Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. JANUAR 25. I Arcképvázlat 1 Portré kettős arcéllel Ha azt mondom, dr. Hetényi Géza. Szolnokon mindenki a megyei kórház névadójára gondol. így amikor az unokáról, a Szolnoki Mezőgép sakkozójáról szándékoztam írni, hamarosan kiderült, hogy ezúttal egy kettős arcéit kell megrajzolni. A fialtál ügyvédét, akivel fővárosi irodájában beszélgettünk — és a kétszeres Kos- suthí-díjas orvosprofesszorét, a Szegedi I. számú Belklinika igazgatójáét, aki 1959- ben bekövetkezett haláláig gyakran megfordult Szolnokon előadásokat tartani, szellemi lenyomata mellett tehát ezért őrzi nevét is a kórház. — Nem sok emlékem van a nagyapáról, hiszen mindössze 9 éves voltam amikor meghalt — mondja dr. He- tényi Géza. — Egy autó meg egy külföldi út dereng halványan, ám szerencsére ő maga gondoskodott róla, hogy el ne feledjék, feljegyzéseket készített, s ezekből nagy pontossággal rekonstruálható az egyénisége. Hetényi doktor készségesen szolgál forrásokkal. A laikus számára követhetetlen orvosi bölcseletekre számítottam, ehelyett a feljegyzésekben irodalmi színvonalú olvasmányra bukkanok. Az irományokból hol szelíd derű, hol vibráló szellemiség sugárzik úgy, hogy sehol nem csap át szakmai belterjességbe. Hol a pedagógus, hol az orvos hangja erősödik fel a professzor emlékirataiban. „Bársony léptekkel, észrevétlenül, lágyan közeledik az intellektuális laposságok fenyegető réme. A tanárnak könnyebb ugyanazt előadni, amit tavaly adott elő: dogmatikussá válik. Hogy ezek ellen védekezhessék, egyetlen fegyvere van és ez az, hogy együtt éljen a fiata- labbakkal, azokkal, akiknek felfogóképessége frissebb az övénél és akik progresszív gondolkodásúak.”. Más helyütt ezt írja: „Elmúltak azok az idők az univerzális klinikus korszaka, amikor a főnök legalábbis azt a látszatot kelthette, hogv mindent jobban tud, mint munkatársai.” Amikor tanítványai tanársága 10. évfordulóján köszöntötték. a következőkkel válaszolt nekik: k,Az ókor egyes bölcs államaiban a 60 év felettieket a mélységbe vetették. Ehelyett Ti az ünneplést választottátok. Ez számomra mindenesetre kedvezőbb megoldás. Ha tévedtem veletek szemben, az mindig a fejnek, nem a szívnek a tévedése volt”. Személyes ismerősei felemlegetik magas, szálas termetét és azt a fajta tartását, amely elejét vette mindenfajta közvetlenkedésnek. Hozzá csak az kerülhetett három lépésen belül, akit ő engedett. — önt végül is a családi illetékesség hozta Szolnokra? — kérdem a sakkozó Hetényi Gézát. — Nem, itteni sportpálya- futásomhoz semmi köze nincs annak, hogy nagyapám nevét viseli a kórház. Volt Jászberényben az OB II-es sakkcsapat. Ha jól emlékszem 1973-ban ott egy vegyes mesterversenyen, indultam, hívtak a csapatba, és mivel jó ismerősökre találtam — igent mondtam. Jászberényből kerültem aztán a Szolnoki Mezőgépbe. — Mit ért el a sakkban, és mit szeretne még teljesíteni? — A múltam azért rangos — mondja önironikus fintorral. — Van egy ezüstérmem a főiskolai világbajnokságról. Jó, ott sokat nem tettem a győzelemért, hiszen Adorján, Sax. Gyula. Tompa. Faragó volt a menő abban az együttesben, viszont szén volt, hogy odáig eljutottam Ehhez pedig az kellett, hogv 1972-ben megnyerjem a főiskolás bajnokságot. Azt hiszem — mondja tűnődve — ez volt a pályafutásom csúcsa. — Mindössze 35 évesen nem túl pesszimista megítélés ez? — Nézze, évente 30—40 százalékkal emelkedik a feldolgozandó irodalom „vízszintje”. No nem, ez a feladat már legyen a fiataloké ... — De hát azért nem minden a szakirodalom. Éppen az ön klubtársa. Kádas Gábor nevezetes arról, hogy nem „olvassa", hanem játsz- sza a sakkot. — Ez igaz, viszont Gabi- nak én vagyok az egyik mumusa. Én, aki elméleti játékosnak tartanám magam. Annak idején Flórián Tibor azt írta rólam, hogy stílusom Capab'lancáéjhozl Bot- vinnikéhoz hasonló, márpedig ők ismerték az irodalmat. Hirtelen „beugrik” egy idézet. Hetényi Géza professzor visszaemlékezéseiből. Igaz, 6 nem a sakktáblán való eligazodást, hanem a gyógyítás művészetét igyekezett segíteni, a gondolati- rokonság azonban mégis meglepő. „A betegség jelenségeit könyvek nélkül tanulmányozni olyan, mint térkép nélkül hajózni a tengeren: míg könyveket tanulmányozni betegek nélkül olyan, mint egyáltalán nem szállni tengerre”. — Lehet, hogy erről van szó a sakban is? — Az alapvető igazságokon nem kell szakmai bélyegnek lenni. Egyébként magamon tapasztalom, hogy ha kiesem a játék eszmei áramlásából, a partijaim látják a kárát. A Mezőgép csapatában a 13. táblás vagyok. Tavaly 50 százalék alatt teljesítettem — azelőtt jóval 50 százalék fölött. Ha úgy érzem ,hogy terhére vagyok az együttesnek elmegyek az OB II-be játszani. Mindenesetre nem könnyű szívvel, mert a szolnoki csapatot szeretem. Igen jó szellemű a társaság, a vezetéssel mindenki elégedett, de ami a legfontosabb; nem kell attól tartanom, hogy egyszer hátba- fúmak. Jó együtt játszani Perényivel, 8ki óriási tehetség. Megverte Riblit. megszorongatta Portischt. Az ő partijaival lehetne elnyerni a szépség- és a csúnyaságdíjat. Viszont mindig akkor nyer, amikor nagyon kell a siker, és ez a legfontosabb. — Miért a sakk mindenáron? — Tudom, hogy az én életvitelemhez feltétlenül szükségeltetik a sport. Teniszezni kellene, talán úszni, ám a lustaság az, ami miatt sakkozom. — A család? — Feleségemmel együtt dolgozunk az ügyvédi irodában. húszéves korunk óta vagyunk együtt, s a „munkát” csak a legritkább esetben visszük haza. Két arcéi került egymás mellé. Nem kell hozzá rendkívüli képesség, hogy az ember felfedezze a hasonlóságukat. Palágyi Béla A karcagi nagyvénkerti lakótelepen 149 új lakásba költözhetnek be a lakók. A telepszerű, többszintes lakások építésére kijelölt területen további hetven lakás épül fel a közeljövőben Az erdők munkásai Évek óta aggasztó hírek érkeznek a világból: pusztulnak az erdők. A televízióban is gyakorta feltűnnek a torokszorító képek: csupasz ágakkal a semmibe kapaszkodó, haldokló fák végtelen sora. Ám kevesebb szó esik azokról, akik védik, óvják, ápolják az erdőket, s ha „megérettek” kitermelik a vastag törzsű fákat, hogy helyükbe újabb csemetéket ültessenek. Az erdészekről, az erdők munkásairól van A bányászok után a fakitermelők munkája a legnehezebb. Egész életüket kinn töltik a szabadban. Áztatja őket az eső, veri a jég, izzadnak a melegben, dideregnek a hidegben, s mégis milyen keveset hallunk róluk. Maga szerint manapság van olyan fiatalember, akinek egyetlen vágya, hogy fakitermelő munkás legyen? — teszi fel a kérdést Török László, de választ sem várva folytatja: — Nem sok ilyen van. Ehhez jó adag megszállottság is kell, hiszen nem kapnak lakást, vagy magasabb bért, úgy mint a bányászok. Legfeljebb érszűkületet, meg a motorfűrésztől vibrációs betegséget. S általában csak akkor kerülnek szóba, ha kevés a tűzifa, vagy ha arról beszélünk, hogy nincs elég erdő ... Pedig ők az év minden munkanapján ott vannak, s teszik a dolgukat. Hát ezért örülök, hogy megkeresi őket. — A mi területünk Szentestől Hatvanig terjed — tájékoztat Túri Ferenc a Szolnoki Erdészeti Üzem igazgatója. — Hétezer hektár erdő gazdái vagyunk. Állományunk rendkívül szétszórtan helyezkedik el, ezért a munkák megszervezése nagy feladat. Igaz, van 14 járművünk, ezekkel szállítjuk az embereket, s a kitermelt fát is. Tudja, ezek a gépek nagyon kellenek, mert ha nem visszük a munkásokat szinte a fa tövéig, akkor nem dolgozhatnak. Márpedig nagy szükség van rájuk, hiszen a szolnoki erdészetnél évente 35—40 ezer köbméter fát termelünk, s ennek zöme ilyenkor — januárban és februárban — esedékes. Hogy hogyan keresnek az embereink, arról jobb nem beszélni, hiszen eddig havonta öt-hatezer forintnál nemigen tudtak többet hazavinni. Talán most válto— Ugyanakkor kevesebb az üzemanyag-felhasználásunk is — kapcsolódik a beszélgetésbe Lifka József vágásvezető erdész. — Eddig, ha melegedni akartak az emberek, és tüzet gyújtottak az erdő szélén, könnyen ráloccsantottak egy-két liter benzint, hogy jobban égjen a fa. Most ilyenről szó sem lehet, mivel ők fizetik az üzemanyagot is. Darvas József egyik drámájának címe jut eszembe: A térképen nem található. Mint ahogy Szórópuszta sem. Arrafelé haladunk, vigasztalanul esik, mintha tavasz lenne. A szembejövő autók fénykévéi elmosódva cikáznak az eső áztatta szélvédőüvegen. — Nekünk ez a legrosz- szabb idő — szólal meg Túri Ferenc. — Ha fagyos a föld könnyebben mozognak a gépek is. Szolnoktól kilenc kilométerre letérünk a betonútról. A sofőr terepbe kapcsol, s az eső vájta talajon araszolunk tovább. Előttünk egy őz vág át az ösvényen, s pilszó. Ilyenkor, az év első hónapjaiban a motorfűrészek hangja gyakran töri meg az erdők csendjét. — Mi évente átlagosan 150 ezer köbméter fát termelünk — kezdi Török László, a Nagykunsági Erdő és Fafeldolgozó igazgatója. — Ennek a mennyiségnek 70 százalékát ipari faként, míg a fennmaradó 30 százalékát tűzifaként értékesítjük. zik a helyzet, mivel jobban érdekeltté tettük őket a termelésben. Eladtuk nekik a motorfűrészeinket. Amikor látja meglepődésemet, magyarázni kezdi: — Mi nem abban láttuk a nagy üzletet, hogy jó pénzért megszabaduljunk a gépeinktől, hiszen olcsón jutottak hozzá az emberek. Erre csak egy példa: a vadonatúj, nyugatnémet gyártmányú Stihl motorfűrész 18—19 ezer forintba kerül. Mi 15 ezer 600 forintért adtuk, mivel a forgalmi adó kifizetését a gazdaság magára vállalta. Sőt, ennek az összegnek is csak a 20 százalékát kellett befizetniük, a fennmaradó részt fél év alatt törlesztik. Szóval most már saját gépeikkel dolgoznak az embereink, s mi használati díjat fizetünk nekik. Átlagban 30 forintot kapnak a kitermelt fa köbméteréért. Mi biztosítjuk az alkatrészt, az üzemanyagot, de természetesen nem ingyen. Így jobban vigyáznak a masinákra, mert ha valami baj van, azt az ő zsebük bánja. Igaz, hogy csak "5z idén január elsejétől dolgoznak saját géppel az emberek, de már most érezhetően megugrott a termelés. Persze, pontos, számszerű eredményekről még nem tudunk beszámolni, hiszen alig valamivel több mint 3 hét telt el azóta. Szóval mindenki jól jár, mivel — kiszámoltuk — a dolgozók a hónap végén 2—3 ezer forinttal több pénzt vihetnek haza, a gazdaságnál pedig hatékonyabb lesz a munka. Biztos vagyok abban, ha országosan elterjedne ez a dolog, nagyon lecsökkenne az alkatrészimportunk is. Ezek a gépek — mint már említettem — nyugatnémet gyártmányúak. Így onnan kell beszereznünk a legapróbb csavartól a fűrészláncig szinte mindent. lanatok alatt eltűnik az út menti cserjésben. — Nálunk ez az erdei melléktermék — jegyzi meg tréfásan kísérőm. Aztán megállunk, megfeneklik a terepjáró. Vendégmarasztaló a sár. Gyalog megyünk tovább. Már messziről hallani a motorfűrészek süvöltését, a traktorok zúgását. Lassan véget ér az erdő, s mint egy tar fejű óriás, terpeszkedik előttünk a vágástér. Kidön- tött, koronájuktól megfosztott, méretre vágott fatörzsek serege. A vékony galy- lyak elárvultán ágaskodnak az ég felé. MTZ-traktor húzza, vonszolja a több mázsás rönköket. Körülötte emberek forgolódnak. Zöld katonasapkás fiatalember viszi a szót. — Itt 2— 3 nap alatt végzünk, hiszen már csak a darabolás maradt — mutat körbe Kozári Tibor. —• Látom, maga is vett motorfűrészt — bólintok a mellette pihenő gép felé. — Igen, ketten a kollégámmal úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Lesz ami lesz. Még csak egyéves a gép, így reméljük sokáig bírja. — Nincs itt semmi bajunk, de a pénzünk azért több lehetne — lép közelebb Koszta László. A 19 éves fiatalember az ásotthalmi erdészeti szakiskolában végzett. Most, hogy megvettük a fűrészeket, talán nagyobb lesz a kereset is. Mert eddig nem nagyon érte meg az itteni munka. Nézzen körül, ilyen terepen nem egy leányálom dolgozni. Közben kisüt a nap, de a közeli erdő fái fölött kövér felhők hasalnak. — Az esőt hoz megint, majd meglátják — szólál meg mögöttem egy hang. Észre sem vesszük, s eljön a dél, a fák koronájuk alá terelik gyönge árnyékukat, s rövid időre abbamarad a munka. Előkerül a kenyér, a szalonna. Kezdődik az ebéd. Se kerítés, se kapu, se portás Már jól benne vagyunk a délutánban, amikor Tószeg határába érünk. A falu alatt nyárerdő magasodik. De nem sokáig, hiszen messziről hallani a motorfűrészek bömbölését. — Nem könnyű munka a miénk — bizonygatja Bodor Imre. De tudja, itt nincs se kerítés, se kapu, se portás. Aki szereti a szabad életet, az úgysem megy el innen. — Én is azért vagyok itt — szól közbe Vágó István. — Előtte 14 évig hegesztőként a Mezőgépnél dolgoztam. Talán most már a pénzünk is több lesz azzal, hogy megvettük a fűrészeket. — Ugyan ne beszélj már... — morgolódik Kormos Ferenc. — Majdnem úgy nézett ki a dolog, hogy muszáj volt megvenni, mert másképpen nem adtak volna gépet. Szóval kihúztuk a gazdaság lábából a szálkát, mert ha elromlik a masina, nekünk kell megcsináltatrfl. — De a haszon is a miénk — intik le társukat a többiek, s hangosan számolni kezdenek. — Havonta 400 köbméter fát egy fűrész vígan megtermel. Átlagban 30 forintot kapunk fűrészhasználati díjként a gazdaságtól. Könnyű kiszámolni, hogy ez 12 ezer forint. Ha ebből leszámoljuk az üzemanyagot, a gépkopást, s az alkatrészeket, akkor is marad tisztán 2—3 ezer forint. Akárhogy is nézzük, ezért már érdemes dolgozni, hiszen ez az összeg a havi fizetésünkhöz jön. — Tudja milyen az ember — viszi tovább a szót Bodor Imre. — Aki melegben dolgozik, az f szabadba vágyik, mi meg a meleg szobába. Mindig az kéne, ami nincs. Morognak, dohognak, aztán elnevetik magukat. Ha nem is mondják, érzik, hogy a helyükön vannak. Elköszönök, nem tartom fel tovább őket. Pár pillanat múlva ismét felbőgnek a gépek. A motorfűrészek láncai simán futnak a vezetőlemezen, s a fűrészfogak köny- nyedén harapnak a fába. Először ék alakú darabot — hajkot — vágnak. Ezzel határozzák meg a dőlés irányát. A másik oldalon pedig átvágják a törzset. A fák megreccsennek, nagyot sóhajtva adják meg magukat, s tompa puffanással érnek földet. Dolgoznak az erdő munkásai. Nagy Tibor Saját géppel, hatékonyabban Az özet nem marasztalja a sár ■
