Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-13 / 61. szám
1986. MÁRCIUS 13. SZOLNOK MEGYEI MEPLA 5 Az ajtó mindig nyitva áll Zsiga bácsi már a tornácon ácsorgóit, hogy önként vállalt napi tisztjét mielőbb elláthassa. Mihelyt a kerékpár, kormányára akasztva a két ételtárolóval megáll a bejáratnál, máris — korát meghazudtoló fürgeséggel — mozdul az aluminiumedé- nyek után. Bentről türelmetlen tekintetek követik, amint a konyha felé igyekszik. Az abádszalóki öregek napközi otthonában ebédhez készülődnek. Karkusz Jánosné, miután a falhoz támasztja kerékpárját, a konyhába siet, hogy edényekbe rakja a mai menüt. Hamarosan az asztalon párolog a lebbencsleves, majd a székelykáposzta. Az ebéd utáni domlnócaata első ütközetébe Fülek! Istvánné is bekapcsolódott fotó: TKL A teremből az irodába látni. Egyike ez azon keveseknek, ahol az ajtó mindig nyitva áll. Füleki Istvánné, az otthon vezetője az ebédidő alatt az abádszalóki és tiszaderzsi öregek helyzetéről tájékoztat. Könnyen teheti, az Egészségügyi Főiskolán most készíti szakdolgozatát a.z időskorúak szociális ellátásáról. Rengeteg elgondolkodtató adatról szól; felmérések, statisztikák beszédesen árulkodnak az egyedülálló idős emberek helyzetéről. Abádszalókon húszán mindennapos vendégek az otthonban, a gondozónők to- vábbbi huszonnégy hajlott korú emberhez járnak ki, viszik az ebédet, gyógyszert, segítenek a ház körüli munkában. Tiszaderzsen a régi tanácsházát nemrég alakították át hasonló célra. Most ott is huszonnégyen járnak az öregek otthonába. Közben az ebédet csöndben elköltötte mindenki. Akad, aki egy almával toldja meg; mások dominópartiba kezdenek. Füleki Istvánné a kályhához húzódó Sza- nyi Józsi bácsihoz megy: — Csak tán nem beteg Józsi bácsi? —kérdi, s bár az unokája lehetne, anyai mozdulattal teszi kezét Józsi bácsi homlokára. — Mára várjuk az orvost — mondja magyarázatként. Bakai Zsigmond „féltékenyen” toporog, merthogy a kályhára kellene már szenet rakni. Aztán a beszédbe kapcsolódva invitál: — Nyáron jöjjön el! Később tudom csak meg, Zsiga bácsi konyhakertet varázsolt a ház köré, ez a büszkesége, de a hó, ugye most mindent befed. Karkusz Jánosné időközben el is mosogatott. Hamarosan indulhat a vacsoráért. Füleki Istvánnéval immár nyolcadik éve gondoskodnak meleg szeretettel az abádszalóki idős emberekről, akik ha egyedülállók is, így már nincsenek teljesen magukra hagyva. Zsiga bácsi segédkezik az ebédet hozó Karkusz Jánosnénak Szőke György SZÉLKIÁLTÓ SZÉLKIÁLTÓ KESEREDSZ Lemezfigyelö Igricek „...fennen dalol már a szélkiáltó madár” — így fejezte be József Attila a pólingról szóló versét. E mondat talán mottója is lehetne a nyolcvanas évek elején Pécsett alakult Szélkiáltó együttesnek. Országos bemutatkozásuk — a ’82-es Ki mit tud?-on — olyannyira jól sikerült, hogy azóta szélnél sebesebben haladnak előre a népszerűség útján. Az egyik fontos állomás a Keserédes című nagylemez, amely az elmúlt hetekben került a boltokba. A mecsekalji fiúk akkor ragadták meg a Pegazus szárnyát (amely a lemezborítón furcsa módon papír- sárkánnyá vedlett) amikor a könnyűzene egyéb formái veszítettek vonzerejükből, és a folk-rock együttesek mezőnyét is erőteljes ritkulás jellemzi. Az irodalom felfedezése és házasítása a könnyű mfi- íajjal — nem új keletű dolog. Ezen az úton jár a Kor- morán, a Kaláka és a Muzsikás zenekar is. A recept ugyanaz a Szélkiáltónál is: a versek hangulatához, gondolatiságához igazított zene, így jönnek létre a városi műzene oldalhajtásai, a modern sanzonok. A Szélkiáltó lemezén a magyar költészet jeles alakjai vonulnak fel: Balassi Bálinttól, Adyn, József Attilán át Weöres Sándorig. Verseik rendkívül gazdag hangszerelésben, szép ívű dallamokra építve szólalnak meg. A több szó- lamú ének kristálytiszta, fület gyönyörködtető. A korong összességében méltó folytatója a folk-rock nemes hagyományainak, a Szélkiáltó pedig eme munkájával — a megzenésített versek kategóriájában — a hazai élvonalba küzdötte fel magát. Az öt pécsi fiú szelet vetett — és viharos közönségsikert aratott lemezével. — j — Vadvédelem Pusztavacsra indul a Nagykunsági Erdő- és Fa- feldolgozó Gazdaság mikrobusza. Pusztavacs... Az ország közepe, békefesztiválok, hatalmas őstölgyes — ez az, ami tíz magyarból kilencnek eszébe jut e helységnév hallatán. Érdeklődésünket azonban most a téli erdő köHa reggel nem mutatkozott volna be Pugner Sándor, a NEFAG vadászati ágazatvezetője, öltözete akkor is elárulná hobbiját, szenvedélyét, foglalkozását, hivatását — hiszen kétféle szín váltakozik rajta a kalapjától a csizmáig; a zöld és a barna. A vadászok, az erdészek az élő példái, milyen praktikusan, ízlésesen összeállítható az ember ruhatára ebből a két színből is. De most nem téli erdei divat- bemutató kommentálására szövetkeztünk! Az ágazatvezető jókora birodalmat mondhat magáé-■- nak, a Csepel-szigettői a Hortobágyig. Merthogy a NEFAG monori erdészete a Dunáig nyúlik, a tiszafüredi meg a puszta széléig. Meglep a ráció, a „gazdálkodás”, a „terv”, az „árbevétel” sorolása. Lám, hiába akarom én a természetet „szűzien” a második évezred küszöbén! Nem sok a szám — tavaly 3,8 millió forint volt a vadászati ágazat bevétele —, valamivel -többet mond, ha hozzátesszük, hogy ebből 3,1 millió az úgynevezett „deviza árbevétel.” Szóval devizát hoznak a vadak, nekik se enged kibúAhogy beljebb érünk az erdőben, és az akácost előbb tölgyek váltják, majd a tűlevelűek zöldje következik, tényleg látom, ahogy ösvényt vágott a hóban az ék alakú alkalmatosság, az erdei hóeke, és nyomában kétoldalt föltorlódott, nagy buckákban keményre fagyott hó. Azon tényleg akadozna, dobálózna a szánkó! Hóekézés az erdő közepén? Mivégre? — Utat vágni a vadaknak — mutatja a patanyomokat a fővadász. Az apró nyomok kifelé vezetnek az erdőből, s aztán szinte csa- pásszerűen folytatódnak a hótól megtisztított ösvényen az etetőig. — A nyolc-tíz- centis hónak délben megolvad a teteje, estére, hajnalra jégpáncéllá keményedik és az éles, fagyos hó megsebezheti a vadak lábát. Kellemetlen, fájdalmas sérülés, belesántulhat a vad. Ezért ilyenkor a napi munkánk jó részét az ilyen csapások, ösvények vágása teszi ki. — Akkor erre rámondhatom, hogy vadvédelem? — Nemcsak rámondhatja, valóban az. — És mit sorolhatunk még ide? — Hát azt, amiért most is kint vagyunk, az etetést. Szeptemberben fölvásároltuk a káposztát, 180 mázsa sárgarépát, a vadgesztenyét. Kukoricából és szálas takarmányból önellátók vagyunk; 70 mázsa kukoricát hordtunk Felújítják az öregek napközijét Kőtelken egy régi óvodából alakították ki az öregek napközi otthonát, amely felett azóta alaposan eljárt az idő. Éppen ezért az Ady Termelőszövetkezet építőipari részlege, a község kisiparosai, illetve az ott élők önkéntes hozzájárulása, társadalmi munkája révén felújítják a létesítményt. A mintegy 1.2 millió forintos munkálatokat még az idén befejezik. ti le. Reménykedünk, hogy napközben majd fölszáll a köd, és alkalmunk lesz néhány igazi vadfotót készíteni. Ám nemhogy oszlana a februári szürkeség, talán éppen sűrűsödik, ahogy a NEFAG Pusztavacsi Erdészeti Üzeme felé közeledünk. vót a század a „valutakitermelés” alól. A közgazdászból Pugner Sándor is „visszavedlik” igazi erdőt járó emberré, vadásszá, amint kezet fog Zsolnai Jánossal, Pusztavacs három kerületének fővadászával, és az egy hónappal ezelőtt hozott dámbikák hogylétéről érdeklődik. Vér- frissítésre hozták a kilenc fiatal bikát a Dunántúlról, Gyulajról, az Alföld jószerével egyetlen nagyvadas erdejébe. Megkérték a környező gazdaságok szakembereit, figyeljék ők is a füljellel ellátott bikák fölbukkanását. Örömmel újságolja a fővadász, hogy háromról már érkezett „visszajelzés”. De induljunk végre, hiszen gumis kocsi elé fogva vár Jani bácsi két kancája, Olga meg Sári. A kocsiderékban csöves kukorica meg tiszta réti széna. A fővadász a bakon foglal helyet, keze ügyében golyós puskával: „hátha jön a disznó”. Mögöttünk a szín alatt marad a lovasszán. Olyan régen fogott elé Jani bácsi, hogy már nem is emlékszik, mikor utoljára. Majd meglátom miért nem volna célszerű — ennyit árul el az öreg, a többit a szememre bízza. ki az etetőkhöz, csakúgy, mint a szénát. Szeptemberben az utolsó kaszálású szénával feltöltjük az etetőket, és aztán kéthetenként ismét lődik az etetés. Silózott állapotban kerül ki a szudáni cirokfű, azt is szívesen fogyasztja a vad. — Meg az ágvégeket — mutat a vadmeggyes cserje sorába Pugner Sándor, oda, ahol egészen elmélyülten falatozik egy dámvad ünő. A kocsi közben az etetőhöz kanyarodott. Jani bácsi szénát dobál le, a vadász meg az etetőbe rakja. — Január 31-én véget ér a vadászati idény — sorolja téli napjainak „vadászati naptárát”, már ismét a kocsin, a fővadász — május elsejéig vadászati holtszezonról beszélhetünk. Etetünk, hóekézünk. Tizenhét nagyvadetetőnk van, mindbe — a legtávolabbiba is — kivisszük a takarmányt. Ha nincs hó, a vad idegenkedik az etetőtől, de az útszéli ágas-bogas fákra helyezett lucernát szívesen fogyasztja. Ilyenkor, télen szürke nyárt is döntünk le, hogy a rügyeket, a kérget ehessék az állatok. Hát ez a téli vadvédelem. Nyáron meg az ivóvíz lenne kevés az erdőben, ha nem segítenének a természetnek a 26 fúrt kútjukkal, mellettük a betonmedencékkel, a fóliás „dagonyákkal”. Télen etetnek, nyáron itatnak. Jánoshidán a fizetésre kötelezhető lakosságának több mint a 90 százaléka igent mondott arra, hogy öt esztendeig évenként 500 forintot adnak a község javára. Így az ott élők segítségével a település az elkövetkező időszakban három új létesítménnyel is gazdagodik. Már elkezdődött a „Üjításon” is gondolkoznak a vadászok, az idén szélkereket szerelnek két csőkút' fölé, a természet energiája húzza majd föl a vizet. Ha beválik — és miért ne válna be? — klasszikus példája lehet a természetbe való humánus beavatkozásnak: emberi és gépi energiát takarítanak meg, hiszen nem kell időről időre benzinmotoros szivattyúkkal a kutakhoz zarándokolni, nem bolygatják az erdő nyugalmát, nem verik fel csendjét. Ez is vadvédelem. „Minden fát, bokrot ismerek” A csendet Zsolnai János is szereti. — Este sokat kijárok lesre, cserkelni. Akkor csendes, nyugodt az erdő, látni, hallani mindent. Vagy hajnalban. — Hogy lett vadász? — Hernádi születésű vagyok — a szomszéd falu — érettségi után egyből vadász lettem. Tizenhat éve. — Azt, hogy mi szép a mesterségében, igazából nem a szavak fejezik ki, engem meggyőzött ez a vár óra, amely során elfigyeltem, ahogy az erdőben mozog, a vadakról beszél. Van-e árnyoldala a fővadászságnak? — Van — mosolyodik el a fiatalember, s maga se tudja: mondja, ne mondja? — És mi az? — Sokféle ember kénye- kedvének kell itt eleget tenni — kerülné a választ. — Milyen igényeknek? — Megérkezik a külföldi — hogy ne mondjam, a hazai vadászvendég, mert az talán még türelmetlenebb, — idejön egy órára, és föl- tétlen trófeás vadat akar lőni. — Ebben kell a hivatásos vadásznak segíteni, a vendéget a vadra rávezetni. Ez hogy megy? — Ügy. hogy úgyszólván minden fát, minden bokrot ismerek, figyelem a vadak mozgását is. Vadászati idényben akkor dolgozunk jól, ha nemcsak a levegőbe pufogtat a vendég. — És a hivatásos vadász mire vadászik legszívesebben? — Vaddisznóra. Az egyetlen vad, amelyik igazi ellenfele az embernek. A legrafináltabb, a legóvatosabb. Vaddisznóra vadászni sportszerű küzdelem. — Az idén akadt-e már puskavégre? — Három. Az asztalinaptárra téved a szemem — ahogy beülünk kicsit „kiolvadni” az irodába. Bejegyzést látok januárban, februárban: vadszámlálás. — Mit mutat az idei mér- leg? — A tavalyihoz képest több a dám — 240 körüli a szaporulat nélkül, — az őz inkább visszaesett. Szaporodóban a nyúl, a fácánnak nálunk nincs igazi élőhelye. A vaddisznó régebben átvonuló vadként jelentkezett, most 24-et becsültünk. Egri Sándor százszemélyes óvoda építése, amelynek munkálatai a következő évben befejeződnek. Ezután az új tornaterem következik, amelyet az iskolánál alakítanak ki. Harmadik feladatként pedig egy száz köbméteres víztározó épül lakossági segítséggel a községben. Devizát hoznak a vadak Szél húzza a vizet Lakossági hozzájárulással Jánoshidi fejlesztések
