Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-22 / 45. szám
1986. FEBRUÁR 22. Irodalom» művészet 9 Rapai Agnes: Füst és nyírfaág Gyúródik az éjszaka Láttam vörös láng csobog Felfénylett a csend haja Rőtten moccan fellobog Hogyan mennél így haza Szálló füst a nyírfaág Üszkös már az út hava Kormot sző a holdvilág Kormot sző a holdvilág Hogyan mennél így haza Hajó az ég elmerül Elmerül a csillaga Mintha léggé bomlana Szálló füst a nyírfaág Hogyan mennél így haza Álmod kéken lengi át Rőten moccan fellobog Mintha hajnal omlana Láttam vörös láng csobog Alatta az éjszaka Dörnbach Pál: Halászat Irodalmi oldalpárunk képeit az Alkotárs képzőművészeti csoport szolnoki kiállításának anyagából válogattuk. a unod, tépd el, Im- rus, Haverom! Nem is annyira neked írom, inkább magamnak, mert olyan összevisz- sza dolog, hátha letisztul. És mondtad, hogy a nyaralásban szeretsz levelet kapni. Két nappal azután, hogy elutaztál, meghalt a nagyanyó. Erre fel kellett készülnünk, már amikor a kórházba vitték is, csont-bőr volt, és borzasztó furcsa, hogy ebből még lehet fogyni. Folyton elhatároztam, hogy megkérem a főorvost: hagyják békén a nagyanyó- mat, csendben szegényt. Még könyörögni sem lett volna szégyen. Az a szégyen, hogy szaralak vagyok, nem tettem semmit. Miáltal felpumpálták a nagyanyót mindenfélével, pillanat nyugtot nem hagytak neki. Direkt megköny- nyebbültem, amikor befejezte a földi pankrációt, megmenteni már úgysem lehetett. . Tegnap anyuval és Petivel elmentünk a lakására. Ócska, ronda bérház, a szomszéság kint szellőzik a folyosón. Már egy hete tudták, mi történt, mert nem mentünk rögtön, csak a temetés után. Odajárul anyuhoz az egyik öreglány, és azt mondja szó szerint, esküszöm: „Mi nem hanyagoltuk volna el a drága jó Bolgár nénit, tessék elhinni, én be is jártam hozzá naponta, amíg lehetett, amig azt nem híresztelte el, hogy kiloptam a szekrényéből egy da- masztabroszt hat damasztszalvétá- val, egy az, hogy én előbb vágatnám le a kezemet, mint hogy egy gombostűt eltulajdonítsak, kettő az, hogy soha az életben ki nem nyitottam a szekrényét, három az, hogy bolond lennék damasztab- roszt mosni, mikor a nylonabroszt csak letörli az ember, mi itt a házban összetartunk, de azért láttam a gyanút a szemükben, és soha többé át nem léptem a drága, istenben bodogult Bolgár néni küszöbét, viszont az Ágainé akkor kezdett bejárni, mert muszáj is volt, a Bolgár néni nem tudta már magát ellátni, és hiába gondoskodott róla a családja, példaképpen a reggelijét az Againé melegítette meg szívességből, míg a Bolgár néni azon nem jajongott, hogy mindennap eggyel kevesebb a kanala és a kése, de én nem gyanúsítottam az Ágainét, én an- ■nál tisztességesebb vagyok, ki mint él, úgy ítéf, és akkoriban már a Vitold Mariska is be-bené- zett hozzá, és mondta, hogy rengeteg a konyhában az evőeszköz, és ő meg is számolta, és napokon át újra és újra, és mindig ugyanannyit talált, míg a Bolgár néni ki nem jött a folyosóra, pedig nem is volt jártányi ereje, de kijött, és fellármázta a házat, hogy Vitold Mariska elvitte a szekrénye kulcsát, akkor elmaradt tőle mindenki, és ha tetszik, tessék nálunk házkutatást tartani, beengedjük akármelyik lakásba, hogy a tulajdon szemével...” Itt már anyu közbeszólt, szörnyen hervadtan. Jóval előbb meg akarta akasztani az öreglányt, de az pont és vessző és lélegzetvétel nélkül beszélt, esküszöm, Imrus, a vesszőket is csak én tettem ki a te kedvedért. Anyu mondta, hogy a nagyanyónak agyér-elmeszedése is volt, egyebek között. Ismerték, milyen élénk eszű asszony volt még nemrégiben, a rögeszmék csak legvégén léptek fel, görcsösen féltette a holmit. „Mitőlünk?! — kiáltott drámaian az öreglány. — Én előbb vágatnám le a kezemet ...” Ismétlődő szöveg, azzal a betoldással, hogy a legdrágább a becsület satöbbi. Nagyanyó lakását át kell adnunk, hátborzongató, de feltúrtuk László Anna: igaz, és nem igaz, Imrus, megkell veszni. Nagyanyó azelőtt tényleg élénk eszű volt, ám most kiderült, hogy a cuccgörcs akkor kezdődött, amikor mi még nem is éltünk. Ilyen lomhalmot te még nem láttál, de jobb is. Több évtizedes gyűjtés. A konyhában kezdtük. Például papírzacskókból egy ruháskosárra valót találtunk. Mi otthon a nylont is eldobáljuk. Barna papírzacskó, az alján egy árva cseresznyeszár, gondolom, mondjuk 1942- ből. Fehér kenyereszacskó, az alján morzsa, 1958-ból. összehajtogatott papírszelet, zsírfoltokkal — még ezt sem volt szíve átadni az enyészetnek. Anyu a kukába menesztette az egészet. És hordtuk le a hasonlókat Petivel, kosárszám, vödörszám. Peti csak három és fél évvel fiatalabb nálam, de mint az óvodás. Elképzelhető, Imrus, hogy mi is ilyenek lettünk volna?! A család azt szövegeli, hogy Petiben mintha engem látnának. Páratlan öcsém végigröhögte az attrakciót. Én aztán felfedeztem a pszichikai összefüggéseket, tényleg szörnyen kellemetlen volt, ahogy a folyosói alnép bámult minket. És akkor az ember kompenzálásképpen röhög. Ha másvalaki röhög, én is röhögök, mit tegyek, rám ragad. Ügy röhögtünk, hogy többször nekiestünk a falnak, a lépcsőházban. Ez még aránylag és viszonylag érthető, a konyhában volt valami humor. De a szobai ruhásszekrényekben nem volt. Az egyik alján A falnak esve nevettek a szajrét. Minden dolog egyszerre csomagot leltünk. Ráírva: „Nelli- kémnek.” Nelli az anyu. A csomagban cédula: „Viseld egészséggel, kislányom.” Meg tizennégy darab kötött jakli. Némelyiket tőlünk kapta nagyanyó, némelyik eredete belevész az ősködbe. Mind a tizennégy ódivatú már, de vadonatúj. Nagyanyó nem viselte őket, ócskán öltözködött. Akkor már kerülgetett a sírás. Még inkább, amikor a másik szekrény alján kábé tíz pár ugyancsak sosem hordott és totál divatjamúlt bőrcipőt leltünk. De tartottam magam. Anyu habozott, ne kérdezze-e meg a szomszédságot: használhatnának-e valamit a holmitömegből.' Azután legyintett: „Megsértődnek, nem termelek magamnak ellenséget. Vigyétek!” Vittük. Peti a bal karjára is, a jobb karjára is egy-egy kötött kabátot húzott, és lengette zászlóként a folyosón. Hangosan röhögtünk. Képzeld el, Imrus, mit szólhattak hozzánk a finom lelkű és zsenge házi tündérek! A lépcsőn Peti felhúzott a két kezére egy pár körömcipőt, és azon járt. Akkor már visszhangzott a ház a röhögésünktől. Volt nagyanyónak egy harmadik szekrénye is, ott meg egy selyemrongyokba takargatott valamit találtunk, rágombostűzve az én nevem ... Eszembe jutott, mi lehet az. Egyszer nagyanyó megmutatta mint eszméletlenül hatalmas kincset. Zavarban volt, szégyenlősen nevetett: meglepetésnek szánta, életem legemlékezetesebb napjára: mégsem tud titkot tartani. Egy pillanatra kipó- lyázta a gobelint, azt hitte: szebb Rembrandtnál, én nagyanyóra néztem, nem is a képre, ezért el is felejtettem. Gyorsan visszabu- gyolálta a selyemrongyokba, nem merte felakasztani magának, mert még az üveg alatt is kopik, a falnak szerinte mindig van nedvessége. És hibátlanul legyen az enyém, ha megnősülök, ez lesz az ő nászajándéka. Kibontottuk most is. Nem igaz, Imrus, hogy micsoda ronda! Rajta egy szerelmes hapsi, amint egy honleányhoz hajlik, és málladoznak a gyönyörtől. És el kell mondanom, mi történt. Ráhuppantam a sezlonra, és már nem bírtam azzal se törődni, hogy anyu és Peti előtt... Bőgtem, mint a csecsemő, bánom is én, mit gondolsz rólam. nyu előbb vigasztalt, de látva, hogy a hatása almás, praktikummal próbálkozott. Megjegyezte, hogy a képnek van értéke, mert gobelin, adjam be a bizományiba. Mondtam: nem adom, és nem is jövök ide többé. Felugrottam, és otthagytam őket. Bolyongtam az utcán, de nem tudom, hol jártam. Szeretném, ha válaszolnál, Imrus. Ha esetleg sikerül valakivel, hogy teljesen, érted, ugye ... akkor azt is írd meg. Szia. Bandi. Összeállította: Réltasy Ildikó rögtön Dosztojevszkij művei következtek, közülük is mindenekelőtt A félkegyelmű — egyrészt, mert nagyon szeretem, másrészt, mert abban elég sok szó esik a pénzről, s végül mert ez alkalommal jómagam is elég félkegyelmű módon dugtam el magam elől azt a nyavalyás ötszáz koronát. A könyv önmagától kinyílt a 177. oldalán, szinte rikkantottam egyet örömömben, persze mondanom sem kell, hogy túl korai lett volna, mert a pénzem nem poty- tyant ki a lapok közül, akármeny- nyit rázogattam is a vaskos kötetet. Ehelyett szinte szemérmetlenül, gúnyosan táncoltak szemem előtt a következő sorok: „— Az én pénzem ez, Rogozsin? — A tied boldogságom! A tied, királynőm! — No, akkor mindenki el innét, azt teszem, amit akarok! Ne zavarjatok! Ferdiscsenko! Piszkálja meg a tüzet! — Nem fogad szót a kezem, Nasztaszja Filipovna — felelt megrökönyödve Ferdiscsenko. — E-eh! — kiáltja Nasztaszja Filipovna: megragadta a piszkavasat, szétkotort két izzó hasábot, és mihelyt fellobbant a tűz, rádobta a köteget.” Mégpedig százezer rubelt — emeli fel az öklét Bán Samu —, hiszen talán emlékszel rá. Az én ötszázasom azonban nem került elő, igaz, aznap már nem is kerestem, este tízig olvastam a regényt. Másnap sorra vettem a többi kedvenc könyvemet, harmadnap pedig azokat, amelyeket nem kedvelek, nem is tudom, hogyan kerültek a könyvtáramba. Félóránként kezet mostam, mert a könyvek eléggé porosak voltak. Idegességemben már úgy szagolgattam őket, mint egy nyomozókutya, pedig nagyon jól tudom, hogy a pénznek nincs szaga. Átnéztem a lexikonokat, szótárakat, szakkönyveket, folyóiratokat, a tavalyi, a tavalyelőtti és az idei menetrendet, a Hét című képeslap összes bekötött számát, összesen huszonnégy évfolyamot, a Biblia legrégibb és legújabb magyar fordítását, mindezt a vacak eltűnt ötszáz koronáért. Néhányszor telefonáltam a munkahelyemre, és meghosszabbítottam a szabadságomat, tudniillik a pénzkeresés miatt fizetetten szabadságot kértem és kaptam. Lefogytam öt kilót, mert enni is elfelejtettem, egyébként nem is volt mit, feleségem teljesen megszakította vetem diplomáciai kapcsolatait, száraz kenyérhéjon, vízen és szellemi termékeken éltem. Mindent egybevetve — mondta Bán Samu, kesernyés mosollyal az ajkán — bátran állíthatom, hogy rengeteget művelődtem az alatt a néhány nap alatt, amíg a pénzem kerestem. Űjra elolvastam Seneca Erkölcsi leveleit, Pascal Gondolatait, a Révai Nagy Lexikona több kötetét, Egri Viktor összes műveit, Keszeli Ferenc mindkét kötetét (ugyanis tévedésből vagy feledékenységből a költő kétszer is dedikálta első megjelent könyvét), sőt a te Cudar elégiádat is elolvastam, sajnos. — Hogyhogy sajnos? — kérdeztem kissé felháborodva. — Mert a te cudar verseid adták végül is azt a szomorú ötletet, hogy felhagyva minden reménynyel, lehozzak a padlásról egy bőröndöt, megrakjam könyvekkel, és beállítsak az antikváriumba. — Ezt nem nagyon értem, de azért csak mondd tovább! — Van a te verseidnek valami alattomos kisugárzása, amely azt sugallja az embernek, hogy ötszáz koronáért nem érdemes . . . — Mit nem érdemes? — Nem érdemes éhen halni. Ezért aztán addig hordtam a könyveimet az antikváriumba, míg össze nem gyűlt értük ezer korona, ötszáz koronát azonnal elettem-elittam a szomszédos Gyu- ri-kocsmában. — A másik ötszázzal mit csináltál? — A másik ötszáz koronát eldugtam a maradék könyvek valamelyikébe. ■*. — És...? — És? A helyzet az, hogy megint nem találom — fejezte be tanulságos meséjét Bán Samu, az országos hírű riporter és életmű- vész. Czobor Sándor: Bak (részlet) Fecske József: Érzelmek II.
