Szolnok Megyei Néplap, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-12 / 86. szám

8

Irodalom» művészet

1986. ÁPRILIS 12.

P

ilisvörösvár felől ha az ember felmegy a hegyekbe, és eléri a csúcsot, egy fennsíkszerű, nagy teknőt lát, köröskörül erdővel borítva. A völgy egyik-másik oldalán pár házból álló települések vannak. Egyébként egy teljesen zárt világ fogad. Nem vezet a völgyön keresztül semmiféle említésre méltó út, legfennebb az erdőkön keresztül egypár hegyi dűlő. Napokig üldögélhetnél valamelyik erdővel borított domb oldalában, mégsem látnál a völgyben semmiféle mozgást. A hegyek elébe állnak a nagyváros zajának, s hacsak nem húz keresztül néha-néha egy- egy repülőgép, úgy érzed magad, mint egy óriási templomban, mikor az orgona elhallgatott.

Bolyongásaim során néha-néha útba ejtettem ezt a völgyet. Ott. ahol a legszélesebb a rálátás a völgyre, van egy forrás. A forrástól pár száz méterre téglákra bukkantam. Először nem tulajdonítottam semmilyen jelentőséget ennek Később megfigyeltem, hogy a téglák kupaca növekedik. Arra a helyre, melyen a téglákra találtam, nem vezetett csak egy erdei ösvény. Mikor már több ezer téglát láttam a tisztáson, érdekelni kezdett a dolog. Többször is arra mentem, de nem láttam soha senkit, pedig a téglák száma állandóan nőtt.

Az egyik vasárnap délelőttjén végre megpillantottam egy idősebb embert. Hátizsákjából rakta ki éppen a téglákat. Hat téglát igazgatott gonddal a többi fölé. Ráköszöntem. — Nem tudtam elképzelni — mondtam —, hogy kerültek ide ezek a téglák.

Megismerkedésünk így kezdődött.

Az öreg kirázta hátizsákjából s port, megmosta kezét a forrás vizében, s csak ezután szólalt meg.

— Jó hat éve hordom ide ezeket a téglákat — mondta. — Egy év múlva nyugdíjba megyek, akkorra együtt lesz az egész, s elkezdek építkezni.

— Pont itt? — futott ki a szájamon.

— Pont. Volt egy kis pénzem azzal megvettem a felső csücskét annak az erdei kaszálónak, amelyik ott lent kezdődik — mutatott a völgyre.

— Szép hely — mondottam hogy feleljek rá valamit. — Szebb helyet nem is választhatott volna S a téglákat honnan hozza? — néztem rá a kupacra.

— Innen Óbudáról — biccentett akkorácskát a fejével, mintha csak a szomszédból hozná.

— Hát nem is az aljból, a pilis- vörösvári téglagyártól? — hűle- deztem.

— Ezek a bontás- ______

b

ői való téglák. A lányomék építkeznek, s a régi házat lebontották. Egy csomó tégla végül kimaradt. Ez már vagy hatezer — mutatott a kupacra.

Hirtelenül elkezdtem fejben számolni Te jó isteni Hát ha ez az ember egy alkalommal hat téglát hoz fel, és itt hatezer tégla van, akkor ezerszer kellett felmásznia ide.

— Ez, ahogy számolom — mondtam most már hangosan

, azt jelenti, hogy hat éven át hetenként kétszer-három- szor is felmászott ide a téglákkal.

— Télen kevesebb- szer, úgy nyári meg őszi időben többször is — mondta. — Sétálni úgyis csak mennék valahova. Meg aztán nem hozok mindig hatot. Van amikor csak kettőt- hármat dugok a zsákba.

Nyugodt, megfontolt tempóban beszélt, ahogy a téglákat is hordani szokta.

— Tudja egy év múlva elmegyek nyugdíjba — folytatta —, aztán majd ráérek. Ráérek arra, hogy megcsináljam, meg aztán arra is, hogy innét nézzem a világot. Kell majd egy kis segítség is, persze, de hát a pénz már együtt van, a kő és a homok itt van helyben. Meg lehet itt szerezni fát is. Vagy két fuvar így is fog kelleni, mert még hátra lesz a cement, hacsak fel nem hordom azt is. De az ajtót meg az ablakot nem hordozhatom a zsákban. Arról lentről — mutatott a völgyre — fel lehet kanyarodni ide. Nagy kerülő, de meg lehet csinálni.

Megkérdeztem, hogy mégis hogy gondolja? Itt fog majd egyedül élni? Hiszen ha a lányáék építkeztek, akkor van neki családja is. Van, mondotta. Van neki lánya meg veje, és két szép unokája is. Ellakhatna tehát náluk. Majd téLőrincz László:

Ház

a hegyen

lire vissza is húzódik, és hogyha már olyan öreg lesz, hogy nem engedik ki egyedül a hegyre.

Leültünk, s megkínált szalonnával.

— Es otthon mit szólnak hozzá?

— kérdeztem.

— Hát mit mondjak — tűnődött.

— A vejem azt mondta, még mindig jobb, hogy csak most, öregségemre bolondultam meg, mint hogyha úgy is születtem volna Nézze, én megmondom magának, hogy tulajdonképpen miért akarok ide költözni.

Azt hittem, valami olyasmiről fog beszélni, amiről általában beszélni szoktak. Hogy előbb-utóbb az öregek útban vannak a háznál Hogy szeretne ismét a maga ura lenni, a saját portáján. De nem.

— Tudja, az ember annyi mindenfélét megél, és annyi mindenfélét megismer, de vannak dolgok amelyek ismerete nélkül hal meg mégis. Egészen egyszerű dolgok Maga csak úgy hiszi, hogy ismeri például, mi a csend. A mi világunkban csend van akkor, ha elzárják otthon a rádiót. De hogy mi a csend, önmagában, nem máshoz viszonyítva, azt állítom, hogy még nem érzékelte soha. Vagy érezte maga valaha, mondjuk, a víznek az illatát? Ha büdös volt. akkor igen. Vagy hogyha agyonklórozták, mint a vízvezetékit. Pedig megvan mindennek a maga illata, higgye el nekem. A viznek is, a földnek is, a levegőnek is. Vagy tudja maga tulajdonképpen mi az, hogy reggel? Annyit tud róla, hogy nem kell már felgyújtania a villanyt. Vagy látta már mag igazából a színeket? Az embernek az egész életét körülveszik azok a színek, amelyeket kikevernek.

Bölcsen hallgattam. Éreztem, hogy igaza van, de nem tudtam mit mondani rá.

— Most maga is azt hiszi rólam, amit a vejem — szólalt meg a hallgatásomra. — De ő legalább meg is mondja. Nézze, lehet, hogy bolond vagyok. De a bolondok is sokfélék. Egyszer majd jöjjön el. maradjon nálam egy nyáron, s csak utána válaszoljon. Jó?

Ebben maradtunk. Én mosolyogtam, és azt mondtam: örülök, hogy megismerhettem. És nagyon örülök a meghívásnak. Ha segítség kell az építkezéshez, írjon — adtam oda egy cédulán a címemet.

Abban az évben már csak egyszer jártam arra, ősszel. Az öreget nem találtam ott, de már állt egy olyan kis téglabódé, melybe szerszámot, ezt-azt el lehet rakni. Szükség esetén egy ember alhatott is benne. Ajtaja azonban még nem volt, s a tetejére fenyőgallyak voltak rakva. Egy kis gödröt is találtam a téglarakás mellett, amelyben a bódéhoz a maltert keverhette. A cementet is biztosan úgy hordta fel a hátizsákjában.

Nézegettem ennek a különös embernek az elkezdett alkotását. A megfigyelőállomások jutottak

eszembe, csakhogy ilyen jellegű állomást nem építenek sehol a világon.

„Itt jártam” — írtam rá egy cédulára, feltüntetve a nevemet, s rátűztem a cédulát a bódé belső falára. Hadd lássa; hogy nem felejtkeztem el róla.

Kimentem többször is egymás után, háthogyha mégis ott találom

A következő évben elmentem ismét, de úgy találtam mindent, ahogy korábban. A tégláknak immár a tetejére is felkúszott a szeder, s befonta indáival. Nagy, fekete szederszemek kínálták magukat a téglák között. Egy kicsit olyan volt az egész, mint hogyha ásatások során került volna elő. Mint hogyha valamiféle ősi fal maradványa lenne, mely ezentúl örökre ott fog porladozni. Mert ki venné magának azt a fáradságot hogy elhordja onnan az egészet Hatezer tégla, melyért, hogy idekerüljön, legalább ezerszer mászott fel valaki a hegyre.

Azóta én járok oda. Az a kis téglavityilló lehetővé teszi azt is, hogy jó időben akár hetekig ott legyen az ember.

K

Macskás lány

iülök a perem szélére, oda. ahonnan rá lehet látni az egész, erdővel szegélyezett völgyre. Figyelem, hogy milyen a csend. Hogy mit jelent tulajdonképpen az, hogy csend. Már néha úgy tűnik, érzem. A csendet nem lehet hallani. A csendet érezni kell. Valami suhogás, valami zizegés, távoli füttyszó vagy madárcsicsergés vibrál mindig a levegőben. A csend az, amit ezek váltanak ki benned.

És figyelem a színeket. A színek nemcsak ezernyifélék, hanem állandóan változóak is. Mert létezik a színeknek egy olyan belső szférájuk, amelyet felfogni csak érezve és látva, együttesen lehet.

$s megfigyelem, hogy mi a sötétség. Azért van-e, mert szemeimmel ilyenkor nem látok. De hogyha eltakarom őket, nem látok akkor sem semmit. S a sötétség mégis valami más. A sötétség: állapot. Az egész lényednek és minden másnak a létezése együtt, egy más közegben, melyben még a csend is sajátosan más.

Ülök, és nem csinálok semmit. Nem töprengek azon, ami elmúlt, és nem mérlegelem, hogy mi következhet.

Még nem tudnék válaszolni arra, hogy megértettem-e mindazt, amit az öreg keresett a hegyen.

De valamennyire már érzem.

Felszabadultunk

Tanácsköztársasági emlékmű-terv

Parancs János:

Ismét a tavasz

A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak.

Az oplá.1 ég alatt a könnyű pára.

A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak.

Kibuknak a földből a füvek, a csirák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok.

Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hányadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább.

Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hihetetlen és erőtlen lélek vagyok.

Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebirhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.

Weöres Sándor:

Megnevezések

Ballagj, magányos messzi út az összehajtó fák alatt, állattalan, embertelen, de csupa bimbó és virág.

Szaladj, fehér híd. éjen át, kérdezz, keresd meg társaid:

a sok magány mind összeforr mezőn s hegyen túl valahol.

Szólaljatok, kertek, falak, el jó a ti ösvénytek is: az út, a híd átváltozik azzá, ki éppen rajta jár.

Vathy Zsuzsa:

Ök hárman

A Pillangó utcáinál szállnak föl ők hárman, egy lány, egy fiú, még egy lány. Az egyik lány barna hajú, bojtos sapkát visel, bojtja a válláig ér. A fiún pulóver, bőrmellény, hátán piros huszonhe- tes. A másik lánynak aranyszőke haja van, bőre fehér, szája duzzadt. Rövid, fehér irhabundát hord, kicsit kopott, kicsit piszkos. Hajuk elől mindhármójuknak szemükig ér, ettől mind a hárman hasonlítanak egymásra. Úgy tűnik, a barna hajú lány és a fiú összetartoznak, de ez nem biztos. A két lány közül az egyiket, vagy a szőkét, vagy a barnát Macskának hívják.

ök hárman leülnek a pádra, táskájukat a lábukhoz dobják, jó hangosan nevetnek. Jó hangosan beszélnek, jó sokat mozognak. Úgy mozognak, mintha varázshordóban állnának, örökké egyensúlyukat keresik.

A lányok tüdőszűrésről mesélnek, a fiú moziról. A lányok nem hiszik el, hogy a fiú moziban volt, a fiú nem hiszi el, hogy a lányok tüdőszűrésen.

„Hol a Szikra mozi? Azt se tudod, hol a Szikra mozi.”

„A Keletinél.”

„Az a Bástya. Te”

„A francba.”

Miután ezt tisztázták, és a metró is néhány megállóval odébb haladt, ők hárman elcsendesednek. Csókolóznak. A fiú először a bojtos sapkás lányt csókolja meg, majd szőke, hosszú hajú társához hajol. Hosszan csókolják egymást. A bojtos sapkás lány (Macska?) megfogja a fiú kezét, panaszosan fölkiált.

„Ne bántsd a húgomat!”

A metró kanyarodik, zörögve fékez, sziszeg a sűrí-