Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-22 / 45. szám

1986. FEBRUÁR 22. Irodalom» művészet 9 Rapai Agnes: Füst és nyírfaág Gyúródik az éjszaka Láttam vörös láng csobog Felfénylett a csend haja Rőtten moccan fellobog Hogyan mennél így haza Szálló füst a nyírfaág Üszkös már az út hava Kormot sző a holdvilág Kormot sző a holdvilág Hogyan mennél így haza Hajó az ég elmerül Elmerül a csillaga Mintha léggé bomlana Szálló füst a nyírfaág Hogyan mennél így haza Álmod kéken lengi át Rőten moccan fellobog Mintha hajnal omlana Láttam vörös láng csobog Alatta az éjszaka Dörnbach Pál: Halászat Irodalmi oldalpárunk képeit az Alkotárs képzőművészeti csoport szolnoki kiállításának anyagából válogattuk. a unod, tépd el, Im- rus, Haverom! Nem is annyira neked írom, inkább magamnak, mert olyan összevisz- sza dolog, hátha le­tisztul. És mondtad, hogy a nyaralásban szeretsz leve­let kapni. Két nappal azután, hogy elutaz­tál, meghalt a nagyanyó. Erre fel kellett készülnünk, már amikor a kórházba vitték is, csont-bőr volt, és borzasztó furcsa, hogy ebből még lehet fogyni. Folyton elhatá­roztam, hogy megkérem a főor­vost: hagyják békén a nagyanyó- mat, csendben szegényt. Még kö­nyörögni sem lett volna szégyen. Az a szégyen, hogy szaralak va­gyok, nem tettem semmit. Miáltal felpumpálták a nagyanyót min­denfélével, pillanat nyugtot nem hagytak neki. Direkt megköny- nyebbültem, amikor befejezte a földi pankrációt, megmenteni már úgysem lehetett. . Tegnap anyuval és Petivel el­mentünk a lakására. Ócska, ron­da bérház, a szomszéság kint szel­lőzik a folyosón. Már egy hete tudták, mi történt, mert nem mentünk rögtön, csak a temetés után. Odajárul anyuhoz az egyik öreglány, és azt mondja szó sze­rint, esküszöm: „Mi nem hanya­goltuk volna el a drága jó Bolgár nénit, tessék elhinni, én be is jár­tam hozzá naponta, amíg lehetett, amig azt nem híresztelte el, hogy kiloptam a szekrényéből egy da- masztabroszt hat damasztszalvétá- val, egy az, hogy én előbb vágat­nám le a kezemet, mint hogy egy gombostűt eltulajdonítsak, kettő az, hogy soha az életben ki nem nyitottam a szekrényét, három az, hogy bolond lennék damasztab- roszt mosni, mikor a nylonabroszt csak letörli az ember, mi itt a házban összetartunk, de azért lát­tam a gyanút a szemükben, és soha többé át nem léptem a drá­ga, istenben bodogult Bolgár né­ni küszöbét, viszont az Ágainé ak­kor kezdett bejárni, mert muszáj is volt, a Bolgár néni nem tudta már magát ellátni, és hiába gon­doskodott róla a családja, példa­képpen a reggelijét az Againé melegítette meg szívességből, míg a Bolgár néni azon nem jajongott, hogy mindennap eggyel kevesebb a kanala és a kése, de én nem gyanúsítottam az Ágainét, én an- ■nál tisztességesebb vagyok, ki mint él, úgy ítéf, és akkoriban már a Vitold Mariska is be-bené- zett hozzá, és mondta, hogy ren­geteg a konyhában az evőeszköz, és ő meg is számolta, és napokon át újra és újra, és mindig ugyan­annyit talált, míg a Bolgár néni ki nem jött a folyosóra, pedig nem is volt jártányi ereje, de kijött, és fellármázta a házat, hogy Vitold Mariska elvitte a szekrénye kul­csát, akkor elmaradt tőle minden­ki, és ha tetszik, tessék nálunk házkutatást tartani, beengedjük akármelyik lakásba, hogy a tulaj­don szemével...” Itt már anyu közbeszólt, ször­nyen hervadtan. Jóval előbb meg akarta akasztani az öreglányt, de az pont és vessző és lélegzetvétel nélkül beszélt, esküszöm, Imrus, a vesszőket is csak én tettem ki a te kedvedért. Anyu mondta, hogy a nagyanyónak agyér-elmeszedése is volt, egyebek között. Ismerték, milyen élénk eszű asszony volt még nemrégiben, a rögeszmék csak legvégén léptek fel, görcsö­sen féltette a holmit. „Mitőlünk?! — kiáltott drámaian az öreglány. — Én előbb vágatnám le a keze­met ...” Ismétlődő szöveg, azzal a betoldással, hogy a legdrágább a becsület satöbbi. Nagyanyó lakását át kell ad­nunk, hátborzongató, de feltúrtuk László Anna: igaz, és nem igaz, Imrus, megkell veszni. Nagyanyó azelőtt tényleg élénk eszű volt, ám most kiderült, hogy a cuccgörcs akkor kezdődött, amikor mi még nem is éltünk. Ilyen lomhalmot te még nem lát­tál, de jobb is. Több évtizedes gyűjtés. A konyhában kezdtük. Például papírzacskókból egy ruháskosárra valót találtunk. Mi otthon a nylont is eldobáljuk. Barna papír­zacskó, az alján egy árva cseresz­nyeszár, gondolom, mondjuk 1942- ből. Fehér kenyereszacskó, az al­ján morzsa, 1958-ból. összehajto­gatott papírszelet, zsírfoltokkal — még ezt sem volt szíve átadni az enyészetnek. Anyu a kukába me­nesztette az egészet. És hordtuk le a hasonlókat Petivel, kosárszám, vödörszám. Peti csak három és fél évvel fiatalabb nálam, de mint az óvo­dás. Elképzelhető, Imrus, hogy mi is ilyenek lettünk volna?! A csa­lád azt szövegeli, hogy Petiben mintha engem látnának. Páratlan öcsém végigröhögte az attrakciót. Én aztán felfedeztem a pszichikai összefüggéseket, tényleg szörnyen kellemetlen volt, ahogy a folyosói alnép bámult minket. És akkor az ember kompenzálásképpen röhög. Ha másvalaki röhög, én is röhö­gök, mit tegyek, rám ragad. Ügy röhögtünk, hogy többször nekies­tünk a falnak, a lépcsőházban. Ez még aránylag és viszonylag érthető, a konyhában volt valami humor. De a szobai ruhásszekré­nyekben nem volt. Az egyik alján A falnak esve nevettek a szajrét. Minden dolog egyszerre csomagot leltünk. Ráírva: „Nelli- kémnek.” Nelli az anyu. A cso­magban cédula: „Viseld egészség­gel, kislányom.” Meg tizennégy darab kötött jakli. Némelyiket tő­lünk kapta nagyanyó, némelyik eredete belevész az ősködbe. Mind a tizennégy ódivatú már, de va­donatúj. Nagyanyó nem viselte őket, ócskán öltözködött. Akkor már kerülgetett a sírás. Még in­kább, amikor a másik szekrény alján kábé tíz pár ugyancsak so­sem hordott és totál divatjamúlt bőrcipőt leltünk. De tartottam ma­gam. Anyu habozott, ne kérdezze-e meg a szomszédságot: használhat­nának-e valamit a holmitömegből.' Azután legyintett: „Megsértődnek, nem termelek magamnak ellensé­get. Vigyétek!” Vittük. Peti a bal karjára is, a jobb karjára is egy-egy kötött ka­bátot húzott, és lengette zászló­ként a folyosón. Hangosan röhög­tünk. Képzeld el, Imrus, mit szól­hattak hozzánk a finom lelkű és zsenge házi tündérek! A lépcsőn Peti felhúzott a két kezére egy pár körömcipőt, és azon járt. Ak­kor már visszhangzott a ház a röhögésünktől. Volt nagyanyónak egy harma­dik szekrénye is, ott meg egy se­lyemrongyokba takargatott vala­mit találtunk, rágombostűzve az én nevem ... Eszembe jutott, mi lehet az. Egyszer nagyanyó meg­mutatta mint eszméletlenül hatal­mas kincset. Zavarban volt, szé­gyenlősen nevetett: meglepetés­nek szánta, életem legemlékeze­tesebb napjára: mégsem tud tit­kot tartani. Egy pillanatra kipó- lyázta a gobelint, azt hitte: szebb Rembrandtnál, én nagyanyóra néztem, nem is a képre, ezért el is felejtettem. Gyorsan visszabu- gyolálta a selyemrongyokba, nem merte felakasztani magának, mert még az üveg alatt is kopik, a fal­nak szerinte mindig van nedves­sége. És hibátlanul legyen az enyém, ha megnősülök, ez lesz az ő nászajándéka. Kibontottuk most is. Nem igaz, Imrus, hogy micsoda ronda! Raj­ta egy szerelmes hapsi, amint egy honleányhoz hajlik, és málladoz­nak a gyönyörtől. És el kell mondanom, mi tör­tént. Ráhuppantam a sezlonra, és már nem bírtam azzal se törődni, hogy anyu és Peti előtt... Bőg­tem, mint a csecsemő, bánom is én, mit gondolsz rólam. nyu előbb vigasztalt, de látva, hogy a hatá­sa almás, praktikum­mal próbálkozott. Megjegyezte, hogy a képnek van értéke, mert gobelin, adjam be a bizományiba. Mondtam: nem adom, és nem is jövök ide többé. Felugrottam, és otthagytam őket. Bolyongtam az utcán, de nem tu­dom, hol jártam. Szeretném, ha válaszolnál, Imrus. Ha esetleg si­kerül valakivel, hogy teljesen, ér­ted, ugye ... akkor azt is írd meg. Szia. Bandi. Összeállította: Réltasy Ildikó rögtön Dosztojevszkij művei kö­vetkeztek, közülük is mindenek­előtt A félkegyelmű — egyrészt, mert nagyon szeretem, másrészt, mert abban elég sok szó esik a pénzről, s végül mert ez alkalom­mal jómagam is elég félkegyelmű módon dugtam el magam elől azt a nyavalyás ötszáz koronát. A könyv önmagától kinyílt a 177. oldalán, szinte rikkantottam egyet örömömben, persze monda­nom sem kell, hogy túl korai lett volna, mert a pénzem nem poty- tyant ki a lapok közül, akármeny- nyit rázogattam is a vaskos köte­tet. Ehelyett szinte szemérmetle­nül, gúnyosan táncoltak szemem előtt a következő sorok: „— Az én pénzem ez, Rogozsin? — A tied boldogságom! A tied, királynőm! — No, akkor mindenki el innét, azt teszem, amit akarok! Ne za­varjatok! Ferdiscsenko! Piszkálja meg a tüzet! — Nem fogad szót a kezem, Nasztaszja Filipovna — felelt megrökönyödve Ferdiscsenko. — E-eh! — kiáltja Nasztaszja Filipovna: megragadta a piszka­vasat, szétkotort két izzó hasábot, és mihelyt fellobbant a tűz, rá­dobta a köteget.” Mégpedig százezer rubelt — emeli fel az öklét Bán Samu —, hiszen talán emlékszel rá. Az én ötszázasom azonban nem került elő, igaz, aznap már nem is keres­tem, este tízig olvastam a regényt. Másnap sorra vettem a többi kedvenc könyvemet, harmadnap pedig azokat, amelyeket nem ked­velek, nem is tudom, hogyan ke­rültek a könyvtáramba. Félórán­ként kezet mostam, mert a köny­vek eléggé porosak voltak. Ideges­ségemben már úgy szagolgattam őket, mint egy nyomozókutya, pe­dig nagyon jól tudom, hogy a pénznek nincs szaga. Átnéztem a lexikonokat, szótárakat, szakköny­veket, folyóiratokat, a tavalyi, a tavalyelőtti és az idei menetren­det, a Hét című képeslap összes bekötött számát, összesen huszon­négy évfolyamot, a Biblia legré­gibb és legújabb magyar fordítá­sát, mindezt a vacak eltűnt ötszáz koronáért. Néhányszor telefonál­tam a munkahelyemre, és meg­hosszabbítottam a szabadságomat, tudniillik a pénzkeresés miatt fi­zetetten szabadságot kértem és kaptam. Lefogytam öt kilót, mert enni is elfelejtettem, egyébként nem is volt mit, feleségem telje­sen megszakította vetem diplomá­ciai kapcsolatait, száraz kenyér­héjon, vízen és szellemi terméke­ken éltem. Mindent egybevetve — mondta Bán Samu, kesernyés mosollyal az ajkán — bátran állíthatom, hogy rengeteget művelődtem az alatt a néhány nap alatt, amíg a pénzem kerestem. Űjra elolvastam Seneca Erkölcsi leveleit, Pascal Gondolatait, a Révai Nagy Lexi­kona több kötetét, Egri Viktor összes műveit, Keszeli Ferenc mindkét kötetét (ugyanis tévedés­ből vagy feledékenységből a költő kétszer is dedikálta első megjelent könyvét), sőt a te Cudar elégiádat is elolvastam, sajnos. — Hogyhogy sajnos? — kérdez­tem kissé felháborodva. — Mert a te cudar verseid ad­ták végül is azt a szomorú ötletet, hogy felhagyva minden remény­nyel, lehozzak a padlásról egy bő­röndöt, megrakjam könyvekkel, és beállítsak az antikváriumba. — Ezt nem nagyon értem, de azért csak mondd tovább! — Van a te verseidnek valami alattomos kisugárzása, amely azt sugallja az embernek, hogy öt­száz koronáért nem érdemes . . . — Mit nem érdemes? — Nem érdemes éhen halni. Ezért aztán addig hordtam a könyveimet az antikváriumba, míg össze nem gyűlt értük ezer korona, ötszáz koronát azonnal elettem-elittam a szomszédos Gyu- ri-kocsmában. — A másik ötszázzal mit csinál­tál? — A másik ötszáz koronát el­dugtam a maradék könyvek vala­melyikébe. ■*. — És...? — És? A helyzet az, hogy megint nem találom — fejezte be tanul­ságos meséjét Bán Samu, az or­szágos hírű riporter és életmű- vész. Czobor Sándor: Bak (részlet) Fecske József: Érzelmek II.

Next

/
Thumbnails
Contents