Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-31 / 127. szám

1986. MÁJUS 31. Irodalom, művészet 9 Szilágyi Ákos: r O Ó boldog napok, kik a mechanikus órák apró fogaskerekei közül gurultok ki, s a számlapon eltűntöli nyomtalan, boldog napok, ugrabugráló görögdinnyék, dlidorodik a kenderzsák átvetve az idő vállain, gyerünk! boldog napok, mint az öt ujjamon átsüt rajtatok a nap, ó boldog napok, falánk, együgyű lények, fülem félreálló hasatokra tapasztom, éjjel, s boldog emésztésetek hallgatom Lap a Faunok című sorozatból Sokol (részlet) Irodalmi oldalpárunk képeit Szabados Árpád grafikáiból válogattuk Bába Mihály: Yárva várt pihenés ettenetes hetem volt. A negyedév hajrája. Pénteken már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Csak az vigasztalt, hogy szombaton ki­megyek a Kőérberekbe, a kis viskómba, és kipihenem maga­mat. Késő délután értem ki. Fe­leségem gulyásvacsorával várt. és egy üveg borral. Ledobtam a cuccot. — Én is hoztam egy üveg bort — mondtam a feleségemnek. — Jó lesz holnapra. Hanem most ide azt a vacsorát, és be az ágy­ba. De külön alszom, mert olyan fáradt vagyok, hogy a kisujja- mat is alig bírom felemelni. Jót kacagtunk mindketten. A gulyás ízletes volt, pikáns csí­pős, leöblítettem az üveg borral, aztán a kis tábori ágyunkra so­dortam a feleségemet. De, iste­nem, mondom, olyan hamar és olyan mélyen elaludtam, hogy csak másnap tíz óra tájban éb­redtem fel a rettenetes ajtóve­résre. — Ki az ördög lehet ez? — ugrottam ki az ágyból, s majd­nem meztelenül nyitottam ajtót — Vegyél magadra valamit — nevetett a feleségem —, kalim­pál a harangütőd. Hátha egy csi­nos nő áll ott, és elkapja. Gatyába bújtam, feleségem pongyolába. — Ki az? Megyek már! — ki­áltottam ki. Erre egy mélyen dörmögő, ka­cagásba fulladó hang válaszolt. — A hétalvó szentségeteket, mi ez? Hát így várjátok a briga- dérost? Elsápadtam. Kozák! Mit keres itt ez a haspók? Ki hívta meg? A feleségem? Hirtelen szélesre tártam az ajtót, és kiléptem a párás vasárnapi fénybe. Hunyo­rogtam. Előttem Kozák vigyor­gott meg az egérarcú, kis dundi, nagy fenekű felesége és a nyur­ga lányuk. — Hej, te, csak nem most éb­redtetek? Vagy tán etye-petyéz- tetek? — kacagott a vén kujon. — Ebben a hőségben? És dél­előtt? Nahát. . . — Üljetek már le itt a veran­dán — invitáltam őket beljebb. Rögtön jön a feleségem is. Kuncogva, kacagva leteleped­tek. Kijött a feleségem, üdvözöl­te őket, aztán el is tűnt, hogy kávét csináljon, hűsítőt hozzon. — A legjobb hűsítő a bor — bólogatott Kozák. — Igazad van — mondtam, és már hoztam is a behűtött bort. Kozákné szabadkozott, valamit arról dünnyögött, hogy nem za­varnak sokáig, mennek tovább, mert a férje még két barátját akarja meglátogatni. Negyedóra múlva a kertben nyüzsögtek .szedték a málnát, az egrest a szatyraikba. Bánom is én, gondoltam, csak menjenek gyorsan tovább, mert fuccs a pi­henésemnek. Dél elmúlt, mire elköszöntek Rögtön lefeküdtem. Ebédelni sem volt kedvem. Már éppen el- szenderegtem, amikor a, sógorék öccse köszönt be az ajtón. Sze­rencsére csak a feleségével jött S nem maradtak sokáig. Ettek, ittak és elmentek. Még vissza sem feküdtem, amikor Juciék, a feleségem barátnője és népes családja viharzott be. — Olyan csodálatos az idő — csicseregte Juci —, hogy kisza­ladtunk meglátogatni bennete­ket. Hogy ne unatkozzatok sze­génykéim. Józsikám — fordult a férjéhez — vegyed már elő azt a bort. Csak poharakat hozzatok. Vittem a poharakat. A felesé­gem közben meg súgja, hogy már nem tudja őket mivel meg­kínálni, hiszen a sóspálcikák is elfogytak. Legyintettem. A második pohár bor után megnézték a kertet, közben le­taposták az ágyásokat, levágtak négy szép szál rózsát, amit ed­dig úgy óvtam, mint a szemem fényét. Káromkodni szerettem volna, de csak annyit dünnyög- tem: — Vigyétek csak, van itt elég! Motorzúgásra lettem figyelmes. Kariék futottak be. Amolyan fő­nökféle, szóval a felettesem, nyá­jasan invitáltam be a verandá­ra, és újabb poharakat tettem az asztalra. Valamiről beszélget­tünk, de nem tudom, miről. Majdnem elaludtam ültömben Szerencsére a feleségem rám szólt, hogy mutassam meg ezt a fát, vagy azt a bokrot, járjunk egyet a kertben. Azt hitte, ettől elmúlik a fáradtságom. Kariék kitarisznyáztak, amikor a korábban érkező Juciék elkö­szöntek. — Legközelebb szalonnát ho­zunk, isteni lesz itt sütni — nyújtózkodott kéjesen. Ettek, ittak, kínáltak bennün­ket is, de nekem egy falat sem ment volna le a torkomon. Fog­tam a metszőollót, a kert végébe mentem, és metszegettem a sző­lőt. Közben arra gondoltam, hogy eladom ezt a telket, és olyan messze veszek másikat, hogy senki se tudjon váratlanul betoppanni hozzánk. — Miért nem jössz a vendége­idhez — sziszegte feleségem, amikor rám talált. — Mit kezd­jek velük? Kávéval sem tudom megkínálni őket, elfogyott. — Megyek — dünnyögtem mérgesen. A verandán üresen ásítoztak a poharak, már szódavíz sem volt. Kari arról fecsegett, hogy hama­rosan külföldre utazik hivatalo­san, és viszi a feleségét is. — Megbundáztam — kacagott — Nevet is találtunk a gyerek­nek. Csak napidíjat nem kaphat. De annyi baj legyen. Szóval, sze­mesnek kell lenni. — Mi van a telketekkel? — zökkentettem ki lerendezéséből — A telekkel? — Semmi! Egész héten kint vagyunk. De vasárnap nem! — Miért? — meredtem rá. — Na hallod, csak nem vagyok bolond. Reggeltől estig nem hagytak nyugton bennünket. Mindig jött valaki, enni, inni, dumálni. Akkor aztán elhatároz­tam, hogy vasárnap nem teszem be a lábamat a telekre. Ne néz­zenek engem bolondnak — ka­cagott. nap már a fák he­A i gyére ült, amikor el­köszöntek. Lezökken tem a verandalépcső­re, nevettem, kacag­tam, káromkodtam. Százszor fá­radtabbnak éreztem magamat mint szombaton délben az egy­heti hajrá után. Feleségem át­ölelte a vállamat. — Na gyere, kedves, induljunk mi is, majd otthon kipihenjük magunkat. Katkó István: Derelye Amikor beálltam inasnak a vasgyárba, megtudtam, hogy minden délben nekem kell ebé­det hozni Buczik öntőmester úrnak. Ezt a kötelességet alaposan megmagyarázta inaséletem más­napján Buczik úr. — Tudod, merre van a Zász­lóalj utca? — kérdezte, húsos tokás arcát felém fordítva. Bólintottam. —< Tizenkettőre itt legyél.— szólt kurtán, és kezembe nyo­mott egy alumínium éthordót amelyben megzörrentek az edé­nyek. Jókedvvel bandukoltam a pa­lánk mellett, a Temető utcai grundon kényelmesen lehevered- tem a fűre, harci dalt tam-tamol- tam egy lyukas fazék tetején. majd, iszkiri, loholtam a mester lakására. A mesterné átvette tőlem az éthordót. Csinos, ondolált hajú nőszemély volt. — Te vagy az új inas? — mo­solygott, és én kíváncsian beku­kucskáltam félig nyitott pongyo­lájába. A konyhából zsíros illatok szállingóztak a gangra, orrom cimpája megremegett. — Óvatosan vidd, nehogy ki­boruljon — mondta az asszony és én elindultam vissza a gyárba. A sarkon túljutva körülnéz­tem, és gyorsan felemeltem az éthordó tetejét. A legfelső alu­mínium edényben lekváros de­relye gőzölgött. Ügy sincs meg­számolva — gondoltam, és be­kaptam egyet. A grundon leültem egy kőda­rabra. Vajon hány darab lehet benne? — tűnődtem, majd meg­számláltam egyenként a prézli- vel borított derelyéket. Negyven­négy darab volt. Lenyaltam a prézlit az ujjamról, azután vadul nekiestem. Egy... kettő.. . há­rom. .. Tízet megettem, egy szempillantás alatt. — Jó étvágyad van — szólt ebben a pillanatban valaki a há­tam mögött. Egy toprongyos csavargó volt kezében faragott fűzfavessző. — Adhatnál nekem is! — nézett rám szigorúan, és megsuhintotta a vesszőt. — Tessék parancsolni — felel­tem ijedten, és a koldus moso­lyogva nekilátott a falatozásnak Már alig volt az edényben né­hány darab. Könyörögni kezd­tem, hogy hagyjon valamit. — Jól van — törülte meg a száját a koldus, és köszönés nél­kül továbbállt. Tizenkettő előtt beértem a gyárba. Szerencsémre az öntő­irodában csak a száraz képű, so­vány írnok körmölt. — Tedd le az íróasztalra — mondta. Megkönnyebbülten siettem ki a műhelybe, de ahogy az üvegaj­tón keresztül visszatekintettem láttam, hogy az írnok is feleme­li az éthordó tetejét, és zsupsz, egy kövér derelye eltűnt a szá­jában. Szent ég! — gondoltam, sem­mi sem marad Buczik úrnak. Negyedóra múlva hívattak be az irodába. Az öntőmester se szó, se beszéd, egy csattanós po­font kent az arcomra. — Szereted a derelyét? — kér­dezte kivörösödött arccal. Bűn­bánóan bólintottam. —• Tessék, zabálj! — paran­csolt rám. Ha már összefogdos- tad azzal a mocskos kezeddel. Láttam, hogy a bitang írnok alig tudja visszatartani a neve­tését. — De mester úr — szabadkoz­tam, mire az újból rám ordított, hogy egyem csak meg. — Most pedig a te költségeden megebédelek, öcsém — szólt, és vette a kalapját. Így történt a derelyelakmáro- zás. Hanem egy kissé sokba ke­rült, mert Buczik úr háromheti inaskeresetemet vonta le. Biztos, hogy legalább két korsó sört is hozzászámolt... Horgas Béla: Szonett talán, és ujjra húzható, törékeny teste héj, a tél tüzét, a fagy-tanyát mint táltos rúgja szét, patái dobajában ágyúszó. Alvó kertek fáit keltó madár trilláját tákolom, táncát szeresd, mert dallamában a játékszerek bohóctréfája értelmet talál. Gyűrű-gyűszű-tűfény­foszlány szonett világszakadék kénköve felett lengő pamutszál, pillanathajó Ha számra veszlek, válaszul mit adsz, nem harsonát, de legalább vigaszt viharzó éjben is meghaílbatót. Összeállította: Békasy Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents