Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-01 / 27. szám

1986. FEBRUAR 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Kapcsolatokat épít a művészekkel, kiállításokat rendez A mecénás szolnoki áfész Kétségtelen, hogy egy ke­reskedelemből és vendéglá­tásból élő szövetkezetnek, különösen manapság kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem, hogy az anyagi és személyi erőforássait a mű­vészetek pártfogására for­dítsa. Mégis örvendetesen sok áfész és vállalat veszi a fáradtságot, és a megyében élő képzőművészekkel af­féle mecénási kapcsolatot épít ki. Közéjük, mármint a mecénások közé tartozik a Szolnok és Vidéke Áfész is, amely évek óta rendszere­sen nyit 'kiállításokat el­sősorban szűkebb pátriánk képzőművészeinek alkotá­saiból, de szerepeltek a ki­állítók listáján más megye képviselői is. Legutóbb a múlt év őszén rendeztek kiállítást Meggyes László szolnoki festőművész képeiből a Mészöv Székház nagytermében. A művész nem az első volt a székház­ban bemutatkozók sorában, és nem is az utolsó, aki le­hetőséget kapott az áfésztól a kiállításra. És ha egyébért nem, már a lehetőség meg­teremtéséért dicséret illeti a szövetkezetét, hiszen köz­ismert a hazai kiállító he­lyek csekély száma. Mi indította a szolnoki áfészt a művészek, művé­szetek pártfogolására? Miért éri meg egy korántsem me­cénáskodásra hivatott szö­vetkezetnek, hogy kiállítá­sokat rendezzen ? Sárosi Béla elnök kész a válasszal: — A mi hasznunk az a képzőművészekkel ki­épített kapcsolatból, hogy a dolgozóink szélesebb körű műveltséget szerezhetnek. És ez 'előbb-jutóbb vissza­hat a munkájukra is, tudni­illik úgy vélem, hogy több­irányú műveltséggel bíró munkatársakkal könnyebb együtt dolgozni. Az áfész irodáinak falán megannyi szolnoki művész képe díszük. Vagyis a szö­vetkezet anyagi áldozatokat is hajlandó hozni a művé­szek pártfogolásáért. — A mai gazdasági hely­zet a többlet, a nyereség utáni hajtás időnként mint­ha elfeledtetné, hogy az ember életének teljességé­hez hozzátartozik a szép iránti érzék, az érzelmi azonosulás képessége is — így az elnök. — Hogyan kezdődött a szövetkezet mecénáskodása ? — Voltaképpen négy esz­tendeje alakítottunk ki szorosabb kapcsolatot a me­gye képzőművészeivel, kö­zülük is mindenekelőtt a Szolnoki Művésztelep lakó­jával, Fazekas Magdolná­val. Szerződést kötöttünk, amelyben többek között sze­repel, hogy a szövetkezet ki­állítási lehetőséget biztosít a művésznek, aki „en­nek fejében” művészet- történeti előadásokat tart az áfész dolgozóinak. Azonkí­vül a nálunk szép számmal megtalálható amatőr művé­szek szaktanácsokat kapnak Fazekas Magdolnától. — Kik szerepeltek eddig a kiállítók listáján? — Minden művészt talán nem tudok felsorolni, de kapásból emlékszem Chlu- metzky Ildikó fazekas-ipar­művész tárlatára, Hegedűs József fafaragó bemutatójá­ra, Sekly Zsuzsa kaposvári tűzzománckészítő és Sziky Károly festőművész kiállí­tására. Ez utóbbi alkotó műveiből jónéhány el is kelt a tárlat alkalmából. Kiállításaink egyébként mindig nyitottak, valameny- nyi művészetkedvelőt szí­vesen látunk. — Elkészült-e már az idei tárlatok terve? — Most folynak a tárgya­lások a Bokros házaspárral egy kiállítás rendezéséről, egyelőre azonban nincs még határozott időpontunk, hi­szen ha minden igaz, má­jusban elköltözünk a Mé­szöv székházból a Szigligeti út. 2. szám alá, ahol termé­szetesen szeretnénk tovább folytatni a hagyományt: a képzőművészek pártfogo- lását.-bj­Hatszemközt Szenthelyi Miklóssal Hivatásáról beszél a hegedűművész Január 23-án Szenthelyi Miklós hegedűművész adott koncertet a szolnoki zeneiskola aulájában. A hangver­senyre nővérével, Szenthelyi Judit zongoraművésszel és az egyik tanítványával érkezett. Két „vargás” diákúj­ságíró a hangverseny előtt kereste fel a művészt, s kérte, hogy válaszoljon néhány kérdésükre. A beszélgetésre hármasban került sor az öltözőben. — Nem fárasztó utazgatni a koncertek különböző színhelyére? — tették fel Szenthelyi Miklósnak az első kérdést. — Nem, ez nem lehet fá­rasztó — hangzott a vá­lasz. — Milyen a benyomása a szolnoki közönségről, hisz ön járt már előzőén is, több­ször is városunkban. — Igen kellemes tapaszta­lataim vannak. Kifejezetten kedvesnek találom a város zeneszerető közönségét. Ed­dig még minden alkalommal telt ház fogadott, amikor koncertet adtom, és ez na­gyon jó érzés nekem is, mint minden művésznek. — ön rendszerint nagy közönség előtt szokott pó­diumon, színpadon fellépni. Nem zavarja, hogy a zene­iskola aulájában, viszonylag kevésbé tágas helyen, kicsi fcjözönségnek keil ‘játsza­nia? — — Cseppet sem! A han­gulat itt talán sokkal ba­rátságosabb, mint például a hatalmas művelődési köz­pontban. Sőt, még az akusz­tikát is megfelelőbbnek ta­lálom. — Ezek szerint jobban szeret meghitt környezet­ben, kis létszámú közönség előtt, játszani? — Nem, erről azért nincs szó. A nagy közönség kell, hiszen ez adja egy művész­nek a népszerűséget. Meg­jegyzem, itt most Szolno­kon nem csupán koncertezem agy szívességet is teszek, il­letve viszonzok. A városi íeneiskola évről évre lehe­tőséget ad tanítványaimnak, togy gyakorlott előadókká háljanak. Nagyon sokat je- ent számukra, hogy az itte- íi, szimfonikus zenekarral együtt játszhatnak. Most is egyik tanítványommal ér­keztem. — Mit kedvel jobban, „szólózni” vagy inkább ka­marazenélni? — Egyforiíián szeretem mindkettőt, ha j,szólózom”„ általában szimfonikus zene­karral játszom. A zenekar önbizalmat ad, hisz rettene­tesen nagyot szól minden hang. A kamarazenében már más a helyzet: ott a művész megmutathatja min­den arcát, a virtuozitástól kezdve a finom érzelmekig mindent kidolgozhat. — Érdekli-e a szakmai kritika, a nagyközönség vé­leménye, vagy inkább saját mércéjével méri tudását? — Az utóbbit sorolnám az első helyre. Én sosem csa­pom be magam. Tudom, mi­re vagyok képes, s ha egy koncerten nem teljesítem a „normát”, hiába ujjong a közönség: nem vagyok egé­szen boldog. Bánt, hogy vé­letlenül félrevezettem a komoly zene híveit. A má­sodik legfontosabb azért természetesen a siker. — Mennyit gyakorol na­ponta? — Régebben napi 6 óra kemény gyakorlás volt az „adag”. Manapság igen el­foglalt vagyok; délelőtt ta­nítok az akadémián, aztán jönnek a koncertek. Tizenöt éve vagyok a pályán, ezalatt Európa szinte minden or­szágában megfordultam, s Amerikában is tízszer vol­tam turnézni. Külföldi fel­lépéseim száma egyre nő. Nos, így már csak napi 4 órát gyakorolok. .'Azt hi­szem, most már a rendsze­resség számít nálam, nem a mennyiség. — Szabad ideje? — Azért az is van. Leg­szívesebben moziba jártam mindig. Imádom a kaland­filmeket. Ma már szeren­csére van videóm, így ott­hon hódolhatok e szenvedé­lyemnek. Aztán rendszere­sen gyűjtöm a klasszikus zenei lemezeket, s szívesen is hallgatom őket. — És a könnyű műfaj? — Nem az én világom. Nem akarom lebecsülni, de- hát én csak hegedűs vá­gyóid .I). Valamikor szeret­tem a Beatles együttest. Azóta nem is érdeklődöm e zene képviselői iránt. — Utolsó kérdésként, iz­gul? — Igen. Minden koncert előtt. De ez így van rendjén. — Köszönjük az interjút.. — Én köszönöm önöknek az érdeklődést. Fábián Edit — Simon Erika Nagyon is kezdő újságíró­féle voltam, amikor Ger­gely Sándorral először talál­koztam. A Szigligeti Szín­ház 1958 őszén mutatta be a Vitézek és hősök című drá­máját, s a premierre a szer­zőt is várták. De a díszbe­mutatóra — a Kommunisták Magyarországi Pártja meg­alakulásának 40. évforduló­ja volt — Gergely Sándor nem jött el. Ezt tulajdon­képpen nem is nagyon bán­ták a színháziak, az előadás­sal ugyanis .,baj volt”; a be­mutató előtt három nappal egy influenzaszéria szinte „megtizedelte” a társulatot. Nógrádi Róbert rendezőt el­sősorban az egyik főszereplő, a Kovács József államvasúti felügyelőt alakító Bálint György betegsége érintette legérzékenyebben. Kovács József a dráma egyik kulcs­figurája — alapjában véve jóindulatú, de gyáva és ge­rinctelen, — nem volt „test- reszabott” szerep a színház tehetséges fiatal mű­vészének, Iványi József­nek, aki a rende­ző kérésére mégiscsak vál­lalta a beugrást, pedig csu­pán három napja volt a felkészülésre. A Vitézek és hősök bemutatója A bemutató a baljós elője­lek ellenére óriási siker volt. Eszterág Pál szerepében Nagy István remekelt az anya — egészen gorkiji ma­gaslatokra jutva Kaszab An­na volt, de Iványi József te­hetsége is hitelessé tette a kispolgár figuráját. Az iró egy későbbi elő­adást látogatott meg — saj­nos aligha láthatta, mert szeme világát még az első vi­lágháborúban csaknem tel­jesen elvesztette. De az elő­adás utáni beszélgetésen ki­derült hogy az érzelmi rezo­nanciákból, hangokból mi­lyen pontosan megérezte a színészi játék erősségeit, gyengéit. Nagyon elismerően szólt a hallottakról, csupán az őrnagy-hadbírót játszó színész szerepértelmezésé­hez fűzött néhány tapintatos, kritikai megjegyzést. El­mondta. hogy a vitézek Ma­gyarországának államhatalmi gépezetét torzítás lenne ma­rionettfigurával jelképezni. Az illegális kommunistáknak minden tudásukra, bátorsá­gukra, konspirációs készsé­gükre szükségük volt, hogy a jól szervezett, erős katonai fegyelemmel működő rend­őri hálózat ellenére is ered­ményesen tudjanak dolgozni A beszélgetés során azt is megkérdezték Gergely Sán­dortól, hogy a fehérterror. az ellenforradalmi konszolidá­ció időszakában járt-e Szol­nokon, a környéken. A kér­dés, később jöttünk csak rá. igen naiv volt és szűk látó­körű. hiszen az író Párizs­ban és Moszkvában megje­lent műveivel már megvála­szolta, mennyire ismeri az 1920-as évek egész Magyar- országát. De akkor is el­mondta, hogy a 100 százalék munkatársaként többször utazott a halápi vákáncso- sokhoz, s ilyenkor meg-meg- állt az alföldi kisvárosokban, feljegyzéseket készített, mo­tivációkat keresett regényei­hez. Gergely Sándor ebben az életszakaszában tulajdon­képpen csak egy szűk évti­zedet töltött itthon. 1924-ben megírta a Béke című regé­nyét, 1925-ben pedig az Achrem fickó című könyvét. Ez a merész hangú, dühödt támadásokat kiváltó regény tulajdonképpen véletlenül jelent meg. a kiadó nem ol­vasta végig — legalábbis ké­sőbb azt állította — az első néhány oldal annyira tetszett neki, hogy azonnal nyomdá­magas példányszámban je­lent meg, különösen a mun­kásság és a baloldali értel­miség körében volt olvasott. — de a regény híd volt az illegális kommunista párt és az író között, aki hamaro­san a párt tagja lett. Gergely Sándornak 1931- ben el kellett hagynia az országot. a Szovjetunióba emigrált. A későbbi Kos- suth-díjas a Moszkvában megjelenő Sarló és Kalapács­ban, majd 1936—1940 között az Oj Hangban publikált. A Szovjetunióban írta meg élete fő művét, a Dózsa-tri- lógiát. Erről azt mondta; J3ó- zsa forradalmárainak alak­ját talán sohasem éreztem volna meg teljességükben, ha nem ismertem volna meg az 1919-ben és az azt követő ellenforradalmi rendszerben hősiesen küzdő, az igaz ügyért akár az életüket is áldozó kommunistákat, for­radalmárokat. Zöld Moszkvicson Rákócziba Több mint 74 ezer kötet közül válogathatnak a tiszafüredi városi könyvtár olvasói. A felnőtt olvasók száma eléri az ezerkétszázat, a gyermekkönyvtárat pedig mintegy ezer gyermek látogatja rendszeresen 1960-tájt ért a szerencse, hogy másodszor is találkoz­hattam Gergely Sándorral. Egy zöld „ős-Moszkvicson” jött Szolnokra a feleségével. Ilona asszonnyal — és jóba­rát gépkocsivezetőjével, N. Ferenccel. Nem titkolta, arra volt kíváncsi, „merre megy Dózsa népe”. Volna-e időm, kedvem néhány napig kalau­zolni a megyében, kérdezte. — mégis jobb lenne, ha tud­ná, hová érdemes elmenni... Az író kéréséhez munkahe­lyem hozzájárult, és én örömmel mentem velük: a Rögös úton című önéletrajzi kötetét akkoriban olvastam, s ez tovább fokozta az író iránti, tiszteletemet. Az első délutánját Ger­gely Sándor a rákóczifalvl tsz-ben töltötte. Mindenre kíváncsi volt, s környezetét hamar meglepte lényeglátó kérdéseivel, megállapításai­val. Estére Szakáll József tsz-elnökhöz — vagy talán már akkor nyugdíjas? —volt hivatalos. Hamar egymásra találtak, pedig az író nem volt jó társalgó. Olykor szag­gatottan, igen lassan beszélt. Először azt gondoltam a tá­volban töltött majd két évti­zed ... Dehogy! Aki Dózsa nyelvén oly tökéletesen be­szélteti regényalakjait, mű­vésze anyanyelvének! Ger­gely Sándor igen fontosnak tartotta, hogy a kérdései na­gyon pontosak legyenek, de a válaszban nem tűrte a pongyolaságot, lazaságot. Az író sohasem fecseghet, mondta, de regényalakjainak Is csak akkor engedheti azt meg. ha az jellemző a sze­mélyiségükre. Idegenkedem azoktól az emberektől, akik a saját anyanyelvükön kép­telenek kifejezni, hogy mit olvasnak. A zavaros gondol­kodás és a pongyola beszéd között nagyon egyszerű az összefüggés! Szakaüék házában nagyon jól érezte magát Gergely Sándor, már csak azért is, mert vendéglátója egyszerű szavú, tiszta gondolkodású ember volt. Kiderült, egv azon évben 1926-ban lettek a párt tagjai, s néhány évvel később Gergely Sándor poli­tikai pamflettet írt az arató­sztrájk miatt letartóztatott Szakali és társai érdekében. Igen sok közös ismerősük volt az illegális mozgalom­ban, az írót különösen Tisza József 1930—1945 közötti mozgalmi múltja érdekelte, hiszen személyes kapcsolat fűzte — 1933—1938 között — a Szovjetunióban élő Tisza Antalhoz. Szakali Józseffel hosszasan beszélgetett — a tsz-mozgalom jövőjéről. A következő napokban Mező- héken, majd Kunszentmár- tonban és Öcsödön keresett fel volt illegális párttago­kat, tsz-alapítókat. Egy ne­gyedszázad távlatából csodá­lom igazán Gergely Sándor akkori megállapításait, ame­lyeket — megvallom — csu­pán írói jövendölésnek tar­tottam. igazi lényegüket nemigen fogtam fel. Csen­des meditációval beszélt ar­ról, hogy nagyon félti a Sza- kaliak generációját, s reméli, a politika lesz olyan bölcs, hogy megbántásuk nélkül adja majd át a szövetkeze­tek vezetését a jól képzett, fiatal agrárértelmiségiek ke­zébe. Ez kikerülhetetlen, mondta Gergely Sándor, ezen áll vagy bukik a nagy­üzemi mezőgazdaság, az egész parasztság jövője. A nemzedék- váltás során a legfejlettebb agro- és zootechnikát ismerő fiatalok kezébe kell adni a „gyeplőt”. — de nagyon vi­gyázni kell arra. — különben jóvátehetetlen igazságtalan­ság történik, — hogy az „ár­va legelsők” történelmi ér­demeit elismerjék. Elismerés a pályatárstól Számomra akkor még tel­jesen ismeretlen irodalom- történeti tények egész sorát tudtam meg Gergely Sán­dortól az együtt töltött né­hány nap alatt. Azt is pél­dául, — amiről a dráma szol­noki bemutatója után az író nem szólt —, hogy a Vitézek és hősök először a párizsi Szabad Szó kiadásában je­lent meg 1937-ben, s Bölöni György írt hozzá előszót. Néhány évvel az író mező- héki látogatása után. 1966- ban Erki Edit tette közzé, a szerkesztésében megjelent Bölöni György művei soro­zatban. a Vitézek és hősök előszavát. „A magyar ellen- forradalmi idők halálcsend­jéből már annak idején erő­sen kihallatszottak Gergely Sándor regényei ... Gergelv Sándor Magyarországon élt ezalatt, és otthon írta bátran és hittel könweit. A Vitézek és hősök ... Harcos és vád­ló írás. Megrendítsen igaz és mesrendítően mesteri” — ír­ta Bölöni György. Gergely Sándor abban az évben halt meg, 19ifii6-ban. amikor Bölöni 1937-ben írt méltató sorai az említett könyvben itthon is megje­lentek. Hetven évet élt, ha­láláig szüntelenül dolgozott. A Felsőbb osztályba léphet című utolsó, nagyszabású re­génye kommunista hitvallá­sának nagyszerű eposza. Tegnap, az író 90. születés­napja alkalmából Mezőtúron megkoszorúzták emléktáb­láját: a megyei pártbizott­ság nevében Miskolczi Lász­ló, a megyei pártbizottság tagja, a városi pártbizottság képviseletében Molnár Sán­dor. a pártbizottság titkára koszorúzott. Koszorút helyeztek el a városi tanács KlSZ-szerveze- te, a Hazafias Népfront vá­rosi bizottsága, a városi KISZ-bizottság, az úttörőel­nökség a városi könyvtár, a IV-es sz. általános iskola, az V. kerületi pártalapszer- vezet nevében. Tiszai Lajos Hív tanúja Dózsa népének Néhány nap Gergely Sándorral

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents