Szolnok Megyei Néplap, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-28 / 151. szám
8 1986. JÚNIUS 26. Irodalom, Szántó Péter: Sárdagasztók sár akkora mamuszt ragasztott a lábukra, hogy messziről afféle pákásznak látszhattak, ha nézte volna valaki őket, itt, az isten háta mögött, ezen a nyirkos, késő őszi reggelen. Jöhettek volna biciklivel, de Lépőid szaki olyan smucig volt, hogy még aztfe kopást is sajnálta, ami a bicikli kerekeit érné ezen a rövid úton. Így inkább gyalog jöttek. Dzsimi se hozhatta a kerékpárját, mert hogy mutatkozna az: a Mester gyalogszerrel, inasa meg kétkerekű lovon?! Így maradt a sárdagasztás. Ez a dunai sár pedig olyan, mint a jóféle kalálcstészta. Ok meg, mintha a belé hullott legyek volnának. — Ezért dupla kiszállási díjat fogunk fölszámolni! — füstölgött Lépőid szaki. — Azt nem mondta az a szemétláda, hogy sár is lesz. — Ahol nincs kövesút, ott bizony sár van — kockáztatta meg Dzsimi a megjegyzést. Lépőid szaki akkorát robbant, mint egy túlfújt léggömb: — Te, te isten barma, te! Mi vagy te: Meteorológiai Intézet?! Hát persze, hogy sár van, de azért mégsem törvényszerű, hogy nekünk éppen azt kell dagasztanunk. Dzsimi már meg se merte kérdezni, hogy mi mást dagaszthatnának. Nagy lófejét szomorúan lógatva ballagott Lépőid mester után. A többiekre gondolt, akik kényelmes, jó melót csinálnak valahol Vácon vagy Budapesten. De hát az ő apjával nem lehetett beszélni. Hogy a Lépőid mester majd megtanítja, hogy a legjobb kezekben lesz! Na köszönöm. A kuncsaft olyan hosszú volt, hogy alighanem sámliról cserepez- hette volna a háztetőt. Borzasztóan örült nekik.Lépold szaki azonmód közölte, hogy a tarifa emelkedett a sár miatt. A kuncsaft húzta az orrát, de csak bólintott. — Akkor hát miről volna szó? — mondta Lépőid szaki, és összedörzsölte tömzsi kis ujjait, elégedetten, boldogan. Nem véletlenül, hiszen a dupla tarifával megkereste már a holnapit is. A kuncsaft mutatta, hogy a vécé nem folyik rendesen. Lépőid szaki odament a szerkezethez, ruganyos léptekkel, háromszor körüljárta. Mint oroszlán az elejtett vadat. Dzsimi egy óvatlan pillanatban közel férkőzött a vécé tartályához, de a mester rámordult. Olyan féltékenyen őrizte szakmája titkait, mintha azokat is a pénztárcájában tartaná, a dupla tarifa mellett. Fölállt a kávára, alaposan megvizsgálta. Konyákig belenyúlt a hideg vízbe, azután meghúzta a zsinórt. A víz szabályszerűen lefolyt a tartályból, odalent azonban szép kerek tócsát alkotott. — Pumpát! — mondja Lépőid mester, oda sem nézve. Dzsimi engedelmesen ugrott a pumpáért. — Fogót. Dzsimi ugrott a laposfogóékt. Már három fejbevágás után megmegtanulta, hogy fogónak a mester a laposfogót nevezi. Harapónak, természetesen, a harapófogót, lyes okból — a kombináltak kambinátomak viszont — rejté— Rongyot! Dzsimi ugrott a rongyért. Lépőid mester úgy pumpált, mint egy megszállott. Eredmény azonban nem látszott mutatkozni. — Hát, uram — mondta végül—, nem itt lesz a hiba. A kuncsaft bólintott, és félve megkérdezte, hogy akkor hol. — Csatornája van vagy emésztő je? — kérdezte a mester. Emésztő je volt. A nyúlós sáron át kiballagtak az emésztőhöz. Ahol fű nőtt, ott még, úgy-ahogy, lehetett járni. A kuncsaft elsápadt, amikor megtudta, hogy föl kell emelni az emésztő betanfödelét, az a minimum. — Ez persze megdrágítja a dolgot — susogta Lépőid mester. A nehéz betonfödelet a kuncsaft és Dzsimi emelte el a gödörről. A mester csak itt-ott segített; ha nagyon szükség volt ró. A mester megkérdezte, hogyan működik ez a gödör. Óraszerkezettel,' gondolta magában Dzsimi, és a vicctől hangosan fölnyerített. Az óraszerkezet holdfénynél bekapcsolja a lépcsőmosást. — Te mit röhögsz? — nézett rá Lépőid szaki. — Inkább tanulnál, mert' ilyen hülyén semmire se viszed! A kuncsaft zavartan magyarázta, hogy nagyon vizes az altalaj, ezért valami szelep vagy zSilip, vagy mi az isten van alul a gödörben, s csak szakaszosan enge® elszivárogni, ami benne van. — Hát uram, akkor mi nem zavarnánk tovább — mondta Lépőid mester. — Hogy-hogy nem...? Mi az, hogy most itthagynak? —Kérem szépen, ha ez a bizgen- tyű rossz, azt csak alulról lehet megcsinálni. Én pedig nem vagyok nehézbúvár. Elindultunk kifelé. Dzsimi megint fölnyerített. Elképzelte a kuncsaftot, amint egymaga próbálja 'helyre tenni az emésztő betanfödelét. — Mester úr — kiáltotta a kuncsaft —, várjon! Várjon már! Nem hallja! ötezer forint. Lépőid úgy torpant meg, mint akinek tüske ment a lábába. — Hatezer. Mire a kuncsaft bólintott, a mester már a gödör szélén hasalt Azt ordította az ipsének, hogy fogja meg a lábát, de el ne engedje, mert akkor nagyon nagy baj lesz. Dzsimdtől egy hosszú botot kért. A fiú jól htárahúzódot.t hogy ne érje semmi szag. Most odányúj tóttá a botot. Lépőid mester még jobban a gödörbe hajolt. — Hosszabb botot! — üvöltötte. Dzsimi odaadta neki. — Fogót! Dzsimi arra gondolt: ha kicsit megcsiklandozná a kuncsaftot, lenne itt lubickolás. — Kombinátart, te marha! Lehet-e hasznukra ilyen lekvárban a mentőöv, tűnődött vigyorogva. — Harapót! A medence szintje hirtelen apadni kezdett. Lépőid mester elégedetten fölállt. Jobb karja váltig, meg a feje búbja is „csupa szutyok volt, csöpögött belőle a trágya. Ha most megszórnám fűmaggal, gondolta Dzsimi, egy hét alatt olyan rét nőne a karján, amilyen csak az angolkerteklben. Nem mert fölröhögni, mert ha most ezzel a kézzel kap egy fej.beverést, két hétig nem mehet a diszkóba. A kuncsaft savanyú pofával kifizette a pénzt. Elindultak. Lépőid mester odalökött Dzsimdnek egy ötvenest. — Ne; Vegyél rajta valamit. zsimi arra gondolt, minél előbb ki kell adnia, mert ezzel a szaggal patkányt lehet irtani. — Látod — morfondírozott Lépőid mester —, ezt se tudtad volna megcsinálni. Mióta mondom, hogy okosodj, tanulj, mert ha nem tanulsz, életed végéig adogathatod nekem a szerszámokat. Dzsimi kivillantotta széles lófogait. Hány iskola kell ahhoz, hogy valaki ne essen a gödörbe, gondolta. Menték, dagasztották a sarat Tarjáni Imre: Ha nem leszek Ha nem leszek megsiratja egy csillag sok el nem mondott énekemet Ha nem leszek nem szöknek el szavak titkaimat kifecsegni Ha nem leszek az idő rámborul én már nem hiszek más bolygót síromul Kő Pál: Dobozos Hunyadi István: Fordíthatatlan létezés Kiégett, megszokott táj. Lent nyújtózik a park és fái évről-évre délcegebbek. Tarlóit füvén kutyus ha átszalad. Álmomban látok hófútta csúcsokat. Elvágyom innét, de késtem, nem cserélhetek, unott időmön se fordíthatok ma már, idehelyezett véletlenek sora. Másfajta létre vágyom, de fordítani sorson nem lehet, szoros bőrömből ki se léphetek. A levegőm kifogy, ennyire futotta, csak vágyam dob fel idegen tájakat, kínálkozóbb, igézőbb lányokat. Az ingem Nesszus-ing, majd egyszer veleégek, a csontjaim kivásnak, de sorsot nem cserélek! Anóka Az asszony gyomra már, hetek óta fájt, két napja felpuffadt a hasa, s az éhségérzet követelőén és gyakran jelentkezett, mégis mindahányszor csak keveset és undorodva evett, s ő, aki sose válogatott és nem hagyott ott semmit, most öklendezve kotorta a maradékot a vécébe. Holnap elmegyek orvoshoz, határozta el. Egy szelet lengyel nápolyit tett táskájába, és elment a gyerekért. A hasa minden lépésre fájt, mégis, ahogy rágyújtott útközben, elmosolyodott, mint mindennap, ha a fia elé ment. ' A gyerek messziről észrevette, holott épp baalkonyodott, s ő meghatódott: sapkája csálén, kabátja nyitva, derekánál kilóg atlétatrikója. és boldog mosollyal vadul integet, miközben kiabálja: piros pont, piros pont. És még, kérdezte, miközben ruházatát rendbe hozta, s a gyerek bevallott egy számtan kettest. Már megint nem figyeltél. Igen, mert a Mari, kezdte a gyerek, s ő közbeszólt, holnap beszélek a tanítónénivel, hogy ültessen el mellőle. Jói, nyugodott meg a gyerek. Fogták egymás kezét, s az asz- szony. bár fájdalmán át mintegy álmosan reszketni látta a világot., s ezért szinte megkapaszkodott a forró, puha kis kézben, jól érezte Eszter: Ha ió leszel magát, és örült a leszálló estének. A gyerek a focizásról mesélt, meg Jutka néniről, hogy óra közepén egyszer csak dübögniük és ordítaniuk kell, aztán csend, aztán újra tombolás, így tanulnak tovább. Az asszony a gyerek elbeszéléseiből már megszerette Jutka nénit, s ez a módszer is tetszett neki. hiszen ezek még csak nyolcéves kisgyerekek, hosszú nekik a negyvenperces óra. Apa, kérdezte váratlanul a gyerek. Nem megyünk haza, felelte az asszony. Haragszom erre az apára, mondta a gyerek. Andihoz megyünk, folytatta az asszony, a gyerek ugrándozott örömében. Két éve szerette már Andit, kapcsolatuk olyan volt, mint-egy szerelem. Hol összevesztek, hol kibékültek, de bármelyikük hibájából is vesztek össze mindekttőjüknek fájt, és ezért kétségbeesetten törekedtek a békülésre, s épp a vad vágy miatt nem éppen a megfelelő módokon. Ott is alszunk, kédezte sürgetve. S hogy az asszony igeneit, átölelte csípőjét, megakadályozva ezzel a járásban, és felsóhajtott: anya! A gyerekek játszottak, Marcsi leszaladt a boltba, Misu olvasott a nagyszobában, ő meg csak ült az előszobában, mintegy házassága romjain, s a gyomra egyre erősebben fájt. Mire Marcsi megjött, már harmadszor hányt. Lefekszem egy kicsit, fél óra múlva ébresszetek fel, mondta, és bement a kisszabáiha. Ahogy végigdőlt volna az ágyon, iszonyú görcs állította meg mozdulatában, s hogy újra mozdult, újra egy. Ez nem megy, mondta magának fennhangon, visszament az előszobába, ismét csak ült, míg újra nem hányt, és újra a görcsök, s akkor azt mondta: segítsetek, nagyon rosszall vagyok. A gyerek károhant. ahogy megjöttek a mentők, vidd vissza, intett Misunak az asszony, már se szólni hozzá, se rámosolyogni nem tudott volna. A mentők erősködtek, hogy álljon a lábára, de már ez se ment, Marcsi kétségbeesve kérlelte őket, vegyék fél. Az asszony csillapítóért könyör- gött. Nem lehet, mert akikor nem tudják megállapítani, mi baja. felelték a mentősök, gólya viszi a fiát fogással felvették, az asszony körül meglódult a világ, kínlódva hányt, és bárhogy szégyéllte, fennen jajgatott, s ha görcse néhány pillanatra elengedte, bocsánatért esedezett. Fél tizenkettőkor kapott egy csillapító injekciót. A nővér már az ajtóban járt, amikor utánaszólt. Tessék, fordult meg az. Nézzen rám, kérte, s szembenézett vele. Tessék szóit újra a nővér. Köszönöm, mondta az asszony, csak ezt akartam. Éjfélkor betolták a műtőbe. Akkor már nem fájt semmi. Maguk nagyon jó emberek, hogy megoperálnak mondta: Ügy vigyázzanak, hogy nekem nyolcéves a kisfiam, azt még fel kell nevelnem. Felneveli, édesem, felelte az altatóorvos, bóleeresztett egy injekciót a karjába, és ettől elaludt. A gyerekek csak fél tizenegykor kerültek ágyba. Míg Marcsi mesélt, megvoltak, de azután a kisfiú sírni kezdett, Marcsi győzködte, hogy nincs semmi baj, anyukát megoperálják, és hazajöhet, addig meg velük lesz. De mire a kisfiú hajlott volna rá, hogy megvigasztalódjék, a kislányok kezdtek sírni, s akkor a kisfiú vigasztalta a kisebbet és Marcsi Andit, míg Misu meg nem unta. s bejött, s azt mondta: ne sírj, anyád most harcol a betegséggel, és le fogja győzni, ha te is segítesz és jó leszeL A gyerekek elhallgattak, szemük kitágult, a kisfiú állig betakarózott, és mozdulatlamd feküdt, a kislányok követték példáját. A kisfiú látta anyját hanyatt fekve, a hasa egyre nőtt, fehér köpenyes emberek álltak mellette késsel, felmetszették hatalmas hasát. hétfejű sárkány hét feje take- rődzött ki belőle, tüzet okádott, kénkövet köpött, a féhérköpenye- sek elmenekültek, a kisfiú kiugrott az ágyból, odarohant, kihúzta kardját hüvelyéből, és megvívott a sárkánnyal. Mikor hetedik fejét is levágta, és meggyőtződött arról, hogy nem nő ki újra, anyjához simult. aki már ült és mosolygott, s a hangja mint mindig; kisfiam^ kisfiam, és átölelte. Az asszony reggel nyolc felé ébredt, injekciót kapott és infúziót, s az altatóorvos fölébe hajolva kérte, nyútjsa ki a nyelvét, ö engedelmesen ráöltötte, érezte, nevetne, ha lenne ereje hozzá, hogy mindketten komoly emberek, és mégis nyelvöltögetéssel foglalkoznak, de csak megkérdezte: milyen műtét volt ez. doktor úr? Életmentő, felelte az örvös, életmentő, édesem, és megipaskoita az arcát.
