Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-04 / 284. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. DECEMBER 4Takarékos jászságiak Nem garasoskodók — igényes vevők Dolgos, takarékos, zárkózott nép a jász. így tartják magukról is a helybeliek, de először az idegenben is ezek a tulajdonságok rögződnek. Később finomodnak, gazdagodnak a jelzők, újakkal egészülnek ki, a lényeg azonban nem változik. Az első kettő erénynek számít ezen a vidéken, a harmadik adottság, amelyik valószínűleg összefügg az előbbiekkel. Aki tisztességesen dolgozott, az meg is becsülte a munkája eredményét. Már pedig a jász földön évszázadok óta nem uraságnak, hanem magának termelt a paraszt, ha volt egy kis földje. Közösségben él de a maga ura volt. Igaz, a nemes község előírta, melyik határrészbe mit vethet, marhát mikor hajthat a legelőre, aratást mikor kezdje, hová hordjon ... Szóval, a gazdálkodás szabályait érdemes volt megtartani, mert a közösség érdekei is ezt kívánták, de mégis a sajátját túrta e vidék lakója. Munkára fogta a család minden tagját, gyereknek, öregnek megvolt a feladata, ha a föld megműveléséhez kevés volt a család, akkor segítséget fogadott, ha viszont a termőterület nem volt elegendő, maga kényszerült más tulajdonában dolgozni. Természetesen nem tartott örökké ez az egyszerű, tiszta gazdasági állapot, A re- demptia idején váltott földek elaprózódtak, a birtokviszonyok megváltoztak, egyesek megélhetése javult. A többsége romlott. Hétnyolc hold föld tartott el egy családot, akkor — bár beosztóan éltek. — a férfi nem kényszerült napszámba. Természetesen azon voltak, hogy növeljék tehetségüket, ezért még földet béreltek, részest vállaltak, személyes szükségletükről amennyire lehetett maguk gondoskodtak. Szabó László irja a Jászság cimű könyvben: „A 18. században a helyi elöljáróság többször fellép a pazarló életmód, a tivornyák, a nagy vendégeskedések és lakodalmak ellen, mérsékletre int azzal az indoklással, hogy veszélyeztetik nemcsak a közerkölcsöt, de az egyes családok anyagi létét. is". A vagyongyűjtést előtérbe helyezve, a mértéktartó életvitel tehát társadalmi program volt, amihez akkoriban a politikai és gazdasági lehetőségek is adottak. A jogaik lehetővé tették — 100 évvel a jobbágyfelszabadítás előtt, — hogy a maguk hasznára dolgozzanak, és ebben mindenképpen különböztek a környező megyék településeitől. Innen ered a felfogásban és egymás megítélésében rejlő különbség. Alább olvashatjuk, hogy ..csak e takarékos életmóddal lehetett a vagyont gyarapítani, úi földet venni. Megvetették a kölcsön zsírt, lisztet, szalonnát kérőt, s bár adtak neki. mégsem szívlelték”. Mennyire ellentétes ezzel a felfogással az ország másik részén közszájon forgó szólás: „Ha nincs só. kérj mástól”. A gyarapodás, a felemelkedés vágya szigorú takarékosságra ösztönzött mindenkit. Az iparkodó, mértéktartó ember megbecsülést vívott ki magának, mert igazodott a társadalmi elvárásokhoz így lehetett egyenértékű tagja a közösségnek, míg a léha, dorbézoló embert éppen ezért megvetéssel kezelték. A több föld. jobb mód további gyarapodást alapozott meg. ami természetesen könnyebb életvitellel is járt. Emellett azonban a tehetősebb gazdák se mondtak le a takarékosságról, mert a pazarlás bűnnek számított. A férfiak feladata volt a mezőgazdasági munka, az asszonyokra hárult a gyermeknevelés (nem ritkátf 8— 10), de nagy dologidőben kint találjuk őket is a határban. A napi apró kiadások miatt a pénzt általában az asszonyok osztották be, a piaci bevételekkel is ők gazdálkodtak. A nagyvételű adásvételt a vásárban már a gazda bonyolította, de azt is a feleséggel egyetértésben. Az asszonyon sok múlott, s ha a háztartást jól vezette, akkor a konyha kevés kiadást követelt. Csak sóra, fűszerre, élesztőre költöttek és a többit otthon termelték meg. Az egyszerűbb ruhákat maguk varrták, a divatjamúltat átalakították, az elhasználtat megfoldozták, amikor pedig végképp elnyűtt, törlőruhának fogták be, vagv szőnyegnek hasogatták fel. Óvták a személyes dolgaikat, a gazdasági eszközöket és nem kellett ahhoz szegénynek lenni, hogy .az elhullott kalászokat is összeszedjék a barázdából. A takarékossági kényszer és érdek egyszerre érvényesült a mindennani életben, áthatotta a gazdál- dást, a cselekedeteket. Az úi nemzedék ezt látta, tanulta és adta tovább. Mondják az öregek, akiknek életét a harmincas években még egy kíméletlen gazdasági válság is sújtotta, ha a gyarapodási vágy nem, a szükség akkoriban megtanított mindenkit a takarékosságra. Még ma sem felejtik, hogy lopták meg magukat. mert hiába vonták meg a szájuktól is a szegényes falatokat és kímélték a filléres értékeket, hozzá kellett nyúlni a jószágra, földre &u- porgatott pénzhez. De, szóljunk a máról. A jászberényi OTP-fiók betét- állománya érdekes folytonosságra hívja fel a figyelmet. A körzetükben megközelítőleg 20 ezer. a megyei átlagnál 2 és fél ezer forinttal magasabb az egy személyre jutó betét összege. Az átlagos jövedelem ugyan nem éri el a megyei átlagot. de azt kiegészítik (háztájiban. fóliázással gmk- ban). Erről tanúskodik azúi családi házak felszereltsége, berendezése. a tartós fogyasztási cikkek forgalma ... Nem garasoskodók tehát, hanem igényes vevők — amellett, hogy a takarékosságról se szoktak le. Lukácsi Pál Gyedre ment a tanár úr A kép is igazolja, hogy a zenét mindketten nagyon szertik Nem egyszer hallottam, amikor az édesanyák azt mondják a gyermeküknek: téged az életemnél is jobban szeretlek. Sajnos, Papp Gyula szolnoki tanár felesége esetében ez a sűrűn emlegetett szólás kegyetlen valósággá vált. Ágnes, Gyula 35 éves felesége ugyanis az idén, május 2-án, alig néhány órával élte túl várt gyermeke, a kis Zsófi születését. Aznap délután esett az eső, és Gyula a döbbenetes hírt hallva először nem hitt a fülének. Mintha rossz álomból ébredt volna, alig emlékszik valamire. Azt tujdjaj, kerékpárral ment ki a kórházba, és hazafelé pe- dálozva, eső verte az úton. Átvillant az agyán: mi értelme marad így az emberi küszködésnek? Élete társát elveszítette, és azt sem tudja, mi vár rá. Titokban arra is gondolt: ha megcsúszna a járműve, és egy busz alá kerülne, talán egyszerűbb, jobb lenne minden. Telt, múlt az idő, de arra ma is világosan emlékszik, amikor a temetés után tanítani ment búcsúzó szakmunkásjelölt diákjaihoz. Osztályfőnöki órát tartott, amelyre bevitte a fénykép- albumát, hiszen furcsa módon éppen a családról, a család életéről volt szó. Kezdetben döbbenetes csend terpeszkedett a teremre, majd egymás után emelkedtek a kezek a magasba. Engem csak az édesanyám nevel, így az egyik. Nekem meghalt az apukám, mondotta a másik. Nekem apám sincsen, meg anyám se, de mégis családban élek — hasított ostorként a levegőbe valahonnan a hátsó padokból. És hiába kerültek ezek a sötét, komor színek az osztályfőnöki óra palettájára, ez alatt a 45 perc alatt mégis a családról, az életről beszélgettek. Mindezek után, a tanár úr kerékpárjára ült és kiment a pici, mindössze 1 kiló 60 dekás lányához. Kiment és nemcsak nézte, hanem kis idő után engedélyt kapott arra is, hogy etesse, fürdesse, tisztába tegye: szóval apja is, meg anyja is legyen egyszemélyben. A kis Zsófi csodálatosan gyarapodott, növekedett, és másfél hónap teltével vihette haza. Igaz, ő még időközben befejezte a tanévet, megjelent diákjai szakmunkásvizsgáján, majd július 1-től gyedre ment. Azóta nem ismeri az unalmat az, egyszobás Kassai úti lakásban. Kezdetben sűrűn ajtót nyitottak rá a tanács, az egészségügyi osztály illetékesei, de látták, máshol, másnak sokkal több segítség kell. Szóval, a napjai szakadatlan dologgal telnek el: korábban öt körül kelt, mert a hölgyjelölt is már hajnalban zajongott a reggeliért. Most már későbbre tolódott az ébresztő, hiszen Zsófi aranyos, mindenkihez kedves, nyugodt baba. Délelőtt szinte mindig pihen, azután megeszi az ebédjét, és sétálni, levegőzni megy az édesapjával. A visszatérés után játszanak, majd ismét alvás következik. Az esti vacsora után pedig hét, fél nyolc körül ismét az álmok birodalmába repül a ma már majdnem hatkilós leányzó. A 32 éves tanár úr végtelen türelemmel, szeretettel teremti meg azt a csendes. nyugodt környezetet, amelyre egy efféle cseperedő emberkének mindenképpen szüksége van. Temérdeket bolondoznak, nevetgélnek együtt, Zsófi örömében nagyokat sikít, amikor tornászni kell, amit legalább annyira szeret, mint a zenehallgatást. Apja úgy tervezi: egy évig marad vele otthon, azután visszamegy tanítani, lánya pedig bölcsődébe kerül. Sokat töprengtem azon, vajon mi segített a fiatal pedagógusnak abban, hogy ismét megtalálja élete értelmét? Talán az is, hogy atletizált, és hat évig a válogatott keret tagja volt? Valószínű, hiszen ezen a szinten a sportolás már nagyon sok áldozatot, lemondást, akaraterőt követelt, amelyeknek napjainkban nem kis hasznát veszi. Idősödő szülei, testvérei, egykét jószomszéd is mellette állnak, ha szükség van rájuk. Azért elmenőben arra kér, ne afféle mártírnak, csodálatos embernek rajzoljam a portréját, mivel nem szeretne ebben a színben tetszelegni. Csupán a dolgát, kötelességét tette és teszi nyár óta azért, hogy Zsófi lányánál mindkét szülő szerepét, mindennapi apró- cseprő feladatát maradéktalanul elláthassa. D. Szabó Miklós Közel a karácsony Remegő kézzel bontotta fel táviratot. A lépcsőházi gyér világításban nehezen betűzte. Sóhajtott, talán mégsincs nagy baj, elvégre egy évben egyszer meglátogathatják egymást a szülők, ha már a gyerekeik egy kenyéren vannak, látszólag különösebb bajok nélkül. Mire a lakásba ért, el is gondolta a látogatás okát. A távoli kis faluban valamit nem kapott meg a nászasz- szony, s reméli, városban könnyebben hozzájut. Közel a karácsony, talán a gyerekeknek szeretne valamit venni, s tanácsot is kér hozzá, hátha jobb lesz, ha ketten döntik el a meglepetést. Szombaton reggel villámgyorsan bevásárolt, hogy elérje a vonat érkezését. Ne mondja már szegény, hogy hiába jelzett előre, ne dobálja a pénzét taxira. A gázra óvatos előrelátással takarékra húzta a csapot, s bízott hozzá, nem fut ki a leves. Ha már vendég jön. egy gulyáslevessel hadd verje él az éhét. Ahogy buszozott a vasútállomáshoz, kicsit örült is. Nem árt, ha a szülők megbeszélik a közös dolgokat, A távoli város főiskoláján tanuló ifjú házaspár úgyis mindig szűkszavú. Igaz, ritkán jönnek haza, ha szabad idejük van. mindig gondosan megosztják a két szülő látogatásán. Igazuk van, a gyerekekért minden szülő egyformán izgul. A nászasszony nagy pakkokkal megrakodva lépett le a vonatról. — Teremtőm — futott át az agyán, míg megcsókolták egymást, amikor legutóbb ott voltam náluk, alig vittem valamit. — Diót hoztam, mákot, zöldséget, paprikát — mondta a .buszon a rokon. amikor vigyázva maguk mellé rakta a szatyrokat, nehogy törjön valami. — Van benne pár tojás is, nálunk nem olyan drága, mint városon. Hallottam a rádióban, hogy három, meg több a piacon nálatok. — A gyerekek a múlt héten írtak, remélem, jól vannak — mondta már otthon, amikor gyors mozdulatokkal csipetkét szaggatott a gulyásba. A nászasszony önfeledten nevetett: — Nagyon jól vannak, semmi baj. Két hete leadtunk öt hízót, s hazahívtuk őket. Kaptak pénzt, vettek mindent maguknak télire, amire szükségük volt. Elég ügyesen vásároltak, szépen felöltöztek. Már el is ment a jóízű gulyástól az étvágya. Sajnos, rég tudja, nincsenek azonos súlycsoportban. A nászék falusi emberek, s bár rengeteget dolgoznak, tehetősek, jóval tehetősebbek, mint ő. Azért eddig soha nem tapasztalta, hogy lenézik, vagy háta mögött kis szurka-pisz- kákkal illetik, mégis fájt, amikor ez eszébe jutott. Nyelt egyet. — Akkor túl vagytok a karácsonyi ajándékozáson is — mondta, s megtöltötte a kis, kétszemélyes kávéfőzőt. — Hát azon nem, — somolygott hamisan a vendég. — Amiatt jöttem, abban kellene szót értenünk. A gyomra tájékán elindult valami picinyke görcsféle, elszorult a torka. — A gyerekek meglátták, hogy úi mosógépet vettünk magunknak, aztán meg a fiúnknak is, hisz picik a gyerekek, rengeteget mos szegény menyem. Nem gondoltuk, hogy nekik is ez a vágyuk, de mondják, az albérleti gép már matuzsálem, többet morog, mint mos. És ugye a tanulás rengeteg, mennyi idejük fölszabadulna, ha nekik is lenne. Igen ám, de nekik épp annyi pénzt adtunk, mint a fiunknak a gépre. Űk felöltöztek belőle, hát nekünk meg pillanatnyilag, de karácsonyig bizonyosan nem lesz annyi pénzünk, hogy még egyet vegyünk. Apja mondta, jöjjek hozzád, beszéljük meg, hátha közösen kiokoskodunk valamit. A fene egye meg ezt a kávéfőzőt morgott magában. Nem jó a kávé, semmi íze. A vendég folytatta: — Talán megvehetnénk részletre, mert havonta a törlesztést mi most nyugodtan vállaljuk. A beugró négyezer körüli, ha te azt állnád? A többi már a mi dolgunk, s ezeknek a gyerekeknek meglenne a nagy öröm! Érzett valami gyors szívdobogást, aztán meg mintha minden ereje elszállt volna. Mondott valamit, ami se igen, se nem volt, dünnyögött, s közben az agya vadul dolgozott, összesen négyezer forintja volt az idei karácsonyra. Az is nehezen, a novembervégi káesté volt a fő alkotója. a többit meg december elejétől — úgy tervezte — megvonja a szájától. Hogy is legyen akkor? A három unoka, a másik gyereke gyerekei mindig úgy várják az ő ajándékát, mint semmi mást. Ha csak háromszáz forintot költ egyre, az elsősorban semmi a mai árak mellett, másodszor meg egy doboz szaloncukorral az összesen egy ezres. És akkor még a lánya, veje egy csomag kávét se kapott. Pedig a nyáron, amikor hetekig beteg volt, picit segítettek rajta. Illene. És évente kétszer, anyák napján, meg karácsonykor a saját anyjának is szokott vinni hol egy meleg papucsot, hol egy otthoni köntöst, meleg alsóneműt. ráadásul mindkét gyerek családostól nála tölti évek óta az ünnep egy napját. Egy nap! Olyankor szokta az anyját is vendégségbe hívni, nyolc emberre főz. süt. A ’kaja egyre drágább, s karácsonykor ünnepi ebéd, vacsora akárhogy számolja legalább egy ezres. — Álmos vagy? — a nászasszony gondterhelten hajolt föléje. — Alig tudod nyitvatartani a szemedet, biztosan sokat dolgozol, hajtod magad. — Egy magamfajta magányos, a nyugdíj előtt két évvel ráhajt, mint az állat. Tudod, nem mindegy, úgyis félek előre, hogy élek meg. Városon drágább minden, a lakásra, a fűtésre, világításra is rengeteg elmegy. Igaz. vállalok mindent, hogy pár forinttal több legyen a nyugdíj. De hát nem erről beszéltünk, hanem az automata mosógépről. Szóval, a beugrót nekem kellene állnom, így mondtad. És mikor vennétek meg? — Akár holnapután, ha te is úgy gondolod, s van itthon annyi pénzed. Ha nincs, elküldöd postán, mert ráadásul szerezni kell, járni utána, tudod. A gyomorremegés megint elkezdődött. Neki, november végén, csak úgy, itthon, heverő négyezer, forintja! Legszívesebben felnevetett volna. Még a decembereleji fizetésből se tudja kivágni, mert abból fizetni kell lakbért, villanyt, fűtést, mindent. A szekrényben, két elöregedett paplanhuzat között csak a kétezernégyszáz forint, a kst-betét pihent. Mit mondjon? Megszólalt, mert a csend már fojtogatón ülte meg a kis szobát. — Ha jónak látjátok, tizediké kőiül el tudom küldeni — mondta — eszében pedig, mint gyorsvonat cikáztak a lehetetlenség és lehetőség esélyei. Ha minden jól megy, talán még hozzájuthat kst-kölcsönhöz. bár ünnep előtt jól előre mindenki azért hajt. Ha az nem sikerül, megkörnyékezi fukar nagynénjét, aki egyszer, a lánya esküvője előtt két hónapra hajlandó volt kölcsönözni. Ha az se sikerül, még mindig bevághatja a zaciba az egyszem láncát, amit, drága jó élet, de sokszor kifizetett már. Rámosolygott a nászasszonyra. — Jó lesz tizediké körül? — Ha most nem megy, — hajtotta az a magáét, — jó lesz akkor is, de biztosan, mert előre lekötjük a boltosnál, s tudod, milyenek, többet nem számíthatunk a jóindulatára. — Ha mondom — húzta ki magát — akkor meglesz! — És gondolatban máris sírt az unokái miatt, tudta, nem rendel tortát a karácsonyi vendégségre, s pulykasült se lesz... A nászasszony vonata késő este indult. Átbeszélgették a délutánt, főleg a gyerekekről, a tanulásról, s arról, vajon milyen hely vár rájuk, ha végeznek. Szépen megköszönte a diót, a mákot — gondolatban örült is, legalább a beigli rendben lesz — meg a zöldséget is, bár jól tudta: az a panel erkélyén megfagy, a kamrának becézett szekrénykében meg úgy összeaszalódik, hogy gusztusa se lesz hozzányúlni. A paprikát sóhajtozva töltötte be a tartójába. Felsegítette a nászasszonyt a vonatra. összeölelkeztek, csókolóztak, kívántak kellemes karácsonyt, meg boldog új esztendőt, ha nem találkoznának addig. Állt a sínek mellett, integetett a kihúzó vonat után, aztán egyszuszra, gyalog ment hazáig. Nem volt kedve a délről maradt • gulyáshoz, s félóra múlva vette észre. hogy úgy ült le a tévé képernyője elé. hogy be se kapcsolta. És amikor pótolta a mulasztást, azt hitte, összetöri a vén vackot. Karácsonyi vásárlást hirdetett éppen... Sóskúti Júlia
