Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-07 / 5. szám
1986. JANUÁR 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A fehérség színei Serg« Delaveau újra a Szolnoki MGvésztelepen dolgozik Ax eM téli kép: a Haras Tabin Művészei és közérthetőség Napjainkban A Bács és Szolnok megyei képzőművészek téli tárlatán a Szolnoki Galériában a francia vendégművész, Serge Delaveau is kiállította festményeit, — sőt ott volt a megnyitón is. — Legutóbb 1984 nyarán találkozhattunk önnel. a Szolnoki Múvészteleven, akkor láthatta önálló kiállítását a szolnoki és a debreceni közönség. Amikor az év őszén visszatért Párizsba, a búcsúzásnál azt mondta, hogy az egész Tiszafáját magával viszi: felét a szivében, a másik részét vedig vázlataiban. Mi minden történt azóta? — Alig engedhettem magamnak időt egy-egy hosz- szabb utazásra, annyira lekötött a Tisza partjáról, a Tabánból hazavitt témák, élmények festői megjelenítése. Szerencsére a körülmények kedvezően alakultak, lehetőséget kaptam, hoav Chateauroux-ban. egy XV. századi volt kolostorban megrendezzem életműkiállításomat —, vagy majdnem azt. Ezt azért mondom ilyen bizonytalanul, bizonyos megkötéssel, hiszen egy idő után a művész dönti el, mit tart addigi munkásságából fontosnak. miiven válogatással kíván a közönség elé lépni: tessék, ez én vagyok. A tévedés lehetősége ebben igen öt megye társadalmi szerkezetének alakulását, változásait annak okait, és történelmi összefüggéseit elemzi Baranyi Béla A Tiszántúl átalakuló társadalma című könyvében. A kötet 1945—1978-ig követi nyomon Békés, Csongrád, Haj- dú-íBihar, Szabolcs-Szatmár és Szolnok megye társadalmának életét. Ugyanakkor felidézi a tájegység felszabadulás előtti társadalmigazdasági helyzetének főbb jellemzőit is. Mint ismeretes, az Alföld számos területen kedvezőtlenebb adottságokat örökölt az 1945 előtti időből, mint az ország más, iparosodottabb részei. Az elmúlt négy évtized alatt igen sokat fejlődött a tájegység gazdasági, társadalmi élete, a hátrányok felszámolása azonban még nem fejeződött be. A kötetben idézett statisztikák, összehasonlító adatok mind-mind ezt igazolják. Amíg például 1960-ban a lakosság 1,2 százaléka rendelkezett diplomával a Tiszántúlon, 1970-ben már 2,2 nagy, de abban bizonyos vagyok. jól tettem, amikor a cháteauroux-i tárlatomon annyi magyar képet, az Alföld, közelebbről Szolnok ihlette festményt szerepeltettem. — A legutóbbi nyári szolnoki tartózkodásakor arról beszélt,, hogy néhány élményét csak naaiu méretű vásznon tudja elkévzelni. Elárulhatom talán, hogy zsörtölődött egy kicsit: szerette volna a múvészteleven megfesteni a Vizhordó asszonyokat. a Beszélgetőket, — de nem merte vállalni a szállítás kockázatát. Ezeket az otthon elkészült műveket láthatta a francia közönség? Valahol ugyanis azt olvastuk, hogy „a régi kolostor falai közé beköltözött Magyarország”, a Tisza varija. A Nouvelle République pedig egyenesen megköszönte önnek, hogy kíváncsiságot ébresztett a szép Magyarország iránt”. — A kiállítóhely csaknem 60 méter hosszú, jó tíz méter széles. nagyon magas csarnok jól befogadta ezeket a nagy méretű képeket, ösz- szesen százegynéhány festményemet állítottam ki, köztük a 2.60x1,60 méteres Dinnyevásárt, az ugyanilyen nagyságú Tabánt és még jó néhány, közéoméretűnél nagyobb munkámat, a Milléri százalék volt az arányuk. Ugyancsak ezekben az években az országos adat 1,9 illetve 3,2 százalék. A magyarországi átlagnál magasabb a tájegységből elvándorlók aránya is. A kötet szerzőjének számításai szerint 1949 és 1977 között a Tiszántúlt 429 ezren hagyták el, annyian mint egy átlagos hazai megye lakóinak a száma. Az utóbbi években nagymértékben javultak az élet- és munkakörülmények a vizsgált öt megyében is, részint ennek következményeként, s a természetes szaporodás kedvezőbb alakulása miatt is ma már csökken az elköltözők aránya. A szerző egy egész fejezetet szentel könyvében a Tiszántúl népgazdasági szerkezeti változásainak, illetve azok társadalmi átrétegző- dést eredményező szerepéről. Noha a tájegység ma is elsősorban mezőgazdasági jellegű, soha nem látott mértékben fejlődött az ipara. 1978-ban a foglalkoztatottak 45 százaléka — orszáhidat, a Milléri nádast, a Szolnoki piacot, a Tiszaka- nyart, — több mint 20. részben a Szolnoki Művésztelepen festett, illetve „gondolatban” már ott felépített képet mutattam be. Nem szeretném, ha dicsekvésnek tűnne: nagy sikerem volt velük. — Télidőben először jár nálunk... — Igen, s nagyon készültem erre a pár téli hétre, amelyet itt tölthetek Szolnokon. Sokat olvastam, hallottam az alföldi télről, a hidegről. Nálunk Párizsban is esik néha hó. de az csak olyan mutatványféle. Hogy mondják maguk: nem az igazi. Esik, elolvad. De tulajdonképpen nem is a hóesés izgat, annak festői megjelenítése, hanem a napsütötte roggyant hó. a hidegben „szikrázó” kék égbolt, a téli táj. De — hogy ellent- mondjak magamnak — más itt a hóesés látványa is mint nálunk. Néhány nappal ezelőtt olyan élmény volt a nagy, lusta pelvhű hóesés, amelyet sose felejtek el. S a fehér Tabán! Az kész csoda!” Megpróbálom felfedezni a téli pusztaságot, a jeges Tiszát! Igazi, festői feladatnak érzem, hogy visszaadjam a hó, a fehérség színeit a tél hangulatát. gosan 53,8 — dolgozott ipari üzemben illetve vállalátnál, 34,1 — országosan 23,6 — százaléka pedig a mező- gazdaságban. Baranyi Béla könyve hiányt pótol, hiszen viszonylag kevés azoknak a történészeknek a száma, akik a jelenkorra vonatkozó társadalomtörténeti kutatásokat folytatnak. Külön érdeme a szerzőnek, hogy a Tiszántúl átrétegződési és mobilitási folyamatainak olyan komplex ábrázolását adja, amely segítséget nyújt társadalmi, gazdasági, területfejlesztési feladatok sikeres meghatározásához, megvalósításához. A kötet azonban nemcsak a szakemberek számára értékes olvasmány, hanem számot tarthat az érintett öt megye lakosságának érdeklődésére is. Mindazokéra, akik többet szeretnének tudni szűkebb hazánk fejlődéséről, jelenlegi helyzetéről. A könyv az Akadémiái Kiadó gondozásában jelent meg az elmúlt év végén. T. G. egyre-másra tapasztalhatjuk, hogy egy-egy művészi alkotás nyomán fellángolnák a viták. Nem egy köztéri szobor felállítása után állást foglaltak az ott lakók, a város vezetői, a különböző kulturális intézmények munkatársai. a művészeti élet képviselői. S volt aki körömszakadtáig védte, mások pedig ugyanilyen szenvedélyesen támadták. De nincs ez másként színházi előadások vagy filmek esetében sem. Eljutottunk tehát a demokratizmusnak arra a fokára, hogy a? emberek egyre szélesebb rétege érzi: a művészeti élet, a művészeti alkotások életünk részévé váltak, s éppen ezért beleszólási jogot is követelnek. Midőn a művészet demokratizmusa szóba kerül, legott idézni szokták Petőfi híres és szállóigévé vált kijelentését: ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék. De gondoljuk át, mi történik akkor, amikor a nép uralkodik a politikában! Vajon magától értetődik-e, hogy a költészetben is uralkodjék? Mint a tapasztalatok bizonyítják, ilyen közvetlen ösz- szefüggés, konfliktusmentes kapcsolat művészet és politika között nincs. Petőfi szavai igazak ugyan, de ugyanilyen hiteles a József Attila által idézett népdal is; „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni”. Hogyan igaz a kettő egyszerre? Ezt a kérdést akarjuk megvilágítani. Mind Petőfi, mind József Attila ma már érthető költők. De nem voltak azok a maguk idejében (még Petőfi sem!), sőt nemegyszer a teljes értetlenséggel találkoztak. Nem szólván Ady- ról. De hasonlót mondhatunk el Bartók zenéjéről. Derko- vits és Dési Huber festészetéről. Pedig ma teljes joggal tekintjük őket demokratikus, közérthető alkotóknak. S vajon lehetséges-e ma azt vallani, hogy a demokrácia a politikában szükségképpen egy mindenki számára való közérthetőséget teremt a művészetben? Más szóval a szocializmus feltételei között a műalkotások vagy mindenki számára érthetők, és akkor jók, ellenkező esetben rosz- szak. Meg kell mondanunk, ilyen lehetőség nincs. Megtagadnánk a művészet történetéről, az esztétikum sajátosságairól vallott elveinket, ha a közérthetőség közvetlen formáját eszményítenénk. Ezt annál inkább hangsúlyozni kell, mert napjainkban a polgári művészet és esztétika jó része az úgynevezett pop-art jegyében egy Vasárnap délután, az iskolai szünidő utolsó napján leginkább általános iskolások népesítették be Szolnokon a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központot. A gyerekek — csakúgy, mint minden vasárnap délután — akár másfél órát is hajlandók voltak várni, hogy aztán 10 forintért egy félórára birtokba vehessék valamelyik számítógépes játékot. Az alsó tagozatosoknak, a legkisebbeknek gazdag programot nyújtott a szünidőben a művelődési központ. Karácsony előtt fenyődíszeket készítettek, karácsony másnapján megtekintették a Süsü, a sárkány című filmet, havat vártak, majd havat köszöntöttek, decemberi népszokásokat elevenítettek fel a kecskeméti Garabonciás ilyenfajta közvetlen közérthetőség mellett tör lándzsát. S tegyük hozzá, a tömegkommunikációs eszközök, elsősorban a televízió, a műsoridő jó részét ilyen — hol ízléses, hol kevésbé ízléses — filmekkel, játékokkal tölti ki. S nemrégiben olvashattunk a képregényen felnőtt nemzedék igencsak ijesztő kulturális színvonaláról. A közönség immár belefáradt a különböző avant- garde irányzatok versenyébe, az abszurdba, s most ismét a közvetlen közérthetőséget igényli. Ez nagyon is megtévesztő jelenségnek tűnik, hiszen — hogy úgy mondjam — az életet adja. Azt az életet, amit mindenki él, azokat a konfliktusokat, melyekben mindenkinek része lehet, akár a főnökével, akár a családjával, szerelmével kapcsolatban. Ezen nem kell gondolkodni, legfeljebb fel lehet kiáltani: nekem is gondjaim vannak a munkahelyemen, engem sem ért meg a fiam, a feleségem stb. S mindezek a konfliktusok valóban létező jelenségek. „A papírok mondják meg, hogy ki vagy, s azt, hogy mennyit érsz...” — mondja a népszerű dal. S ezt hallva, az ember eszébe jutnak a József Attila-i sorok: „Számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor miért, kinek. Aktába írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg”. A kettő közötti gondolati különbség, azt hiszem, világos. Azzal a tendenciával szemben tehát, mely valamiféle pluralizmus alapján a művészetben megengedi a gon- dolattalanságot, a művészi- etlenséget, a jelenségszintet, fenn kell tartanunk hűségünket ahhoz a művészi örökséghez, mely soha nem volt és nem lehetett az osztálytársadalom körülményei között közvetlenül érthető mindenki számára. A művészetben szembekerül egymással a statisztikai átlag és a tipikus. Az előző az életszagú, a közérthető, s éppen ezért átlag-szürke, a tipikus viszont extrém, kiélezett, lényeges mozgástendenciákat hordozó, s megértéséhez komoly gondolati munka szükséges. Az igazi művészet számára csak a tipikus érdekes. Mindebből következik, hogy a művészet demokratizmusának kérdésében sem az a döntő, hogy statisztikailag hány ember van mellette és hány ellene, hanem valami egészen más. Mert az érthetetlennek és homályosnak csúfolt Ady elmondhatta, hogy „Ifjú szívekben élek s mindig tovább”, s a filozófián nevelkedett József Attila joggal mondta: „Engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között”. S éppen hagyományőrző együttes lelkes színjátszóinak segítségével. A felső tagozatosok is részt vehettek ezeken a programokon, illetve a számítógépekkel ismerkedtek. A középiskolások a szokásos diszkóprogramokon kívül itt van a lényeg. A művészet demokratizmusát nem, legfeljebb áldemokratizmusát, álnépszerűségét, behízelgő voltát lehet a közvetlen megértésen mérni, azon, hogy a „merev mozdulatok” idején is érthető legyen a művészet. A két merev mozdulat közötti szünetben érthető az igazi demokratikus művészet. Tehát úgy vélem, hogy a művészet közvetlen érthetőségével szemben a művészet elvi megérthetőségét. tehát azt kell a művészet demokratizmusa kritériumává tenni: a művészet nem lehet közvetlenül érthető mindenki számára, a művészet megértése szellemi munka, melyhez fel kell oldódnia a mozdulatok, a reflexek, a gondolatok merevségének, s mely azután, s csak azután ragadja magával az embert. Akkor nem futnak el szeme előtt a képek, nem szaladnak el a sorok, nem andalítanak a hangok, hanem megráznak és számvetésre késztetnek. Ibsen sokat idézett gondolata („költeni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett”) átírható: művészetet élvezni annyi, mint ítéletet alkotni önmagunkról, valóságunkról. Ez a gondolat csak akkor érthető meg igazán, ha komolyan mérlegeljük Marx egyik megjegyzését, mely szerint csak a zene hallgatása teszi érzékennyé a fület a zenére, csak a képzőművészeti alkotások látása tesz érzékennyé a festészet, a szohlrászat alkotásai iránt. Az érzékeknek, a gondolatoknak iskolája van, és iskolázottság nélkül legfeljebb valamiféle óldemokratizmushoz lehet eljutni. A demokrácia nemcsak a jog asztalánál való helyfoglalás egyenlőségében áll, hanem legalább annyira abban is. hogy a szellem napvilága ragyogjon be minden ház ablakán. A szellem napvilága nélkül nem lehet demokratikus művészetről beszélni, csak valami álnépiességről, valami közvetlen és duruzsoló, a jelenségeket szolgalel- kűen másoló ipari szórakoztatásról. Éhből kBvetkezlli hogy a művész útja, még akkor is, ha a politikai, gazdasági hatalom a népé — rögös út. Ki kell küzdenie magának a megértést. Az igazi művészet nem a közvetlen közérthetőségre, hanem a még ismeretlen meghódítására és ismertté tételére törekszik. Más szóval csak a művész és a közönség kölcsönös erőfeszítése révén lehet elérni, hogy a politikában uralkodó nép meghódíthassa a művészetet. másra nemigen nevezhettek be a szünidőben. Talán többet érdemeltek volna? Képünkön: gyerekek a számítógépes játékok előtt a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban a szünidő utolsó napján. Fotó: Tárpái Zoltán Tiszai Lajos Szerzfile Baranyi Béla, kiadta az Ikadémia A Tiszántúl átalakuló társadalma Hermann István Volt sok a kicsiknek, de kevés a nagyoknak Befejeződtek a szünidei programok
