak” beszélgetni akar. Nem győzünk szabadkozni: nemsokára fél nyolc, indul az utolsó busz Kövesdre. Még soha nem sajnáltam így, hogy sietnem kell valahová. Jó lett volna elüldögélni egyik kapuban is, másikban is egy négy félórácskát. L. Murányi László Fotók; Mészáros János kímélő agitáció és tájékoztatás ... — Mezőkövesd máris idegenforgalmi csomópont... — A jelenlegi helyzet azonban korántsem elégít ki bennünket, hisz az adottságaink, a lehetőségek sokkal többet rejtenek magukban. Mi komplex idegenforgalmat szeretnénk. Hiába van a Matyó Múzeumnak évente 80 ezer látogatója, hiába állnak meg átutazóban sokan nálunk. Itt is kell tartanunk őket, csakhogy ehhez hiányoznak a feltételek! Vendéglátói hálózatunk még nem tudta követni az egyéb idegenforgalmi kínálataink bővülését A beszélgetés végeztével kisétáltunk a Mezőkövesdet átszelő 3-as főúttól alig ötven méterre lévő Hadas városrészbe, amit Mezőkövesd idegenforgalmi látványosságának szánnak. Szerencsés módon, megmaradt ebben a körzetben néhány régi, százévesnél is öregebb, fehér falú házacska, amelyeket megvásárolt a tanács, és tájházzá rendeztek be. Szándékuk az, hogy ezekbe egy-egy ősi mesterséget telepítsenek. Az elsőben már dolgozik is egy fazekas. Ugyanebben a körzetben áll a híres kövesdi hímzőasszony, Kisjankó Bori háza, korhűen berendezve, emlékházként szolgálva az utókornak. A csodálatos matyó mintákat szabadkézzel rajzolva tervező „legenda” ebben a nádtetős, aprócska házban született, élt és halt meg 78 évesen, 1954-ben. Haláláról különös történetet rebesgetnek, amit kérdésünkre az emlékház gondnoka is megerősített. Halálának évében meglátogatta Kisjankó Borit Rákosi Mátyás, az MDP főtitkára. Segíteni akarván, bevezettette a házba a villanyt, s a korábbi „Ez az én életein”. Ernst néni a múzeum-szobában elágazó főutcájával már a hegyvidéki hosszúfalvakat. A két világháború között a népi írók csoportjához tartozó — és nemrégiben Franciaországban elhunyt — Szabó Zoltán 1931-ben járt itt. Nagy hatású, megrázó erejű tanulmányában, A tardi helyzet címmel számolt be tapasztalatairól. Szociográfiájának bevezetőjében írja, mintegy bemutatva a falut: „A táj szelíd, és a bükki hegyek a háttérben végtelenül békés hangulatot adnak a képnek. A Bükk csúcsai a falu mellett már hajlássá szelídülnek, lankás, nyújtott vonalú dombokká. Ezeknek a domboknak a tövében állnak a házak, mintha oldalairól gurultak volna le, és odalenn megállapodtak volna. Mintha ugyanúgy ide csúszott volna le az ember házával, feleségével és állataival ...” Mi egy pénteki nap kora délutánján érkeztünk KöTardi „bugyborékoa” ház. Ma már tájházként fogadja a látogatókat petróleumlámpát is átszerelték. Nem sokkal később, egy estén, ettől a lámpától érte halálos áramütés a döngölt- padlós házban mezítláb járkáló idős asszonyt. Hát eny- nyi a történet. A Hadas telep idegenforgalmi lehetőségeit erősíti, hogy a közelében van az a mezőgazdasági gépmúzeum, amely az országban, de talán még Közép-Európában is egyedülálló, s amelynek alapja Hajdú Ráfis János magángyűjteménye volt. Kissé távolabb, különös hangulatú házba kopogtatunk be: egy már nem dolgozó kékfestő üzem tulajdonosához. Az idős, 78 éves kékfestő mester végigvezetett bennünket a csendeséit „haldokló”, málladozó falú vesdről Tardra. A tanácselnökről kiderült, hogy szabadságon van, a vb-titkár táppénzen, a községi párttitkár „még reggel elment valahová”, a pap „átszaladt” kocsival Egerbe, a vadonatúj baptista imaházat pedig zárva találtuk. Bementünk hát a „bisztróba”; elvégre valahol csak kell kérdezősködni a falu dolgairól! A tekintélyes termetű, izzadó csaposnő a pultra könyökölve hallgatta végig jövetelünk okait. — Maguk, újságírók? Akkor menjenek csak Gál Kál- mánnéhoz, majd ő elmond maguknak mindent! Elmagyarázta, merre kell mennünk, aztán visszatért törzsvendégeihez. Mint volt mezőkövesdi diák, mindig valami nehezen megfogalmazható, nosztalgiába hajló hangulatban járom be a „matyó főváros” utcáit, a másfél évtizedes emlékek nyomait s a szembejövő arcokat kutatva. Az első barátságok, első szerelmek tünedező díszleteit, a parkot, ahol „az a” pad volt a törzshelyünk, s a mozit, amelynek szűk, sötét széksoraiban, nyirkos ujjakkal fogtuk egymás kezét, és ahol első hevenyészett ismereteinket szereztük a másik nemről. Mindebben persze nincs semmi rendkívüli, hisz mindenkinek van egy park, egy mozi, egy falu vagy város, ahová ugyan visszatérni nem lehet, ellátogatni viszont jó, és ahol az évek múltával egyre kevesebb utca és kevesebb arc köszön már vissza ismerősen. Ha valaki megáll Magyar- ország domborzati és vízrajzi térképe előtt, akkor azon ott, ahol a Bükk déli lejtői az uralkodó mélybamából világossá szelídülnek, az Alföld sötétzöldje viszont sárgásán elszíneződik, megtalálja Mezőkövesdet, Tardot és Szentistvánt, a három tradicionális matyó települést. Mezőkövesd nevét hallván, tíz emberből kilencnek biztosan a matyó népművészet, a cifra nyomorúság és a summásvilág jut eszébe elsőként, csupa múltat idéző fogalom. A város jelenéből viszont már sokkal kevesebb, vagy az is lehet, hogy semmi. S ez talán nem is véletlen. Nem egyszerűen arról van szó, hogy időnként hajlamosak vagyunk prospektusok közhelyízű mondataival azonosítani egy-egy helyet és annak lakóit, hanem sírról is, hogy e vidék — s a város, Mezőkövesd — jelene és jövője a szokványosnál sokkal jobban összefonódik múltjával; a matyókba az átlagosnál jobban beleívódtak saját hagyományaik, s jelenükben is lépten-nyomon visszaköszönnek azok. A búboskemence a Kisjankó Bori emlékházban sen megismerhessük a mai Mezőkövesdet is. A tanácsháza egyik kellemesen hűvös irodájában beszélgettünk. — Mezőkövesd gazdasági élete sajátos képet mutat — kezdte házigazdánk a bemutatást. — Alapvetően mező- gazdasági hagyományokkal rendelkezünk, de a felszabadulás után ipart kellett teremteni, mert ezt diktálták a város érdekei. Elsőként a szövetkezeti ipar alakult ki, s ez a szektor azóta is erős és jelentős. Később budapesti és miskolci székhelyű gyárak telepítettek ide üzemeket, amelyekkel már megoldottá vált a lakosság foglalkoztatása, kialakult egy viszonylagos munkaerő-egyensúly. Örömmel mondhatom, hogy a város déli részén már valóságos kis ipartelep alakult ki. £ folyamattal párhuzamosan a mezőgazdaság „gazdájává” a Matyó Termelőszövetkezet vált. — Mekkora erőket tudhatnak maguk mögött a városfejlesztési elképzelések megvalósításában? Nincs hátrányuk abból, hogy a város legnagyobb üzemeinek központja máshol van? — Nincs. Nagyon jók a kapcsolataink a gazdálkodó szervezetekkel. Jelenleg például a sport és a közművelődés fejlesztéséhez kérjük majd a segítségüket. Aztán, ha már a városfejlesztésnél tartunk, meg kell említeni azt is, hogy a lakosság nálunk megszavazta a településfejlesztési hozzájárulást. Idén hozzá is látunk a városi sportcsarnok építéséhez. Persze, nem ment ez köny- nyen, hiszen az első „körben” még csak a lakók 38 százaléka szavazott mellette. Akkor aztán nyakunkba vettük a várost, és jártuk a családokat. Ügy hiszem, hogy két rugója lehet a sikernek. Az egyik a támogatandó cél jó megválasztása, a másik pedig a gondos, energiát nem műhelyeken, amelyekben volt idő, hogy 70—80 ezer méter kékfestő anyag is „lefutott” az egyébként még működőképes gépekről. A bácsika mesélt, de mintha mi ott se lettünk volna. Inkább csak magának mondta el most hangosan is mindazt, amit belül már annyiszor végiggondolt. Nem tagadom, nyomasztott az elmúlásnak ez a kézzelfogható jelenléte. A mester már a kapuban mondta: három-négy nap is eltelik, hogy nem jön senki ... Nem viszik a kékfestőt ... Nem kell már senkinek. A Matyóföld persze nemcsak Mezőkövesdet jelenti. A matyó háromszög legészakibb pontja, a Bükk déli nyúlványai közé behúzódó Tárd. Valami sajátos keveréke ez a település a síkvidéki és a hegyi falvaknak: nagy portáival, s a tágas gazdasági udvarokkal még az Alföldét idézi, míg a két domb közé szorult, alig Matyóföldi változások Viszik a menyasszonyi ágyat — részlet a Matyó Múzeum ál' landó kiállításából nem mutatható ki közös etnikai jelleg, sem antropológiai egység. Még az oly sokat emlegetett matyó hímzés különbségei is nagyobbak településenként, mint az egyező vonások száma. Talán csak a közös elnevezés sorolta be egykor azonos kategóriába Mezőkövesd, Tárd és Szentistván lakóit. A köztudat egyébként máig is ismeri a „matyó” elnevezés eredetének egy romantikus változatát, miszerint Mátyás király népeként, a Mátyás név becézett változataként kapták nevüket. Volt azonban egy olyan vonás, ami kétségkívül közös jellemzőjévé szegődött mindhárom településnek: a nagy- nagy szegénység. Hogy miért, arra egyértelműen a vidék birtókszerkezetében kell keresnünk a választ. A kövesdi határt nagybirtokok övezték, így amikor a múlt század végén a lakosság száma megduplázódott itt, nem nyílt lehetőség a terjeszkedésre. A birtokok felaprózódtak, olyannyira, hogy 1937-re az öt holdtól kisebb, életképtelen parcellák aránya meghaladta a 60 százalékot. Mindössze tíz birtokosnak volt ötven holdnál több földje, száznál viszont senkinek. Ilyen állapotában a föld nem tudta eltartani a lakóit. így aztán volt idő, amikor hét-nyolcezer surnmás is elszegődött Mezőkövesdről, hogy tavasztól őszig távoli nagybirtokok valamelyikén keresse meg a kenyérre valót. Ebből az időből való a legendás „cifra nyomorúság” is, mert a szegénység ellenére a színpompás, gazdag külsőségekből nem engedtek a matyók. A jelszó az volt: „Hadd korogjon, csak ragyogjon!” A múltnál azonban érdekesebb lehet, hogy mit lát az idegen, ha ma bejárja Mezőkövesdet. Az alföldi kisvárosokhoz hasonlóan, a városias képet mutató, folyton szépülő és formálódó főutcától pár méterre apró, keskeny utak ágaznak el, jobbra és balra egyaránt. Ha azt mondom, Karcag és Kisújszállás, Tö- rökszentmiklós és Mezőtúr hozzávetőleges mása, akkor nem járok messze az igazságtól. A városi tanács elnökhelyettese, Móricz Miklós volt segítségünkre, hogy részleteFehér Tibor, fiatal mezőkövesdi fazekas az „első fecske” a Hadas telepen A kutatók máig sem tudtak egységes álláspontot kialakítani a matyók származásáról, eredetéről. A teóriák mindegyike alátámasztható néhány érvvel, de ugyanany- nyira cáfolható is mind. Kérdés égyáltalán, hogy egységes-e a három település lakóinak származása, hiszen
