Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-19 / 66. szám

1986. MÁRCIUS 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A tévé képernyője előtt Közhely már, hogy a te­levízió szobánkba hozza az országot, sőt a nagyvilágot, hogy jelentős események egyidejű részeseivé képes tenni bennünket, nézőket. Igazságát azonban mégis jól-, eső érzéssel konstatálhatjuk újra meg újra, amikor kivé­teles élményben van ré­szünk. Hát nem csodálatos például, hogy az ország szin­te egy emberként lehetett jelen és szurkolhatott a gyönyörűséges magyar—bra­zil összecsapáson! (Elképzel­ni se merem, mi történt vol­na, ha vasárnap délután vá­ratlanul bejelenti a műsor­közlő, hogy akár technikai okokból is elmarad a- mér­kőzés közvetítése!) A televí­ziós közvetítés valóságos népünneppé avatta a sport- eseményt. Az élő, egyenes adás varázsa ez, amit nem győzünk hangoztatni és kö­vetelni; varázsról beszélek, mert az ember természetes vágya, hogy szeret ott len­ni, ahol valami fontos, érde­kes, izgalmas történik. A ma emberét ez a fajta kí­váncsiság soha nem ta­pasztalt módon jellemzi. Éppen ezért, ha alkalmam nyílnék gondolataimat kifej­teni egyszer a televízió tíz­perces műsorában, amely Mit gondolok a tévéről... cí­men fut vasárnap délutá­nonként, akkor feltétlenül erről zengenék: az élő adá­sok varázsáról, s arról, hogy televíziónk a sportesemé­nyeken kívül sajnos csak ritkán, már-már elvétve él ezzel a nagyszerű lehetősé­gével, amely egyébként meg­születésének is egyik értel­me és valóságos oka. Hang­súlyozom az egyidejű jelen­lét fontosságát, mert már az eseményt követően, né­hány perces késedelemmel, azaz felvételről történő su­gárzáskor teljesen más a hatás; már ilyen esetben is konzervíze van a továbbí­tott eseménynek, elveszti ele­ven frisseségét. (Elég csu­pán példaképpen említeni, ha egy operaelőadás első felvonását akkor sugározza a televízió, amikor az előadás a valóságban már a harma­diknál tart, már ennyi „ké­sedelem” is a múlt idejű, azaz a volt érzését kelti a nézőben, jóllehet, amit lá­tunk, így sem érdektelen.) Végtelen örültem tehát, hogy vasárnap délután „ott lehet­tem” a Népstadionban, és né­mi keserűséggel jegyzem meg, hogy ugyanakkor nem voltam „hivatalos” a brazil —NSZK mérkőzésre, ame­lyet sajnos, nem közvetített a televízió. (Még felvételről sem.) És most egészen már, bár amiről szólok* annak tár­gya is ugyancsak a sport, legalábbis egyik témáját a sport világából vette, a Hír­háttérről van szó — csütör­tökön este Baló Györggyel. Az egyébként is egyre ér­dekesebb belpolitikai prog­ram, amely jó érzékkel emel ki egyet-egyet az időszerű belpolitikai kérdések közül, azaz arról szól, amiről be­szélnék az emberek. leg­utóbb azzal is magára vonta a figyelmet, hogy olyan kér- dező-faggató műsorvezető ült partnereivel asztalhoz, aki riporterként, műsorvezetői tevékenységével a múlt esz­tendőben elnyerte a tévékri­tikusok kiemelkedő televízi­ós személyiségnek oda ítélt díját. Baló György személyi­ség; csúnyán beszél bár, de szépen gondolkodik, reszelés a hangja, de borotvaélesen vág az agya. Mindig és min­denben nyughatatlan, kereső szellem, aki ha elindul egy irányban, addig nem tágít, amíg az út végére nem jut, élénken ügyelve azért a mel­lékcsapásokra is. Akár egy bulldog (a hasonlat talán merész, de úgy vélem találó) olyan szorosan szegődik egy- egy probléma nyomába, hogy feltárhassa valamennyi rész­letét. Jól tükrözte egyéniségének említett tulajdonságait a sport anyagi támogatásáról készült háttér beszélgetés is, amelyben kényes kérdések kerültek kendőzetlenül terí­tékre, kezdve a központi ke­retek elosztásának módjától, az e téren tapasztalható és vitatható problémákig, el­lentmondásokig; egészen ad­dig, hogy mennyibe is kerül társadalmunknak az élsport, hányán is élnek belőle, nem csupán érte, s hogy vajon az élsportra költött pénz és a tömegek sportolására adott forintok aránya megfelelően tükrözi-e társadalmunk szán­dékait. Izgalmas félóra volt, s a lejárt műsoridő csak el­vágta a beszélgetés fonalát, de teljesen megnyugtatóan nem tudta kibogozni a meg­lehetősen gubancos kérdés csomó szálait. Ez a téma nyilván megérne egy újabb mesét, talán egy önálló ke- rekasztal-beszélgetést. Egyéb­ként a Hírháttérben nem egyszer megesett már, hogy egy-egy bonyolultabb kérdés megvilágítása, taglalása ki­nőtte a műsoridő szűkös ke­reteit. Miért nincs a Hírhát­térnek külön kiadása is? Ve­tődik fel ilyen esetek lát­tán. Amikor csupán egyet­len témát tárgyalnának bő­séggel .és kimerítően, akár a sport és az anyagiak ösz- szefüggéseit és természetesen Baló Györggyel. Más kérdés, ha hasonlóan érdekfeszítő és közhasznú, mint a fentebb említett, amelyét az ifjúsági szerkesz­tőség műsora feszegetett pén­teken este — egy kicsit ta­lán március idusának szel­lemében is. A Magyarul, em­berül azt a problémát bon­colgatta, sok-sok szemléletes példával és neves szakem­berek bevonásával, hogy mit is jelent az ember számára a beszéd, s hogy valójában tudunk-e igazán élni ezzel a szép ajándékkal, a beszéd képességével. A műsor oko­san járta körül a problé­mát, többek között azt a nyugtalanító jelenséget is, hogy napjaink, a mindenna­pi élet zsúfoltsága, a felpör­getett idő menynire nem kedvez az élő beszéd haszná­latának, hogy a gyermekek­nek alig van elegendő al­kalmuk otthon, iskolában, de másutt is, hogy igazán gya­korolhassák magukat a be­szédben. Pedig a beszéd gon­dolataink formája és méltó (vagy méltatlan) közvetítő­je. Nyelvében él a nemzet — ismerős jelmondat, mi­ként az is, amit a francia természettudós, filozófus ál­lít, hogy tudniillik a stílus maga az ember. Egészen köz­napira úgy is fordíthatnánk: szólj, s megmondom ki vagy. Nem közömbös tehát meg­szólalásunk mikéntje. Hall­hattunk meggyőző érveket az élő szó erejéről; arról, hogy mi lett volna, ha Kossuth netán papírról olvassa beszé­deit, s nem él a szónoki ki­fejezés lenyűgöző lehetősé- 'geivel. Montágh Imre, a be­szédnevelés szakembere pe­dig még a beszélő ember és annak öltözködése. külső megjelenése között is finom összefüggéseket mutatott meg, illetve tárt fel; hogy például a nyakkendő nélküli emberben általában fokozott a gondolati és érzelmi nyi­tottság, ő legalább is ennek jelét vélte benni felfedezni. És sok más, hasonlóan hasz­nos, hasznosítható ismerete­ket vonultatott fel a Nagy György szerkesztette, gondo­san megtervezte összeállítás, még a nyelvünket nyomorító idegen szavak ellen is okos harcot hirdetvén meg. Épp ezért szinte érthetetlen, hogy miért csak este tízkor ka­pott helyet a műsorok rend­jében? Ráadásul egy a fia­taloknak szánt program! Ily módon alighanem éjszakába kiáltott szó maradt mindaz, ami elhangzott ebben az okos és intelligens műsor­ban. — VM U- . Bjákóhalmi pávakör Vásári históriákat gyűjt A szakmunkástanulók müvelödésóórt 1«-----------------------------------.......................................... K ötelezően vagy önként7 Kiváló minősítés, különdíj Tdrökszentmiklóson (Tudósítónktól) Jászjákóhalmán 1972-ben érett be az elképzelés, hogy pávakört hozzanak létre. Az ötlet a hagyományokat job­ban őrző tanyaiak körében bontakozott ki, s elképzelé­süket támogatta a művelő­dési ház akkori vezetésé, valamint Fodor Dénes nép­művelő, ének-zeneszakos pe­dagógus is. aki azóta is a kör vezetője. A huszonöt tagú csoport létjogosultságát mutatja, hogy Törökszentmiklóson or­szágos kiváló minősítést és különdíjat kaptak, vezető­jük és a csoport is elnyerte a Szocialista Kultúráért ki­tüntetést, a helyi tanács tár­sadalmi munkáért elismeré­se mellé. Az ő kezdeménye­zésük volt, hogy a jászság pávakörei mutatkozzanak be egymás előtt, így találkozá­saik rendszeressé váltak, bár a jászberényi Jászsági népi együttessel szívesen ta­lálkoznának gyakrabban. A Jászság szinte minden tele­pülésén felléptek már a já- kóhalmiak, s eljutottak Sza- jolba, Tiszakürtre és olyan rangos helyekre is, mint a Margit-szigeti Thermál Szál­ló, vagy a Nemzeti és a Me­zőigazdasági Múzeum pódi­uma. A pávakör szerves ré­szeként működő népzenei csoporttal együtt rendszere­sen részt vesznek helyi ün­nepségeken, és minden év­ben új műsorral mutatkoz­nak be a hazai közönség előtt. Speciális feladatuknak te­kintik legújabban a Jászság­ban hajdan virágzó vásári históriák összegyűjtését. (fodor) A megyei művelődés üvegpalotája előtt hét-nyolc tagú, kamaszkorú fiúkból ál­ló csoport hangoskodik, a mellettük elhaladó lányokat kritizálják, a „szövegelésü­ket” füttyögéssel, csettintge- téssel vagy harsány nevetés­sel fűszerezik attól függően, hogy a figyelmükre méltatott lány megnyerte-e a tetszé­süket. A csoport közepén is­merős legény viszi a prímet: nemrégiben egy, a szakmun­kástanulók számára rende­zett versenyen találkoztunk. Megismer, köszön, észreve­hetően hajlandónak látszik párszavas beszélgetésre: tu­dom, érdekli, hogy ama ver­senyen való szerepléséről miért nem jelent meg a tu­dósításban egyetlen szó sémi. Két hosszú lépéssel mellet­tem terem: — Annyira rossz voltam, hogy szóra sem érdemesí­tett a mindenható sajtó? — néz le rám százkilencven centis magasságából, és le­zsernek szánt, de esetlenre sikerült mozdulattal elpöc­cinti ujjai közül a cigarettát. — Csak a továbbjutók szerepeltek név szerint és te nem voltál köztük. Egyéb­ként mit csináltok itt? — Hülyülünk. Kivezényel­ték bennünket valami kiállí­tásra, de nem érdekel... — Nem érdekel? Hiszen azt se tudod, milyen kiállí­tásról van szó. — Utálom, ha köteleznek arra, hogy művelődjek! A „ráhangolásnak” szánt bevezetés után most arról, hogy mi nem ez az írás: nem szociológiai tanulmány, nem mélyinterjúk sorozata, nem tudományos igényű fel­mérés. Hogy akkor mégis mi? Csupán szerény adalék a manapság „felkapott” té­mához, hogy kik és mit te­hetnek azért, hogy a szak­munkástanulók, a munkás- osztály leendő tagjai ne csu­pán — bár az sem kevés! — a választott (vagy jobb híján neki jutott) szakmát sajátít­sák el hároméves tanulmá­nyaik során, hanem valami­vel tovább is lássanak a munkapadnál. E cél érdeké­ben kétségtelenül a legtöb­bet tehet az iskola, a műve­lődési ház és a könyvtár, ugyanakkor természetesen jelentős szerepet vállal(hat) a tanulók gyakorlati óráinak színhelyéül szolgáló vállalat, gyár, üzem, és persze a csa­lád. Ez alkalommal az intéz­ményesített közművelődés hatásaira szűkítjük le a kört. w „Kényszerkoncert Van már tíz esztendeje is annak, hogy az Országos Fil­harmónia és az Állami Ifjú­sági Bizottság együttműkö­désének eredményeként ko­molyzenei koncertsorozat in­dult kifejezetten szakmun­kástanulók számára. A soro­zatba már a kezdetekkor bekapcsolódott Szolnok me­gye is, hiszen mind zenei életünk irányítói, mind a pedagógusok és KlSZ-veze- tők felismerték a koncertek­ben rejlő kedvező lehetősé­geket. Az ötlet üdvözlésre méltó még akkor is, ha eleinte akadtak fanyalgók, akik kétségbe vonták, hogy évente három-négy koncert végighallgatása után a szak­munkástanulók majd elfor­dulnak a diszkótól, vág/ ál­talában , az úgynevezett könnyűzenétől. A sorozat elindítóinak persze nem is volt célja, hogy ráerőltesse a tanulóif­júság eme nagy létszámú rétegére a komolyzenét; azt azonban hangoztatták, hogy a leendő szakmunkások ige­nis potenciális hangverseny- látogatói tartalékot képez­nek. A koncertre kiadott bér­letek sem a tanulónak, sem az iskolának nem kerülnek pénzbe. A szervezők csak azt várják el az intézetektől hogy minél több fiatalt to­borozzanak a hangverse­nyekre. Miután az előadáso­kat tanítási időben rende­zik, természetesen kötelező­vé teheti az iskola a rész­vételt. A programok össze­állítói arra törekednek, hogy a zeneirodalom népszerű da­rabjait mutassák be, még­pedig oly módon, hogy ne csupán a művek hangjai, ha­nem azok keletkezésének története is a fejekben ma­radjon. Ezért minden al­kalommal egy-egy neves ze­neesztéta, zenetörténész elő­adása fűszerezi a koncertet, sőt, hogy oldódjon a művek végighallgatása utáni leta­Szonáták gyertyafényben A megújuló barokk zene A Bartók Béla Zeneiskola bérleti hangversenysoroza­tának negyedik bemutatója hétfő estére Kedves Tamás gordonka- és Végvári Csaba csembalóművész koncertjét ígérte, ám az utolsókat rú­gó influenzajárvány — úgy tűnik halódó poraiban is — beleszólhat a múzsák tervé­be: a csembalót ezúttal Ir­mai Kálmán szólaltatta meg. A Szonáták gyertyafényé­ben című hangverseny mű­során a barokk muzsika két halhatatlan géniusza. Bach és Vivaldi remekművei sze­repeltek. Bach G- és D-dúr, illetve g-moll. valamint Vi­valdi a-moll és B-dúr szo­nátája a minden eszközében kifinomult, szenvedélyesen forró és drámai izzású jel­legzetes barokk stílust öt­vözi. A szonátairodalom e gyöngyszemeit monumentá­lis erővel, átszellemülten interpretálta a két művész. Kedves Tamás ujjai alatt vsllomásszerűen, olykor lé­gies könnyedséggel, de mindvégig kellő pátosszal daloltak a gordonka húrjai, rúintha már nem is cselló szólt volna a pódiumon. Ir­mai Kálmán pedig szinte észrevétlenül követte az ég- betörő dallamzuhatagot, já­tékában sajátos színezettel ellenpontozta a dús hang­zást. A nagyfokú virtuozi­tást igénylő szonáták hang­jai tizenhat szál gyertya fé­nye mellett lebegtek a te­remben, felejthetetlen han­gulatot kölcsönözve a hang­versenynek. A két művésszel a nagy­szerű koncert végén beszél­gettünk. Kedves Tamás az elmúlt napokban érkezett haza Lipcséből: — Egy hétvégi szeminári­umon, mesterkurzuson vet­tem részt az ottani zenemű­vészeti főiskolán. A XX. század klasszikus gordonka­zenéjét, Kodály szólószoná­táját, Bartók első rapszódiá­ját és egy Durkó-darabot ta­nítottam öt aktív hallgató­nak, de sok hospitáló is el­járt hozzám. — Mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola deb­receni tagozatának igazga­tója milyennek ítéli a gor­donkás „utánpótlást”? — Ügy látom, egyre nép­szerűbb a hangszer egyre több ember oróbál karriert csinálni „gordonkából”. A csellisták, felmérése tulaj­donképpen a szolnoki orszá­gos gordonkaversenyeken kezdődik, ahol mindig feltű­nik egv-eay igazi tehetsée. A hangversenyen Irmai Kálmán működött közre csembalón. Néhánv nanoal a szolnoki felléoés előtt tud­ta meg. hogy be kell ugra­nia. — Mit mondjak, ha a ma- warok vasámno nem gvőz- tek volna a Népstadionban, el sem jövök — mondja tré­fásan a Zeneművészeti Fő­A hangulatos koncert egy pillanata Fotó: T. Z. iskola docense. Irmai Kál­mán alapvetően zongorista, ehhez a hangszerhez kötődik élete egyik legnagyobb sike­re is; Sopronban két évvel ezelőtt a tavaszi fesztiválon Liszt Haláltáncát játszotta. Megfordult már Finnország­ban, Bulgáriában, a Szovjet­unióban, az NDK-ban. — Ma este nagy kedvvel játszottam, örültem a kon­certnek — dacára a kevés felkészülési időnek. Egy vá­ratlan feladat mindig na­gyobb szellemi igénybevé­telt jelent, s nagyobb telje­sítményre sarkallja az em­bert. Ezenkívül többnyire vonz a csembaló hangzásvi­lága. az artikuláció és a dí­szítés szabadsága. Bár első­sorban zongoristának val­lom magam. A mai este után bármikor szívesen jö­vök Szolnokra... — jurkovics — gadhatatlan fáradtság, játé­kos vetélkedővel zárják az előadásokat. Kunhegyesen március 11- én a Szolnoki Szimfonikus Zenekar adott hangversenyt a művelődési házban, ahová fél tizenkettőre megérkezett a helyi Mezőgazdasági és Ipari Szakmunkásképző In­tézet kétszázegynehány ta­nulója. Vagyis a 409-ből mindazok, akiknek azon a napon elméleti óráik voltak. Vadai László másodéves mezőgazdasági gépszerelő élete első „nyilatkozatát” nyomdakészen fogalmazza: — Tavaly még kissé ber­zenkedtem a hangversenyek ellen, aztán egyre inkább megkedveltem. Azt nem ál­lítom, hogy most már min­dent megteszek azért, hogy a saját pénzemen elmenjek egy komolyzenei koncertre, de az tény, hogy amióta rendszeresen hallgatok „ne­héz” zenét, valamivel. job­ban értékelem. A mai mű­sor: Erkel Hunyadi László című operájának részletei, már ismerősek. De ha más alkalommal meghallom, nem biztos, hogy rögtön felisme­rem: kinek és milyen mű­véről van szó. — A hangversenyek közül a humorosabb hangvételflek kötik le leginkább a figyel­münket — szól közbe Poz- derka János harmadéves nö­vénytermesztő. — És persze a szerelmi témákról szóló zenék — teszi hozzá nevetve. Virosztek Ferenc igazga­tóhelyettes véleménye sze­rint kétségtelenül többség­ben vannak a tanulók között azok, akik azért örülnek a hangversenyeknek, mert el­maradnak az utolsó órák. De ha akad köztük tíz, akit si­kerül „megfertőzni” a ko­molyzenével, máris sikeres­nek könyvelhető el a kon­certsorozat. Virosztek Ferenc szavai szinte megismétlődnek a szolnoki 633-as Szakmunkás- képző Intézetben, ahol Jusz­tin László igazgatóhelyettes hasonlóan vélekedik a kö­telezővé tett művelődésről: „Muszájkórua " — Miként minden vi­szonylag zárt közösségben, a szakmunkásképzőkben is rendtartásba foglalt szabá­lyok irányítják a munkát. A Filharmónia hangversenyei­re igenis „kivezényeljük” a tanulókat, mert a kétszáz diák közül előbb-utóbb egy­re több válhat zeneértővé, szerényebben fogalmazva zenekedvelővé. A tanulók életkori sajátosságaihoz tar­tozik, hogy magukban tilta­koznak a kötelező dolgok el­len, ám megvan a remé­nyünk — amit az utóbbi évek igazoltak is — hogy ké­sőbb önként látogatják a komolyzenei programokat, vagy például a színházi elő­adásokat. A 633-asban — sajnos, nem jellemző a megye más szakmunkásképzőire — jó néhány amatőr művészeti csoport működik. A leánykó­rusuk például megalakulása óta néhány sikeres fellépést tudhat magáénak. A siker­nek persze ára van. Major Beáta nőiruhaké- szítő-tanuló kórustag és kol­légiumlakó: — Ügy kezdődött az énekkar szervezése. hogy önként lehetett jelentkezni a tagok közé, aztán mert ki­derült, hogy az érdeklődés csekély, a kollégisták számá­ra kötelezővé tették a kórus­ban való részvételt. Egyet­len szolnoki sincs köztünk, tehát úgy érezzük, hogy ki­tolnak a kollégistákkal. — Mennyi idejüket köti le a kórus? — Hetenként kétszer pró­bálunk, mostanában három­szor, mert fellépésre készü­lünk. Nem mondom, jólesik, ha sikert érünk el, de be­vallom, az énekkari próbák helyett szívesebben olvas­nék. Bendó János (Folytatjuk) Varázs és „haszon”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents