Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
1985. DECEMBER 21SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 I Arcképvázlati A csendes, szívós téeszelnök CSALÁDLÁTOGATÁS Nemegyszer volt már rá példa, hogy amikor a Kisújszállási Nagykun Termelő- szövetkezet vetőmag- és takarmányborsója a renden megázott, és hamarjában munkáskezek kellettek, az elnök javaslatára néhány órára, sőt egy-két napra is elnéptelenedtek az irodák. Vezetők, beosztottak, műszakiak ragadtak villát, és forgatták egymás mellett a rendeket. Valahogyan senki sem ódzkodott, és erkölcsi kötelességének tartotta, hogy papírmunkáját pihentetve ő is csatlakozzék a mezőn szorgoskodókhoz. Más összetételű csoportok verbuválódtak, kis időre ismét földközelbe kerültek azok az emberek is, akik esetleg esztendők óta négy fal között dolgoztak. Természetesen ott volt az elnök, K6- vács Ferenc is. Páran kaján mosollyal figyelték: vajon a „főnök” bírja-e a tűző napot, a hajladozást, lépest tart-e a fiatalabbakkal, egyáltalán, hogyan simul a tenyerébe a villanyéi? Mit mondhatunk? Az alacsony, szikár ember állta az iramot, szakszerűen markolta, kezelte a villanyelet, szóval a mezőn sem vallott szégyent. Apja, nagyapja parasztként kereste a betévő falatot. Négy testvére született, tanyán éltek. Alig 14 éves volt, az öccse eggyel kevesebb, amikor az apja — aki már akkor is betegeskedett — így szólt hozzájuk; fiaim, itt a zsákban a krumpli, a lebbencs, a kaszát megvertem, eriggyetek, gondolom, egy hét alatt csak rendbe teszitek azt a négy magyar hold zabot. Kinn aludtak, kilométerekre a szülői háztól, minek is jöttek volna addig, amíg nem katonásan állottak egymás mögött a keresztek. Kemény iskola volt az aratás két suttyónak, de akit megcsapott a szegénység szele, annak nem számított rendkívülinek az efféle időtöltés. — Mivel ’32-ben születtem, és jól ment a tanulás, _ az apám a felszabadulás után a gimnáziumba is beíratott. Hajnalonta tanyáról kutyagoltam be, végighallgattam az órákat, majd lóhalálában vissza, mert várt a munka. Este meg éjfélig égett a lámpa a konyhában, hiszen a leckét is illett megtanulni. Később kollégista léltem, majd innen, mint parasztszülő gyerekét, tisztiiskolába javasoltak. El is végeztem becsülettel, hadnagyként szabadultam, és úgy tűnt, sínen van az életem. Az apám azonban hazahívott: gyere fiam, segíts rajtunk, én már menni se nagyon tudok. Igent mondtam a kérő szülői szavakra, és levetve az egyenruhát, 1957 márciusában ismét a kisújszállási határban találtam magam. Dolgozott a növénytermesztésben, de volt rakodó, meg traktoros is. Szorgalmas, megbízható emberként ismerték, így először brigádvezetőnek választották, majd ’59 végén Zsámbékra, az elnökképző iskolára küldték. Visszatérése után főállatte- nyésztő, majd ágazatvezető lett, amikor 1963-ban — már házas emberként techni - kusi oklevelet szerzett. Szerette volna tudását egyetemen gyarapítani, de a következő esztendőben hosz- szabb időre behívták katonának. — Amikor leszereltem, nagyon rosszul állt a téesz szénája. Röviddel az érkezésem után egy viharos közgyűlést tartottak, ahol lemondott a korábbi vezérkar, és őszinte megdöbbenésemre engem javasoltak elnöknek. A gyűlést újabb követte, ahol hivatalosan meg is választottak. Kegyetlenül nehéz esztendők következtek: száj- és körömfájás járvány ritkította az állatokat, belvíz sújtotta a vetéseket, és bizony egyszer- kétszer a szakadék szélére került a közös gazdaság. Kevesen hittek a kilábalásban: hiszen ekkortájt a legjobb szakemberek is fél háztájit kaptak, és a hatvanas esztendők második felében az éves átlagkereset 14 ezer forint körül alakult. Szívós, kemény munka következett. Évek jöttek évekre, és fokról fokra araszolva, ez a korábban szürke, jellegtelen, egy a sok közül téesz egyre többet termelt, fizetett. Olykor élcelődve ugratták őket: ti beszéltek, hiszen még a központotok is a mellékutcában szerénykedik! Mosolyogtak rajta, majd szívósan dolgoztak tovább. Az elnök akkor sem keresett, és most sem keres „jövedelmező” baráti kapcsolatokat: azt vallja ezek nem férnek össze az elveivel. Helyette szívósan kutatta a felkészült, ambiciózus szakembereket. — Nekem mindig az volt az alapelvem, hogy nagyon nagy baj, ha egy téeszben mindenhez az elnök ért legjobban, vagy azt hiszi magáról. Inkább az a fontos, hogy jó érzéke legyen a megfelelő szakemberek kiválogatásához. Olyanokat, gyűjtsön maga köré, akik értik a munkájukat, dolgozni akarnak, és elképzelésekkel is rendelkeznek, tehát szakmailag felkészültek, becsvágyók. Az is elvem, hogy az apró botlásokat rendszerint nem teszem szóvá, hiszen a mezőgazdaságban gyakori az ilyesmi. Tudomásul kell venni: szidás helyett jobb alkalmazkodni az időjáráshoz. ök igyekeztek is alkalmazkodni. Kevés olyan közös gazdaság akad a megyében, ahol évről-évre eny- nyi újítást nyújtanának be a fiatalok. És ennek meg is látszik az eredménye. Az utóbbi három évben rizstermelésből másodszor is országos első helyezettek lettek: az idén például hektáronként 42,4 mázsával. De jól fizetett a kukoricájuk is csak a búza sikeredett a tavalyinál halványabbra. A tehenenkénti tejtermelésük eléri az 5 ezer 600 litert, és a jó átlagok következtében az idei keresetüket tagonként 77 ezer forintra tervezik. Vallja, hogy ezeket a szép eredményeket csapatmunkával érték el: a diplomások, a szakemberek, a tagság segítségével. Talán ezek után az sem meglepő, hogy az utóbbi öt évben kétszer is elnyerték a Kiváló Termelőszövetkezet címet. Munkáján túl a közéleti feladatoknak is igyekszik eleget tenni: 1952 óta párttag, most is tagja a városi pártbizottságnak. Két gyermeke közül a fia már nős, ő pedig egy másféléves unoka boldog nagyapja. A lánya Debrecenben dolgozik. — ötvenhárom éves múltam, és az utóbbi esztendőkben én is egyre többször éreztem a téeszelnökök betegségét: rakoncátlankodott a szívem. Nem akartam újabb ciklusra vállalni a vezetést, de tavaly mégis rábeszéltek, nem a világ az az öt év. Nem is az, de jó érzés tudni, nem marad űr utánam, már megvan az utódom. Nem féltem a beosztásomat, tiszták lesznelc a sorok, amikor 1988-ban leköszönök. A nyugdíjig még marad pár év, azt szeretném valahol ebben a községben hasznosan eltölteni. Hiszen tudom magamról, hogy nemcsak az utasításokra, de az utasítások végrehajtására is alkalmas vagyok. És majd a magam módján segítem az utódomat, ha igényli. További látványos előrelépést a mai gazdasági viszonyok között nem ígérek: de azt igen, hogy a munkánk, a szorgalmunk után további fejlődés lesz. Szóval nem szeretnék ennyi év után úgy leköszönni, hogy azt mondják: no, Kovács Ferenc is süllyedő hajót hagyott maga után. Azt hiszem erről szó sincsen, amit minden bizonnyal bőven igazolnak a zárszámadás eredményei is. D. Szabó Miklós „Az első látogatást többnyire úgy tekintik a szülők, mintha lakásnézőbe mennék. Ilyenkor igyekszem fegyelmezni magam, hogy ne nézzek se jobbra, se balra, se a szőnyegre, se a bútorra, a lehető leghamarabb a tanítványomra terelem a szót. Előző nap természetesen feljegyzést készítek magamnak arról, hogy mit is mondok a szülőknek a gyermekről. Arra törekszem, hogy az esetleges negatívumok mellett sok jót, de természetesen csak igazat mondjak”. Részlet egy díjnyertes pedagógiai pályamunkából, amely az iskola és a család közötti együttműködés lehetőségeit elemzi. Háztűznéző? A szülők és a gyermekintézmények közötti kapcsolat egyik formája a családlátogatás. A gyerek jóformán még be sem teszi a lábát a bölcsődébe, óvodába, amikor megnézik otthonában leendő gondozói, óvónői. Számtalan kérdést tesznek fel a szülőknek a gyerek testi, szellemi fejlettségéről, szokásairól, játékairól, helyéről a lakásban, a csalódban. Közben óhatatlanul is észre- vesznek egyet s mást, netán a piszkos függönyt, a gyerek lekváros ujjlenyomatait a széken, szekrényen. Az anyuka meg izgatottan kíséri tekintetüket, s titokban átkozza magát, miért is nem takarított ki tisztességesen. Az első találkozás, valljuk meg őszintén,, kicsit tényleg kényelmetlen szülőnek, nevelőnek egyaránt, még akkor is ha kellő intelligenciával rendelkeznek. Ott kísért ugyanis a gondolat, hogy a gondozónők, óvónők azért jöttek el „háztűznézőbe”, hogy megtudják milyen körülmények között él a gyermek, akit napközben majd ők gondoznak, nevelnek a bölcsődében, óvodában. Munkájukhoz elengedhetetlen a gyermek otthonának megismerése, hiszen a családi légkör, hangulata, a szokások ott kísértenek az apróságok viselkedésében. Ugyanígy van ez később az iskolában is. Mihelyt azonban a gyermek átlépi az első osztály küszöbét, fokozatosan lazul a kapcsolat a pedagógus és a szülők között. A találkozásra a szülői értekezletek, fogadóórák, nyílt tanítási napok, s természetesen a családlátogatások adnak lehetőséget. A családlátogatás az osztályfőnök feladata. Az iskolai rendtartás előírja, hogy „osztályfőnöki megbízatása első évében — a tanulókat otthonukban meglátogatja, majd szükség szerint végez családlátogatásokat”. — Erről akar írni? Hiszen nem is mondhatnak semmit. A családlátogatásról kötelező a titoktartás. _ tanácsolnak el egy jászsági falu iskolájából. — A világért sem kívánom a titoktartás megszegését. Csupán a tapasztalataik után érdeklődöm. ígérem, hogy nem árulom el még a település nevét sem. így már más, s a beszélgetés során valóban egyetlen egy gyerek, család neve se hangzik el. — Családlátogatás? Nem könnyű feladata a munkánknak — vélekedik a tantestület egyik ifjú tanárnője. — Az embert ezzel-azzal megkínálják. Ha nem fogadja el megsértődnek, ha meg elfogadja, kibeszélik a faluban. Nehéz megértetni a szülőkkel, hogy nem vendégségbe megyek, hanem közös ügyünkről, a gyermek tanulásáról, neveléséről akarok beszélgetni velük. — Előre bejelentkezik? — Hogyne, hisz ez íratlan szabály. A szülők között sokan három műszakban dolgoznak. eljárnak a faluból. Alkalmazkodnom kell az Ő idejükhöz. Persze néha mégsem sikerül. Sohasem felejtem el az első családlátogatásomat. Tanítványom azzal az üzenettel jött, hogy vasárnap tíz órakor várnak. Szépen felöltözve, előtte nap még fodrásznál is jártam, álltam az ajtónál, immár kétszeri csengetés után. Harmadszor is becsengettem. Nyílt az ajtó. Az anya arcán óriási meglepetés. Most már nem csodálkozom rajta: a (lakásban óriási felfordulás fogadott, az ágyak vetetle- nek, a konyhában a földön krumplihéj halmaz, mócsin— Ezek szerint nem mindenkivel sikerül szót érteni. — Nem vagyunk egyformák — szól közbe egy tapasztaltabb nevelő. — A szülők egy része — szerencsére, kisebb hányada — minden felelősséget az iskolára akar hárítani. Nekik nincs idejük a gyerekkel foglalkozni, ők pénzt keresnek. Az iskola, a pedagógus dolga, hogy megtanítsa a gyermeküket arra, amire kell. Mondanom sem kell, hogy ezek a szülők nem járnak értekezletre, fogadóórá ra, nyílt tanítási napokra, rendszerint fogalmuk sincs róla. hogy mi történik az iskolában. Azt hiszik, ha a gyerek napközis, otthon már ki sem kell nyitni a táskái;. Mit mondjon ilyenkor a pedagógus? Ne dolgozzanak annyit a szülők? Törődjenek inkább a gyerekkel? Valami ilyesmit magyarázgatok természetesen alaposan körülírva. csupán csak célozgatva másfajta értékekre. — A mai család már egészen más. mint a tíz-húsz évvel ezelőtti volt — összegzi tapasztalatait a tantestület nyugdíj előtt álló tanára. — Ez természetes, hiszen azóta alaposan megváltoztak a társadalmi-gazdasági körülmények. Magasabb lett az életszínvonal, megnövekedtek az igények. Jobbára az anyagi, tárgyi igények. Csak az a sajnálatos, hogy mindezek elérése általában a gyerekek rovására történik. Tapasztalataim szerint sem foglalkoznak otthon ele— A községben tanító pedagógusoknak könnyebb a szülőkre hatni — véli szak- felügyelő ismerősöm. — A falu társadalma még ma is zártabb, mint a városé, gyakoribb a több generációs családok együttélése, a szomszédok ismerik egymást, nehezebben kallódnak el a gyerekek. Nézzek csak meg egy városi iskolát — biztat, s közben a kezembe nyomja hajdani osztályfőnöki feljegyzéseit. Természetesen leragasztott nevekkel. Harmincöt család élete, sorsa bontakozik ki az odavetett jelzőkből, frissen lejegyzett mondatokból. Drámák és kiegyensúlyozott. boldog otthonok képei váltakoznak, íme egy „Kék Fénybe” illő: „A lakás igen elhanyagolt állapotban van. Az asztalon, a szőnyegen gyógyszerek, borosüvegek. A három gyerek közül az ötödik osztályos a legidősebb. Délután öt óra van, s a gyerekek — betegség miatt vannak otthon — aznap még semmit sem ettek...” Feljegyzés egy másik diák otthonáról: „A ragyogó tiszta konyhában az anya vacsorát főz. A gyerekek segítenek. Az egvik az asztalt teríti, a másik a szemetet viszi le. Jó hangulatban beszélgetnek, nevetgélnek, várják haza a túlórázó apát”. A következő kép egy éltanuló gyereket idézhet: „A szobában néma csönd. Lacika egy lexikont lapozgat, tanul. A másik szobában a szülők, az apa újságot olvas, az anya a virágokkal bajlódik: Már-már kínos a rend és a tisztaság”. Statisztikát készítek: a gyermekre nézve ideális, átlagos, rossz minősítéssel. Az utóbbiból csak hármat találok... — A pedagógus maximalista, azt szeretné ha mingot rágcsáló macska. Majd előkerült az apa is a disznóól-takarításból. Közben a tanítványom magyarázkodott. Ö bizony elfelejtett szólni a szüleinek, de nem vitte rá a lélek, hogy azt mondja a tanár néninek, most ne jöjjön. Hát nem tudom ki érezte magát akkor kényelmetlenebbül a szülő vagy én. Egyébként ezzel a családdal sikerült jó kapcsolatot kialakítani. get a gyerekkel, nem adnak nekik feladatokat, munkát, nem támasztanak velük szemben követelményeket, a legfőbb büntetés, hogy egy vagy két napig nem nézhetik a tévét. Családlátogatásaimon én sohasem mulasztom el megkérdezni, hogy mi a dolga a tanítványomnak az otthoni munkamegosztásban. S ha azt mondják, neki csak az a dolga, hogy tanuljon igen elszomorítónak tartom. Főleg ha tudom, hogy sok gyerek rendszerint ezt sem teljesíti, a képességének megfelelően. — A családlátogatás ezek szerint inkább a pedagógusnak ad újabb feladatokat? — Bizonyos esetekben igen. Hiszen ha otthon nem ellenőrzik a gyerek idejét, munkáját, a pedagógusnak kell még nagyobb figyelmet fordítania rá. Az is igaz viszont, hogy nagyon lassan, de azért mégiscsak sikerül eredményt elérnünk a szülők szemléletformálásában. Hiszen amiről beszélünk, az a családban marad. Kellő tapintattal ugyan, de őszintén, nyíltan elmondjuk egymásnak a gyermek nevelésével kapcsolatos gondjainkat, s megpróbálunk közös nevezőre jutni a teendőket illetően. Nem ritka, hogy a szülők már előre összegyűjtött kérdéseket tesznek fel. Érdeklődnek a gyerek tanulmányi, közösségi munkájáról, osztálytársaival való kapcsolatáról, magatartásáról. Tanácsot kérnek a pályaválasztáshoz. den tanítványa nyugodt légkörben nevelkedne. Nekünk két vagy három zilált család is sok. Velük több a gondunk, mint az összes többivel együttvéve — mondja az új lakótelep iskolájának tanítónője. — Hozzájuk hiába csengetünk a megbeszélt időpontban, nincsenek otthon, vagy egyszerűen nem engednek be. Ha végül mégis sikerül találkozni, rendszerint, megszépítik a valóságot, nem győzik hangsúlyozni, menynyire törődnek a gyermekeikkel. S az a borzasztó, hogy az iskolában a gyerekek sem panaszkodnak. Talán mert szégyenük szüleik viselkedését. Hiába más a többi szülő. akikkel iól együtt tudunk dolgozni, az én szívéwi a hátrányos helyzetű, veszélyeztetett gyerekekért fáj, S érzem, egymagám kevés vagyok ahhoz, hogy megváltoztassam ezeknek a családoknak az életmódját. Természetesen egyénenként változik, de az osztály- főnökök többsége úgy érzi, hogy a családlátogatások során a szülők 80—85 százalékával sikerül jó partneri kapcsolatot kialakítani a neveléshez. Ki jobban, ki kevésbé. pedagógiai kulturáltságától, idejétől függően segíti a tanítók, tanárok munkáját. Illetve fordítva is igaz. a pedagógusok tanácsokkal, nevelési módszerekkel látják el a szülőket. A családlátogatás ilyenformán az együttműködésnek talán legfontosabb fóruma. Csak éppen az a sajnálatos, hogy azokkal a szülőkkel nehéz vagy egyáltalán nem is sikerül megtalálni a kapcsolatot, akiknek, s főleg a gyermekeiknek, a legjobban szüksége lenne rá. Tál Gizella Az osztályfőnök feljegyzéseiből Őszinte beszélgetés a gyerekről Szolnokon a I sla kör- óházak zelláiz IKV )i iize- kar- ó cso- új csö- 'ekteté- jővitet- óra Fe- tömb- meleg- «k- rét. K. E.
