Szolnok Megyei Néplap, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-07 / 133. szám
8 Irodalom» művészet 1986. JÚNIUS 7. zégyellem, szégyellem. Megbántott- tam egy (jólöltözött kislányt, aki — talán — még semmiről sem tehet. A szőke lányka egyik fiatal dobermanját rúgtam föl. Kétszer is; némi indulattal a fejemben. A tenyésztett eb nyolcadszor rohant bele alig féléves, gondosan őrzött bokorsávunkba. Kapart, rágott, vi- háncolva ürített. Nem ismerte a Duna-parti hóbogyóbokrok előtörténetét. Én föl tudom mérni jelentőségüket. Ott lakom, a parton. Élvezem a panorámát, negyedik éve. Ezt (akár különös, akár nem) annak köszönhetem, hogy családunkban vannak siketek. Próbáltam utánajárni, hogy (kibírható) betegségünk miként öröklődik négy nemzedéken át. (Ennyiről közvetlen tudok.) Orvos informátoraim egymásnak ellentmondottak, s ezzel óvatosságra intettek. Egyikőjük, dr. Madar Imre (nem gyével, dével) megvigasztalt. Mit izgatom magamat esetleg unokáim ileendő halláskárosultsága miatt? Miközben nemcsak fölemelte hangját, (hogy megértsem) hanem látnivalóan formálta a szavakat, arra hívta föl figyelmemet, hogy bizonyos mértékű tompa hallás abban az időben nemhogy hátrányos lesz, hanem kívánatos. A világot ugyanis, s benne a fővárosokat annyira elönti addigra a zajszenny, hogy kiszűrését egyedi védőfelszerelésekkel fogja megoldani az emberiség. Közte a magyarok. (Habár — összlétszámúkat tekintve — föltehetően tovább csökkenőleg.) Így tehát nyugtatgatott Madar doktor, elég valószínű, hogy polgártársaink és -nőink többsége bizonyos aajiszintfölötti heilyeken ugyanolyan, csak ellenkező célzatú elektromechanikus eszközöcs- kéket fog hordani fülében, mint amilyeneket most én viselek. (Főként, ha a még szabályosan hallók társaságában vagy — hát — színházban, tévénél üldögélek, halló szemüvegesen. Mivel a feleségem is (bár liechtensteini származék, de) született siket, s lakásunkat zongoratanámak készülő leányunkkal együtt kinőttük, kettős siketségünk előnyeit használtuk ki akkor, midőn átköltöztünk Budapest egyik legzajosabb helyére. Nevezetesen a budai Duna- partra, pesti Parlamentünkkel szembe-srégen. , A saépfekvésű kényelmes lakásra úgy leltünk rá, hogy megtekintettük az apróhirdetéseket. Fölírtuk azokat a címeket, melyek birtokosai úgymondá, csendes kis lakást kerestek. Mellékutcában. Ez volt a mienk, hol a csöndet — idegesebb szomszédaink szerint — egyetlen tényező (ki nem találnák), a mi kétféleképpen abszolút hallású leánykánk fenyegette — biztatóan kibontakozó zongoragyakorlataival. (Holott azokon nemhogy dühöngeni, hanem azokat — mondják a szakértők — élvezni is lehetett volna.) A lakáscserékben már a második partnerünkkel megegyeztünk. Miénk lett a csodás panoráma, Izabellánké a sarokszoba, hol remekül gyakorolhatott, miközben gyönyörködött a napszakok szerint változó folyammenti látványokban. Egy ideig mi is elégül- ten szemlélgettük gyönyörű Mári- kámmal együtt új életterünk tágasságát; az erkély fölé feszülő nagy-nagy eget, a háromhidas perspektívát, a fehér hajók, a sárga villamosok s a kék autóbuszok igyekvését. Valamint a tarkabarka autócsorda tülekedését, amint (üvegpotrohukban feszült arckife- jezésű gazdáikkal) négy forgalmi sávban egyetlen irányba, a barátságos Szentendre felé igyekeznek. Csupán egy dolog hiányzott halk örömünk teljességéhöz. A sokféle színhez alig párosultak e tájon az alaphangot adó növényzöldek. Pedig lett volna hová ültetni a füveket s a bokrokat! A villamos meg az autóbusz pályák között öt méter széles sáv húzódott; zöldféléket hívogatólagosan. A főváros kertészei a szabadtéri mozi vonaláig valamikor gondosan be is ültették; időtálló kúszórózsa féleségekkel. Előttünk azonban, a két-háromszáz méter hosszú sanyarú agyagtalajon — a hamar sárguló giagaizon kívül — semmi se pihentette a horizonttól a föld 'elé visszahajló tekintetünket. Annál kellemesebb volt megletésünk, mikor — három éve — •ár végén izmos asszonycsapat ~,eg erkélyünk alatt, a tere- n. de. biztosan vógigás- '■ockákkal szegélyezett légiparádé napjára oltak az egészséges közeli borharaptó tulajdonos ugyan lefogadta, hogy addig tartanak ki a környéken, amíg a rizling-szilváni betart!) Szeptemberben megjöttek utánuk a humuszt szállító billenőkocsik, Egymás után dobbantották a friss hantokra talajjavító terhüket. Izabellánk ötletére akkor négy vödörrel mi hárman is vittünk haza a kitűnő kerti talajból balkonládáink földcseréjéhez. Hagytunk persze (eszmei) elegyengetni valót úgy is az októberben érkező ültetőkertészeknek. Ugyanazt ültetik ide, ami arréb tenyészik, közölte — kérdésemre — az egyik hegesztőkesztyűs(?) fiatalember. (Beszélgetésünkhöz nem mulaszIszlai Zoltán: színek (Ajánlom Pete Wilkinsonnak) tottam el föltenni halló szemüvegemet. Ettől elkezdtem a saját szavamat is alig hallani.) A következő két évben ismétlődtek az előző események. Az elültetett tövek azonban mindany- nyiszor részint gyanúsan elritkultak, másfelől (útsózás télen!) egyáltalán nem fogantak meg. Végül Bellikénk unszolására a múlt évben mi is átültettük szentendrei telkünkre az egyik utolsót a hírmondók közül. Azt, amit nem kapartak ki, vagy nem tiszteltek sorvadttá a megújuló bogáncsvidéken hancúrozó ebek. Valaki, úgy tetszik, kívülünk is belátta, hogy szívósabb növények kellenének a székesfővárosnak ezen az idegenektől forgalmas, exponált helyén. Fölismerését a reformáló ismeretlen azzal bizonyította, hogy az ásás, a humuszbil- lentés, a talajterítés, az ültetés munkáját — októberben elkezdve — közvetlenül egymás után ütemezte be! A rosszul lábrakapó rózsatövek helyett az erős — még a kipufogógázra sem hederítő — hóbogyócsemeték telepítésére adott utasítást. A jelentéktelen tövecskékhez kegyes volt a nagy ég. Lévén lényegében levéltermők, szerény virágjuk kedvéért nem lopdosták — na jó, lopdostuk — ki őket térvényükből. Másfelől hamar rájuk esett névadó elemük, a fehér hó. Zömükben így megmenekültek a nemtörődöm kutyák közvetlenségétől. Mire a kutyások észbekaptak, a csetrjék tavasszal az esőben oly magasra nőttek — kétszáz méter hosszan, — hogy kutyákkal beléjük menni bonyolultabb volt, mint mellettük késztetni sétáljás- ra a blökkentőket. Csak hetek múlva kezdett ismét előállni a veszélyhelyzet. Kánikulai dekádok váltották föl a tartósan esős napokat. Ekkor határoztuk el (csöndben) Márikámmal — Izabella heves ellenkezése dacára, — hogy amíg lesz ez a kánikula, segítünk a bokroknak. , Gyöngülésüket kihasználva már a kutyák gazdái is, állataiknak példát mutatva, újólag nekik 'csörtettek. Mi kijelöltünk magunknak egy olyan harminc méteres sávot, ameddig használt kerti tömlőnk sugara kényelmesen elért. A javított slagot rászereltük konyhai vízcsapunkra. A halion, valamint — külföldi kurzuson részt vevő — leányunk szobáján keresztül erkélyünkre vezettük az alkalmi vízköpő alkalmatosságot. Nem is maradt egyéb teendőnk, mint hogy éjenként megeresszük konyhánkban a csapot, s az első emeletről ügyesen irányítva a csőfejet, addig pásztázzunk véle, ameddig a sugarunk ér. Jó nedvesre áztattuk a földet, úgy éjféltájlt, hogy a területük visszahódításán mesterkedő ebnevelőket a négylábúak lábának besározódása is valamiféle óvatosságra és tartózkodásra intse! A jólöltözött, szőke kislány nem törődött vele, hogy a reggeli sétából hazatérve bejárónőjük otthon — a porszáraz időjárás ellenére — mindhármójuk után rendszeresen takarítani kényszerül. Bátran belegázolt két ifjú fajtisztával a vidáman zöldellő bokorcsoportba. Egy hét múlva nem voltam rest, és szóba elegyedtem a kisportolt .kislánnyal. Arra kértem, ne mászkáljanak az ápolt területen. Inkább a kijelölt gyalogjárón közelítse meg a rakoncátlan játszótársaival a járdát. Különben? Különben újabb figyelmeztetés nélkül fölrúgom egyiket-másikat. Vagy ha úgy esik, az egyiket. fii legújabb divatú tinédzser válaszolt valamit. De — nem volt rajtam a szemüvegem. így érkezett el az a bizonyos nap. Kitekintve az erkélyről, ugyanazt láttam tőlük, amit addig. Azt ás észrevettem, hogy már három girbegurba ösvényt tapostak ki maguknak. Mit telhettem? Tettetett nyugalommal — Márikával eigyütt — a szokottnál korábban megreggeliztem. Kisétáltam kapunkon. Átmentem a túloldalra. Türelemmel vártam. Semmi szándékosság nem volt abban, hogy — állítólag — az értékesebbik kutyuskába rúgtam bele egymás után kétszer. És nem — szintén két ízben — a másikba. Abba, amelyik tenyésztési- szempontból — szemrevalótlanabbra sikeredett. Ahogy a kislány kövér, ám nem erős testalkatú atyjától később értesültem: a járókelők a kiskutya vonítására összecsődültek. A lányka sírógörcsöt kapott. Én ellenben, mint ki jól végezte dolgát, rájuk se hederítettem. Rezzenéstelen arccal a dolgomra mentem. Utóirat: Miután én sem láttam másként azon a bizonyos reggelen a magam halkszavú következetességgel beváltott ígéretét kutyafölrú- gás témájában, az atya — társalgásunk kezdetének szánt, hevült — szavaira egyszerűen bólintottam. Megtöröltem fölindult lélegzete következtében enyhén félefröcskölt szemüvegemet, és föl se tettem. sak a szájolvasás mestere Márika mesélte minap, hogy a szőke kislány pulykavörösbe játszó apja miféle sértéseket vagdosott még a fejemhez. Azt is megkockáztatta, hogy süketnek nevezzen. Talán nem tudja, hogy erre a brutalitásra mi siketek legalább oly hák- lisak vagyunk, mint arra, hogy ha az emberek és a kutyák szándékosan tönkreteszik a szemünknek daloló, természetes színeket. lehaf való igaz es Kelsegreien.nogy i ^ » a valódi a legjobt Rostás-Farkas György Szembenézek Kiáltok kérdőjellel kérdezek felkiáltójellel csak a pontot nem ismerem ha kiáltok ha kérdezek ha nézek szembenézek Győri László: Félemlék Lehúzva félig a faredőny, a szoba lassú félhomály - fénykép üt át a levegőn, fölötte órainga jár. Lassú a szoba, félhomály, áthúz a kép a levegőn hosszú huszonöt éve már amikor, akkor, amidőn lehúzva félig a faredőny, a szoba lassú félhomály - áthúz a kép a levegőn, fölötte órainga jár. Rapai Ágnes: Ének a levegőről semmi szellő nem fodrozza kéken terül törzsre lombra víztükör a levegő fehér madár úszik benne mintha szárnya gyolcsból lenne frissen vasalt lepedő mintha létem fölrepülne szénsötétben itt feledne víztükör alá merül suhogtatva könnyű szárnyát parton hagyja fénylő árnyát alábukik egyedül Császár István: Kövületek Senki sem mondaná rám, hogy öreg vagyok, pedig az emlékek olyan szemétdombjával rendelkezem, mint egy aggastyán. Valószínűleg a kor tette azt, amiben éltem. A kor, amely az elmúlt harmincnégy év alatt több alkalommal nemcsak megtagadta, hanem le ,is tagadta önmagát. Több rétegből állnak az emlékeim, mert több világmaradványai- Iból halmozódtak. Néha. amikor túl korán ébredek mint ma is. . koto- rászgatok a már-már felismerfhetet- len tárgyak között. Most éppen könyveket találtaim. Gyerekkoromban a Hársfa utcáiban laktunk egy antikvárium szomszédságában. Rácz Lajosnak , hívták a tulajdonost. Tudom, hdgy a nálam idősebbek köziül sókan ismerték, én csak arra emlékszem, hogy kövér volt, krumpliorrú, vörösen. izzott a homloka, szivarcsut- ikák szaga vette körül, és átjárt a szembelévő kocsmába, ahol a Gesohwindt-liikőrgyár plakátjai voltak a falon, például, az, hogy „Marha, miért nem iszol Eottsch- lig rumot?” önként adódó és Olcsó megjegyzés,, de nem hagyhatom el, hogy azóta Rácz Lajos és a plakátok is eltűntek a Hársfa utcáiból, csak a kocsma maradt, mintegy jelképezve a mindent átvészelő emberi értekeket. A nálam később születettek ed sem tudnak képzelni egy olyan apró antikváriumot. Méltánytalanságnak tartom. hogy a használt könyvekkel kereskedő, mostani, főútvonalon pompázó jól szervezett, túl adminisztrált boltokat ugyanúgy nevezik mint Rácz Lajos dohos odúját, ahol nemhogy szabott áraknak, számlakönyveknek, betűrendes polcoknak, de leggyakrabban a tulajdonosoknak sem lelhetett nyomára lelni. Igaz, hogy kirakat az volt. Valami kopott és alknarepeszektől sebzett, lapos szék- Tényszerűség a falon, amit — tekintetted; a háború utáni időikre — üveg helyett, nagylyukú, drótháló fedett. Ebben a kirakatban fedeztem fel megsárgult kantonkötésben Tolsztoj Nem tudok hallgatni című röp- iratát. B1 is loptam, még aznap. Magyarázatul, de nem mentségül, azt hozhatom fel, hogy a cím alatt ott állt zárójelben, hogy „Az orosz- országi kivégzésekről”, és ez felgyújtotta az akkord divat szerinti kdottgatyás és mezít lábas gyermeki fantáziámat: másrészt ez volt az összes között a legvéko- nyalblb könyv, és így viszonylag} könnyen kirángafhattam a résnyire feszített ajtón, a bűncselekmény elkövetése után napokig félve sompolyogtam Rácz Lajos boltjának közeiéibe, bűnős gyönyörűséggel elolvastam a füzetet, és bármilyen meglepően hangzik is, nagy részét megértettem. Így kezdődött önálló kapcsolatom a könyvkereskedelemmel. Később — miután jelentősebb vagyonhoz jutottam — rövid alkudozás után megvásároltam egy fagylalt áráért a Robinson-nak egy elrongyoLt, de békebeli, ifjúsági példányát, a fedelén Mühlbech Károly színes rajzával. (Mit tudtok ti Mühlbedk Károlyiról? — kérdezhetném, vattaszakáli'amat simogatva.) Ezután már állandó látogatója lettem a rejtelmes boltnak, délutánokat töltöttem ott, a penész- szagú homályban. Végtelennek tűnő világ tárult fel előttem. Sok írót ismertem meg akkoráiban, akiről csak később tudtam meg, hogy az egész viliág ismeri a nevüket. Akikor még csak olyan tiszteletlen pajtásság volt köztünk, mintha csak ott ültek volna az elemi iskolai társaim között. Sok könyvről nem tudtam még. hogy nem tűnnek-e el azután, hogy rájuk csukom az utolsó oldalt, élni fognak nélkülem is De én nem ezekről alkarok beszélni, hanem azokról a könyvekről, amiket, tudom, nem fogok megtalálni soha többé. Először is egy közvetlenül 1900 utáni kiadott könyvecske: A velo- oipédezés iskolája, mámarftáan bárgyú rajzokkal. Olyan valószínűtlen volt, mint a Legszebb
