Szolnok Megyei Néplap, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-03 / 78. szám
1986. ÁPRILIS 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Búcsú nélkül indul! a frontra Beszélgetés Nyfkolaf Zabelklnnol A Mezőgép cibakház! özemében teljesítették az első negyedévi megrendeléseket, az AZU—104 típusú adapterből a csehszlovák pa rtnernek százötvenet szállítottak (T. Z.) Taxi...! Gyalog megyek! Fegyverszünet vagy békekötés? Mozaik a taxisháborúból — Mondja, van valami elképzelése arról, hogy lehet veszteséges a taxis tevékenység a Volánnál? —fordulok a vezetőhöz, miután a szolnoki vasútállomás előtt beülök a taxijába, s bemondom a szerkesztőség címét. Magántaxis, Wartburggal. Foglaltra állítja az órát, rutinosam indít, s csak aztán válaszol. — Nézze, uram! Ez a Volán dolga, a Volán baja. Annyit mindenesetre tudok, hogy a taxizást csak nehezen lehet olyan rosszul csinálni, hogv ne hozzon hasznot. Meg lehet belőle élni, nekem elhiheti! — állítja határozottan. — Mégis, mennyi jön ösz- sze havonta? — próbálom megtudni. Mintha csak sziklából akarnék vizet fakasztani. Ígérhetek diszkréciót, bármit, hiába. Fékez a szerkesztőség előtt, majd pontosan visszaad az ötvenesből, nem fogad el borravalót. Óvatos. Biztosan én is az lennék a helyében. Ha sietünk valahová, vagy ha rossz az idő, esetleg egyszerűen csak elfáradtunk út közben, milyen magától értetődő a mozdulat: intünk egy arra járó, szabad taxinak. Szövtaxi, maszek, vagy a Volán kocsijai — az utasnak adott pillanatban tulajdonképpen mindegy, csak legyen. Megszoktuk, valljuk be őszintén, hogy kívánságainkat a megyében három taxisszervezet lesi. Hogy a három szektor (állami vállalat, szövetkezet, kisipar) együttéléséből a békésnek tűnő felszín alatt annyi feszültség keletkezik, azt — szerencsére! — mi, utasok, nem érzékeljük. Veszteség — de hogyan? Az utóbbi időben több forrásból is hallottuk: a Jász- kun Volán Vállalat taxis tevékenysége veszteséges. Maguk a vállalat vezetői is elmondták ezt, több helyen. A kívülálló számára ez nyilvánvalóan furcsa, hiszen a taxizást mindig is „pénzes” szakmának, afféle kincses- bányának tartottuk. Hogyan lehet hát ráfizetéses a Volán-taxi? Ezzel a kérdéssel jelentkeztem be telefonon dr. Márton Ágostonhoz, a Jászkun Volán forgalmi és kereskedelmi igazgatóhelyetteséhez. — Az elmúlt esztendőben 20,7 millió forint volt e tevékenységi kör bevétele — mondja immár élőszóban, pár nappal később — s 1,8 milliós ráfizetéssel zártunk. Ez 8,7 százalékos veszteségráta, a tavalyi 4,5—5 százalékkal szemben. A tendencia tehát, a jelenlegi viszonyok között, nyilvánvalóan emelkedő. — Mit ért „jelenlegi viszonyok” alatt? — Mi a megyében összesen 46 személygépkocsit üzemeltetünk taxiként. Ebből 31 dolgozik Szolnokon, a többi a karcagi, a jászberényi és a mezőtúri üzemegységnél. A Szerződéses feltételekről a beszélgetés során kiderül, hogy állandó viták tárgya a vállalat és a taxisok között. Abban ugyanis megállapítanak egy kötelező havi minimum kilométermennyiséget, amit teljesíteni kell, s meghatározzák az ehhez felhasználható fenntartási költségeket; üzemanyagot, alkatrészt és munkabért. Ezek figyelembe vételével, a havi forgalom után, egy sávos rendszer szerint a gépkocsivezető meghatározott összeget befizet a vállalathoz. A kocsi régi, elöregedett, egyre nőnek a fennGépkocsiparkunk fele nullára amortizálódott. Ez nálunk nem pusztán közgazdasági lefutást jelent, hanem 180 —200 ezer megtett kilométert, sőt ennél többet is. Ezek a kocsik ténylegesen is elhasználódtak, fenntartásuk nyilván drágább, mint a jó állapotban levőké. — Ezt a gondot a szerződéses üzemeltetési mód sem oldhatja meg? — vetem közbe. — Ez a forma kedvezőbb mint a hagyományos ... — Nem! Ugyanis van egy alapvető hátrányunk, ami eleve kizárja a verseny- képességünket: mi jelenleg mintegy 20—22 százalékkal olcsóbbak vagyunk, mint a Szövtaxi és a magántaxisok. Alapvetően ez okozza a ráfizetésünket! Mi ugyanis nem kaptuk meg a tarifa- emelési lehetőséget. (Később nem okoz semmiféle nehézséget a különbség kiderítése. A volá- nos taxik órái 6 forint alapdíjról indulnak, míg a szövetkezetieké és a magánfuvarozóké 8 forintról; az egységdíj 372 méteredként) két forint, míg a Szövtaxi- nál 296 méterenként; a várakozási díj a Volánnál egy forint percenként, míg a többinél a duplája.) tartási költségei, a taxis befizetés csökkentését kéri. Akkor viszont növekszik a vállalati veszteség a tevékenységen. Ördögi kör. Kilépve a Jászkun Volán központi irodaházából, sikerül elcsípnem egy taxijukat, ami visszavisz a városba. Út közben a gépkocsivezetőt kérdezem — óvatos visszafogottsággal. — Tudja, hogy maguk veszteséget termelnek a vállalatnak? — Kérdésem hallatán alaposan bedurran”: — Igen, hallottunk róla. mondták nekünk is. Csak azt mondja meg nekem, hogy én befizetek havonta vagy 17 ezret tisztán a cégnek, és fenntartom a kocsit, hogy lehet ebből veszteséget kihozni? Magyarázza el nekem, mert én nem értem! Én sem értem, megmagyarázni pedig — a rendelkezésemre álló ismeretek alapján —, még kevésbé tudom. Felhívom hát telefonon Petykó Mihály gazdasági igazgatóh ely ettest. — Nézze, nem kulcskérdés nálunk a taxi, hiszen a tevékenység árbevétele mindössze a két százalékát adja a vállalati összárbevételnek. A mi igazi gondunk ebben a kérdésben az, hogy miért nem lehetünk a piacon egyenlő feltételekkel! Ha megkapnánk az engedélyt az ár emelésére, akkor sem vennénk igénybe a teljes 20 százalékos lehetőséget, hanem annak csak egy részét, hogy kis nyereséggel, még mindig olcsóbbak tudunk maradni, mint a többiek. — És mekkora vállalati általános költségek terhelik a taxitevékenységüket? Mennyiben hat ez a nyereségükre? — Nem fő kérdés — oszlatja el az igazgatóhelyettes a kíváncsiságomat. — Minden száz forint bevételt 12 forint vállalati általános terhel. Nem ez viszi el a nyereséget! Az alacsony tarifák a fő gondjaink. Ha ez változik, mi is nyereségesek leszünk. Droszt vagy nem droszt? Régóta folyik már a taxisok között a drosztháború. E háború első szakaszáról lapunk is beszámolt. (Droszt- nak nevezik a szakmában a taxivárakozásra kiképezett felfestett területet.!- A háborút az robbantotta ki, hogy a magánfuvarozás engedélyezése után megjelentek a magántaxisok és használni kezdték a drosztokat. amelyeket a Volán alakított ki, még korábban. Dr. Márton Ágoston drosztügyben mondott valami igazán figyelemre méltót, amivel mi utasok. csak egyetérthetünk: használják ugyan közösen ezeket, de a taxik váljanak szét; parkoljon külön a Volán, de külön a magán- és a Szövtaxi is. Az utas hadd tudjon választani! Mert mi a jelenlegi rend? A taxik érkezési sorrendben, vegyesen állnak, s az utas kötve van e sorrendhez. Egy szerda délelőtt a Kossuth téren, a Múzeum előtti droszton. A sorban elöl két magántaxi, s lesak utánuk egy — olcsóbb! — volános. Azt választom. A másik kettő maid elnyel- a tekintetével. Mit tegyek; én jobban szeretek olcsóbban, Ladával utazni. S az utas én vagyok! L. Murányi László Nyikolaj Zabeikin, a.. No- vosztyi Sajtóügynökség magyarországi irodájának vezetője. Több alkalommal töltött már hosszabb-rövidebb időt Magyarországon. Volt alkalma megismerni, megérteni ezt azt országot. Munkája során nyomon követhette az elmúlt negyvenegy év fejlődését. Személyes sorsának alakulásában a véletlenek folytán Magyarországnak mindig jutott szerep. Hazánk felszabadulásának közelgő évfordulója alkalmából erről a kapcsolatról, magyarországi emlékeiről beszélgettünk Budapesten véle. — Nagyon közeli kapcsolatba kerültem a magyarokkal — emlékezik vissza Nyikolaj Zabeikin. — Ügy alakult, hogy a munkában eltöltött éveimnek csaknem fele Magyarországhoz fűződik. Ebben persze nagy szerepe van a véletlennek, hiszen amikor 1951-ben elvégeztem a Nemzetközi Kapcsolatok Főiskoláját, az angol nyelvterülettel pontosabban az Amerikai Egyesült Államokkal foglalkoztam részletesebben. Aztán az ötvenes években kerültem Magyarországra. Akkoliban jószerével semmit sem tudtam az országról, csak háborús emlékeim voltak. Nyikolaj Zabeikin nyugodt, higgadt, azt is mondhatnák, zárkózott ember. Noha a háborúban szerzett érdemeiért megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést, nem szívesen beszél azokról a nehéz évekről. — Nem szeretek emlékezni — mondta — mert szívemben semmit sem feledtem azóta. Mégis a múlt felé indulunk. Ha már nem is a háború utáni kísértő álmokból riadó félelemmel, de emlékezünk. Nyikolaj Zabeikin az Uraiban, Cseljabinszkban járt energetikai technikuba. Apja a környéken volt bányász. Szülei négy gyermeket nevelték. Szeretteitől nem köszönt el. búcsú nélkül indult a frontra. — Az érettségit még letettem, de az oklevelet már nem kaptam meg, a háború kitört, sokadmagammal jeA Ragó Antal nevét viselő karcagi szakmunkásképző intézet kollégiumában az egyik félreeső szobácska falán képek lógnak. Akvarel- lek, olajjal és temperával készült festmények: az Alföld, a Hortobágy és a Nagykunság egy-egy szeletnyi táját megörökítő színes — kedvesen ismerős és mégis a múltba vesző életformát tükröző — képek. Gémeskút öregtanya, birkanyáj, és a szilaj szürkék vontatta hétökrös szekér; a volt betyárok és a nehéz paraszti élet küszködésekkel teli, ma már szabadnak és idillinek tetsző világa köszönt ránk a festményekről. És még valami: a régi karcagi utcák és zugok képei: a Pernyés- és a Fan-zug kicsi házaival, a Györffy István és a Kálvin utca, az Ókatolikus temető: amit így nemsokára unokáink, de talán már mi magunk sem fogunk látni. A tájhoz való kötődés, a szeretet sugárzik a tehetséggel; műgonddal «megfestett képekről, s az eltűnőben levő régi pontos és hiteles megörökítésének vágya. Pedig készítőjük, alkotójuk hegyvidékről elszármazott ember: Kormos Ambrus, a miskolci születésű amatőr festő. Festészetében csak foglalkozása másságát tükrözi az amatőr szó, a Karcagi Györffy István Általános Iskola igazgatója az alföldi piktúra legjobb és legnemesebb hagyományait örökítette át képeiben. Ez a lentkeztem a hadseregbe. Az iskolából egyenesen az állomásra mentünk. Édesanyámnak nem is szóltam, csak később tudta meg, amikor értesült róla, rohant a vasúthoz, de addigra mi már messze jártunk. Nem akartam fájdalmat okozni neki, ezért aztán egy évig még levelet sem írtam. Fiatal fejjel azt hittem, ha nem tud rólam, könnyebben elviseli, ha nem férek vissza. Butaság volt. tudom, de neki akartam ezzel segíteni. A konok ifjú hamarosan ütegparancsnofc lesz. A 3. Ukrán front főhadnagya megkapja a Honvédő Háború Érdemrend első fokozatát. A harcok férfivá edzik, de a háború borzalmai, az értelmetlenség és a kegyetlenség közt őrlődve válik olyan emberré aki szeretne végleg leszámolni a háborúval. Pedig a legjobb barát elvesztése, a „barna pestis” kétségbeesett őrjöngő brutalitásának élménye csak eztán következik. — Valamennyien fiatalok voltunk — mondja — sokan elestek közülünk, de amikor a legjobb barátom meghalt, tudtam, nagyon nehéz feladat vár rám. Viktor feleségét a háború után kerestem föl, ma is tisztán fel tudom idézni életem legfájdalmasabb beszélgetését. A háborút megjárt ember mindegyike hordoz magában, egy-egy emléket, amiről végképp hallgatni szeretne. Nvi- koiai Zabeikin a barát feleségének nem is mondta el élete legmegrázóbb háborús élményét. Ennyi év után is nehezülő szavakkal szól róla: — A budapesti gyűrűből kitört néhány német harckocsi a Balaton irányába — kezdi. — Veréb faluban találtak egy szovjet egészség- ügyi csoportot. Húsz szovjet sebesült katona és egv 18 éves ápolónő volt itt. Varja Ivolgina. A harcképtelen katonák nem tudtak ellenállni a harckocsiknak. A németek összeszedték a sebesülteket és esy falubeli kovácsmű- helyben kalapáccsal agyonverték őket. Pár óráig kiállítás az első önálló bemutatkozást jelentette; persze az itt látható képek egy része már szerepelt másokkal közös tárlaton, az elmúlt évi amatőr alkotótábor kiállításán. A krónikás a titok közelébe igyekszik férkőzni. Tudja, mit jelent az az összetétel: alkotó értelmiségi. Elsősorban tudós lehet vagy művész, olyan szakember, aki valami megfoghatatlan belső késztetéssel igyekszik választott hivatásában a napi feladatok megoldásnál többet adni. De hogyan lehet egy olyan ember titkát megfejteni, aki tanítóból nem kevés megpróbáltatás árán lett biológia-földrajz- majd pedagógia szakos tanár; aki igazgatóként huszonöt éve dolgozik feszített tempóban az iskoláért, s aki emellett teljes természetességgel talált rá a nem tanult kifejezési formára, a festészetre, amivel kerek és egész, harmonikus lett az élete. Hol van a titok? Talán a Miskolci Tanítóképző Intézetben kell keresni, ahol Remete Mártontól és Reineccer Ferenctől a rajzkészség elemeit tanulta meg? Vagy a bánhorváti fiatal tanító és a helybéli református pap — aki a nagybányai festőiskolában tanult — barátságához. kapcsolatához kellene visszanyúlni? Va.gy a berekfürdői iskolához, ahol a gyerekekkel együtt készültek az agyagból készült tartották csak a falut, én a felmentő csapatokkal érkeztem. Láttam ezeket a szétroncsolt emberi testeket. Borzasztó volt. A helybeliek temették el a halottakat, emlékmű tövében nyugszanak, de az az értelmetlen kegyetlenség ma is fájdalommal tölt el. A hadba induló katona még nem tudta, mi vár rá. Azt mondja: — Lelkesedéssel mentünk a haza védelmére. Előre senki sem gondolt arra, hogy milyen áldozatokba kerül mindez. Visz- szagondolva, hihetetlen nehézségeket küzdöttünk le. Nem akarok most újságízű mondatokat megfogalmazni, de a szovjet nép zöme közvetlenül vagy közvetve hasonlóan borzalmas élményen ment át és a szívén viseli, nehogy megismétlődhessen, gyermekeinknek ne kelljen átélnie. A gondolat még a magyar- országi harcok idején érlelődött meg Nyikolaj Zabelkin- ben. Az apró jelekből olvasni tudó ember akkor eszmélt rá, hogy a háború mennyire ellentétes az emberek alapvető érdekével. A verébi lakosok néma döbbenetéből. a tiszai átkeléskor szerzett első találkozásból következtethetett erre — Átkelés közben kigyulladt egy lő'szerszállító teherautónk. Elképzelhető, hogy ha a Katyusák rakétáival megrakott jármű felrobban, milyen katasztrófát - idézhe- tet volna elő. Szerencsére erre nem ikerült sor. Honnan jöttek nem tudom, de három magyar parasztember is segített eloltani a tüzet. Amikor elvonultunk mellettük, integettek utánunk. Én a Tiszánál találkoztam magyarokkal először. Itt hallottam először magyar szót, s az ékkor szerzett tapasztalatok egy életre szólóan meghatározták véleményemet az itt élő emberekről. Mert az első találkozás — tartják felénk — olyan, mint az első szerelem: emlékét mindig megőrzi és örömmel gondol vissza rá az ember. Szőke György domborművek, szemléltető kéregtérképek ? Vagy a Györffy és Kántor családdal való kapcsolatban kereshető a titok? A krónikás nem találta meg az egyértelmű választ. Bizonyára mindez együtt hatott abban, hogy Kormos Ambrus — a rajzot soha nem csak ács és asztalos szakmunkástanulóknak szakrajzot tanító — tanárfestő lett, az enyészetnek ítélt karcagi tanyák, a Tisza és a Kákát ér partján a nádas festője. Akinek mindennapi fáradságát az a lelki felüdülés oldja fel, ha hazafelé sétálva a félig készen rá váró képről gondolkodik, akitől hiába kérdik az ismerősök: hogy van erre időd — mert ez nem idő, hanem mondanivaló kérdése. S hogy aki — a gyerekek esztétikus környezetben legyenek, s magától értetődő természetességgel nevelődjenek rá a szépre — az új iskolaépület szaktantermeinek falát is ízléssel és szaktudással maga dekorálta, festette. A krónikás mégis rátalált, a megfejtésre: Kormos Ambrus. a tehetséges gyerekeket útnak indító tanár; az isko- lafalat megfestő, igazgató; a karcagiakat a szépség befogadására késztető képzőművész a szépség igézetében élő alkotó ember életszereié tét adja át nekünk: a képeit nosztalgiásan bús érzésekkel. mégis örömtelin szemlélőknek. — bálint — Ki érti? A szépség igézetében Kormos Ambrus titkai
