Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
I Illés Endre: Egy hazugság története legfontosabbal kell kezdenem. Anyám olyan mulatságos és kedves fiatalasszony volt, hogy a csillámló felület igazában elfedte őt előlem. Nem volt hozzá elég erőm, hogy megismerjem. És amikor feleszméltem, már elkéstem. Bezárkózott. Többé ő sem tudta felnyitni magát. A megejtő formát öltött, konok kételkedés volt. Hitetlenül tekintett minden teljesítményre. Előbb mögéje akart kerülni, nincs-e valamilyen titka? 1 Gyermekkoromban tőle hallottam a kínai ördöggolyó meséjét. A golyóban — ha belenyúlunk — egy másik golyót forgathatunk, s ebben a másikban — belül egy harmadik van, a harmadikban a negyedik, ötödik, tizedik. —, És legbelül? — kérdeztem. — Ott semmi sincs — mondta nevetve. Nem volt éppen gyereknek való mese. Sokáig tűnődtem a semmin. Évtizedek múlva sejtettem meg: ez a semmi anyám filozófiája volt. Jókedv és nevetés mögé rejtett keserűség. Idejében meg kellett volna fejtenem. Milyen határozottan tudott vi- gasztalni. Meghalt a nagyapám, s nem sokkal utána a nagyanyám. Az ő szülei. Hatéves voltam akkor. Szerettem őket, jó volt hozzájuk bújni. Meghaltak, s én először találkoztam a halállal. Ijesztő felismerés volt: akiket szeretünk, el fog-* nak menni, s később — utóbb — magam is erre az útra kényszerülök. — Te nem fogsz meghalni! — mondta ekkor anyám. S ezt olyan elszántan, keményen tudta mondani, hogy elhittem. Sokáig hittem. A technika apró csodái közül a fényképezés ejtett meg először. Éppen anyám bátyja volt a kerítő. Nemcsak fényképezett, saját laboratóriuma is volt, piros lámpafényben hívta elő lemezeit, másolókereteit kitette a napra. Hogy megkötözhetjük a pillanatot, 9 bármikor visszahívhatjuk, ami elmúlt — varázslat volt. Azontúl fényképezőgépekkel álmodtam. Apám megkönyörült rajtam, vett egy kis tanulógépet, s még a sötétkamra filléres kellékeivel is megajándékozott. Tízéves lehettem, s a legkeserűbb évem lett ez az év. Volt gépem, és sohasemi fényképezhettem vele. Az áhitatos, utolsó pillanatban mindig kiderült: meglazult a lencse, eltűnt a nyo7 mógomb, hiányzik az előhívó, fény érte a filmet. Anyám volt a bűnös. Egyszer rajtakaptam, s lelepleztem mesterkedéseit. Pedig épperf őt szerettem volna lefényképezni, legelőször őt. Azt a nevetését, kedvességét, amivel mindig leszerelt. Ez volt az első összeütközésünk. — De miért nem akarod? — kérdeztem elkeseredve. — Mert nem szeretem a rossz fényképeket. — De én jót csinálok rólad. — Te? — kérdezte olyan szívet- elmét megfájdító hitetlenkedéssel, hogy azt éreztem: láng ért a testemhez. Félretoltam a csodát. Nem kellett többé sem a gép, sem a sötétkamra bűvészkonyhája. Apám többször is firtatta, mi lelt. Mi anyámmal soha többé nem beszéltünk róla. Kegyetlen lett volna? Tündöklő szeretet volt. Már akkor esti ember lettem, gyerekként sokszor éjfélig is olvastam. Apám elnézte, s anyám reggel nem keltett fel. Olyan mélyen aludtál, csak nem zavarlak ki az ágyból — mentegette magát. Egy gimnazista elkéshet egyszer, kétszer, néhányszor az iskolából. Én sorozatban késtem. Néha csak a második, harmadik órára értem be. Olyankor a tanár már a katedrán ült, a barátaim feleltek, nevem régen a hiányzók közé került. így lettem magántanuló, akinek évente csak egyszer kell kiállnia a katedra elé: a magánvízsgáján. Nagy feszültség volt, helyből magasugrás — s nem vertem le a lécet Jeles bizonyítványt vittem haza: Apám szótlansága feloldódott, egy csókban oldotta fel. — Szerencséd volt — mondta anyám. Nem akart bántani, cinkos mosollyal, szeretettel nézett. Nyolcszor tértem haza jeles bizonyítványokkal. Utóbb vidékről Pestre kerültünk, itt is jelesen érettségiztem. De anyám mondata csak egyetlen szóval bővült: — Megint szerencséd volt. És akkor kezdtem hadakozni anyámmal. Erre már felelnem kellett. Teáztunk este, s mintha csak a rőt, kívánatos tealevél-forrázatból párázott volna fel a vallomás: elmondtam neki görög érettségim történetét. Negyven lefordítandó homéroszi sort kaptam, kutyanehéz, ismeretlen sorokat, szótárt nem volt szabad használni, a fordításra két órát adtak. Két-három sort le is írtam, hézagokkal. Ekkor felálltam, s a katedrán üldögélő, ügyeletes tanárt arra kértem: engedjen ki néhány percre a mellék- helyiségbe. De nem oda mentem. Lesétáltam a lépcsőn, ki az utcára, tudtam, a sarkon antikvárium van, nyugodtan betértem, vettem egy magyar Homéroszt, a legközelebbi kapualjban lapozgattam benne, szerencsésen megtaláltam, ami kellett, kitéptem a megfelelő lapokat, kettéhajtottam és a zsebembe csúsztattam őket, a könyvet eldobtam, majd Visszatértem a gimnáziumba, az osztályba. Gyerekjáték volt már kissé átírni, kissé elrontani a jó fordítást, a tanár olvasott, fel sem nézett. Egy óra alatt végeztem a feladattal. A történetet akkor mondtam el, amikor apám nem volt velünk. Aggódva kértem anyámat: — Ne árulj el, neki fájna. Mosolygott, s most ő csókolt meg: — Bátor gyerek vagy. A görög érettségim története — az első szótól az utolsóig szemtelen hazugság volt. Verejtékezve, nehezen, de végül is sikerrel lefordítottam harminc-harmincöt sort, de ennyi is elég volt a jeles minősítéshez. Nem mozdultam a pádból. A sarkon nincs antikvárium. A történetet hetekkel előbb kieszeltem: felelni fogok anyámnak. Ha megint azt mondja majd, szerencséd volt, ráüthetek a szavára, mint egy teniszlabdára: nemcsak szerencsém volt, csaltam is. A labdám vonalon belül esett le. Tiszta, pontos ütés volt. Anyám még sokáig élt, haláláig nem mondtam el neki a görög érettségim igazi történetét. Elmondhattam volna később? Nagvon sok hasonló történet választott el és kötött össze kettőnket. A szerelem és a sérülés testvéri közösségben élt bennem, minden panaszom csak kisiklott volna. Nagyon szeretett. Amikor súlyosan megbetegedtem, s egy tátrai szanatórium erkélyére kerültem, a fénybe s a fekvőágyra: a féltő, kedves, óvó, könnyed levelei tartottak életben. Naponta írt. Mindig azt tudta mondani, amit kellett. Amitől talpra álltam. Országhatárt kellett átlépnie, hogy meglátogathasson. Többször is megtette. Ügy tudott belépni a betegség magányába a beteghez, mintha egy vízesés ezüstporzását hozta volna magával, vagy egy virágba borult tavaszi fát. Fényudvara volt. Elhalványított minden más) nőt. És ártatlan volt. Megjelentek az első novelláim, Mikes Lajos közölte őket, Krúdy Gyula szavával: „a rejtélyes doktor”, felfedezettjei közé tartoztam. Még medikusként írtam medikusélményeimet: a betegeket, akikkel a klinikán találkoztam. Korányi Sándor klinikájára is bekerültem, szinte névtelenül. Apám büszkén olvasta írásaimat. Milyen igazságtalanság: az ő szavai kihulltak belőlem, de az anyám egyik mondatára ma is emlékszem Talán a tizedik novella után megkérdezte: — Áruld el, Korányi telefonál az érdekedben? Ekkor már olyan edzett voltam, hogy fájdalom nélkül mosolyogtam. Elképzeltem a morcos vadkant, a forrón szeretett, tisztelt, köpcös, hallgatag, megközelíthetetlen Korányit: előadás után és a nagyvizit előtt betér szobájába, gondosan behúzza az ajtót, nehogy valaki kihallgassa a szavait, tárcsáz, és Mikes Lajost kéri a telefonhoz az Est szerkesztői közül. — Tegnap este kéziratban elolvastam Illés Endre új novelláját, orvos vagyok, s nem irodalomkritikus, de ezt az írást figyelmébe ajánlom, szerkesztő úr. Olyan szép jelenet volt, hogy már a szürke alapon szürke színekkel festett elképzelés is gyönyörködtetett: — Anyád csak ugrat — mondta apám, a tövist akarta kihúzni belőlem. Nem volt az tövis. S anyám nem is ugratott. Mélyebb titok volt az. Befejezetlen az arcképvázlat. mikor megöregedett, s magára maradt, nem akart hozzánk költözni. Szobát bérelt, s magányban élt. Talán soha nem volt beteg, kórházat belülről nem ismert. Amikor a feleségemmel meglátogattuk, mindig voltak kedves, tündérfényű, felejthetetlen szavai. Egyszer narancsot hámoztam neki. A feleségemhez fordult: — Nézd, már bicskája is van! Néhány héttel halála előtt mondta. A sár éppúgy sár, mint akármikor. Éppúgy bemocskolja a kristály-szél alját, mint például bárom hete. Éppoly szomorú a málló vakolat porlása a falon s a leveleden gallyak bádogcsörgése az akácfán. De jön az ünnep, s nő, fényesedik. Megtölti a sziveket, s kidől belőlük. A sár, a gally-csörgés, a málló vakolat: kellék lesz, épp idevaló. Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelídíti. Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas, bogy még ellenségét is magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül. Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága. Galambos László: Ejféli ének Boldog bojtár eget roppant, fejek fölé gyertyát lobbant. József dől az ajtófának, muzsikálgat Máriának. Ezüst holdban tej kotyog, dúdolnak a pásztorok: „Bátor fenyő havat zsákol, király lészen Jézuskából. Boróka a koronája, hódbundából a subája. Hogyha lendít napcsizmát, megkondul a csillagág.” Ropog a jég. Fénytoronyban boldog bojtár kürtje harson. megnyílnak, Deres kapuk mind bárányokról gyapjat nyírnak. Kaskából bújt tyúk kotyog, hódolnak a pásztorok. „Bátor fenyő havat zsákol, király lészen Jézuskából. Vendégei játszó sasok, szarvashangú magaslatok. Szikláira jár a vad, pata tükröz szirmokat.” Keljetekl Keljetek sugarakkal. Jöjjetek! Jöjjetek Karját tárja, akit vártunk, madarakkal. szánról szállva citeráljunk. Járjuk körbe kisurunkat, gőgicsélö királyunkat. Lábacskáját lehelgessük, lángocskánkat lebegtessük. Mirhánk égjen, mint a rózsa hálálkodó aranybokra. Keljetek! Keljetek sugarakkal. Jöjjetek! Jöjjetek madarakkal. Bátor fenyő havat zsákol, nagy király lett Jézuskából. Korbács ne gyötörje, lándzsa le ne döntse, hogyha koptat gyémántcsizmát, csiüagág köszöntse.” Kiss Dénes: Távirat Heródeseknek Nézem: ünnepi asztalomra de a kés fagyjon bele a szájba áll a rakéta-karácsonyfa Bombát dédelget jászlakban s mennyei robbanófejek a kor tizenhárom királya csillagszóró fejem felett Heródesek! Ez az Ég szakálla dermedt hóesés embervajúdás Isten eltakart arca csillagos éjszakája Didergetó betlehemezés Istent megszülni már kevés! halva született Jézus halva Ember jöhetne végre ember Ne az önfeledt éneklés az istenvert világba A ■ Csorba Győző: Téli ünnep
