Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-14 / 293. szám
10 Fiatalokról-fiataloknak 1985. DECEMBER 14Tízéves a SZÉT Traktoros brigádból _ a főiskolára és vissza Továbbtanuló szakmunkások a tiszaburai téeszben Folytatódik-e a premier a Premierben? A főiskolások boltjában Szolnokon Jubilál a SZÉT: 1975 óta nyújt lehetőséget a Szakmunkások Előkészítő Tanfolyama a szakmunkás képesítéssel rendelkező fiatal fizikai dolgozóknak, hogy felkészüljenek és_ sikeres felvételi vizsga után elvégezhessék valamelyik főiskolát, egyetemet. Szolnok megyében a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban dolgozók közül harmincötén szereztek ily módon diplomát az utóbbi tíz évben. Termelőszövetkezeti tagok tizennyolcán jutottak a SZÉT útján felsőfokú agrár- vagy élelmiszeripari végzettséghez, köztük a Tiszaburai Lenin Tsz három dolgozója. Négyen lesznek hamarosan, egyik munkatársuk ugyanis most elsőéves a Debreceni Agrártudományi Egyetemen. Tudtam, miért tanulok Kacskó Sándort, a szövetkezet újdonsült gépesítési ágazatvezetőjét — mint mondja — nem érte váratlanul a téesz vezetőinek biztatása a továbbtanulásra. — Innen, a közösből ment nyugdíjba az édesapám, én se szándékoztam máshol kenyérkereset után nézni. Foglalkoztatott viszont mindig, a mezőgazdasági gépszerelő képesítés megszerzése óta a továbbtanulás gondolata. Szívesen vállalkoztam a SZET-en való felkészülésre, mert tudtam, hogy csak nyerhetek vele. Ha nem sikerül a felvételim, gondoltam, van jó szakmám, abból is mindig megélek. Azt is tudtam, mire vihetem, ha sikerül elvégeznem a főiskolát Szarvason. A szövetkezet vezetősége nem úgy bocsátott útnak, hogy no, eredj, tanulj, aztán majd kezdünk veled valamit. Megmondták előre, hogy melyik ágazatnak az irányítását kell majd ellátnom. — Hallottam már másutt, szintén SZET-esektől, hogy á műhelybeliek, a brigád- társak nem mindig örülnek, ha egy-egy továbbtanuló helyett hónapokon, éveken át jobban meg kell fogniuk a munka végét. — Az a brigád, az a műhely olyan is! Nálunk nincs ezzel probléma. Amikor tanácsot kértem a közvetlen munkatársaimtól, azt mondták: te tudod, próbáld meg. Hozzátették, hogy ne felejtsem majd el, honnan jöttem. Leszúrnak, mondták, az árokparton egy vesszőt, abból karvastagságnyi fács- ka lesz mire visszakerülök közéjük. Azzal fogják egyengetni a hátam, ha diplomával a kezemben nem ismerem meg őket. — Ha jól tudom, az ágazatvezetői fizetése már nem egy legényember zsebpénze... — így igaz. Nem egyedül jöttem vissza Szarvasról, ott a tanulóévek alatt ismerkedtem meg a feleségemmel. Házasemberként is szívesen láttak viszont a téeszben, kaptunk szolgálati lakást, a feleségem üzemgaz- dászi munkakört. — No, és a fácska, amit említett, ott az árokparton? — Azt csak úgy képletesen mondták a kollégáim, yagy ha mégsem, hát nem úgy fogadtak vissza irányítóként, mintha bármelyikük is baltát akarna fogni arra a fácskára ... Nehézbe az iskolatáska? SZÉT-es riportom szempontjából szerencsés a találkozás a téesz irodájában a fiatal cigány házaspárral. Mészáros Bélával és feleségével Etelkával. A fiatalember is szerelőként dolgozott régebben a traktoros brigádban, és épphogy kihűlt a tenyere a kukorica és iparinövény ágazatvezetői megbízatáshoz gratulálok után. — Együtt jártunk Kacskó Sanyival gyöngyösre, az előkészítőre, együtt is végeztünk Szarvason. Hogy nehéz volt-e az iskolatáska? Nekem se volt könnyebb, mint az általánosban ugyancsak elsős fiamnak. Az előkészítő volt a nehezebb, azt az ellenségemnek se kívánom! Először is meg kellett újra tanulnom tanulni, hiszen tíz évvel azelőtt koptattam utoljára iskolapadot. — Családos emberként bizonyára anyagilag is nehezebb volt az a négy év, mint Sándornak — Ne is mondja — kapcsolódik a beszélgetésünkbe a fiatalasszony. — Szerencsére már katonaviselt volt az uram, amikor hozzámentem. Sok volt az a négy év is amiből több hónapot volt oda, mint idehaza. Két gyerek mellett csak hiányzott a kiesett keresete, meg az apai szigor is a fiúk nevelésénél. És persze, a férfikéz is a ház, a jószágok körül. Annak, hogy továbbtanul, hogy diplomás ember lehet belőle, hogy kaphat majd valamilyen vezető beosztást a szövetkezetben, én is nagyon örültem. — Egy disznó bánta csak a továbbtanulásomat — veszi vissza a szót Mészáros Béla. — Év közben változott a SZET-el kapcsolatos anyagi térítések rendje, néhány napon belül be kellett fizetnünk csaknem ötezer forintot kollégiumra, miegymásra. Nem hiszem, hogyha hazajövök és segítséget kérek a szövetkezettől, megtagadták volna. Tudja, én olyan büszke ember vagyok. írtam inkább az asszonynak, adjon el egy hízót. — Mészáros Béla főiskolát végez, vezető lesz a szövetkezetben, — mit szóltak ehhez a téeszbeliek, a falubeli cigányok? — fordulok újra Etelkához. — Látja, éppen emiatt drukkoltam nagyon, hogy sikerüljön. Amikor megtudták, hogy odavan iskolán az uram, azt mondta mindenki, szép dolog, nagy dolog. Ha egy napon hazaállított volna, hogy nem megy ez nekem asszony, biztos a szájára vette volna a falu: no ugye, minek erőltetni, a cigány az cigány. — Most, hogy már túl vannak Béla nem könnyű „tanulóévein”, hogy érzik, vannak irigyeik? Egy ideig hallgatnak. Végül a fiatalember szólal meg csendesen: — Vannak. De hát csinálják utánam... A kiválasztás felelőssége A közös gazdaság elnökét, H. Nagy Istvánt arról faggatom, miért szorgalmazzák olyan következetesen a jó képességű fizikai dolgozók továbbtanulását? — Tudom, választhatnánk a kényelmesebb megoldást is a szakvezetők utánpótlására. „Importálhatnánk” mérnököket más gazdaságokból, más vidékekről. Velük is ugyanaz a tárgyalási alap: tudunk-e nekik perspektivikus beosztást adni,' a feleségüknek munkahelyet szerezni, a gyereknek bölcsődei, óvodai elhelyezést. De hát mondja meg, mi a garancia arra, hogy beválnak, gyökeret vernek Tisza- burán az idegenből jöttek? Én azt tartom, hogy köny- nyebb visszailleszkedni, mint beilleszkedni. A saját neveltünknek is könnyebb a diploma megszerzése után ott irányítani a munkát, ahol már ismerik a szakmai, emberi képességeit. És a téeszbeliek is szívesebben látják az ágazat élén az idevalósi, a közülük kikerült vezetőt. Ágoston Miklós, a szövetkezet párttitkára a tiszabu- raiak vezetőutánpótlási stratégiájának egy másfajta előnyéről beszél. — A pályakezdő agrár- szakemberek, amikor úgymond bevetik őket a mélyvízbe, sokszor csalódnak. Hiába, más az elmélet, mint a gyakorlat, más az iskola, és megint más az élet. Azok a fiatal szakmunkások, akik több kevesebb gyakorlat! munka után kerülnek a főiskolára, az egyetemre, tudják, hogy mi vár rájuk, ha szakvezetők lesznek. Ismerik a helyi adottságokat, lehetőségeket, tudják, hogy milyen vezetői színvonalhoz kell megszerezniük az elméleti ismereteket. A téesznek a továbbtanulókkal kötött szerződésében olvasom a feltételeket: a SZÉT idején átlagkeresetüket kapják a fiatalok, az egyetemi és főiskolai évek alatt havi 3400 forint keresetkiegészítést, eltartott családtagonként havi 500 forintot és tanulmányi előmenetelüktől 200—1000 Ft-ig terjedő ösztöndíjat. Mindez persze kevesebb, mint a keresetük, de nagy anyagi áldozatvállalás a téesztől, amíg nem dolgoznak. — Meg kell hagyni, viharosak is azok a vezetőségi ülések — mondja az elnök —, amelyeken jóváhagyjuk egy-egy fizikai dolgozónk taníttatását. Nem is annyira az anyagi hozzájárulásról való döntés, mint inkább a kiválasztott felelőssége a nagyobb. Mindenki maga tudja, hogy mire képes, de nekünk vezetőknek is nagyon meg kell néznünk, kit javasoljunk egyetemre, főiskolára. Eddig nem csalódtunk egyik SZET-re küldöttnek a képességeiben sem. Mi sem örülnénk egy továbbtanulásra vállalkozó téesztag kudarcának, de neki se lenne diadalmenet „bukott diákként” visszatérni a faluba, a műhelybe, a brigádba. — Ha jól számolom, főiskolától, egyetemtől függően két-háromszázezer forintjába kerül a szövetkezetnek egy-egy frissdiplomás szakvezető. Nem számítva a kiesett munkájuk, termelésük értékét. Megtérül az effajta beruházás? — Van a tanulmányi szerződésünknek egy olyan kitétele is — mutatja H. Nagy István — miszerint ahány évet tanulással töltöttek, annyit az új beosztásban le kell dolgozniuk a szövetkezetünkben a fiatal szakembereknek. Ha ennyi ideig becsülettel irányítják valamelyik ágazatot, már megérte a taníttatásuk. Gyenge termőhelyi adottságú, tizennégy aranykoronás földekkel rendelkező gazdaságunkban nem mindegy hányán vannak a gyakorlott, ugyanakkor friss elméleti ismeretekkel rendelkező szakvezetők. Persze, ha a négy, vagy öt év után az egykori SZET- eseknek oldódna a bocsko- ruk, nem tartanánk vissza őket. Menjenek. De hát miért mennének? Ide köti őket a szülői ház, a család, a munkahelyi kollektíva. Idevalósiak, Tiszaburaiak. Temesközy Ferenc Nem 5s olyan régen, jó hónapja annak, hogy Szolnokon megnyílt a Kereskedelmi- és Vendéglátóipari Főiskola Premier nevű boltja. ahol különböző női .és férfikonfekciót, pulóvereket és cipőket árulnak. Az üzletet elsősorban azért hozták létre, hogy a főiskolások szakmai gyakorlatuk alatt elméleti itíudásukat gyakorlati tapasztalatokkal gazdagítsák. Az elsősöktől kezdve a harmadikosokig minden évfolyam hallgatói eltöltse- nek itt Pér hetet. Az utolsó évesek közül Pásztor Sarolta és Rácz Zsolt öthetes szakmai gyakorlatukat töltik az üzletben. — Milyen érzés itt dolgozni? — kérdem Rácz Zsolttól, a férfiosztály eladójától. — Nehezen szoktam meg — így a válasz —, mert a szakmai gyakorlatokon eddig nem kerültem közvetlen kapcsolatba a vevőkkel. j Nyugodtan beszélgethetünk, az üzlet „hátsó” részében nemigen tolonganak a vevők. — Mindig ilyen kevesen vannak? — Nem akarom az üzlet hírét rontani, de ami igaz. az igaz, a férfiakat „kissé” mostohán látia el ruházattal. Itt vannak például ezek a sötétkék és fekete nadrágok. Jó indulattal sem nevezhetők divatosnak, keveset vesznek meg belőlük. A raktárban porosodik még vagy kétszáz darab, csak a helyet foglalja, pedig abból kevés van. Hiába kérünk divatosabb. kelendőbb árut. azt a választ kapjuk, hogv azokból' már lekötött ennyi meg ennyi darab, több nincs. — Vannak itt azonban elegáns öltönyök is. — Tudunk ió holmikat is szerezni, minden egyes ipari szövetkezetnél — Szolnok megyeiektől rendelünk — találunk egy-két. embert, akivel jobban szót lehet érteni íev hozzájutunk szebb holmikhoz is. Az öltönyökről csak annyit, hogy hiába szépek, nem lehet eladni őket. mert kisméretűek. Ezen is igyekszünk a jövőben változtatni. Női ruhákból nagyobb a választék, jobban is megy a Kevés olyan felkavaró riportműsora volt az idén a Magyar Televíziónak, mint a Pályaelhagyók című dokumentumfilm. — Csak tudod, talán túlságosan is „sikeres” pálya- elhagyókat láttunk — elmélkedik ismerősöm, s mesélni kezdi Marci történetét Mareiék már ifjú férj-feleségként szegődtek tanítani a főiskola után az isten háta mögötti faluba. Tetszett nekik a környék — a szolgálati lakás, végében a Tiszára futó kerttel, az ártéri legelőre induló gulya ko- lompszava. Élvezték a tanítást, az órákra való készülést, osztályaikkal a téli szánkózásokat, a nyári kirándulásokat. Hamar kiismerték magukat a faluban, már az első tanévben eljutottak majd minden családhoz. Lassacskán az iskola, majd az egész falu közéletének motorjai lettek. Marci „összekapta” az éppen szétesni készülő dalárdát felesége pedig sportolóoa- lántái révén szerzett elismerést. Beleszóltak mindenbe, s szavukra előbb-utóbb figyelni kezdtek a mindennapos hajszába bele-bélefá- suló, el-elcsüggedő kollégák, sőt a község „kijáró” vezetői is, hiszen Mareiék voltak „otthon”, velük beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat az emberek. Egyre nagyobb tekintélyre tettek szert, közben ahogy dolgozbolt. Ití Pásztor Sarolta az eladó, Tiki most harmadéves a főiskolán. — Szakmánkhoz hozzátartozik, hogy ismerjük az eladók munkáját is. Főleg egyedi darabokat árulunk, ezek nagyon népszerűek, a nők általában nem szeretik a tucatholmikat. Miközben beszélgetünk, Sarolta összehajtogatja, rendezgeti a pulóvereket. — Nem zavarja, hogy sokat kell vakolni a vásárlók után? — Szerintem természetes dolog, hogy az emberek szeretik kézbe venni a pulóvereket, szétrázogatni, megnézni milyen az esése, anyaga. Legtöbb ruhanemű tulajdonságát főleg tapintással lehet megállapítani, jobb ha a vevő még az üzemben győződik meg a ruha minőségéről, nem pedig otthon bosz- szankodik, ha végülis nem megfelelő az áru. — S ha mégis visszahozza, visszakapja a pénzét? — Természetesen, de felajánljuk azt is, hogy válász- szon helyette valami mást. tak, tanultak — Marci időközben az egyetemen is elvégezte a „kiegészítőt” — észre sem vették az idő múlását. Elröppent az első három év, jött a gyerek, újabb színnel gazdagodott életük. Mária otthon maradt a kis Gáborral, Marci is szívesen téblábolt fia körül, inkább lemondta a némi különjöve- delmet hozó zongoraórákat. Ahogy többet beszélgettek, számot vetettek közös három évükkel, s külön-külön szálon elindulva csak odajutottak. hogy kicsi nekik a falu. többet szeretnének. Mert igazából három év alatt kipróbálták magukat, megtették amit tenniük kellett, de nem biztos, hogv ez a frigy életük végéig szól. Mert bizony anyagilag sehova sem jutottak, kettejük fizetése a megélhetésüket éppen csak fedezte No. jó. szerényen be is rendezkedtek. gvőzték a részleteket, de azon kivül aztán semmi. A kert két évben nem jött. be. a harmadik nyár jó termése éppen annyira lett elég. hogy az előző két szűk esztendőt kiegyenlítse. Summa summárum figyelni kez,dték a pályázatokat, s rábukkantak a vidéki iparváros szakmunkásképzőiére. Megkapták a szolgálati lakást a közeli lakótelepen, bölcsődébe adták a kis Gábort. Az iskolában. a kollégiumban elvállaltak minden lehetségest. — Kapnak erre az öl hétre, míg itt dolgoznak fizetést. — Igen, kétezer forint az első fizetésünk, jól jön az ösztöndíj mellé. A főiskolás eladók nemcsak árusítással foglalkoznak, hanem saját maghik látják el az üzletet áruval. A Vörös Csillag Ruházati Ipari Szövetkezettől a Bőr- textől és más megyei szövetkezetektől önállóan szerzik be az árut. Lukácsné Kovács Ildikó, az üzlet vezetőjének ellenőrzése mellett sajátítják el a fiatalok a szakmai tudnivalókat. ö írja róluk a. gyakorlati idő letelte után a jellemzéseket is. — Jól dolgoznak a főiskolások. igyekeznek szakmai tudásukat gyakorlati ötletekkel is bővíteni. Becsülettel megállják helyüket, s a munka közben rátermettségüket is bizonyítják. A premier tehát folytatódik. az „előadás” kissé még " döcög ugyan, de előbb vagy utóbb minden bizonnyal sikeres lesz. hiszen a számok bizonyítanak: a forgalom napról napra nő. Tóth Aliz Duplájára emelkedett jövedelmük, ám különösebben nem vették észre, annyival drágább lett az élet körülöttük. Ogyhogv Marci a szakmunkásképzőt sem tekintette végállomásnak, másfél év után az egyik nagy iparvállalat személyzeti osztályához pártolt. Most várja, hogy osztályvezetőjét nyugdíjazzák. Fizetése háromszorosa, mint kezdő tanár korában volt. szépen gyarapodnak. Csakhogy munkája különösebb szellemi elfoglaltságot nem ad neki. Egyre többször veszi észre magán, hogy megáll az ablakban és figyeli, ahogy fociznak a lakótelepi gyerekek. Fiatal tanárként tán még be is állhatna közéjük, de ígv, „tekintélyes idegenként”? — Az a baj — fordul ismerőseihez —. hogv nem látom négy-öt év múlva mi lesz velem Hiányzik az osztályom, hiányoznak az órák. tán még a kollégák is. A vállalatnál oiálásba fulladnak a közös bulik, meccsre, horgászni nem járok. így aztán engem még annyi sem köt a kollégáimhoz, mint őket — látszólag — egymáshoz. A főiskoláról világmegváltó tervekkel indultunk. nemcsak elhittük, vallottuk is a feleségemmel, hogy a tanítás, a nevelés lesz a dolgunk. Hát most itt tartunk. — E — Egy másik pályaelhagyó