Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
1985. DECEMBER 7Irodalom» művészet 9 Szikszai Károly: Leírás Lámpámnál megjelennek a rovarok, köröznek, nekik ez a sárgaház. Nézvén a papírt a csöndben, eljutok a szervák leírhatatlanságáig, és behelyettesítem magam a sómezővel. Vakablak mögött most királyi palást a tájkép, szél gubbaszt benne soványan, összetörve, de szemembe vágja az űrlapot. És tánczene szűrődik az üvegen át, s itt egy áttetsző szárny, talán halálig kering örömében. Parancs János; Kettős hiba amióta az eszem tudom haszontalan dolgokkal foglalkozom olyasmikre figyelek amiket mások észre se vesznek amiket nem tudni feledni volna jobb vagy hallgatni róluk nem beszélni (hisz az öröm oly kevés) de én csak sorolom mintha értelme volna fennhangon kiáltozom s ami még súlyosabb az ostobaság biztos jele olyasmiket is kikotyogok amiket mindenki tud de róluk szót sem ejt gondosan letagad éhány éve a téli Velencéből Rómába igyekezve a vonaton figyelhettem őt: a szélhámost, munka közben. A sötétbarnára fagyott, hideg Velence után a vasúti kocsi olyan melegre fűtötten fogadott, mint egy pálmaház. ök ketten, a bőr- alma-arcú nő és a magas, sötét ruhás férfi a folyosón álltak, a nő éppen kicsi ablakot törölt a párás', nagy vonatablakba, ezen a lyukon figyelték a Santa Lucia forgalmát, én rögtön beültem az egyik üres fülkébe. Hamarosan kiderült, az ő fülkéjük. Amikor bejöttek, látnom kellett, a nő kissé sántít. A kötött ruhája alvadtvér-színű volt, a haja magasra tornyozott és éjfekete. Negyvenéves lehetett, már festethette a haját. A férfi? Olyan egyértelmű, mint a plakát. Ö is barna, mint akit hóról visszaverődő fények barnítottak ilyen sötétre. Az arca könnyen ráncolódott, a foga villogott, lóarca volt, s mégis vonzó volt, különösen a nagy, sötét szeme. Északról jöttek, a nő egy Carnia nevű kisvárosból, a férfi még távolabbról, Pontebbából. A nő firenzei rokonaihoz utazott — de ez csak később s részletekben borult ki a beszélgetésükből. Elfelejtettem közölni: természetesen olaszok voltak. Talán öt perc múlva kezdtem figyelni őket. S ekkor már tudtam, a férfi házasságszédelgő, asz- szonyokat bolondító, szemfényvesztő szélhámos. Még oda sem néztem, már elárulta a hangja. A játék, amibe belecsöppentem, commedia dell’arte volt a javából, s ő két figurát is játszott egyszerre, a szerelmes Léliót és a ravasz Brighellát, egybehadarva és habarva mind a kettőt. A zsákhordó, az utcakövező, az olvasztár, a szénfejtő bányász mind-mind igen nehéz munkát végeznek, de Velence és Firenze között, ebben a ringó vasúti fülkében, a finom kattogásban megtudtam: a házasságszédelgő munkája is fáradságos. A legfontosabb: nem fordulhat el a nőtől egyetlen pillanatra sem. A csúnya, fonnyadt, olajos bőrű nőnek a szemébe kell nézni, a szeme közepébe, merészen és áthatóan. Nem engedhet meg magának villanásnyi pihenőt sem, különben megszakad az áramkör. Valamikor át kellett vágnia magában két ideget: az émely és a gyönyörködés idegeit. Nem szabad meglátni az alvadtvér-színű ruhát sem, - a nyak és a homlok szemölcseit sem. Tudományához tartozik a leleményes fokozás is. Először csak a nő kezét kell megszorítani, egy ügyes mozdulat szélére illesztve, mintha odatartoznék. Azután a kéz ott maradhat. Majd az összefonódott kezek alkalmas pillanatban, a társalgás hevében magasba lendülhetnek, s ilyenkor meg lehet érinteni a nő mellét, finoman, pillantokra. Mindez régimódi stílus, de ezekhez a negyvenéves, dércsípett sántákhoz csak ilyen stílusban lehet közeledni. Különben is nem szerelemről van szó. Másról, többről, fontosabbról. De egyelőre — még jó ideig — a szerelem ösvényén kell kanyarogni. Fülbe sugdosni. Majd önfeledten, váratlanul átfogni a nő Illés Endre: az áldozat combját. Megéreztetni valamit a férfi erejéből. És beszélni, beszélni, beszélni. Mosolyogni, mosolyogni, mosolyogtatok És befutni az első, nagyobb állomásra: gyengéden, a harmadik utas jelenlétében is, hátulról már átkarolhatjuk a nőt. Rapidon utazunk, a csók sem maradhat el. Ó, de ennek is fokozatai vannak. Kezdődik a kézcsókkal, apró kézcsókokkal. Folytatódik a fülbe súgással. De most már olyan közelről kell súgni, hogy a mozgó férfiajak, az ingerlő bajuszkával, súrolja, birizgálja a nő fülét. Hopp, most ugrunk. Alagútban szabad először megcsókolni a nőt. Megcsókolni, a kezek merész akcióival. Az alagút után sík vidéken, fényben is folytathatjuk a csóko- lódzást. De nem folyamatosan. Minden csók legyen külön aktus, figyelmesen tudomásul véve a nő erőtlen tiltakozását. És most fontos jelenet következik. Hajtűkanyar. össze kell veszni a nővel. De nagyon óvatosan tanácsos vezetni ebben a kanyarban. A nő egyre- másra ontja a butaságokat, ki kell javítani őt. A sértődöttséget kissé fölényesen kell fogadni — s máris jelen van a harag. Megengedhetünk magunknak néhány enyhén sértő szót is. A nő erre izgatottan, élesen fog sérteni. És az okos férfiú ebben a pillanatban hirtelen feleszmél: ó, Madonnám, mit tettem! Letérdelni persze nem kell bé- kítés közben — de ennél buzgóbban vezekelhetünk. Az én szélhámosom Ferrara után megjátszotta az összeroppanást. Alázatos lett. Bocsánatot kért. Az elviselhetetlen hőségre panaszkodott. A szívére panaszkodott. Ijesztgetni kezdte a bőralma— Aztán miért nem jössz ki? — Mert be vagyok zárva a fába — huhogta az öreg. A gyerek közelebb ment a fenyőhöz. Fütykösével ráütött a törzsre. —1 Jaj! — nyögött fel az öreg. — Nem is vagy bezárva — mondta a gyerek —, csak gyáva vagy. — Nem igaz — suttogta az öreg. — De gyáva vagy! — kiáltotta a gyerek, s püfölni kezdte a fenyőt, és nyögött hozzá meg ugrándozott. Aztán kifáradt, s odatán- torgott az öreghez. Kérdezés nélkül vette el a korsót. Az első kortyot messzire köpte, aztán meghúzta jól, felnőttesen. — Nem jön elő? — kérdezte az öreg. — Honnan tudjam? — felelte a gyerek, s meglátta az öreg bicskaláncát. — Ha kijönne, majd ideadná a kacrát? — De nem kacor ez — mondta az öreg, s előhúzta a kését. — Halbicska — mondta a gyerek. — Aztán miért akarod megölni a sárkányt? — Mert akkor hazajönne apám. s kapnék új csizmát, és meggyógyulna anyám is. Az öreg elkomolyodott. Ivott egy kortynyi borvizet, s töprengett azon, hogy mondjon-e valamit, vagy vegye a korsóját, és menjen. Érezte, hogy nem tud dönteni. — Aztán miből gondolod, hogy akkor minden jó lesz, ha megölöd? — kérdezte. — Így mesélték. Meg én is gondolom, hogy ha megölöm a gonoszt, akkor nem marad semmi rossz a faluban — mondta a gyerek. Az öreg vette a korsót. Megigazgatta kalapját, s kezet rázott a gyerekkel. — Legyen szerencséd, fiam! — dörmögte, aztán elindult a falu felé. Amikor a cserjéhez ért, megállt s visszakiáltott: — Gyere ide, Gerzson! A gyerek kimért léptekkel ment a fák között, s élvezte, hogy a nyirkos avar süppedt és emelkedett a talpa alatt. — Mi van? — kérdezte. — Neked adnám a bicskám — mondta az öreg, s legombolta a bicskaláncát. A gyerek megbabonázva állt. alig tudott kinyögni egy köszönö- möt. Még akkor is ott volt, azon a helyén, mikor az öreg már beért a falu útjára. Nézte a halbicska pikkelyeit, méregette fél tenyerével, hogy milyen súlyos lehet, aztán kinyitotta, s baljában a fütykössel, jobbjában a késsel visszament a hatalmas fenyőhöz. — Hé sárkány! — kiáltotta. Csend volt. Az ágakon' ugrált egy sárgarigó, s mintha csak a telő időt akarná mutogatni, mesz- szire huhogni, az egyik bükkfán búgott egy vadgerle, s elállt a szél is. — Hé, sárkány, gyere ki! — kiáltott újra, s rávágott a fára. De csend volt, csak száraz fenyőtűk hulltak az ütés nyomán, aprókat koppanva a holt avaron. A gyerek arra gondolt, hogy cselre készül a sárkány, hogy valami rosszban sántikál, s hátrakapta a fejét, nehogy hátba támadja a hétfejű. — Hé, sárkány! Gyere elő! Gyáva dög! Nem is vagy bezárva, gyáva róka vagy! Nem is vagy sárkány. Sánta kutya! — s olyan erővel püfölte a fát, hogy belefáradt, s elzsibbadtak az ujjai. — Gyáva róka — nyögte sírós hangon. Aztán arra gondolt, hogy halálra sértse. — Róka veres, hatméteres, minden likban tyúkot keres. Nem is vagy te sárkány, hess-hess! Letörölte a szeme sarkába gyűlt könnyeket. A bicskaláncot nadrágpántjához bogozta. Fekete-fehér pettyes pillangó lebegett a fekete fák között besütő napfényben, s üldözőbe vette Gerzson. Fel-felbukott, aztán továbbszaladt, nem hagyta abba az üldözést. Legalább ezt akarta leteríteni, ha már a sárkányt nem tudta, mert érezte, hogy valamit el kell hogy pusztítson, mert útjában áll. Észre sem vette, hogy került a házak közé. — Megöltem a sárkányt! — kiabálta a gyerekek felé. Aztán meggondolta magát, s azt mondta: — Addig vertem, hogy a végén már nem is mert válaszolni. Pedig kötődött ám velem az elején. — Nem is igaz — mondta egy kövér gyerek. — De igaz, hallotta Dénes bátyám is. Trappoltak a gyerekek, néha megperdültek saját tengelyük körül, felkavarták a port. Csak az öreg háza előtt álltak meg. — Dénes bácsi! — kiáltott a kövér. Kijött az öreg a házból. — Igaz, hogy beszélt Gerzson a sárkánnyal ? — Igaz — válaszolta az öreg. — És meg is verte — mondta. Észrevette Gerzsont a többiek között. — Megölted, fiam? — kérdezte. — Nem — mondta a gyerek. — De nagyon megijedt a veréstől, mert ahogy maga elment, aztán szólni sem mert! — kiáltotta diadalmasan, de fájdalmas volt a hangja, mert megértette, hogy abban kételkedtek, a többiek, amiért nekivágott hajnalban a ligetnek. Pedig a többiek nappal is féltek, és most mégis kételkedtek a sárkányban és benne és abban is, hogy minden jobb lesz mától. arcú nőt. Simogatta, becézte, értelmetlen szavakat suttogott. És a sánta nő puhult, puhult. Végül megadta magát. És ekkor indult a főtámadás. Hősöm a testi panaszokból — mint a légtornászok a trapézon — átlendült a pillanatnyi, átmeneti anyagi zavarokba. Valamilyen nagy üzletet részletezett, amihez pénz kell. Nem nagy tőke, inkább csak amolyan kisegítő tőke. De tőke. Azaz pénz. Készpénz. A nő hallgatta a férfit, de mást nem tett. Konokul hallgatott. Később mégis fejingással jelezte: nem, nem tetszik neki az az üzlet. Mit lehet erre felelni? Sok mindent — csak erőltetni nem szabad. Az én házasságszédelgőm a szi- porkázást választotta. Tréfát tréfára tornyozott, nevetett, legyintett. Ó, nem is kell neki pénz. így, kölcsön nélkül is nyélbe üti, amit tervez. Ez lesz, az lesz, amaz lesz — persze már kettejüknek. Alfa Rómeót vesznek. Már tárgyal is egy kis házról a Garda-tónál. Motorozni fognak a tavon. Ekkor hagytuk el Bolognát. Firenzéig már csak háromnegyed óra. Az üzlet többé nem került szóba. Az idő azzal telt el, hogy a férfi faggatta a nőt: hol, melyik utcában laknak a firenzei rokonok? A nő egy ideig ezt sem akarta elárulni, azután mégis kimondta: a Via Panzanin. És van-e ott egy olcsó szálloda vagy panzió? Valahol a közelben. — Hát... van. _ — No, akkor én is megtalálom. — Miért kérdezi? — Mert megszállnék ott néhány napra. — Hát nem utazik Rómába? — Majd. —■ Komolyan mondja? — A legkomolyabban. — Hát... A Sioconda az. — Köszönöm a címét. De a magáét még mindig nem tudom. Már folyékonyan bugyogott a felelet: — Via Panzani, 54. egérkeztünk Firenzébe, a virágok városába. A szerelem városába is. A Via Panzaniból fog felsétálni az alvadtvér-színű kötöttruhás — kissé sántikálva — a Giocondá- ba. Itt szépen, szabályszerűen levetkőztetik, lefektetik. Remélhetjük, hogy a szobát kellemesen fűtik. És a hősünk — utána — nyilván megkapja a pénzt. Talán még a nő gyűrűit is lehúzza. Mert az elmúlt nyáron — Carniában járva — pontosan tájékozódott útitársnője vagyoni körülményeiről. Mivel zárjuk a kalandot? Megdolgozott érte. Bényei József: Fekete kendők Arcodon nem nő szerelem, magadra hagytak. Fekete kendők falain zárva az ablak. Gyászolj fehérben álmokat, hasztalan átkok - könnyed s mosolyod egyként fehér zsarátnok. Áldozz s alázkodj földig, vesd le a gőgöd. Egy ember a korai csöndbe beletörődött. Fekete kendők fala közt fordulj a fénynek, legyen kezedben zöld ág, szemeden ének. Összeállította: Rékasy Ildikó Bácskai Bertalan: Berettyó M N
