Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. MÁJUS 1. A siker titka az együttműködés Hat év alatt negyedszer elsült Út, tanterem, vízvezeték, házasságkötő terem „született” Tiszajenőn Hófehér ruhákba öltöztek a tiszajenői utakat szegélyező meggyfasorok. Szépségüket hirdetik a Vasút utcában is, bár egy-egy reggeli szélroham gonoszul, megmegrázza az Üstökűket. Feleslegesen, mert az apró sziromcsodák még erősen kapaszkodnak, és egyelőre eszük ágában sincsen rövid légi útjukra indulni. Hat óra múlt, már talpon a falu. öregasszonyok — akiket, az álom ilyentájt már messze elkerül — seprik az utcán a nem létező szemetet. — A tanácsházát keresi kedves? Egyenesen ezen az úton, oszt vagy két kilométerre megmutatja az magát! Csak balra figyeljen! igazít útba az egyik. Kettészelte a megyehatár A keresett épület valószínű a megye legfurcsább létesítménye a maga nemében. Akár hajdanán a híres csárdák. ez is a megyehatárra, mégpedig a Pest—szolnokira épült szűk emberöltővel ezelőtt. Mit lehet ilyen esetben tenni? Akadt azért megoldás: a határ három kilométerrel kijebb került, igy oldották meg, a rendhagyó kérdést. Persze a község, meg a tanács másról is nevezetes. Eszes László tanácselnök már sorolja is a tényeket. — Kétezren se lakjuk a falut, de annyi társadalmi munkát végzett a lakosság, hogy a népfront országos tanácsától nemzeti zászlót kaptunk. Ezen kívül a megyei tanács egyik első diját is nekünk ítélték. — És a pénz? — Az sem mellékes: Pestről egymillió, a megyétől háromszázezer érkezett. Hogy a siker nemcsak a jó adminisztráción múlott, íme néhány múlt évi gyarapodás: megépült négy iskolai terem, két kilométer aszfaltút, egy park, felszabadulási emlékművel; elkészült a betonos iskolaudvar, játszótér, aszfaltborítású kosárlabdapálya, 800 méter vízhálózat, házasságkötőterem, hogy csak a fontosabbakat említsem. Ezekhez az emberek 16 millió forint értékű társadalmi munkával járultak hozzá. Talán a falu legérdekesebb lokálpatriótája Gulyás László. Bármennyire is hihetetlen: először több ezer méter magasból szeretett a településbe. — Szállítógépeket vezettem a seregben, és összesen 5 ezer 700 órát repültem. Ve- csési vagyok, az asszony meg kenderesi, úgy hogy rokon ma senj él a faluban. Ha éjszaka húztunk el a község felett gyöngyszemekként ragyogtak az utcai lámpasorok. Ha nappal, ilyenkor tavasz- szal mindig ki kellett néznem. mert csupa virágba, zöldbe öltözött a környék. Eljöttünk kocsival is ismerkedni. és öt éve. amikor nyugdíjas lettem, itt vettünk portát. Azóta már a ház is rákerült. — Mondják, a munka elől sem tér ki. — Amikor az utat készítettük, napokig dolgoztam, hiszen tanácstag is vagyok. De ott volt szinte a fél falu. mée a túlsó részről is érkeztek. A vejem is beszerveztem pedig ő nem is itt lakik. Csodálatos volt. ahogyan a homokút helyén pár nap múlva beton húzódott. Erről igazán el lehet mondani: csapatmunka volt a javából. még egy előidézője: ez a környék „gazdája”, a tószegi Petőfi Tsz. Erről beszélgettünk Hatvani Lajossal, a szövetkezet helybeli kirendeltségének gépüzemelőjével. — Mindenfelé végeznek a megyében társadalmi munkát, de tapasztalataim szerint igazán kiemelkedően, ott ahol a tanács elképzelései, tervei megegyeznek a lakosságéval. Nálunk az a fő kérdés: a szép házakhoz, portákhoz jó út kell, és ezt igénylik az itt élők is. — A megvalósításban segít a téesz? — Amikor nem a csúcsmunkák idején kérik a gépeket, mindig. Ez ilyenkor tavasszal április — májusra esik, ősszel pedig szeptember közepétől november vé- egéig tart. Ha a tanács gépeket kér, olyan helyzetet kell teremteni időpontot kiválasztani, hogy a téesz tudjon adni. Hozzátéve, hogy a technikai segítségen kívül a helybeliek támogatására, kétkezi munkájára is égetően szükség van. Csapatmunka Naponta locsolták Csontos Laci bácsi már néhány esztendővel túljutott a hetvenen, de azért ha kellett, ő is ott szorgoskodott a nála jóval fiatalabbak között. — Az asszonyok sem maradtak ki: gereblyézték, simították a sódert, majd a hengerezés után locsolták az utat. Naponta kétszer, háromszor, hogy jól megkössön. Akadt olyan ember, aki a traktorját is elhozta. — Hírlik az örömbe üröm is vegyült. — Igaz, mert az autósok az az új tükörsima utunkat olykor versenypályának használják. Tudom, minden sarkon nem állhat rendőr de nem ártana egy-két száguldót megbüntetni, mert a hozzám hasonló korúak lassanként már elugrani sem bírnak a feléjük rohanó veszedelem elől. A falu nemcsak úttal, hanem az iskola négy új tantermével is gazdagodott. Bajnok Ferenc csapatvezető tanár szerint sajátos módon. — Jöttek dolgozni a gyerekek, de ipi. nevelők is. Arra is adódott példa, hogy az egyik hétvégén három kőműveshez csak két segédmunkás érkezett. Ez pedig édeskevés. Rohantam a kartársakért: gyertek rögtön segíteni, megyek én is, mivel állítólag a diploma jó a malterkeveréshez, meg a téglahordáshoz is. Jöttek is páran, pedig errefelé mindenkinek nagy kertje, háztájija van. A szülők se húzódtak, volt közöttük, aki tízezer forint értékű szakipari munkát végzett el ingyen. Elkészült az. új. modern vizesblokkunk is, meg az udvar is részben aszfaltos lett. Mindez azt bizonyítja, hogy ma már egy faluban is az az igény, hogy a városhoz viszonyított soksok lemaradásból, amit lehet, pótoljunk. Tiszteletre méltó törekvés, már csak azért is. mert Ti- szajenő népessége ha lassan is, de emelkedik. Az sem mellékes hogy évente 20—25 új lakás épül és még Szolnokról is vannak kiköltöző családok. Azért ennek az átlagon felüli gyarapodásnak akad — A sok fejlesztés nemegy ember, nem is egy brigád érdeme, hiszen a siker titka a jó tanácsi, népfrontos, szövetkezeti, lakossági együttműködésben rejlik — teszi hozzá mindehhez a tanácselnök. — Hogy mire költjük majd ezt a közel másfélmilliót? Űjabb két kilométer aszfaltutat tervezünk, azután járda, új kút, meg a mostaninál nagyobb, korszerűbb ABC is kellene. A társközségnek, Vezsenynek pedig tornaszoba. Szóval elhiheti, lesz helye minden forintnak. Minden bizonnyal, pedig 1980 óta már ez a negyedik megyei elsőségük a településfejlesztési versenyben. De, ahogy az egyik riportalany fogalmazta, nagy a lemaradás, jó lenne a hátrányokból egyre többet behozni. Tapasztalataim szerint mindez a tiszajenőieken az idén sem múlik. D. Szabó Miklós Hová, merre, mérnök úr? Államvizsgák előtt a mezőtúr! főiskolán A valétanapok vidám forgatagának utolsó hullámai is „elültek” a hétvégén, a végzős hallgatók számára megkezdődtek a csendes meditáció, az elmélyült tanulás napjai. Két hónap van még hátra az államvizsgákig: az idén hetvenhárom nappali és huszonnégy levelező hallgató „méretik” meg. Három arc, három induló élet: Hákli Tibor, a Cserhát —Börzsöny lejtőiről, a Rétsági Magyar—Szovjet Barátság Tsz társadalmi ösztöndíjasa, Körmendi Zoltán, „So- mogyországból”, Marcaliból es Csépi József, a Viharsarokból, Sarkadról. — Hová, merre, mérnök urak — előlegezzük meg a titulust —, milyen lehetőségeik vannak a mezőgazdasági gégész üzemmérnököknek? Körmendi Zoltán: — A lehetőségeink szinte korlátlanok. A mezőgazdasági üzemek itt Mezőtúron és környékén telítettek, gondolom ez összefügg az iskola közelségével, de máshol, például a Dunántúlon kapkodnak a gépész üzemmérnökökért. Csépi József: — Van akit egyenesen fő- ágazatvezetőnek visznek el a főiskoláról, sokan műhelyfőnökök lesznek. Ahol gépek vannak, mi oda kellünk. Amennyire most meg tudom ítélni, nagy szerencsénk van ezzel a főiskolával. Nem elsősorban az oklevél tényére gondolok, hanem arra, ami mögötte van, az elsajátított tananyagra. Hákli Tibor: — Az ipari üzemek is szívesen fogadnának bennünket, nem is szólva a különböző vízügyi vállalatokról, de akár a vasúthoz is mehetnénk ... Mindenhová, ahol gépeket kell üzemeltetni. — Ha megengedik, vizsgáljuk most meg ugyanezt a kérdést, a minőség oldaláról. Mernének-e állást — vezetői állást! — vállalni a mezőtúri diplomával a világ más, mezőgazdaságilag fejlett országaiban? Csépi József: — Ha rögtön és határozottan igennel válaszolnék, netán ifjúi szakmai gőgnek tűnne... Inkább úgy mondom : némi tapasztalatszerzés után bárhol a világon kiismernénk magunkat a mezőgazdasági gépek, géprendszerek között. A főiskola, szinte napra készen, a csúcs- technikával ismertetett meg bennünket. Körmendi Zoltán: — Nekünk igen nagy szerencsénk volt, hogy olyan években jártunk a főiskolára, amikor a magyar mező- gazdasági gépipar — a licen- cek alapján is — felzárkózott — ha szabad így mondani — a világ élvonalába. A licenc- gyártmányok, a különböző kooperációk révén csaknem a teljes keleti, nyugati mező- gazdasági gépészeti technikát megismerhettük. Csépi József: — Amennyire hazánkban megtalálható a csúcstechnika, úgy mi a magunk szintjén ismerjük azt, mert a fejlődést nyomon követhettük elméletben, gyakorlatban egyaránt. Hákli Tibor: — Az is kedvező volt számunkra, hogy tanulmányainkat akkor folytathattuk itt a főiskolán, amikor a magyar mezőgazdasági gépészet a legjobb kísérletező kedvében van. Számos, nem magyar gyártmányú gépet — éppen a földterületek nagysága, s netán az olcsóbb munkaerő miatt is — nálunk próbálnak ki, tehát itt Magyarországon minden újdonságról időben tudunk. Mindez jellemzi az oktatás színvonalát, naprakészségét. Tegyük hozzá: a legfontosabb nyugati és keleti szakirodalom rendelkezésünkre áll, felsorolni is hosz- szú lenne, hányféle, fajta folyóiratból tájékozódhattunk, tanulhattunk. Nem lebecsülendő — sőt nagyon fontos! — hogy a főiskola műszaki apparátusa szervizfeladatokat is ellát, amelynek mi részesei vagyunk. — Kutató, friss tudással munkahelyi elfogultság nélkül milyennek látják — itt és most — a magyar mező- gazdaságot? Miért termel — viszonylagosan — drágán mezőgazdaságunk? Hákli Tibor: — Kerülni szeretném a rossz látszatot, hogy lám a tojáshéj a fenekemen van, mint kezdő — legalábbis remélem — üzemmérnöknek, s már kritizálok is. Csak azt mondom el, amit láttam, tapasztaltam. Kérdezte, hát mondom: a drága gépekkel vétek olyan szervezetlenül dolgoztatni, ahogy ezt sok helyen teszik. Csépi József: — Többmilliós gépekre néha úgy tesznek embereket, mintha csak egy biciklit adnának alájuk. Ez persze — egyelőre — kényszerpálya. Körmendi Zoltán: — Manapság sűrűn hallunk az egészséges életmódról, a megelőzésről. Nos, a gépeknek is megvan, vagy megvolna a maguk egészséges életmódja. A preventió a gépek világában is nagyon fontos. Mondjam tovább a „sánta hasonlatot?” A megelőzés olcsóbb, mint a „kórházi ágy”. Hákli Tibor: — Már-már legendás a mezőgazdasági gépészek körében, hogy mi vagyunk a főkönyvelők „mumusai”. Ti mindig csak pénzt kértek a gépeitekre, ti csak viszitek a pénzt! — mondják ránk a főkönyvelők. Talán igaz: a gépek megelőző karbantartása tényleg sokba kerül, — de korántsem annyiba, mint a „lerobbant” géppark felújítása vagy kicserélése. A mező- gazdasági gépészek csak akkor tudják hozni a pénzt, ha korszerű, üzembiztos gépek állnak rendelkezésükre. Ez már innen a „pálya széléről” is világosan látszik. Csépi József: — Igen sok feltáratlan belső tartaléka van még a mezőgazdasági gépészetnek. Hihetetlenül sok pénzt jelentene az üzem- és kenőanyaggal való fokozottabb takarékoskodás is. A gyári technológiák pontosabb betartása nagyban segítené az olcsóbb termelést. — Ki, merre, államvizsga után? Hákli Tibor: — Én visszamegyek a té- eszembe, ahonnan jöttem, Rétságba. Kis tsz, mindösz- sze 2300 hektáros, de nincs különösebb okuk az ottaniaknak a panaszra. Körmendi Zoltán: — Valószínűleg a mezőtúri Dózsa Mezőgazdasági Szak- középiskolában leszek szaktanár, s továbbtanulok a gödöllői agráregyetem szaktanárképző intézetében. Csépi József: — Hazamegyek. — Köszönöm a beszélgetést. Tiszai Lajos TALLÓZÁS Régi május elsejék A II. Internacionálé alakuló kongresszusa 1889-ben R. F. Lavigne francia küldött javaslatára határozattá emelte, hogy a munkások minden országban és minden városban egyidejűleg, egy meghatározott napon követeljék a 8 órás munkanap bevezetését. A nap kiválasztását az 1886-os chicagói véres események emléke döntötte el, de a május elseje mellett szólt az európai munkásság egyik legkorábbi megmozdulásának — 1531. május 1. Lucca — ténye is. A II. Internacionálé felhívása nyomán már 1890-ben a munkásság százezrei vettek részt május elseji felvonulásokon, gyűléseken. Hazánkban is 1890-ben ünnepelték meg először május elsejét. A budapesti Városligetben rendezett nagygyűlésen csaknem százezren vettek részt. A vidéki városokban, a nagyobb falvakban még abban az évben, vagy egy-két-három esztendővel később tartották meg először a nemzetközi munkásmozgalom ünnepét. Érdekes és sokat mond a korabeli viszonyokról. hogv a fővárosban a hatóságok csak 1899-ben engedélyezték először a május elsejei felvonulást, — ekkor vidéken már szinte hagyományossá vált a forradalmi demonstráció e formája. Szűkebb hazánkban Kunszentmár- tonhoz kötődik az első. szó szerint is harcos május elseje. 1890-ben a kunszentmártoni földmunkások és szegényparasztok elhatározták, hogv újjászervezik a Munkás Olvasó Kört, — amikor is eljutott a Körös partjára a II. Internacionálé felhívása. Tudnunk kell, hogy a Munkás Olvasó Kör tulajdonképpen forradalmi pártprogramot takart — például a földosztás követelése is jelszava volt! — így rögtön elhatározták a május elsejei tömegtüntetés megszervezését. Elevenen élt még ugyanis az Ipacs János vezette 1881-es néplázadás emléke. A nincstelen földművesek és napszámosok hatalmukba kerítették a városházát, és saját választott vezetőiket jelölték a tanácsba, így Ipacs Jánost is. A lázadást elfojtották, közel négyszáz embert letartóztattak. Minden hiába — ahogy a forradalmi megmozdulások történetében lenni szokott — néhány évvel később, 1890-ben, éppen május elsejéhez kapcsolódva, újult erővel lángoltak fel a bérharcok. A Munkás Olvasó Kör május elsejei röplapjai egyenesen a „szövetkezeti gazdászatra” szólították fel a környék szegényeit. A falvakban a május elsejei ünnepségek jelszavai közé felvették a nincsteleneket sújtó aratási szerződések megváltoztatását is. Cibakházán, Tiszasason, Tiszaföldváron, Rá- kóczifalván és máshol a környéken igen erős volt a Várkon.vi István vezette „független szociáldemokraták” hatása. A hatóságok néhány éven keresztül tehetetlenek voltak a futótűzként terjedő mozgalommal szemben, intézkedéseik jobbára arra szorítkoztak, hogy idegen anyanyelvű katonaságot vezényeltek a május elsejét megelőző napokban a „legfertőzöttebb” területekre. így sem sikerült megakadályozni a tömegtüntetéseket, „a katonák nem avatkoztak be kellő eréllyel a zavargók ellen” — panaszolta például 1897-ben a tisza- földvári főszolgabíró. Mezőtúron 1898-ban rendezték meg először az MSZDP vezetésével a május elsejei tüntetést, a szervezett földmunkások magasabb béreket követeltek, majd amikor követeléseiket elutasították, sztrájkba léptek. 1899-ben „Vörös zászlók alatt tartották ünnepségüket a mezőtúri nincstelenek” — olvashatjuk a korabeli újságban. Érdekes és figyelemre méltó, hogy Szolnokon — ahol 1891-ben tartottak először május elsejei ünnepséget — a nemzetközi munkásmozgalom jeles napja mennyire Damjanich vörös- sipkásaihoz, általában 1848—49 forradalmi szelleméhez kötődött. A május elsejei felvonulások egyik állomása még 1910-ben is a Szabadság téri Honvéd-emlékmű volt. A MÁV- műhely, a Gőzfűrészek RT. és más üzemek, gyárak munkásaiból álló „menet” a Marseillaise-t énekelve útba ejtette a Tisza-hídnál lévő emlékművet, ahol forradalmi verseket hallgattak meg. Ezek a „kettős március 15-ödikék” — ahogy ezeket a politikai ünnepeket a szolnokiak nevezték — a hatóságok orra előtt a legforradalmibb célkitűzéseket hordozták, éltették. Ezzel nagyjából tisztában volt a korabeli kormányzat is, hiszen a szolnoki május elsejékre rendszerint a városba rendelték a budapesti 32. gyalogezred első századát, a gyulai 2. gyalogezredet és a 10. huszárezred egy-két századát. Jól sejtették — gyanújukat éppen az 1918—19-es események bizonyították —, hogy a szolnoki 68-as gyalogezred legénysége „mételyezett” a szociális „követelődzőkkel szimpatizáns”. Az első világháború tovább élezte az osztályellentéteket, fokozta a tömegek nyomorúságát, így forradal- miságát is. Az ünnepségeken, gyűléseken már nemcsak a munkás-nemzetköziségről, a szocialista politikai célokról volt szó, hanem a háborúról is. A tömegek már a világháború kitörése előtt megérezték a közelgő katasztrófát. A szolnoki munkásság 1913-as ünnepségen — a hatósági feljegyzések több ezres tömegről adnak hírt — a háború elleni tiltakozás volt a középpontban. Ezzel egyidőben Túrkevén a karhatalom oszlatta fel a háborúellenes tömeg- tüntetést. Jászberényben több ezer ember vonult fel. „Jogot, nem háborút!” — hirdették a felvonulók vitte feliratok. Mezőtúron háromszáz nő vonult a városháza elé: „Nem ágyu- tölteléknek neveltük a fiainkat!’’ — hangoztatták. 1913. május elsején háborúellenes tömegtüntetések voltak Törökszentmiklóson, Kisújszálláson és Karcagon is. A magyar munkásmozgalom legdrámaibb május elsejei ünnepsége Szolnokhoz kötődik. 1919-ben az első szabad május elsején a felvonuló munkások egyenesen a frontra mentek. A honvédő kiáltás itt volt a legerősebb — az ágyudörgés. puskaropogás közepette — „Védjük meg a Tiszát! T. L.
