Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. DECEMBER 7 I Arcképvázlat I órán. „Ezeknek a gyerekeknek az egész napi és heti rohanás közben nagyon kell a kikapcsolódás és az igényes szórakozás — a klasz- szikus dallam és a szép zene. Akkor is így van ez, ha nem tudják. Mert nem azt kell adni az embereknek, amit kérnek, hanem amit kérniük kellene. Hogy ne mondják azt — ha a rádióban Händel szól — kapcsoljátok már ki, egész nap ezzel a túróval etetnek bennünket! Ezt a magatartást nem a zenei nevelés hiányosságaiban látom, hanem a nevelés egészében.” Aki Rigó Éva közelébe kerül, nem is teszi ezt. Mert különleges képessége van arra, hogy az emberben elültesse az önmagával szembeni igényességet, hiszen ő maga is ilyen. A kis sikereknek is nagyon tud örülni. Annak, ha egy fiút rá tud venni arra, hogy az énekkarban szerepeljen. A gimnázium énekkara, kamarakórusa ezért is ér el nagyon szép sikereket. Több éven keresztül elnyerték az év kórusa címet, rádiófelvételeket készítettek velük. Szerepeltek már a budapesti Vigadóban > és a Sportcsarnokban is.' „Annak örülök a legjobban, hogy az iskola jelentős \ tanulmányi eredményei, mellé a zenei nevelés is fel tudott zárkózni.” Ezt bizonyítja a visszatérő volt tanítványok sora is, akik a Magyar Néphadsereg művészegyüttesében vagy a Kodály-kórusban énekelnek. S hogy minden évben van olyan diák több is, aki zenetanár lesz. Aki Szolnok eseményekben gazdag zenei életét figyeli, tudja, Rigó Éva művészi munkája nem kevésbé fontos. Tizenkét éve vezeti a gimnázium és a Killián György Repülő Műszaki Főiskola növendékeiből megalakult madrigálkórust. Az együttes kiváló címe mellé elnyerte a Szociailsta Kultúráért kitüntetést is. Rigó Éva a szolnoki Kodály-kórus karnagya Buday Péter mellett. Legutóbb az NSZK- ban jártak. Az együttesek sikerében — és kemény munkával való felkészítésében — neki oroszlánrésze van, hisz nemcsak vezényel, tanít, de énekel is alkalmanként ő adja a zongorakíséretet is. „Sohasem éreztem soknak a munkát. Akkor sem, amikor még a zeneiskolában és a valamikor zenei tagozatos Kassai Üti iskolában vagy Szandaszőlősön tanítottam zongorát 'Előfordult, hogy egyszerre három helyen. Egyszer, miután már a főiskolát befejeztem és több éve itthon voltam, az utcán találkoztam egy régi ismerősömmel. Csodálkozva nézett rám, hogy sohase találkoztunk, pedig egy útvonalon jártunk. Hát így vagyok néha elveszve.” Talán az ad neki annyi energiát, hogy tényleg hazajött. ö maga is verseghys diák volt. „Van abban valami több, valami más, ha az ember az alma materében dolgozik.' Sok? ma? kollégám velem együtt idejárt, együtt tanítok volt tanáraimmal, az igazgatómtól. Molnár Sándortól nagyon sok szép orosz dalt tanultam annak idején.” Abban a volt gimnáziumi osztályban nagyon sok művészeti érdeklődésű diák volt — valamilyen fokon mindenki tanult zenét. Azt mondja, édesanyja zeneiránti vonzódása hatott rá a legjobban — bár édesapja is művészetszerető ember volt; húsz évig készített a maga örömére szobrokat. Itt kapta Kóbor Antaltól — a zeneiskola akkori igazgatójától — és Hack Mártontól az első biztatást. A debreceni és budapesti diákévek után hazajött — és úgy látszik a szó nemes értelmében is „itthon van Szolnokon,” 1985 november 7-én kapta meg a Megyei Tanács Művészeti díját. Bálint Judit Közel 41 millió forintos ráfordítással, a Szolnok Megyei Tanács Építőipari Vállalata kivitelezésében készül Tiszakürtön új, nyolctantermes, kiegészítő létesítményeket is magába foglaló, iskola, amelyben, tervek szerint, a következő tanév elején kezdődik a tanítás A szerencse „fiai” „Szerencse: Tágabb értelemben az akaratunktól független. vagy véletlennek játszó körülményeknek, eseményeknek a sora, amely sorsunk alakulására valamilyen hatással van”. (A magvar nyelv értelmező szótára). Beszélgetőpartnerem magas, rövid hajú lány, elsős főiskolás. Aki a történetét ismeri, egyöntetűen állítja, hogy az őszi estén a jánoshida és Jászalsószentgyörgy közötti országúton olyan szerencséje volt amilyen ritkán adatik embernek. A majdnem 150 kilométerrel száguldó BNW ugyanis még 40 méteres fékezés után is több mint 100 kilométeres sebességgel rohant egy álló teherautó pótkocsijának. A hat utasból négy a helyszínen meghalt, egy pedig pár nappal élte túl a tragédiát a kórházban, ö a vezető mögötti bal hátsó ülésen ült. — Hátul négyen voltunk, elöl pedig ketten ültek. Szólt a zene, és azt még észleltem, hogy korábban előttünk egy autó vontatott egy másikat, amelyiknek kevés híján nekiütköztünk. Ezt még sikerült kikerülnie a vezetőnek, bár a barátnőm szólt neki, hogy lassítson. Haladtunk még rövid ideig, azután egy szempillantás alatt minden sötétbe borult. Mikor magamhoz tértem, rájöttem, hogy az úton ülök, és megtámasztották a fejem meg a hátam. Az arcomon valami meleg folyt végig, és ahogyan óvatosan mozgattam a kezem meg a Iában, éreztem: egyik sem tört el. Hirtelen nagyon fázni kezdett a jobb lábam, és szóltam egy segédkező fiúnak, hogy hozza ki a kocsiból az egyik cipőmet. A fejét rázta, és azt válaszolta, hogy ő még egyszer nem megy a kocsihoz. Megpróbáltam nyugodt maradni, éreztem hogy most nem az én állapotom a legsúlyosabb. — Mi történt magával? — Szétszakadt a fejem bőre és agyrázkódást szenvedtem. A Hetényibe szállítottak, ahol összevarrták a sérülést, majd az ügyeletes orvos aznap este már tíz percet engedélyezett a rendőröknek a beszélgetésre. Másnap értesítették a szüléimét, hogy mi történt velem. _ Hány testvére van? — Nincs testvérem. — Meddig feküdt a kórházban? — Kilenc napig, majd további két hétig otthon. . _ Hogyan él emlékezetében e z a szerda ? — Éjszaka többször álmodtam az ütközésről amelyben elveszítettem két jóbarátomat. Azóta még jobban féltenek otthon. Az ismerősök azt mondják, azon az estén kézen fogott a véletlen, meg a szerencse. Lehet, hogy így volt... A hőn áhított, sokat emlegetett szerencse — amelyből valljuk be, nem árt ha akad csipetnyi az ember életében — sokféleképpen társulhat bárki mellé. A riport másik alanya, ez az energikus, ne gyve negyné hány éves asz- szony sem gondolta, hogy a kórházi felülvizsgálat élete egyik sorsfordulója lesz. Mégpedig nem is orvosi értelemben. Kúnyszerbill kettőt vett — Korán buszra ültünk aznap a tizenéves nagyfiammal, nagylányommal, és irány a karcagi városi kórház. Nekem a szívem rakon- cátlankodott a fiam szabadságot kért, mert a motorjához vásárolt alkatrészekét, a lányom meg divatosabb S/zemüvegkeretet akart csináltatni az Ofotértnál. Temérdeken voltak a kórházban, és azt hittem, már itt is éjszakázom. Végre megszabadultam, és mire a főtéren a fiam, meg a lányom is előkerült, délutánba hajlott az idő. A busz indulásáig 15 percünk maradt, és hatok itt, a másik ott, mert az a negyedóra semmi. Eltűnt a két gyerek, fogytak a percek, és színüket sem láttam. Elég az hozzá, a busz elindult, engem pedig majd szétvetett a méreg. Berohanok a presszóba, hát akkor kászálódnak fel; szidom őket vékonyan, vastagon: most ücsöröghetünk további másfél órát, öreg este lesz mire hazajutunk, a hat hízó meg szétszedi az aklot. Ráadásul a férjem sem érkezik haza hamarabb este hétnél a szántásból. Dúltam, fúltam, csitítgattak: anyus, tessék inkább inni valamit, de én ahelyett nagy mérgesen átrohantam a trafikba két lottóért. Közösen töltöttük ki őket: az egyiket úgy, hogy a fiam, a lányom a férjem, az apám korát meg az én éveim számát írtuk rá. — És az eredmény? — A másikkal csak egy számot találtunk el, de ezzel, amit elsoroltam, négyesünk lett. Ráadásul jól fizetett azon a héten a lottó: több mint háromszázezret kaptunk érte. — Szidta-e még a gyerekeket? _ Jaj, dehogy, örömömben sírtam, és mondogattam de jól tettétek, hogy nem siettetek, lemaradtunk, hiszen sose lett volna ennyi pénzünk! Az összeget háromfelé osztottuk, mindenki nevére beraktam százezret, a maradékon pedig tévét, lemezjátszót vettünk. A bankótenger mit sem változtatott dolgos napjaikon. Korán kelnek, későn fekszenek, szóval életüket változatlanul kitölti a munka. Gyűrűt ajándékként Élnek olyan emberek is, akik egy-egy tárgyhoz, ékszerhez kedves emlékek fűznek. Közéjük tartozik Pál Imre, aki hosszú esztendők óta már a Vegyiművek beruházója. A portréjához hozzátartozik, hogy 1945. április 4-én született Kunhegyesen. Ez a dátum már önmagában is érdekességnek számít, de még egy apró história is társul hozzá. — Negyvenöt végén, amikor befejeződött a nagy világégés, egy Vaszil nevű, hadtápos ukrán katona pár hétig Kunhegyesen tartózkodott. Megtudta, hogy én pontosan a felszabadulásunk napjjän születtem. Felkeresett, és ahogyan elmesélik, örömében összevissza csókolt, majd a fényképén kívül egy vékony aranygyűrűt adott emlékbe. Azt is elmondta, hogy ez a gyűrű vele volt Sztálingrádtól Berlinig. és szerencsét hozott neki, hiszen a sok szörnyűséget épségben túlélte, ö most hazamegy a Don mellé, a falujába, és szívből kívánja, hogy az életem során ez a kis ajándék hozzon nekem annyi szerencsét, amennyit őneki. — És hozott? — Azt hiszem igen. 1968- ban esküdtünk, egy szép, barna kislányt vettem el. Három gyerekünk született: a legidősebb Imre 17 éves középiskolás, és aranyjelvényes súlyemelő. Robi. a középső fiúnk elsős, szintén ezt a sportot űzi. Éva a legkisebb, még alsótagozatos. A feleségem ápolónő a MÁV- kórházban. — Mivel nőnek a gyerekek, a kétszobás lakásunkat most cseréljük, cserélnénk nagyobbra. Kocsink, hobbitelkünk is van: a családdal bejártuk már fél Európát. Szerencsére patikára sem sokat áldozunk, egészségesek vagyunk. Kell ennél több? — A gyűrű hozta a szerencsét ? Jóízűen nevet. — Nem vagyok babonás. Inkább a munkánk eredménye mindez. De azért kedves történet ügye? A hatodik túljárt rajta Az. Akár annak az 52 éves férfinak az esete, akinek eddig a sors hat feleséget „adott”. Három meghalt, további kettőtől pedig elvált, de mind az öt alkalommal szerencsésen bontotta a házasságát: hiszen hol egy parasztház, hol egy telek, hol némi készpénz maradt az asszonyok után. igen ám, de az anyagi „gyarapodás” amit az első öt frigy hozott, a hatodikkal megszakadt. Annak ellenére hogy hősünk korábbi hagyományaihoz Illően négy év teltével a legújabb feleségétől is elvált. De a csavaros eszű nej nem hagyta annyiban a dolgot, és sok cívódás. perlekedés után úgy intettek búcsút egymásnak, hogy elődeivel ellentétben korántsem távozott üres kézzel. — Uram, a hatodik nejem valóságos házisárkány volt. A szerencse fia vagyok, hogy bizonyos anyagi áldozatok árán, sikerült más helyre „kormányoznom”, és ismét független lehettem mondta a sok vihart megért exférj. Nem vitatkozom vele a bontóper tanulságán. Meglehet, most érzi először, tényleg a szerencse fia... D. Szabó Miklós Egyedül marad! életben a gyerekek azt mondták, .- hogy innának egy üdítőt az ételiemben lévő presszóban. No, iparkodjatok, egyik Iáívfordult Jászberényben (Tudósítónktól) Szerdán ünnepelte negyedszázados jubileumát a Gépipari Tudományos Egyesület jászberényi szervezete, amely ma már 417 tagot számlál. Az évforduló alkalmából a GTE országos elnöksége kitüntetést, egyesületi érmet adományozott Csömör Józsefinek, Molnár L. Lászlónak. Rabóczi Mihálynak és Kovács Miklósnak. A 48 alapító tag nedis a 25 éves emlékérmet vehette át. Eredményhirdetéssel és a dijait átadásával ért véget a Hanoiiban a szolnoki Járműjavító Üzem KISZ-bizottsága kezdeményezésére rendezett Ki minek mestere vetélkedő. A kétnapos erőpróbán a nagyvasúti villa- mosjármű-szerelők és a vasúti iárműszerelők ifjú mester] elölt- jei mérték össze tudásukat. A vetélkedő első napján a versenyzőknek gyakorlati tapasztalataik hasznosításával kellett a szakterületüknek megfelelő mesterdarabot elkészíteniük. A második nap szakelméleti, munkavédelmi és általános politikai tájékozottságukat tesztelő feladatokat kellett megoldaniuk, majd a szóbelin ugyancsak e témakörökből felelniük. A „mestereik” vetélkedőjén végül is a nagyvasúti vlUamos- jármü-szerelők közül Illés József, Izsó József és Császl István bizonyultak a legjobbaknak, míg a vasúti járműszerelő szakmában — megosztva a harmadik helyet — Balaskó László és Tóth József végeztek sikeresen. (hamar) Ki minek mestere — a Járműben Tizenöt évvel ezelőtt is ugyanilyen volt. A demográfiai hullám tetőpontján — -akkor elsős gimnazista „Rat- kó-gyerekek” — ott ültünk negyvenketten (!) — mindenfelől jöttek — az osztályteremben. Sejtelmünk sem volt róla, hogy aki bejön hozzánk fehér köpenyben, annak mit jelent ez. Persze kevés volt közülünk, aki tudta, érezte már, mi is a zene. A rádióból faltuk Illé- séket, a Metrót és az Omegát,. s emiatt szünetben két pártra szakadva püföltük egymást. De hogy valami más is van, erre nem voltunk felkészülve. Becsengettek. Kezében egy ódon masinával beballagott a szertáros. Mi lesz ebből! — mosolyogtunk össze. Aztán bejött egy kedves, vidám, gyerekarcú tanárnő, hóna alatt lemezekkel. Csak tessék — lássék figyeltünk arra, hogy mit- beszélt. Egészen addig, míg megszólalt a zene: Ravel Bolerója — és aztán sorban a többi — Vivaldi, Bakfark, Palestrina, a Les Preludes, Sarastro áriája és a Vízizene. És lassan azon kaptuk magunkat, hogy a szüléinktől ezt kérjük karácsonyi ajándékba, s magától értetődő természetességgel járunk énekkarra, hogy botfülű szomszédunk mellett lelkesen susogjuk a Hegyi éjszakák nehéz szólamát. Mert világmegváltó terveink megálmodásához — a szürkeség ellen —, tragikus diákszerelmeink „túléléséhez” ez adott erőt. A klasz- szikus zene és Éva néni. Rigó Éva, a Verseghy Ferenc Gimnázium — eredetileg zangora-szolfézs —■ számunkra ének-zene szakos tanára, aki tizenöt évvel ezelőtt ugyanilyen volt, mint ma: fáradhatatlan művésztanár, s ha van ilyen fogalom: a tanári pálya művésze. Saját bevallása szerint is a legfontosabb számára a pedagógusi munka. A fárasztó esti próbák, koncertek, külföldi utak mellett azért is kel fel szívesen korán reggel ,hogy ott legyen — ha kell — a nulladik A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér...
