Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
X 12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. DECEMBER 24. Jászivány A fenyőünnepet pontosan egy héttel megelőző napra — mielőtt kikapcsoltam az autórádiót, még hallottam, hogy a Lázár nevű kedves hallgatóknak kívánt boldog névnapot a műsorvezető — a hevesi útról Jásziványnak leágazó bekötőút melletti nyárerdőt teljesen lemeztelenítette a köd, a hajnali fagyok. Ami száraz levél még tartotta magát az ágakon, mind szárnyára kapta a decemberi tavaszban kellemetlenkedő, majdhogynem viharos szél. Méltatlankodik is az egyik kucsmás férfi a tejátvevő hely előtt toporgók közül: tizenhárom fok meleget mondott mára a „hazugláda”» de hát ez a bolond szél alighanem megharmadolja. A műbőrkabátos fiatal- asszony. aki éppen a teli tejeskannáktól szabadítja meg a kerékpárját, a szél pártján van: hadd tomboljon, hátha meghozza végre a havat. Ködölt, tocsogott-pocsogott már eleget a télidő, a karácsony pedig, meg az újév is csak igazibb, ha fehér-kopogós. A fiatalasszonynak gondolatban igazat adva indulunk megnézni, hogyan telik egy délelőtt a havat várói, ünnepváró Jásziványban. Fenyőillat járja át ma este az otthonok melegét. Gyertya- és csillagszórófényben tündököl a feldíszített karácsonyfa. Európában több százéves hagyomány a fenyőfaállítás, hazánkban az idén pontosan 150 évvel ezelőtt díszítették fel az első karácsonyfát. A hagyomány eredetére sokféle magyarázattal utalnak a néprajztudások. Annyi azonban bizonyos, hogy az ember és a természet viszonyát, szoros kapcsolatát is szimbolizálja a szobába bevitt fenyőfa. S az sem véletlen, hogy éppen örökzöld fát választott ki az emberiség. Hiszen a természet, az erdő télen ugyan meghal egy kicsit, de tavasszal újra éled, rügyek, bimbók duzzadnak az ágakon, s a napsütés előcsalogatja a fakéregben rejtőzködő bogarakat, az avarban megbúvó állatokat. Kezdődik élőiről az élet örök körforgása. Kezdődik? Tudósok, természetbarátok egyre bizonytalanabbul hisznek ebben. Veszélyben a biológiai környezetünk, s benne a „természet temploma, az erdő”. Tüzek, savas esők, vegyszerek, ésszerűtlen irtások pusztítják a földkerekség mintegy harminc százalékát borító rengeteget. Megbomlik ezáltal az ökológiai egyensúly. Az erdő, sok egyéb haszna mellett, mérsékli az időjárás szélsőségeit, kedvezően befolyásolja a csapadék- viszonyokat, megtöri a szél erejét, csökkenti szárító hatását, akadályozza az eróziót, kellemes pihenést, ki- kapcsolódást nyújt a kirándulóknak. A téli erdő különösen csendes, de mégis ezernyi titkot rejteget Fenséges fák egymásba kapaszkodó ágakkal, itt egy mókus egyensúlyoz, amott egy nyúl szalad, távolabb egy őz néz ránk kíváncsian. Mennyi élet ekkora némaságban! Szolnok megye nem tartozik az erdőkkel tarkított tájak közé. Mi több, igazán még erdészeti hagyományai sincsenek. 1945 előtt a megye területének mindössze 0,7 százalékát borította erdő. Amíg a Tisza szabályozása nem történt meg. nem is igen lehetett mit tenni. A fa azonban fontos szerepet játszott az emberek életében. Tutajokat, csónakokat készítettek belőle, s egyéb hasznát is vették, mint ahogy azt Jókai Mór Tiszamenti élet című korabeli útirajzában olvashatjuk: „Azok az emberek, akik a „semmiből” élnek, akik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a „szálepet”, meggyűjtik tavasszal a nyárfákról a „po- pium”-ot, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek, s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbicztől jól elrejtett tojásait, a fekete ürömtől taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, 6 a mi annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórum, azt kifőzik nagy bűzös földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehánt- ják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni. Aki köztük teknővájáshoz is ért, az már nagy mester”. Életet is mentett a fa: „mikor aztán jött a tavaszi árvíz, s öles hullám alá temette az egész szigetet, akkor a pákász felköltözött a nagy fára családostul együtt, magával vive szárított halat, szalonnát és sült tököt, s onnan nézte nagy nyugalommal. hogyan fogy el a víz” — írja idézett művében Jókai. A Tisza szabályozása után a búza, a kukorica volt a fontosabb az erdőnél. Ugyancsak egy korabeli utazó állapítja meg, hogy „már a talaj minősége is főképpen földmívelésre utasítja itt a lakosságot.” Az erdő, a fa ehhez is segített volna, ám parányi földecskéjüket sajnálták erre áldozni a szegény parasztok. A fa árnyékot vet, elveszi a helyet a búzától. Szőkébb hazánk természetesen ma is elsősorban a mezőgazdaságáról híres, de a felszabadulás óta 'gen- csak megnövekedett az erdők száma, nagysága is. Jelenleg a 28 ezer hektárnyi erdő a megye területének öt százaléka. Tölgyek, akácok, nyárfák, az ártereken többnyire hatalmas fűzfák honosodtak meg. Az utóbbi időben évente mintegy 140 ezer köbméter fát ad a megye az iparnak. Erdeink „őrzője”, szakmai ellenőre a Debreceni Erdőfelügyelőség szolnoki osztálya. Négy „megszállott” erdész Fekete József, Nagy István, Túri László és Horváth Ferencné járják nap mint nap a fák birodalmát, ellenőrzik a kitermelést, szorgalmazzák az erdőtelepítést. Munkájukat közel száz erdész, a vadásztársaságok, termelőszövetkezetek, s számtalan szervezet, mozgalom aktivistái is segítik. Az utóbbiak termés íe- tesen jobbára a városokban, falvakban. Az erdőfelügyelők tapasztalatai szerint egyre növekszik az emberekben a szép környezet iránti igény. Lassan, közkedvelt pihenő, kiránduló- hellyé vádnak a szabadidőparkok, a parkerdők. A természetbarátok, diákok számtalan alkalommal bekapcsolódnak a különböző fásítási akciókba. Az utóbbi időben évente húszezer facsemetét ültetnek el társadalmi munkában, rendszerint a népfront kezdeményezésére. A facsemetéket az Erdőfelügyelőség ingyen adja a lakosságnak. Igen nagy népszerűségnek örvend Szolnokon, a Széchenyi lakótelepen az egy fa egy család akció. Nem csodálom. Van valami megkapó abban, amikor az ember fát ültet. Ahogy az orosz költő, Iszakovszkij diófát ültető apókája, mi is tudjuk, a fák túlélnek bennünket. Gyermekeink, unokáink pihennek majd árnyékukban, gyönyörködnek lomb- koronájukban, élvezik a gyümölcsét. Nem éltünk tehát hiába, valami maradt utánunk, a kertben, a parkban. A fát elültetni azonban könnyebb, mint nevelni, gondozni. A facsemete kiszolgáltatott, akár a kisgyerek. Ha nem óvják, féltik, öntözik nem lesz belőle sohasem fa. S ha valamiben, akkor ebben még igazán sok a teendőnk. Bár hazánk, s benne megyénk erdeinek állapota, a szakemberek szerint, még mindig jobb, mint az európai átlag, a különböző vegyszerek, a benzingőz azonban egyre láthatóbban kikezdi fáink egészségét. De nem vigyáz igazán az erdőre a kiránduló, a turista, a lakosság sem. A Tisza tavaszi áradása után hatalmas szemétdomb éktelenkedett a folyó két oldalán. Nemcsak élünk, hanem vissza is élünk a természettel. Pedig, ha egy erdő elpusztul, majdnem egy évszázad kell ahhoz, hogy újra születhessen. Üjra születik? Igen. A napokban dr. Papp Mihály, a Debreceni Erdőfelügyelőség igazgatója azt a hírt hozta a szolnoki osztálynak, hogy jövőre elkezdődhet a megyében mintegy 400 hektárnyi, mezőgazdasági termelésre alkalmatlan terü’e- ten az erdőtelepítés. Tál Gizella A vegyesbolt előtti megállóból éppen elindult Jászapátira a Volán menetrend szerinti járata, a félnyolcas. Néhány felnőtt szállt csak fel, jobbára diákokkal teli és hangos a busz. — Nyolcadik éve már, — világosít föl kísérőm, Szaba- dosi Lászlóné, a tanácsi ki- rendeltség vezetője —, hogy megszűnt itt lyányban az iskola. Ilyenkor viszi a busz a gyerekeket Jászapátiba, az alsósok a délivel jönnek haza, a felső tagozatosok a délután ötórásival. Csütörtökön kellemetlen csak a zsúfoltság, akkor van ugyanis Apátiban a hetipiac. Iskolásoknak és piacozóknak kevés a reggeli egy járat. Jó néhányan csak a vegyesboltig kerékpároznak a tejátvevőtől, megvárják a nyolcórai nyitást. A Jászapáti és Vidéke Áfész kistelepülési rekonstrukciós programjában nemrégen rendbehozott üzlet falához húzódva — ott van némi szélárnyék — a település népességének aláKinyitott közben a vegyesbolt. A takaros kis üzlet nem hazudtolja meg a cégtábláját: a vakolókanáltól a kerékpártömlőn keresztül a Zala felvágottig kapható itt minden. — Az ünnepekre is igyekeztünk jól fölkészülni — mutat körbe Rózsa Lajosné. — Beiglibe valóért, disznóvágásnál nélkülözhetetlen fűszerekért nem kell az ivá- nyiaknak vidékre buszozni- uk. Dióbelet, mákot nem hoztak a szállítóink, fölvásároltuk hát a szükséges mennyiséget a férjemmel a kistermelőktől. Hallottam már a tanácsi kirendeltségen, hogy a Jász- szentandrásról naponta Iványba járó boltos-házasp'ár szorgalmának, hozzáértésének meg is van az eredménye: kétszerannyi pénzt hagynak havonta a kasszában a helybeliek, mint korábban. — Akik még itt várakoznak, melegednek a boltban — magyarázza Rózsa Lajos — a friss kenyeret várják. Megszokták már, hogy fél kilencre, kilencre mindig megérkezik a napi szállítmány. Van még, láthatják a pulton jó néhány vekni tegnapról, de mindenki csak a frisset viszi. Nemrégen számoltam össze: évente kevés híján harmincezer forint ára kenyeret írunk le, adunk el olcsón a jószágtartóknak. Várják bizonyára az öregek a mosolygós fiatalasz- szonyt, a finom meleg ételt. És hozza a szíves szót, a friss híreket a falu napi dolgairól. Mennyi idő is van még délig? A templomtornyot hiába nézem, az órák helyét, a négy kerek mélyedést készítették csak el annak idején az építők. — Nem is kell, minek az iványiaknak toronyóra? — így Szabados Lászlóné. — Virradatkor tudja mindenki, ha másról nem hát a malac- sivításról, hogy etetni kell. kulásáról faggatom Szabadosinét. — Hatvanhétben, az akkor még önálló tanácsnál előadóként kezdtem dolgozni. Abban az esztendőben több mint ezerkétszáz lelket számlált a falu. Most félezernél valamivel többen lakják. Nagyon sok tanyát tartottunk számon akkor, most a két kezemen megszámolom, hány család él a külterületen. Kevés tanyasi költözött be Iványba, a legtöbben valahol Pest környékén telepedtek le. Az utóbbi tíz évben, amióta Jászapáti társközsége Jászivány, ahogy a kirendeltségvezető mondja, nem változott számottevően a település lélekszáma. — Esztendőnként igencsak annyi új állampolgár születik itt, mint amennyi idős embert utolsó útjára kísérnek. Kevesen költöznek el, merthogy az alig tíz kilométerre lévő Jászapátin is csak telket kapnak annyiért, amennyiért itt egy jó karban lévő ház új gazdára talál. — Harmincezer?! — képed el a tanácsi kirendeltség vezetője. — Hiszen annyi a mi zsebpénzünk! Siet Szabadosiné elmagyarázni, hogy minden tanácstagnak rendelkezésére áll néhány ezer forint, a körzetében váratlanul felmerülő felújítások finanszírozására. Ezt nevezik egymásközt „zsebpénznek” a tanácstagok. Jásziványban öt körzet van, legutóbb összeadták a zsebpénzt, és korszerűsítették belőle az egész település köz- világítását. Annyi pénzből pontosan, amennyi értékű kenyér évente veszendőbe megy a faluban. Távozóban a vegyesboltból teli szatyrokkal igyekvő fiatalasszonynak tárom ki az ajtót. Mosolyog, amikor a nagy karácsonyi bevásárlásról érdeklődöm. — A jásziványi szociális gondozó vagyok, Ádám Mi- hályné a nevem — mutatkozik be. — Nem az én konyhámba kerül mindez. Boltba már eljárni nem tudó öt falubelinek segítek a bevásárlásban. Igyekszem még jókor délelőtt eljuttatni nekik amit kértek, hogy legyen időm délig segíteni megteríteni az öregek napközi otthonában. Nyolc idős ember ül ott asztalhoz hétfőtől péntekig minden délben, ötnek pedig én hordom naponta házhoz, ételhordóban az ebédet. Este meg igyekszik mindenki befejezni a fejést, az istálló- és az óltakarítást, mire kezdődik a tévéhíradó. Szorgos nép lakja ezt a falut, évente ezer hízót értékesítenek a helybeliek a te- eszen keresztül. Nyolcvanan napi másfélezer liter tejet szállítanak Apátiba, a Jásztejhez. Látszata is van persze a munkájuknak. Hétven személygépkocsit tartunk nyilván, a posta kirendeltsége a helybeliek több mint tízmillió forint megtakarított pénzét őrzi betétkönyvben. Azt, hogy miként gyarapodik rendre — társközségként is — maga a település, Antal Lajosnétól, a tanácsi elöljárótól tudom meg, aki a délelőtt további részében jásziványi kalauzolásomra vállalkozik. Sorolja: — Az utóbbi tíz évben rendeztük be az öregek napközi otthonát, kiszélesítettük a falu központjáig vezető hat kilométeres bekötőutat. Kohósalakkal borítottunk egy kilométernyi belterületi utat, játszóteret meg tekepályát építettünk társadalmi munkában. Az iványi fiúknak kellene most már jobban belejönniük a gurításba, mert az augusztus huszadiki tekeversenyeken a fődíjat, az élő bárányt mindig más falubeliek nyerik meg. A kilenc helybéli utcából — dicsekszik a tanácsi tisztét társadalmi munkában betöltő elöljáró — mindössze három a földút, mindegyikben van közvilágítás, vezetékes víz, és mindkét oldalon betonjárda. Csak hát a szolgáltatás; amióta Hubai Pista bácsi» az ezermester-lakatos nyugdíjas lett, és Dósa András bácsi, a cipész is kiöregedett a kaptafa mellől, egyetlen női-férfi fodrász képviseli Jásziványban a tisztes kisipart. — A járdákat, főleg ilyenkor télen Radicsné tudja igazán értékelni — mutat Antalné az utca végén kari- kázó egyetlen postai kézbesítőjük után. — Neki naponta végig kell kerékpároznia mind a kilenc utcát, mert a jó híreket vagy bánatot hozó levelek, táviratok mellett 130 napilapot, 204 hetilapot kézbesít. Mikulásra jött a gólya Mi a Szabadság út 10. szám alá igyekszünk. Jásziványban alighanem ott lesz legboldogabb az idei karácsony. — Képzeljék, Mikulásra megjött hozzánk a gólya — mondja határtalan örömmel a hatvankét esztendős Gulyás Istvánná. — Hatodikán született meg az ötödik unokám Jászberényben. Fiút, Lacikát hozott a télapó a tizenöt hónapos kistestvére, Zsuzsika mellé. Mához egy hétre, ígérte az orvos, hazajöhetnek a menyemmel együtt. Az ünnepeket már velünk tölti az új családtag is. Mindig sokan jönnek hozzánk fenyőfanézőbe karácsonykor. Hű, mennyien jönnek most baba-nézőbe! Biztos nagy lesz a sürgésforgás az újszülött körül. Milyen lesz vajon a falu legöregebbjeinek karácsonya? — Nem gondolok én már, kedves, az ajándékozásra. Valamikor én is kaláccsal vártam a betlehemeseket, csokoládépapírosba csomagolt dióval díszítettem a karácsonyfát. Megteszi moát már egy fenyőágacska is, meg egy szál gyertya. Az a fontos, hogy békességet találjak, ha ellátogatok hozzájuk az ünnepekre, a lányo- mék, a fiamék családjához. Ezzel elköszön, elballag az idős asszony, akit a főutcán megszólítottam. Az idei a nyolcvanharmadik karácsonya özvegy Zagyi Pálnénak. Siet, mondja, nehogy elhűljön az öregek napközi otthonában az ebédje, ami után olyan jó elbeszélgetni kicsit a hozzá hasonlóan idős falubeliekkel. No, nem sokáig, mert ha nagyon belemerül a társalgásba, odahaza kialszik a kályha tüze. Ez a karácsonyi havazással biztató szél meg hamar kirántja a meleget a Kossuth úti kis házából. Az óra nélküli toronyban delet kongat a harang. Gyorsan elszaladt a délelőtt. A karácsonyt pontosan egy héttel megelőző Lázár-napi délelőtt, a havat váró, ünnepváró Jásziványban. Temesközy Ferenc Nem toronyórához igazodnak fn »Elültetni könnyebb, mint nevelni” Korszerűsítés „zsebpénzből"