Szolnok Megyei Néplap, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-09 / 134. szám
1986. JONIÜS 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A hót filmjeiből "Halálos tavasz Nagyon megfakult gyermekkori emlékeim között ha- loviányan mind a mai napig él, hogy a Szolnoki Nemzeti Mozgó előtt —, amelyet az elmúlt évtizedekben többször „korszerűsítettek”, míg végül elnyerte il930-as formáját. Vörös Csillag iilmszímihóz néven — micsoda tömeg állt soriba jegyért... Szinte seppeg- ve mondtuk, a Halálos tavaszt vetítik. Maga volt a bűn 1940 tájt ez a film! Hogy máért? Ki tudja. Az a vetkőző jelenet, amely a filmlben van, ma már egy 10 éves lurkónak is „kevés” lenne, mondván: ő már „többet” isi látott. De vajon a film egésze mennyire lesz kevés a mai nézőnek? A válasz helyett; 1944 őszién rengeteg könyv hevert szanaszét a szolnoki utcákon. A szétbombázott, szétlőtt lakásokból szinte „kiömlöttek” a könyvespolcok az udvarra, az utcára. Nos, ekkor olvastam először — kamaszfejjel — a Halálos tavaszt, de a kor több, más nagy -könyvsikerét is. John Knittel, Cronin, Bromfieäd- Axel Munt- he, stb. regényeit. A magyarok közül Szabó Dezső „ragadott” meg, az Elsodort faluval. Az elmúlt években — talán utolért a nosztalgia hullám — újra kezembe vettem ifjú korom nagy könyvélményeit. Mit mondjak? — némelyiket csak erőszakolt tiszteletből tudtam újra olvasni De térjünk vissza a Halálos tavasz 1939-es — 1940-es — mindent elsöprő filmsikeréhez. Botrányok lengték körül a filmet, a hivatalos kultúrpolitika —i méginkább ugyanez kultúra nélkül — burkoltan szinte betiltani igyekezett a vetítését. Ami talán a legérdekesebb; az akkori felnőttek, akik ma már a legbölcsébb korosztályokhoz tartoznak, ők sem tudják ma sem megmondani, miért is áüt hozzájuk annyira közel ez a film. Karády Katalin miatt? Jávor Pál miatt? Nem egyértelműek a válaszok. Az utca emberének egyáltalán nem volt hízelgő véleménye Karádyról, éppen — a talán „csinált” és felnagyított — szerelmi históriák miatt. Jávort se szerették túlságosan hiszen, filmjeinek többségében snajdig úrként állandóan mulatott az átlagnak meg alig telt egy nagy firöccsre, vagy egy „családira”. (Ez utóbbi sör volt). De a Halálos tavaszra tódult a nép! Csak egyetlen! dologgal lehet magyarázni a film sikerét: az emberek ki nem mondott, talán fel sem ismert életérzését fejezte ki. Valamiféle tiltakozás volt ez a merev, egyenruhába bújtatott, hazug ideálokkal tűzdelt társadalmi rend ellen. A film nagy slágere szinte előre jelezte a vészt; Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte... Benne volt a levegőben, hogy a világégést mi sem „ússzuk” meg. Zilay—Kalmár filmjének főhősei a magánszférába menekítették a nézőket; a férfibős pedig enyhén szólva „katonátlan” típus volt, tehát nem az az ideál — lásd1 hivatalos propaganda! — aki, ha két élete lenne is odaadná a „hazáért”. A hivatalos. Magyarország ezért nem szerette a Halálos tavaszt, akik meg rajongtak a filmért, éppen ezért tették, mert legkevésbé szerettek volna meghalni az akkori magyarországi ideákért. Persze, a film a közömbös embereket is vonzotta, lekötötte. Kalmár László nagyszerű rendező, az irodalmi nyersanyagból — s főleg annak a presztízséből — akarva se csinálhatott volna olyan filmet, amelynek füstje se lett volna, meg lángja se. Igen jól komponált, nagyszerűen fényképezett film — az operatőre Makai Árpád volt — a Halálos tavasz, amely mögött ott állt Ziliahy Lajos írói, emberi tekintélye is. „Mire viszi” a mai közegben ez a közel félévszázada készült magyar film? Minden bizonnyal hátára veszi — nem is érdemtelenül egyébként — a nosztalgiahullám, s ma is sikert arat. De a bemutató körüli évek sikeréhez ez már nem hasonlítható. A forgalmazókat mindenképpen dicséret illeti : honi filmkultúránknak szerves része és a Zilahy— Kalmár-film. Karádystól, Jávor Pálostól —, aki mint később kiderült, nagyszerű színész is volt. — amikor kilépett az 1940-es évek filmes sablonjából, s megfelelő szerepeket kapott. — ti i— fpsíJfh A béke- és barátsági hónap méltó rendezvénnyel, az ipari és szövetkezeti kórusok dalostalálkozójával zárult a hét végén Mezőtúron. A házigazda Petőfi Dalkörön kívül hét kórus érkezett az V. dalosünnepre. Énekszóval vonultak a Kossuth térre a kórusok, ahol Takács József, a Hazafias Népfront városi bizottságának titkára köszöntötte a dalosokat, megemlékezve Liszt Ferenc születésének 175., halálának 100. évfordulójáról, és a béke jelentőségéről. Ezután a szovjet hősi emlékművet koszarúzták meg a találkozó résztvevői. A bemutatókon Liszt Ferenc- és Kodály-műveket énekeltek a kórusok. Az összkari számokat Bedőné Bakki Katalin, Kávási Sándor és Gulyás György vezényelte. Az esti hangversenyre a művelődési központ színháztermében került sor, ahol ünnepi köszöntőt Szik- szai Júlia, a KISZÖV elnöke mondott. Dalostalálkozó Mezőtúron A kórusok színvonalas, gondosan összeállított műsort hoztak, tisztán zengett a dal. Nehéz dolga volt a neves szakemberekből álló zsűrinek, amelynek elnöke Pászti Miklós ismertette az eredményeket. A Mezőtúri Városi Tanács által alapított vándordíját^ Kisújszállási Főnix ifjúsági szövetkezeti kórus kapta meg. A Kóta különdíját a mezőtúri Petőfi Dalkör; az OKISZ különdíját a Jászberényi Pa- lotássy János szövetkezeti vegyeskar; a KISZÖV különdíját az ipari szövetkezetek kecskeméti Kodály Zoltán vegyeskara; a HNF Mezőtúri Városi Bizottsága díját a káli Bartók Béla férfikar kapta meg. A mezőtúri ipari szövetkezetek is díjakat ajánlottak fel. A ruhaipari szövetkezetét a Tiszaföldvári Nagyközségi Tanács és a szövetkezet férfikara; az agyagipari szövetkezetét a törökszentmiklósi Liszt Ferenc Kórus; a háziipari szövetkezetét a mezőtúri városi fiú- kar; a bútoripari szövetkezetét az újfehértói leánykar kapta. Kiemelkedő kamagyi tevékenységéért a tiszaföld- vóri Jordán Antal és Jordán Antalné a vegyesipari kisszövetkezetek díját; a kecskeméti Zsiga László és Zsiga Lászlóné a Mezőtúri Városi Tanács különdíját; a mezőtúri Kávási Sándor karnagy az utánpótlásnevelésért, az ipari szövetkezetek mezőtúri albizottsága különdíját; az úifehértói Nodzon Gusztáv pedig a művelődési központ különdíját kapta. A karnagyok és versenytagok szakmai tanácskozásával, a dalosok közös énekléi- sével és ismerkedési esttel ért véget az eseménydús nap. — krizsánné — ,,Kettesben” Szűcs Imre tiszafüredi fazekasmesterrel A szolnoki Damjanich János Múzeumban az elmúlt hét végén nyitották meg Szűcs Imre tiszafüredi fazekasmester kiállítását. Interjúnk ez alkalommal készült. — Mielőtt bármit is kér- deznék életpályájáról, engedje meg, hogy az édesanyja számomra klasszikussá vált, későbbi évtizedeit meghatározó mondatát idéznem: i,Imre pedig menjen Sándor bácsihoz!” Mit is jelentett ez valójában ...? — Négyen véltünk a családban fiú testvérek. Mindig édesanyánk volt a kapitány. Apánk csendes ember, helyben hagyta ahogy anyánk döntött, tudta, nagyot sohasem téved. Így amikor az iskolában „felfedezték”, hogy valami „mocorog” bennem, s Illénvi Elemér bácsi elvitt Karcagra Kántor Sándorhoz, s ő is látott bennem fantáziát, szívesen maga melllé vett, anyám kimondta a verdiktet: „Imre pedig menjen Sándor bácsihoz”. Vagyis Kántor Sándorhoz. Azért „pedig”, mert a testvéreim másfelé tanultak. — Tulajdonképpen — közvetve — a maga áldott emlékű édesanyjának köszönhetjük, hogy ma már újra van fazekasműhely Tiszafüreden. — II. Nyúzó Gáspár — így mondom, mert ha a királyoknak járt az időrendiséget jelző szám, akkor a fazekas dinasztiák nagyjainak is megadhatjuk — szóval, amikor a legjelentősebb füredi mesterek egyike az első világháború előtt felhagyott a fazekassággal és elment — természetesen anyagi kény- szerűségből — sörgyári munkásnak, a füredi kerámia napja már leáldozóban volt. A még itt küszködő mesterek — Simon István, Katona János, és Katona Kálmán — már csak tengődtek .. . — A füredi díszítmények az ottani fazekasság elhaltéval — éppen Györffy István néprajztudós ambicionálásá- ra — Karcagon éltek tovább, Kántor Sándor műhelyében. — Igen, nekem tulajdonképpen nagy szerencsém volt, hogy Sándor bácsi a füredi cserép mivelésére taníthatott meg. Közel tizévig voltam a műhelyében — 1968-ban szabadultam — s meghatárbzónak tartom ezt az időszakot. Sándor bácsi mellett nemcsak a szakmát tanultam meg, de azt is, hogyan kell irányítani az embernek önmagát, ha valamit is el akar érni a pályán. — Nézzük, ebből hogyan vizsgázott...? — 1971-ben épült fel a füredi műhelyem, de ezt megelőzően — hogy úgy mondjam — már a saját utamat járhattam. 1968-ban az év legszebb munkája pályázaton második dijat nyertem, 1969-ben megkaptam a Szakma Kiváló Művelője címet, 1970-ben népi iparművész lettem, 1978-ban az országos Gerencsér Sebestyén fazekas fesztiválon második, egy évvel később az I. alföldi fazekas triennálén Exkluzív interjú harmadik, 1982-ben a II. alföldi fazekas triennálén pedig második díjat nyertem. A felsoroltakon kívül számos elismerést kaptam, többek között Szolnok Megye Tanácsa Művészeti Díjával is megtiszteltek. — Nagyjából másfél évtizede dolgozik Tiszafüreden, s a legjobb hagyományok éltető mestere. Az alkalom, amolyam jubileumféle is: révbe ért? — A mi szakmánkban végzetes lenne bármilyen önelégültség. Minden munkánkkal mindig bizonyítani kell! Manapság jóval nehezebb fazekasnak lenni, mint akár 10—20 évvel ezelőtt. Az ólommentes mázak használatával kritikus helyzetbe kerültünk. Tessék, nézze meg ezt a két tányért... — Ezen... élnek a színek, a másikon bizony „haloványabbak". — Sajnos, így van. — Tehát: „Ki szép, ki jó...” — Valahogy így. A használati érték, az egészségvédelem persze fontos, de én mégsem tudok lemondani arról, így a füredi zöld az zöld legyen, s ne kékes zöld; a piros meg piros ... Nem az a baj, hogy nem dolgozhatunk „ólommal”, hanem az, hogy nincsenek jó színek. — Most min dolgozik? — Két, 94 darabos étkészletet csinálok. A boros, a pálinkás,, a sörös poharaktól kezdve minden van ebben. Mindből persze hat darab, mert hatszemélyes a készlet. Külön megrendelésre készül, valószínűleg külföldre. — örömét leli az ilyen és hasonló, bizonyos fokig speciális ízlést hordozó megrendelésekben? — Nem ismerem azt a szétválasztást, hogy nagy munka, meg kis munka ... Én minden egyes munkadarabomat igyekszem jól megcsinálni. Az ember önmagát tiszteli meg azzal, ha igényes, ha nem ad ki a keze közül olyasmit, amiért szégyenkeznie kellene. — Szép új házának a vendégszobája múzeum. Házi múzeum: szemléletesen bemutatja, hogy telt, múlt az idő, amíq „Imre gyerek”-ből, Szűcs Imre lett, szép, nagy, fekete, magyaros bajusz- szal... Mi a végcél, — de kérdezhetem úgy is, mik lesznek ennek a gyűjteménynek a legszebb darabjai, mondjuk 40—50 év múlva... — Most még csak arról szólhatok: mit akarok. Van néhány törött cserepem a múlt századból. Szeretném újjá álmodni őket. Ott akarom folytatni, ahol az általam legtöbbre tartott Katona Nagy Mihály, — ahogy magát jelezte: ifjú Nagy Mihály — abbahagyta. Ifjú Nagy Mihály 1821-ben született, csak harminc egynéhány évet élt, de munkássága korszakos a füredi fazekasság történetében, ö honosította meg a karcolásos díszítést, mely a kikorongolt, alapszínnel már leöntött edény aprólékosabb mintáinak előkarcolását jelentette. A karcolt díszítmények jellegzetes eleme volt a körzővel szerkesztett rozetta, illetve az ágon álló, csőrében virágot tartó madár. Sajnos, nagyon kevés munkája maradt ránk. Ezért is nagyon fontosnak tartom, hogy életművét megújítsam. — Köszönöm a beszélgetést. Tiszai Lajos „Nem megy a szinusz-tétel, Sándor...!” Ma kezdődnek a szóbeli érettségik „A pad alatti puska környezetében a tanár közeledésére kialakuló elektromos feszültség erőssége egyenesen arányos a feszültséget keltő tanár személyével és fordítottan arányos a tanár felszínének a puska kültakarótjfítól mért távolsága összegének a négyzetével...” Nem megy a szinusz-tétel, Sándor ... ! Ugyan hány negyedikes diák álmodott ma éjjel efféléket, ugyan hánynak lett szorongásos álmaiban Elzászból Logaritmia, s a Porosz—Osztrák Birodalomból Posztrák Biridilim? S reggelre kelve — zsongó tételekkel a fejükben — ugyan hányán gondoltak arra: bújj vissza inkább, és szüless meg újra. Igen, ma kezdődnek el a középiskolákban a szóbeli érettségi vizsgák. A ballagásra készült első öltönyben vagy matrózblúzban, félve-sietve vonulnak az iskolák mértéktartóan ünnepélyes tantermei felé a négy mozgalmas év utáni utolsó erőpróbára a 18 évesek. Az ajtó mögött „a bíráló bizottság”: a kedvesen szigorú, tanítványaikkal együtt szurkoló tanárok — köztük a diákokat és a szülőket folyton-foly- vást nyugtató osztályfőnök — s a még nem ismert, ezért a hetvenhét magyar népmeséből idetévedt, hétfejű sárkányként elképzelt, hét nyelven beszélőnek gondolt érettségi elnök. Aztán nyílik az ajtó és lassan csordogálni kezd a tételfolyam, amig oda- kinn az ólomlábon járó időt fürkészve izgatottan topognak a többiek. Tempora mutantur . . . ! De mi felnőttek, — akik űrhajósok, felfedezők, masiniszták, és még mi minden nem lettünk —, sem tudjuk elfelejteni az alma matert, s ott az asztalon a piros térítőt, aminek rojtját izzadó tenyérrel igazgatva, határozatlanul — mert csak a 2 x 2 = 4 volt biztos — rebegtük el a már bonyolultabb Pitagorasz-tételt, s meséltünk orosz nyelven arról — minden erőnket ösz- szeszedve —, hogy hogyan alakul a „rezsim dnya”, s mondtuk Shopoklessel lelkesülten; az embernél tényleg nincs semmi csodálatosabb! Erőpróba volt, és az most is. Kicsit kínlódás, de a tudás hatalmának, szépségének első nagy, örömteli megérzése is. Nem tudunk semmit — mondtuk —, pedig nagyon sokat tudtunk. Fújtuk a Föld keletkezésének magyarázatait, az országok ásványkincseit, a periódusos rendszer összes elemét, a Nyugat-Római Birodalom válságának okait és még mi mindent! Ma már csak homályosan élnek bennünk ezek a tények. Megtanultuk elviselni a veszteségeket; megszüntetve — megőrizve múltak el bennünk a diákévek. Azóta talán világosabbak lettek az összefüggések; azok a dolgok, amikre megtanított az élet. De a mai napon — képzeletben — mi is odakinn toporgunk izgatottan az ólomlábú időt fürkészve. Arra gondolunk, mit válaszolnánk, ha kérdeznének; mire vagyunk érettek túl a főiskolán, egyetemen, család- alapításon, első munkahelyen? Mondhatnánk-e Weöres Sándort idézve: „A végtelenbe tapogattam, ott kerestem a befogókat ..." S végül hányán lennénk, akiket mégis helyreküldenének? — b álint —
