Szolnok Megyei Néplap, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-21 / 145. szám

1986. JÚNIUS 21. __________Nyugdíjasok fóruma______________________10 K isöregek „bazsalygós” hétköznapjai Ha időben nem esik a fejünkre Óh, azok a szép idők...! Az efeő öregember már egy megállót utazott Szol­noktól, mire a másik kettő felszállt a piros vonatra. Szó­val belép a két papa a kocsi­ba, s a régi jó erkölcsökből nem engedve — tisztességgel köszön a többi utasnak. Olyan szívvel, őszinte érzés­sel kívánnak jónapot, hogy csodák csodája! — menten föltépik a manapság divatos közönyt: szinte kórusban fo­gadja üdvözlésüket az uta­zó közönség. Le se érkeznek ülni, a virgoncabb, szemesebb atyus észreveszi az első öregem­bert. — Á — aggyisten, Mollnár szomszéd!... Hova, hova? Régen láttam ... A megszólított meredek tarkójú égszínkék inges, gömbölyű parasztember. Ezüst fényű hajával pont passzol az érkezettekhez. Megnézi a hang gazdáját, az­után emeli mutatóujját ko­nya kalapja karimájához. — Gyűjteni megyek. — A herét. — Azt... Hát maguk? Ekkorra már a második meg a harmadik öreg is le­huppant egymással szemközt. A fürgébb kicsit féloldalasán, hogy ne háttal diskuráljon ^már a szomszéddal, ö kezd­te a kérdezést, ő felel hát először. — Kétszáz mázsa trágyát vettek át tőlem. Azt intézem el Bőgőn. És hogy világossá tegye teljesen, rápaskol a vászon­zubbony zsebéből elődombo­rodó, fényesbarna bukszára. A harmadik társ — haj- lottságával közelebb jár már az anyaföldhöz amazoknál — szintén helyénvalónak tartja úticélja közlését. — Én meg Kerekdombra... Olyan régen fürödtem már. A vállam is fáj, a karom is. A derekam is kívánja .. A „pénztárcás” a legbeszé­desebb. Ennélfogva a legkí- várlcsihb is. — Hát a lova megvan-e még? — intézi Molnár szom­szédhoz. Elébb fejcsóválás, utána a szó. — Elment Párizsba ... Szérumnak. — Nem is való már ne­künk. Esetleg fiatalnak. — A lótartáshoz erő is kell. Mink már eleget kínlódtunk vélek. A pej elvonult az örökké­valóságba. Másról kell be­szélni. — Te meg tudsz-e úszni, Józsi — hogyha már Ke- rekdombra mégy? — Nem muszály ott úszni — göcög a töpörödött. — Tudtam én úszni, hogyne tudtam volna, hisz’ a Zagy­va alatt nőttem fel. Fü­rödtem én a Tiszában is. Ka­tona koromban át is úsztam — zökkenti magát kicsit kö­zelebb a függőlegeshez a tata. — Nocsak... De azt hi­szem, ma úgy járnál a nagy vízben, mint a jancsiszög. — mutatja is megbuktatott ke- zefejével a Bögre tartó. — Űgy-úgy ... mint a fej­sze. Na ezen hangtalanul is jól lehet bazsalyintani. Közben ideje már a tájra is kikuk­kantani a vonatablakon. — Maholnap nyírják a búzát — céloz a hadrendre készülődő, veres barna testes kombájnok messzib látható csapatára a sokbeszédű. — Ügy falják ezek a gabonát, mint a nyírógép a hajzatot az ember kobakián. — Nyírják ... Lehetne ki­csit magasabb a szalmája. — Eső azért kéne. Tavaly egy mázsát árultam borsóból, most csak hét kilányit tud­tam eladni. A mákom jó, a krumplim is, a babom silány. Egy szem, két szem hüve­lyenként, oszt slussz. Az asz- szony paszulyt főz nap mint nap. Megesszük. Ki venné meg ... Dinnyém is van. Befonta már a földjét, any- nyi az indája, csak dinnye nincs rajta ... Nem tudom, mit kéne vele csinálni? A legidősebb, az apró em­ber szava áradit meg hirte­len. Ki gondolná, hogy ilyen intenzíven gazdálkodik még a háztájin. A trágyaügyben járó ingatja nagycsontú fe­jét. — Ehhez nem értek. Olyat kérdezz, aki dinnyés volt va­laha. Erre már csak visszanéz a három paddal előbb hallga­tó Molnár szomszéd. — Le kell földelni. Ez minden ... A fürdős bácsi gyorsan szavába vág. — Tudom én, minden he­tedik levélnél leföldeltem... és mégse... — Akkor meg az esőt vár­ja. Majd gyökeret ver az. Nincs még veszve semmi... A görbe kis öreg nekivi- dulva bizonyít. — Valamikor, mi­kor Kőrösön laktam, termeltem én dinnyét. A gazdám földje után követ­kezett az én parcellám. Volt a szomszédomban két csányi dinnyés. Huszonöt-huszonöt holdat fogtak fel két gaz­dától. Az én földecskémen termett világos hajú dinnye, sima is meg gerizdes is. Az­tán meg zellerzöld. Mon­dom az egyik csányi diny- nyésnek: adjál már egy kis csányi magot, Jancsi! Adott. Földbe tettem, kértem, ke­zelje mán azt a kis darabot, ő ért hozzá. Én rá se néz­tem. Lettek is akkora görö­gök, — kanyarint két kéz­zel akkora kört a kis em­ber, mint ő maga az ülésig. Mit tettél ennek, Jancsi? — kérdeztem a csányit. Aszon- gya, ő hozzá se nyúlt, és csak húzta a vállát... Én meg akkor kaptam gyomorsüly- lyedést. Olyan fáin ízű volt a csányi dinnye, hogy még éjszaka is rájártam. Retten­tően sajnáltam, hogy így is csak egyharmadát pusztítot­tam el egy-egy görögnek, gyomorsüllyedés lett a vége — mondom. — Mohó szerzet vagy te, Józsi... Hány esztendőt is nyomol? — Tudod, hogy öttel min­dig több voltam, mint te. — Én hetvennégy vagyok. Eszerint te ... A betyárját! Oszt csak úgy sorjázol itt, miket termelsz. Az hiány­zik még, hogy a szoknyák alá is lesegess ... — Hát hallod, a minap nem rajtakapott az asz- szony. Kertszomszédunknál éppen cseresznyét szedett a menyecske. Gyönyörűség volt elnézni, ahogy a létra hegyiből nyújtózkodott. Ott könyökölök nagy ábrándo­sán a .léckerítésen — egy kövér ribizlibokor fedezett túlfelől —, mikor rám recs- csen az én anyusom: „Nem félsz, hogy megvakulsz — vén kecske?!” . . . Hogy mi lakozik még kis semmi fizimiskájú öre­gekben is?!... T. I. A nyugdíjas halála esetén Mit kaphat a hozzátartozó? A hozzátartozók elhunyta nemcsak érzelmi kérdés: az utolsó tiszteletadás tetemes költség a családnak, minden forint jól jön, ami ezt a ki­adást csökkenti. M. T. nyugdíjas, el- lt|unyt. feleségé is az volt. Kérdése: szakszer­vezeti tagsági jogosultságán kívül van-e olyan jogcíme, amelynek alapján temetke­zési segélyt kaphat? — B. B. egy háztartásban élt özvegy, saját jogon nyugdíjas édes­anyjával. Az érdeklődő ma­ga is öregségi nyugdíjat kap. Szintén azt tudakolja, kap­hat-e segélyt és ez ügyben mi a teendője? A Nyugdijfolyósítá&i Igaz­gatóság tájékoztatása: Mindkét érdeklődő a lakó­hely szerinti társadalombiz­tosítási igazgatósághoz vagy kirendeltséghez fordulhat né­hány soros kérelmével. Eh­hez csatolnia kell az el­hunyt nyugdíjasigazolvá­nyát, a halotti anyakönyvi kivonatot és a temetkezési költségeket igazoló számlá­kat. Hamvasztás esetén 1000 forint, hagyományos teme­téskor 2000 forint a segély összege. Itt jegyeznénk meg, hogy Budapesten és a nagyobb városokban az a gyakorlat, hogy a nyugdíjasigazolvámy felmutatása alapján a temet­kezési iroda automatikusan levonja az összköltségből az 1000, illetve a 2000 forintot. Többek tájékoztatására itt említjük meg, hogy a halál hónapjában esedékes nyug- díjt még kiutalják, tehát ha mondjuk valaki április 1-én halálozott el, az áprilisi nyugdíjat még kézbesítik. A postás azonban — a fennál­ló jogszabály értelmében — o küldeményt nem adhatja át, ezt az összeg felvételére jogosiflt slzemélynek külön írásban kell kérnie a Nyug­díjfolyósítási Igazgatóságtól. Az összeg felvételére — — sorrendben — az elhunyt haláláig vele együtt élő házastársa, gyermeke, uno­kája, szülője, nagyszülője, testvére jogosult. Ezek hiá­nyában az örökös kérheti egy éven belül az összeg kifize­tését a XII. kér. Váci út 73- bam, a Nyugdíjfolyósítási Igazgatóságnál. Csatolnia kell kérelméhez a joaerős hagya­tékátadási végzést, vagy az öröklési bizonyítványt. (fi. m.) Tragédia fiatalon meghalni, és nem jó dolog — megöregedni. Van egy kesernyés hu­morú mondás: ha nem esik időben a fejünkre egy tégla, akkor meg­öregszünk. Vagyis ha nem visz el fiatalon a Kaszás, akkor az öreg­kor vár ránk. Lehet megöregedni egész­ségben (viszonylagos egész­ségben), szépen, család köré­ben, nem elhagyatva, de akkor sem öröm az idős kor terhé-nyűge. És éppen mi­vel a megöregedés lehetősége valamennyiünk előtt ott áll, ha másért nem, ezért is kö­telesség többet, jobban tö­rődni azokkal, akiknek már fehér a hajuk, megromlott a látásuk, a járáshoz a bot segítsége is elkel, és talán gondot okoz egy teavizet is feltenni. És gondot okoz lehajolni a cipőfűzőt be­kötni, az ágyat bevetni, a tisztát felhúzni, és így to­vább. Igen: van házi idősgondo­zás, van öregek nappali ott­hona (hadd használjam ezt a valamelyik kollégámtól ol­vasott szót a napközi he­lyett), van hetes otthon, szo­ciális otthon, nyugdíjas ház, meg van utókezelő kórház is. Mindezek az állam, a társadalom intézményei. És van nyugdíjas és szociális segély, és a kevés elosztha- tóból az idén már jutott ar­ra, hogy a hetven esztendőn felülieknek a nyugdíját ne a szokásos két százalékkal, hanem öttel emeljék, azt remélve ettől, hogy az árak nem szaladnak ennél előbb­re. De van valami, amit nem lehet rendeletbe foglalni: hogy hogyan törődjünk a Űjabb gyógyszállodák épülnek hazánkban — je­lentették be a Danubius Szál­loda és Gyógyüdülő Válla­latnál. Kihasználva a janu­ár 1-vel életbelépett kedvez- formában, külföldi működő ményeket -vegyesevállalati tőke bevonásával Budapesten két termál hotelt építenek. A finn Haka céggel és a fővá­rosi fürdőigazgatósággal kö­zösen a pesti Duna-parton, a közvetlen környezetünkben élő és a törődésünkre rászo­ruló idős emberekkel: anyánkkal, apánkkal, öreg- szülénkkel, szomszédunkkal, egykori tanítónkkal. Persze tudom, hogy a még máinké­ban álló korosztályok vállán éppen elég van. És az sem biztos, hogy a környezetük­ben élő idős ember annyira elesett lenne, hogy teljes ki­szolgálást igényel. Lehet, hogy éppen csak annyi az igénye, hogy ő segíthessen. Nem tévedés, nem elírás, va­lóban erre gondolok. Azok­ra a nagymamákra, akik szívesen megfőznék a vacso­rát, csak igényelné tőlük va­laki. Azokra, akik szívesen felvarmák az ágynemű örök­ké leszakadó gombjait, csak szólnának a fiatalok: „Ug!yan nézze már meg nagyanyám, az apróbb varrnivalókat!” Az idős embernek elsősorban arra van szüksége, hogy érezze: szüksége van még va­lakinek őrá. Ha ezt nem ér­zi, akkor nem érzi értelmét az életnek sem. Vagy talán csak arra van szüksége, hogy meghallgas­sák öt, hogy szánjanak rá naponta, (hetente havonta?) egy kis időt, hogy elmond­hassa, amit ő tud. és amit ő gondol a világról, vagy akár csak mesélhessen ar­ról az időről, amikor neki volt a legszebb a világ, hi­szen fiatal volt. Ilyesmire gyakran még nehezebb vál­lalkoznunk, mint ahogy a rászoruló öreg embernek ki­váltsuk a gyógyszerét, fel­hozzuk a boltból a napi ke­nyerét, tejét, vagy begyújt­sunk a kályhájába. Pedig az emberség melege legalább olyan fontos, mint a kályháé. Dráva utcában nyitnak egy 260 szobás gyógyszállót; ki­vitelezése legkésőbb a jövő év első negyedében megkez­dődik. Hasonló jellegű és nagyságú lesz az Árpád-híd Budai Hídfőjénél a Thermál Hotel Óbuda is, amelyet a svájci Hafina céggel közösen hoznok létre. Ugyancsak ve­gyesvállalati formában épül majd Zalakaroson is egy gyógyszálló. (sárdi) Budapesten és Zalakaroson Újabb gyógyszállók épülnek Munka után jólesik » pihenés, különösen otthon, a családi báz táján. (Fotó: Tárpái) Bora néni bemutatója Tavaszutó. Polyákné nagy, mosolyos titokzatossággal hívja ki férjét a napsütés­ben izzó gangra. — Jöjjön maga is Bora néni! — invi­tálja a náluk vendégeskedő nagynénit. — Nézze csak! — mutat ragyogó örömmel a földszintre. Az alsó szomszédok laká­sai előtt tenyérnyi foeton- placc, kőkorláttal, kőlépcsős lejárattal. Néhány józan kaktusz személyesíti meg a természetet a kőskatulyában. A kis térség közepén apró cseréptál, körülötte hat kis­csirke sertepertél. Hat hal­ványkrémszínű vattagom­bóc, vagy — ha úgy tetszik — üdezöld fűzfavesszőről le- ptattogött óriásbarku. Any- nyira csipognak, olyan gyá­moltalanok az árvák. Még a vízről is akkor fedezik fel, hogy innivaló, amikor hol egyiket, hol másikat markol­ja fel valaki, s dugja oda pa­rányi csőrkúpocskáját a tál­ka pereméhez: látná már meg, mi van benne! Nem, még ez sem elég: bele kell szúrkáltatni azt a picurka csőrt a vízbe, és csak az­után hajtja hátra a fejét va­lódi csibe módjára a csepp jószág. De még mindig nem azért, hogy igyon, hanem, hogy leszaladjon torkán a víz, ami „orrlikát” elduga­szolta. „Lámpalázasak?”... Mert hisz’ furcsa ez a környezet. Végig a falak mellett, „kör­be” ülve a négyzet alakú te- recskét — félmeztelenre, ingujjra, fürdőruhára, pon­gyolára vetkőzve sorakoztak fel a földszintiek. Mint va­lami közös, ünnepi szertar­tás résztvevői, áhítatosan, némán, önkéntelen mosolyba feledkezve bámulják a sí- ró-rívó, majdhogynem síp­hangon acsarító kiscsirkéket. Adják ők a tanácsot felvált­va, hogyan kellene megbékí­teni a sárgalábú, gördülő gömböcskéket, de semmi lát­szatja. — Biztosan csirkegyári származékok — véli megro- vóan a jogtanácsosné. — Az anyjuk is csak neonfényt, meg tápot ismert. Eleven fü­vet sose látott, élő vizet se... A nyugdíjas építész fele­sége — hol s mikor szer­kesztette oda? — kenyérda­rabkákat vesz elő köténye zsebéből, és maga elé mor- zsikálja. — Pi-pi-pipi, pi­pi, pipi! — majd — Pippi- pippi! — variálja a csaloga­tó ütemét, dallamát. Gondol­ja, hogy ő nyeri meg első­nek a kiscsibék rokonszen- vét. De biz’ azok rá se he­derítenek. Még akkor se ve­szik észre a kosztot, amikor ketten, sőt hárman is átkaro­ló mozdulattal terelnék oda őket. Sőt — ennek a zsibon­gó seregletnek az igyekezete inkább riadalmat kelt a megzavarodottan guruló há­zimadárkákban, s a félelem — tudjuk — emberi körök­ben sem étvágycsdnáló. Mígnem megszólal a füg­gőfolyosón a vendég, Bora néni. — Nem úgy kell azt... Várjanak! Már plattyog is lefelé a lépcsőn, s terjedelmes alak­ját meghazudtoló tempóban veszi a fokokat. Aztán meg sem áll a betonra szórt mor­zsákig. Sötét ruhás (tömegé­től mintha a csirkenyáj is megilletődne. Pár pillanat­ra elhallgat a csibenép. — Hogy megijedhettek! — súgja az érettségire készülő diáklány. De rosszul sejti! Borcsa néni már guggol. Jobb keze meggörbített mu­tató ujjával kopogtatni kez­di a követ. Se nem gyorsan, se nem lassan, csak úgy, mint amikor folyamatosan kocogtatja körmehegyével az ember az ablaküveget. A csirkék már az első kop- pan fásokra hanyatt-homlok rontanak a .kitálalt” ételek­re. Még az a parányi csú­csoska is moccangat az ol­dalukon, amiből valamikor szárny lesz. Nagy iparkodá­sukban egymást is felborít­ják ... Csak úgy kattog a beton, ahogy Bora néni kör­me kopogására, avval valami esőcsepp-zilálta „összhang­ban”,' mohón kapkodják a morzsákat. Két-három perc múlva egy szem se marad belőlük! Bora néni szájából szakértőén hangzott a pi-pi- pi is, s olyan hangulatcsiná­ló muzsikával, amitől a pi­pikék a vizet is minden ne­hézség nélkül megtalálták 7.. Borcsa néni ki is mondita, amit akkorra a többiek is pedzegettek már: — Azt hiszik a kis bolon­dok, hogy a kotló, az any­juk kotyog nekik a csőrivel, ahogy a magot, bogarait sze­degeti ... — Nahát, de muris ... Igazán, mit tud a néni! Van lel kendezés odalent, csak úgy ajnározzák a ma­mát, aki szerényen legyint, és szabadkozik. — Nincs ebben semmi. Aki mint én — tíz gyerekeit fel­nevelt, sok mindent megta­nult az életben. Ha akarta, ha nem. A néne olyan sikeréJfnény- ben részesült, a csirkeetetési bemutatóért, hogy annak „súlyától” legalább négy­szer annyi idő alatt sikerült neki visszadöcögni az eme­letre. Odafent aztán kiderült, miért... Alig győzték őt vigasztalni. — No ... Bori néni ... Mi­re való ez?... Ejnye na, csak nem sír? ... Összeállította: Tóth István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents