Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-08 / 57. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1986. MÁRCIUS 8.

Új honfoglalók

Bányászok az Alföldről

I Arcképvázlat I

II kereskedő, aki szereti is

a szakmáját

Régi igazság, üres kamrának bolond a háziasszonya. Mindez a — talán legnagyobb — szolnoki Aranykanna ABC polcai, tárolói között jár az eszemben. Itt aligha ideges a háziasszony, hiszen gyönyörűen tele minden polc és pult, s csak kenyérből tízfélét számoltam össze hamarjában. A hentespultnál nem is tudok továbbmenni. Olyan gyönyörű, friss húsokat kínálnak, hogy venni kell.

Pár évvel ezelőtt a tej, tejtermék hűtőjénél néztem itt nagyot. Példás rendben sorakoztak a zacskók, gusztusosán kínálták magukat a sajtok, krémek, kefirek. Akkor azt mondtam magamban, persze hogy persze. Ugyanis népes külföldi küldöttség nézte végig az áruházat. Bizonyosan a tiszteletükre. Nos. most nincs népes küldöttség, csak délelőtt 9—10 óra körüli az idő. Még az édességeknél is meg kell állni: a tábláscsokoládék szemnek szép csigasorban állnak a polcokon. (Elképzelem, délután négytől, amikor több ezer vásárló Is megfordul vacsora- meg egyéb beszerzési céllal, milyen lehet ugyanaz.)

— így csak olyan emberek tudják felkelteni a vásárlók érdeklődését, vevőkedvét, akik nem restek, akik kedvvel, szakértelemmel dolgoznak — mondom Sándor Jó- zsefné áruházvezetőnek.

— Nézze, ha tagadnám is, ellentmondanának a tények, akik itt dolgoznak, valóban lelkes, szorgalmas emberek. Sajnos, a szakértelem, azaz a szakképzettség nem teljeskörű, de amint látható, kedvvel, szeretettel, szorgalommal elérhető a rend s a kellő minőség is.

— Ennek a lakótelepnek ez az ABC egyelőre egyetlen élelmiszerboltja, beszerzési helye. Mekkora a havi forgalmuk?

— Átlagosan 12—14 millió. Nagyon sok. Negyvenhat dolgozó „bonyolítja” mindezt, s az olyan rendkívüli időben, mint a mostani influenzás korszak, kimerítő. Ma reggel (szerdára szól a „ma”) tizenhat dolgozóval kevesebbet kellett két műszakra elosztani. Tizenhatan betegek.

Ráadásul a negyvenhat dolgozóból mindössze hat a férfi. A hentesek és a raktárosok. Ami azt jelenti, hogy a húskiszolgáláson kívül mindenütt lányok, asszonyok dolgoznak. A raktárosok örülnek, ha fogadják, raktározzák az árut. A vevőtér feltöltése nők dolga. A múlt- korában megtoltam egy kenyereskonténert. Sziszegtem. Az Aranykanna ABC vezetője, Sándor Józsefné azt mondja, nem csodálja. Egy

konténerben egy mázsa kenyér van. Aztán hozzáteszi azt is, hogy nem a kenyérkonténer tologatása a legnehezebb munka. Bármennyire is furcsállom, a tejesládák a legkegyetlenebbek. Egy ládában húsz liter tej van, s a láda súlyával együtt 21—22 kilót kell emelgetni, tartalmát a tárlókba rakni.

Járjuk tovább Sándor Jó— zsefné társaságában az áruházát. Bármerre megyünk, mindenütt hatalmas mennyiségek kínálják magukat. Hétmilliós az áruház készlete. Azt mondja, kell ennyi, s ha nem hinném, nézzem meg szombaton délután kevéssel öt óra, a szombati zárás ideje előtt. Hétközben ugyanis senki nem merné előrejelezni, miből mennyi kell. A munkahelyről hazatérőben sokan mennek városi boltba, piacra, s inkább buszoznak a bevásárlószatyrokkal, mint újból útra keljennek hazatérés után. Hanem szombaton aztán lehetőleg mindent helyben vesznek, hiszen pihenőnap van, aki buszra se akar szállni.

— Jól kereshetnek — mondom, hiszen tudom, hogy jövedelemérdekeltségű rendszerben működik az Aranykanna, már több mint egy éve.

— Nézze, az biztos, hogy a nagy forgalom után szépen részesedünk, — mondja az áruház igazgatója, — de egyegy nehéz időszak után van olyan dolgozó, nem is egy, aki felsóhajt: nem Is bánná, ha kevesebb lenne a pénz, csak ne lenne minden műszak után annyira fáradt. És itt már aligha mondhatnám, hogy próbálkozzunk még valamivel, találjunk közösen tartalékot — aligha sikerülne. Mit mondjak? Mindennapos dolog, hogy a kettőkor végződő műszakból háromkor mennek haza a dolgozók, mert nem tehetik meg, hogy minden a délutániakra maradjon. És a dolgozók legalább nyolcvan százaléka itt nyitás óta dolgozik együtt. Mi már összeszoktunk, tudjuk mikor, mi vár ránk, s azt is, hogy senki nem végzi el helyettünk.

Sándor Józsefné már a megnyitás előtt a Széchenyi lakótelep kereskedője volt. 1979-ben először egy „fabódé- Aranykannában” ismerkedett a város legújabb lakótelepével. Véletlen, hogy a város legrégibb kerületéből jött, a hetedikből, ahol gyárak, üzemek között telt el a gyerekkora, s ahol szilárdan eldöntötte tizennégyévesen. hogy kereskedő lesz.

— Nehéz szakma az élelmiszerkereskedelem, de ha százszor kellene választanom, akkor is ezt választanám. Huszonötödik munkásévem az idei, eddig nem bántam meg. Jó kereskedőktől tanultam a szakmát, elég korán belekóstoltam a vezetésbe is, — nem az én dolgom eldönteni, hogy jól csinálom, vagy nem, de érzek bizalmat, s ezért is vagyok elégedett.

Nem láttam még boltoson, munkaköpenyén jelvényt. Sándor Józsefné köpenyén ott az ÉKV parányi jelvénye. Ha szerénytelen lenne, mellé tűzhetne már három Vállalati Kiváló Dolgozó, s egy Kiváló Munkáért kitüntetést is. Dehát a hétköznapokon egy kereskedő sohase ünnepel.

Az Aranykanna ABC ösz- szeszokott gárdája természetesen szocialista brigádot alkot. Tavaly, amikor az áruház elnyerte a Kiváló Áruház címet, a brigád aranyjelvényt kapott. A munka mellett a szórakozásban, a közösségi életben is összetartanak. Hihetetlenkedve hallgatom, hogy tavaly még kirándulást is sikerrel szerveztek a bolti kollektívának. Igaz, két hét végén, a műszakbeosztás szerint, de a brigád a Dunakanyarban töltött két napot.

S míg az áruházat járjuk, megtudom azt is: Sándor Józsefné reggelente (hajnalon- ta!) most is az öreg munkás- negyedből indul a város legújabb részébe dolgozni. Az apai ház otthont ad családjának, amíg a saját házuk fölépül a kertvárosban. Különben igazi kereskedőcsalád az övék. A férj a Szövetség ABC egyik helyettes vezetője.

— Tizenhatéves lányunk tanítónő, vagy óvónő szeretne lenni, 11 éves fiunk még nem tervez a jövőre, de nem látom rajta, hogy különösebben rajongana a boltért. Különben sokszor vita is van otthon ezen. A múltkor a gyerekek azt mondták, ki se bírnám tán egy napig se az Aranykanna nélkül, s azt se, hogy kora délután is hazamehetnék. Lehet, hogy igazuk van ...

Sándor Józsefné, az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat dolgozója, a Széchenyi lakótelepi Aranykanna ABC vezetője pénteken a Parlamentbe volt hivatalos. A nemzetközi nőnapon a Munka Érdemrend bronz fokozata kitüntetésben részesítették.

Sóskúti Júlia

Véletlenek szomorú összejátszása folytán, éppen azon a hétvégén utazhattam e riport anyagáért az Ózd melletti; Farkaslyuk-bányate- lepre, amikor még javában folyt a sajnos kevés sikert hozó küzdelem a vasasbányai fejtésomlás alatt rekedt bányászok életéért. A bányaüzem központi épületén már ott lengett súlyosan a fekete zászló, s a telepi bányászok hangulata sajátságosán nyomott volt; együttérző és döbbenten elgondolkodó. Riportalanyaimmal azonban — talán szerencsére — nem kellett a jelenben maradnunk. Háromnégy évtizednyit visszakanyarodtunk a múltba, s régmúlt dolgokról próbáltunk előbányászni minél több mozaikot.

Volt egy időszak Magyar- ország felszabadulás utáni históriájában, amikor viszonylag jelentősen átrendeződött hazánk lakossága. Ez a negyvenes évek végén és az ötvenes évek első felében volt. A sokszínű és szerteágazó okok közül két jellemzőt emeljünk ki. amelyek együttes hatása szőkébb pátriánkat is bevonta abba az elvándorlási folyamatba, amely a tradicionálisan mezőgazdasági területekről irányult az iparvidékek felé.

„Majd bele őrültem!”

Milyen két okról lehet szó? Az egyik nyilvánvalóan a korábban soha nem látott méretű ipartelepítés, amely vákumként szívta fel a szabad vagy szabaddá váló munkaerőt. Ezt a szívóhatást csak erősítette az a kusza helyzet, ami mezőgazda- sági vidékeinken kialakult. Az alföldi települések, ipar hiányában, nem tudták eltartani saját népességüket, s jelentős munkaerő-felesleg keletkezett. A két folyamat összekapcsolódott, s egy irányba kezdett hatni. Ma már történelmi tényként könyvelheti ük ide azt is, hogy a korszak agrárpolitikája — különösen az ötvenes évek első harmadáé — nem kedvezett a magángazdálkodásnak. aminek pedig jelentős tradíciói voltak megyénkben is. Adódott hát a megoldás, különösen a fiatalabb generációk előtt: az ipar.

Szűcs Antal, nyugdíjas fő- alknász, Törökszentmiklósról került 1950 decemberében a farkaslyuki bányatelepre. Harmincöt év földalatti szolgálat után, épp a napokban ment nyugdíjba, 53 évesen. Amikor felkerestem farkaslyuki lakásán, az a szerencsés helyzet állt elő. hogy Törökszentmiklóson élő idős édesanyját is ott találtam. Hármasban beszélgettünk.

— Tudja, a felszabadulás a mi vidékünkön többszörösen is új helyzetet teremtett

— kezdte a házigazda. — Korábban az volt a szokás, hogy a gyerek az apja mesterségét örökölte, és nem volt mozgás, pláne tömeges nem. A háború után azonban bizonytalan helyzet alakult ki, amelyben az átlagember nem tudta, mi következik. A mezőgazdaság volt Törökszentmiklóson is jószerivel az egyetlen megélhetési forrás, s a kereskedelem és a kis helyi ipar is erre épült. Ebben a gazdasági pangásban munka után kellett nézni. Az apám szíjgyártó mester volt. de nagycsalád lévén, jól fizető munkát kerestem. Nagy propagandája volt akkoriban a bányászatnak, így 1950 végén ide kerültem, 18 évesen.

— Mit .szóltak a szülők, hogy a fiúk bányász lett?

— fordultam a rekamién üldögélő édesanyához.

— Majd bele őrültem...! Először nem is tudtuk... Azt írta. hogy Ózdcn, a gyárban

dolgozik, s Farkaslyukban csak lakik. Egyszer aztán, egy ismerős fiú hazalátogatott, és ő mondta el. hogy Anti hol dolgozik. Ekkor már nem tudtam nyugodni, és felkerekedtem a kisebbik fi- - annual. Ózdon előbb a gyárban kerestem. Hiába... Senki nem tudott róla. Kétségbeesve mondtam nekik, hogy most pedig már árulják el, mi történt. Nálam volt Antinak egy levele. Mutattam, hogy innen írt, itt kell lennie! Egy kedves fiatalember aztán útba igazított. Egy útelágazáshoz vezetett amely az egyik irányban földes,

— Kaptunk egy megbízó- levelet a Nehézipari Minisztériumtól s információkat is, hogy hol kereshetünk bányászokat, siker reményében. Három megye volt a fő toborzási terület: Szabolcs- Szatmár, Szolnok és Hajdú- Bihar. A megbízólevéllel aztán jelentkeztünk a települések tanácsainál, s ők meghirdették a toborzást. Mi agitáltunk, a fizetéssel, szállással, üzemi étkezéssel, szénjárandósággal próbáltuk megnyerni az embereket, őszintén beszéltünk, senkit sem bolondítottunk. Főként a fiatalabb, húsz és harminc év közötti korosztály" vállalkozott az új munkára, bár jöttek idősebbek, még családosok is, akik aztán hazaküldtek az asszonynak a pénzt. Ide, erre a telepre, több mint százan jöttek akkor az Alföldről.

— Hogyan sikerült beilleszkedni, megszokni a teljesen új környezetet? Voltak, akik bedobták a törölközőt, és visszamentek?

— Bizony, nem is kevesen visszafordultak. Saját becslésem, szerint az érkezetteknek talán az egy ötödé is. S

Szivük Sándor már a második hullámban, 1953 tavaszán került a telepre, Tisza- szentimréről. Egy-két évre csak, úgy gondolta akkor, amíg anyagilag összeszedi magát. Aztán megragadt, Családja Szentimrén nyolc és fél holdon élt, szükség lett volna a legényfiú munkájára. De már hiába.

— Én nem toborzott voltam, hanem egy ismerős révén lettem bányász. Hazajött innen ’52 karácsonyán, és őt 'kérdeztem. A többi már simán ment. Aztán megszerettem itt. Tetszett a munka, és utána már meg sem fordult a fejemben a visszatérés.

— Milyen viszonyok közé került Farkaslyukba?

__ A legényszállón kaptam

h

elyet, a többiekkel. Ügy is hívták, hogy az Illés- szálló. Onnan a neve, hogy az öreg Illés mama mosott, takarított ránk. 6 gondoskodott rólunk, anyánk helyett is. A mai napig szeretem, tisztelem érte.

Illés mama — Illés Péter - né — ma már élő legenda a telepen. Idén nyolcvan esztendős, és 1924-ben került Karcagról Farkaslyukba. Előbb egy bányai főfelügyelő családnál szolgált, majd az üzemnél alkalmazták mint takarítónőt. Amikor aztán a háború után, földijei kerültek a szállóra, valóban anyaként bánt velünk, gondjukat viselte. Karcagról és a Berekről ma is annyi nosztalgiával beszél, ameny- nyivel csak a távoli, s már elérhetetlen szülőföldről lehet. Belenyugvó, csendes szeretettel).

— Volt-e a falujukban, Tiszaszentimrén toborzás is, s milyen hatással? Sokan eljöttek?

— Emlékszem, hogy járták a falut a toborzók, háztól házig mentek, úgy agitáltak. Fontos volt nekik, mert minden toborzott báhomokos volt, a másikban viszont szénporos. Azon kellett nékem mennem, s egészen az üzemi konyháig vezetett. Ott aztán leültettek, hogy jön a fiam, mindjárt. Jött is... Ott sirdogáltam magamban.... ő meg nagyon meglepődött. Végre megtaláltam... Egy hétig maradtam...

— És megnyugodva jött haza?

— Dehogy nyugodtam meg! Soha...

— ön később bányászto- borzóként tért vissza a szülőföldjére. Hogyan ?

hogy miként szoktak meg? Ezeknek az embereknek a zöme paraszt volt, munkán nevelődött. Néhány új dologgal azonban meg kellett bé- külniük. Például a váltómű- szakkal. vagy a zárt, földalatti munkahelyekkel. Űj szokásokat kellett elfogadni, átvenni. De akik letelepedtek itt, azok megőrizték a régit is, az otthonról hozottakat. Ha például bementem a kantinba, s ott újak mulattak, a nótáikról kitaláltam. honnan valók. Vagy a régi jó disznótoros szokásokat máig megőrizték, s gyakorolják is.

— Persze, a beilleszkedést elősegítette, gondolom, az is, hogy aki maradt, az megnősült, otthont teremtett.

— Érdekes, hogy milyen sokan házasodtak például a környékbeli falvakba, ahol jószággal és földdel is foglalkozhattak, folytatva az ősök mesterségét is. Egész csomó ilyen kétlaki falu van itt, az Ózd-környéki hegyekben...

Mivel a délidő elérkezett, és a háziasszony az ebédhez készült, dolgunk is elvégezvén. elköszöntem.

nyász után pénzt kaptak. Volt mozgolódás a faluban. Sokan eljöttek, még nők is. Mert 1956-ig ők is dolgozhattak földalatti munkán. Többek között a húgom is idejött a telepre ’56-ban, s még dolgozott lent egy keveset.

— Milyen kapcsolat alakult ki az újonnan jöttek, és a törzslakosság között? Voltak-e villongások?

— Bizony, nem ment minden a legsimábban. Nékem jó volt. mert fiatal suhanc voltam, fürge, szerettem dolgozni is. Hamar elfogadtak. De bizony voltak itt villongások, verekedések is. Főként a kocsmában, mert mikor iszik az ember, rögtön erősebb. Itt voltak például a szabolcsiak. Ki az úr. ha nem ők? Így aztán hol az egyik 'kapott, hol a másik.

— Végül is, nem bánta meg a 33 évvel ezelőtti döntését?

— Nem, soha. A munkát szerettem, dolgoztam és megéltünk. Sokan visszamentek, de én azt mondtam: ha egyszer eljöttem, többet kapát a földbe én nem vágok!

Szűcs Antal, amikor náluk jártam, egy sűrűn teleírt papírlapot adott nekem, amire a Farkaslyukban élő, volt Szolnok megyeieket gyűjtötte össze. A nevek után mindenhol megjelölve a születési hely: Jászberény, Tiszaörs, Törökszentmiklós, Tiszaszentimre. Tiszaderzs, Tiszafüred, Abádszalók neve sorakozik egymás alatt. Ma már csaknem mind nyugdíjasok, akik három-négy évtizede elindultak hazulról, akár a mesebeli szegénylegények. Sokan visszafordultak. Akik viszont maradtak, több-kevesebb kínlódással, otthont teremtettek, s az új közegben is gyökeret tudtak verni.

L. Murányi László

Téli reggel a Hármas-Körös partján (Fotó: Hargitai)

Új szokások és régiek

Az élő legenda