Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-05 / 54. szám

1986. MÁRCIUS 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé képernyője előtt Népfrontfórum Ó-Szolnokon A sorompón túl Közös erővel a lakókörzet fejlődéséért Méregetem az út hosszát, ahonnét jönnek az emberek, s csodálkozom. Ebben a havas-hideg estében, várhatóan késői hazatéréssel, a nyolcvanhat éves Kürti László válladta a gya­loglást valahonnét a kórház mögül. Onnan a cukorgyár is messzire van, s kerülgetni kell a kátyúkat, hókupacokat még a gyári gyalogjárón is. Mondta valaki, gondosan megtisztí­tották az utat, aztán az autók visszaverték rá a havat. Héftfő, este öt óra. A cú- korgyári kultúrterem legnagyobb ajtaját nyitotta ki kis tétovázás után Gaj­dos Pál kdrzefti népfront- titkár. Talán szükség ilesz rá, hisz rengeteg mondani­valójuk van a környékbe­lieknek ezen a fórumon, mert az hívtak össze, hogy a város vezető tanácsi szak­embereitől választ kapjanak: mit várhatnak környezetük alakulásában azok, akik Szolnok legrégibb munkás­kerületében, az ó-szolnoki sorompón túl élnek, s öreg­ségükben se hagyják el a gyárnegyedet. Solti Istvánná osztályve­zető-helyettes és Tóth István osztályvezető érthetően vá­zolja a tanács idei, meg tá­volabbra mutató terveit, el­képzeléseit. Vágy nyolcva- nan hallgatják őket. Több­ségük idős, meg középkorú, meglehet hu'szonévest tán egyet se találnék, öreg ke­rület — mondják, s hozzá­teszik: vele öregedtünk. Nos, látványos fejlődéssel nem biztatják a szakembe­rek a fórum résztvevőit, akik időnként egy-egy fél­mondattal, csak maguknak, meg a mellettük ülőnek mondják kritikájukat. Van, aki jegyzetel, van, aki le­mondóan maga elé néz. S mikor szót kapnak, sorol­ják gondjaikat. — Sajnálattal állapítom meg — mondja idős Ban- czik József. Mi már megint mostohagyerekek vagyunk. Veiner Béla: — Ó-Szolnok, a sorompó elvágja ezt a vi­déket a várostól? Mi már nem oda tartozunk? Szolno­ki István: — Mifelénk miért nem lehetséges nagyobb fej­lesztés? Ami járdát megcsi­náltak a Vörös Hadsereg úton, nosza, jött a posta, fel­törte, épített, aztán úgy tet­te rendbe, hogy kátyúba botladozunk! Kürti László: — Kérem, itt nem találok egy szerelőt, aki megjavítaná a vízcsapomat! A Munkás ABC-ben miért csak a pá­linkának van állandó helye, az ásványvizet miért kell mindig máshol keresnem? Tóth László: — A belvíz Balatont csinál a házunk előtt... Vásárhelyi Zoltán emlékserleg Manapság gyakorta hang­zik el vádként: kevés a mai magyar szerző műve a kép­ernyőn, valaha élőbb és fő­leg termékenyebb volt a te­levízió és a kortárs iroda­lom kapcsolata. Erről beszélt hiányérzetének hangot adva a népművelő-tanár is a 10 perces. vasárnap délutáni Mit gondolok a tévéről című vallomás-műsorban, amely­ben rendre azok szólalnak meg — olykor görcsösen, — akiknek véleményük van a televízióról, akár mellette, akár ellene. Az ötlet nem rossz, a néző és a televízió demokratizálódó kapcsolatá­nak erősítésével járhat, ha okosan élnek vele, s nem vá­lik idővel Jiolmi tiszteletkö­rözéssé, a tévé műsorainak egyoldalú dicséretévé. Eny- nyit röviden az új program­ról. Térjünk vissza irodal­munk és a televízió kapcso­latára, annál is inkább, mert az elmúlt hét szom­bat estéjén mai magyar szer­ző drámájának sikeres be­mutatója is igazolja: nem oly szegény a mi kortárs iro­dalmunk, hogy televíziónk ne találhatna benne nekünk való, képernyőre is kívánko­zó művet, mely tartalmas szórakoztatásunkra szolgál­hat. Lám, Hubay Miklós egyfelvonásosa, az ök tud­ják, mi a szerelem mintha egyenesen a képernyőre szü­letett volna. ők tudják, mi a szeretem Bajor Nagy Ernő, az idős emberek nagy barátja és megértő ismerője Alkonyati lobogás címmel vonzó elő­szót írt a bemutatóhoz, a Rádióújságban látott napvi­lágot. „Hubay Miklós tévé­drámája egyik jelenetében Berlioz midőn Lyonban ve­zényelt, váratlanul betop­pan hajdani szerelméhez, a csaknem 70 éves Esteiiához... Előfordul — folytatja a té­ma megjelölése után, mint­egy következtetésül — az emberi alkonyat idején, hogy régi tüzek ismét föllobog­nak? Egyáltalán lehet még szerepe az ilyen érzelmi szenvedélynek az éltesek életében ?” Nos, tudjuk, hogy (igen. Remekművek is szólnak ró­la, például Örkény Macska­játéka is. De nem is azért idéztem Bajor Nagy Ernőt, hogy errefelé tereljem a be­mutató tanulságait; épp el­lenkezőleg, hogy figyelmeztes­sek: Hubay korántsem csak az öregkori szerelem jogáról beszél drámájában és termé­szetesen lehetőségéről. Jól­lehet egy öregember, egy ro­mantikus muzsikus érzelmi fellobbanása egy másik, rég nem látott kedves idős hölgy iránt, ez alkotja drámájának tárgyát. Sokkal többről van szó. Szélesebb értelemben az érzelmek jogáról, az érzel­mekben gazdag emberi élet és a szűk látókörű, csupán praWticista kispolgári életvi­tel ellentétéről. A tézisdrá­mának is’ beillő, ugyanakkor kidolgozott tévéjáték termé­szetesen az előbbi mellett érvel. Berlioz romantikus lo- bogásával szemben nemcsak a lelke nyugalmát védelme­ző, prózaian józanul gondol­kodó Estella áll, de még in­kább környezette, a család, a lányának csupán a karrierre áhítozó, önzőén unalmas férje (Haumann Péter alakítja megfelelően ellenszenves­nek) és a kispolgárján gon­dolkodó nagypolgár feleség is, aki mellesleg épp maga mondja ki a játék végén a címben is szereplő igazságot: ők tudják, (már mint Ber­lioz és Estella), mi a szere­lem. Hogy éppen öregek, az csak színezi, sajátossá teszi a konfliktust, de az igazság „kortalanabbul” fejeződik ki, jól éreztetvén meg ve­lünk a tévéjáték, hogy az alkotók azok oldalán áll­nak, akik merik vállalni éle­tükben érzelmeiket, tisztán és őszintén, akik egy normá­lisnak tűnő polgári világban képesek elviselni akár a nem normális bélyegét is, akik érzelmeik nevében szembe tudnak szállni az életet kiszámító konvenciók­kal. Hubay és az egyfelvoná- sosából készült tévédráma mondanivalójának lényege — tézise! — ez. Ebben a té­véjátékban Berlioznak van igaza, még ha lobogása ro­mantikusan el is van túloz­va kissé. Lelke mélyén Es­tella is neki ad igazat, jól­lehet kézzel-lábbal tiltako­zik az életet megszépítő il­lúziók ellen. Tolnay Klári színészi zsenialitása, hogy meg tudta mutatni a lélek­nek azt a rejtett megindu­lását, amelyet e váratlan ta­lálkozás okozott, hogy ki tudta fejezni a hűvös tar­tózkodás mögött a szív megszólaló melegebb hang­jait is. Röviden Volt még egy másik be­mutató is az elmúlt héten, méghozzá a Zenés Tv-Szín- házban; az egykori világhí­res primadonnáról, Pálmay Ilkáról készült. Változatos életút, drámai fordulatokkal, de végül is zenés drámává alakítva meglehetősen szok­ványos megoldásokkal. Épp úgy vonatkozik ez a forga­tókönyvre, miként a zenére és a tálalás módjára. A Volt egyszer egy primadon­na szerzői mintha csak azt akarták volna bizonyítani, hogy ők is tudnak ma, nap­jainkban olyan operettet csinálni, mint egykori elő­deik; olyan szokványosat, sablonosat, annyira képze­let és élet nélkülit. Egyedül csak Pitti Katalint dicsér­ném, aki igazi jelenség: vonzó küllem, szép hang, valóban „prima donna”. Szépen emlékezett és em­lékeztetett a 100 éve szüle­tett Rácz Aladárra a televí­zió; arányos, ugyanakkor színes dokumenutmfilbeft idézte fel a Jászságból el­indult és világhódító utat bejárt muzsikus életét. Sze­rencsére megmaradt szala­gon Rácz Aladár vallomása, így saját maga adhatta a film kísérő szövegét, erede­tiben élvezhettük selypes ki­ejtése ellenére is gondolatai­nak végtelen tisztaságát. Aki nem ismerte őt eddig, a cimbalom Liszt Ferencét, ebből a mindössze fél órás filmből teljes képet alkot­hatott magának az emberről és a művészről egyaránt, s maga is „felmérhette” e elrabolt este, hosszú üres­akiről bizony keveset tud a közvélemény; sokkal keve­sebbet, mint illenék, sokkal kevesebbet, mint amennyi­re megérdemelné. A Hor­váth Ádám rendezte doku­mentumfilm olyan finom és érzékeny volt — forgató­könyvét a mester legjobb magyar ismerője Bónis Fe­renc írta, — mint amilyen a muzsikus Rácz Aladár egyé­nisége. Tartalom és forma nemes egysége jellemezte az okosan megszerkesztett és felépített dokumentumfil­met. Véget ért hál’ istennek a nyolarészes sorozat. Az Aphrodite-örökség, minden idők legunalmasabb és leg- lehangolóbb krimije. Nyolc elrabolt este, hosszú üres­járatok. s végül ha a kép­telen befejezésre, megoldás­ra gondolok, ahogyan „meg­világosodott” a titok — egy­szerűen sírni volna kedvem. Még egy évfordulóról: 2.5 éve énekel Koos János, aki­ről látva és hallva őt felvé­telről — jubileumi estjét közvetítette a televízió szom­baton — azt mondhatjuk: ő tudja, mi a dal, és hogy mi a sláger. És hogy a humor, az élet sója. a színpadon aranysít ér. Technikailag nem volt hibátlan a felvé­tel, de még ígv sem lehe­tett kétséges: Koós János a könnyűzene vonzó képvise­lője, varázsa van, egyéniség. Vele találkozni kellemes mulatság. V. M. Bemutatkozik < *.>v B Magyar Rádió Kamarazenekara Űj kamarazenekar mutat­kozik be a Budapesti Tava­szi Fesztivál programjában: a Magyar Rádió szimfonikus zenekarából alakult Con- centus Hungaricus kamara- együttes március 16-án Bach D-moll kettősverse­nyével és H-moll szvitjével, valamint Grieg Holberg- szvit című művével lép kö­zönség elé a Magyar Nem­zeti Galériában. Mint a tegnapi sajtótájé­koztatón elmondták, a 15 tagú vonósegyüttes egy esz­tendős felkészülési időszak után lép nyilvánosság elé, s repertoárjukon egyaránt szerepelnek klasszikus és XX. századi szerzők alko­tásai. A Nemzeti Galériában rendezett koncert után március 23-án a Budapest Kongresszusi Központban hangversenyeznek: Vivaldi Négy évszak című művét, valamint Bach III. Branden­burgi versenyét és D-dúr szvitjét adják elő Kovács Dénes közreműködésével. Április 1-én a Magyar Tudo­mányos Akadémia kongresz- szusi termében lépnek pó­diumra Pergolesi és Stra- vinsky-művekből összeállí­tott koncertjükkel. A tiszaföldvári kórusnak A Ganz-Mávag Acélhang férfikara tíz évvel ezelőtt — Vásárhelyi Zoltán emlékser­leg néven — díjat alapított, amelyet a legeredményeseb­ben működő kórusok kaphat­nak meg. Első ízben a Ma­gyar Néphadsereg művész- együttesének férfikara nyer­te el a megtisztelő serleget. A Kórusok Országos Ta­nácsa legutóbb a Tiszaföld­vári Nagyközségi Tanács és a helyi szövetkezetek férfi­karának adományozta a Vá­sárhelyi Zoltán emlékserle­get. Az indoklás szerint a kórus az elmúlt években tapasztalt egyenletes, felfe­lé ívelő szakmai fejlődésé­A Fegyverneken élő Lelo- vich Györgyről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem. hogy nyugalmas volt élete eddigi hetvenkét esz­tendeje. A falubéli időseb­bek úgy emlékeznek a „kis Lelovichra”, hogy az össze­szedett mindenféle kígyót- békát, nevelgette, nézegette őket, tán még beszélni is tu­dott velük. Tény. hogy — és erre már ő emlékszik — öt- hatéves korában. amikor egy-egv kis elesett, fészke- vesztett. anyjanusztult to­kos-pihés madárral hazatért orszáe-világ-határjáró csa- tamsolásaiból. édesanyja mindie azt kérdezte: — És hogy fogod te ezt felnevelni? Tulajdonképpen ezen a kérdésen sok minden eldőlt. Hisz gondoljunk csak bele: mi történhet manapság, ha oly igen szeretett csemeténk ország-világ-hat ár járó c.sa- tangolásaiból hazaállít egy dunsztosüveg folyami ért. Bartók és Kodály mű­veinek tolmácsolásáért bizo­nyult méltónak a szakmai elismerésre. Az emilékjserleget holnap este 18 órakor a művelődé­si ház nagytermében ren­dezett ünnepségen adják át a kitüntetett férfikarnak, dr. Tóthpál József, a KÓTA fő­titkára mond ünnepi köszön­tőt. A jeles alkalomból a Szolnoki MÁV Járműjavító férfikara, a martfűi műve­lődési központ nőikara és a kitüntetett férfikar ad hang­versenyt, Jordán Antal és Jordán Antalné vezényleté­vel. rákkal (s a fürdőkád épp tele öblítővízzel), egy sánta csókafiókkal, egy pállott szá­jú verebecskével, gazdátlan macskával, kutyával, lépcső­ház tövében lelt gyámoltalan aranyhörcsöggel. Tízből ki­lenc esetben — nem a fen­tebbi kérdőmondat hangzik el. Az ifjú Lelovich György­nek tehát szerencséje volt. Megkapta a bizonyítás lehe­tőségét — és jelesül élt is vele. Tizenkét éves korában kapta első puskáját — s hamarosan meg is utálta a tömegvadászatot. Kitérő nélkül jutott el a solymászatig. A középkorban bizonyára solymár lett vol­na, de hát ő a XX. század embere. Jó ötven esztendeje belépett a magyar solymá- szok kicsiny egyletébe — két héját kapott nevelésre, taní­tásra. Az „idomítani” szót véletlenül se mondja ki. — Lehet ezekkel a hideg tekintetű ragadozómadarak­kal bensőséges viszonyt ki­alakítani? — Csakis az állat szereteté- vel érhető el eredmény. Civil foglalkozásul az ag­rármérnöki pályát válasz­totta — a debreceni akadé­mián végzett. A ragadozó­madarak nevelésétől soha nem vált meg, élete többé­Mondják a magukét, ami­nek igazát az előadói asz­talnál se vitatja senki. Az öregek tapasztaltsága mind­untalan kiütközik. Látha­tóan jó, hogy meghallgatják ezeket a bajokat. Valódi az érdeklődés, hiszen a fó­rumra a gyárak, üzemek ve­zetői se restelltek eljönni. És az asztalfőn ott ül a tér­ség országgyűlési képviselő­je is. Talán ezekkel a vá­lasztókkal most» találkozik először Sziráki András. Mondja is, köszöni, hogy megválasztották, s egysze­rűen felel a 'bizalomra: — A munkáskörzet gondjaival megkülönböztetett figyelem­mel kell foglalkozni. És már sorolja is, mit, hogyan le­hetne segíteni: — Ha a ta­nács megtoldja négy tante­remmel az újvárosi iskolát. kevésbé nehéz perceiben sem. Homoki Nagy Istvánnal három filmben dolgozott együtt: az Egy kerecsensó­lyom története „címszerep­lője” az ő tanítványa volt, s madarai részt vettek a Vadvízország és a Gyöngy­virágtól lombhullásig em­lékezetes jeleneteiben. (A Hegyen-völgyön cimborák ragadozómadara — a köz­hiedelemmel ellentétben — nem az ő tanítványa). Fil­mes közreműködőként az id. Kollányi Ágostonnal ké­szített filmekre emlékszik a lesszívesebben: az Ohat­pusztakócsi „sztrorikra”, a kékvércsék erdejére, és a Kati és a vadmacskára. — Kitérők? — Rajtam kívülálló okok­ból volt egynéhány. Volt idő, amikor a feleségemmel patkányirtó kisiparosokként dolgoztunk — természetesen vadászgörényekkel. Aztán békásztunk is, de száz anyá­val tenyésztettünk kutatóin­tézetek számára tengerimala­cot. Közben bejártam a fél világot. Madarai természetesen ma is vannak a fegyverneki ud­varban. Itt van többek kö­zött az a líbiai sasölyv (Bu- teo roffinus varietas Lybi- ensis), amelyet néhány elő­adáson a Szigligeti Színház a környék üzemei összeadják másik négyre a pénzt. Aztán az útjavítás is terv, a köz­műépítéssel javulni fog a helyzet. Mikor? A határidőket sen­ki se firtaitja, mert van ami­ben bizakodhatnak. Meghall­gatásukért is hálásak, s bó­logatnak, amikor Badari László, a városi pártbizott­ság titkára javasolja: talál­kozzanak így, ilyen körben legalább évente, mondják el bajaikat, s közösen próbál­kozzanak a megoldással. A sorompón túl, az ipar­telepen családi házakban élnék az emberek. Ki ötven-, ki százévesben, van a házak között még idősebb is. Akkor épültek, amikor gyárak tele­pedtek a városrészbe. Épül­tek később is, amikor sza­porodott itt a népesség. Áll­nak öreg, lelakott házak (mert sokfelé oktalan tila­lom tiltja a renoválást), és állnak újak is. Sok az idős­korú a nyugdíjas. Errefelé szerény jövedelmű emberek éltek mindig, most sincs másképp. Szeretnének több kényelmet: sima gyalogjáró­kat, belvízveszély nélküli utcákat, jobb árukínálatú bol tot. És azt, hogy a közben erre települt vállalatok, intézmé­nyek munkája, mozgása ne zavarja az életüket. Nem tudom, hányán élnek a sorompón túl? Hányán áll­nak napjában buszmegálló­ban, ha orvoshoz, rendelőbe kell menniük, vagy ha ko­sarukat a vásárcsarnokban szeretnék televenni? És há­nyán várják a postást a hó­nap második felében, hisz ő hozza nemcsak az újságot, a levelet a messze élő gye­rekektől —, hanem a min­denhavi kenyérrevalót is. S hogy ezek a többségük­ben idősebb emberek még­is mennyire sajátjuknak, hazájuknak érzik ezt a kerü­letet — talán jól érzékelteti az a kérdés, amellyel a fó­rum végén az egyikük fel­állt: —1 Mondják meg vilá­gosan, mire fordítanák itt a településfejlesztési hozzájá­rulást, mert nem sajnáljuk se a pénzünket, se a társadal­mi munkát, ha értelmét lát­juk az erőfeszítéseknek. Sóskúti Júlia nézői is láthattak a tavaly­tavalyelőtti idényben, a Paál István rendezte Hom­burg hercege című darab­ban. — Története? — Semmi különös. Talán csak az hogy ez az Arfiká- ban honos madár, vala­milyen ok miatt, épp ide ve­tődött. A fegyverneki határ­ban találtak rá, valaki meg­lőtte már korábban. Nyolc éve vagyunk jó barátok. Na­gyon okos madár. Mi tartozhat még a fegy­verneki solymár villámport­réjához? Talán csak annyi, hogy több ezer oldalt kitevő följegyzése, írása van a solymászatról, a ragadozó­madarak képzésének mód­szereiről; s a solymászat mellett a másik szenvedélye a festés, rajzolás. Természe­tesen tájakat, madarakat örökít meg a legszíveseb­ben. Vágner János A FEGYVERNEKI SOLYMÁR Sztárokat nevelt természetfilmekhez

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents