Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-30 / 281. szám

1985. NOVEMBER 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Hétköznapi műemlékvédelem Jó példák a megyében Dercsényi Dezső a magyar műemlékvédelem kiváló el­méleti és gyakorlati szak­embere. tudósa „A mai ma­gyar műemlékvédelem” cí­mű könyvében — az 1957-es műemlékvédelmi törvény apropóján — így fogalma­zott: „... a magyar nép szé­les rétegeinek az a kívánsá­ga, hogy saját történelmünk, a magyar föld történetének emlékeit számukra feltár­ják, helyreállítva bemutas­sák, értékét megmagyaráz­zák. Hogy a ma embere, de utódai is gyönyörködjenek, okuljanak, tanuljanak abból, amit elődei alkottak, s ami ebből töredékesen bár, de ránk maradt. Minden továb­bi intézkedés, szervezet és munka ennek az igénynek kielégítése csupán”. Kifeje­ző pontos „törvénymagyará­zat” ez, mert az ügy lénye­gére utal. Az összkép: felemás Ez az „ügy” Szolnok me­gyében — sőt a megye egy- egy településén belül is — meglehetősen felemás képet mutat. Ha végiglapozzuk a megye műemlékeit tartalma­zó jegyzéket, amelyben több, mint 150 műemlék, műem- lékjellegű, városképi jelen­tőségű épület (objektum) foglaltatik, hiányérzetünk támad. Körülbelül olyan ez a hiányérzet, mint amikor az ember sportrajongók vi­táját hallgatja: ez jobb, mint az, ezzel szemben amaz jobb fazont tud adni a csapatnak, mint emez. A profán példát félretéve, lássunk néhány tényt. A megye műemlékekben leg­gazdagabb városa Jászbe­rény: kereken harminc a védett építmények száma. UBárrrtelyik jászberényi lo­kálpatrióta további harminc épületet tudna felsorolni). Tiszainoka neve viszont lé sincs írva a jegyzékben, hol­ott a tiszazugi népi építészet­nek számos olyan emléke ta­lálható a faluban, amelyeket — talán — érdemes volna megőrizni, örvendetes ezzel szemben, hogy a közelmúlt években több értékes épület talált gazdára — rendszerint a társadalmi összefogás eredményeként. Tiszaföld- váron a Göth-kúriát a helyi termelőszövetkezet védte meg, s adta ót a turizmus­nak is. Nagykörűn a szol­noki tervezőiroda (építészek mutatnak jó példát) egy, a település arculatának karak­terét befolyásoló épületet és környezetét állította hely­re. Az eredeti képet megőr­ző felújítással helyreállított épület ma nemcsak a falu egyik legszebb épülete, ha­nem az építészek alkotó-, pihenőháza is. Ugyancsak Nagykörűn a közelmúltban nyilvánítottak műemlék jel­legűvé egy halászházat. De fontos-e, hogy egy-egy szemünknek, szívünknek kedves épület megfeleljen a „védetté nyilváníthatóság” bonyolult feltételeinek? S ha nem ez a döntő kérdés, akkor mit tehet egy-egy kö­zösség. kisebb-nagyobb gaz­dasági szervezet az általa megóvásra érdemes épületek érdekében? Amellett, hogy tudván tudjuk, a hazai mű­emlékvédelem nem rendel­kezik Dárius-kincsével. s ha jól meggondoljuk, a Szolnok megyében föllelhető értékek sorsánál súlyosabb kérdé­sek nvomasztják az országo­san is illetékeseket (Eger, Pécs, Veszprém, Esztergom, a főváros). Könyvtár, múzeum Ismét csak olyan jó pél­dákat szolgálhatunk, mint föntebb. Az egykori kunhe- gyesi sóház ma a megye egyik legszebb könyvtára, s a kunszentmártoni jászkun- kerületi börtön különös hangulatú épületét pedig a közelmúltban avatták föl — helytörténeti múzeumként. A tiszafüredi Józsa Gyuri kúria sorsa is valószínűleg megoldódik; az „ifjú város” közössége következetesen, de anyagi erejéhez mérten áldoz a település képéhez, történetéhez hozzátartozó épületekre. A Nyúzó Gáspár- féle fazekasház felújításá­hoz szocialista brigádok kommunista műszakokkal is hozzájárultak. Kunhegyesen néhány évvel ezelőtt ugyan­csak közügy volt a reformá­tus templom felújítása, s az egykori tiszavarsányi Tör­vényhalomi (Rákóczid jfalu- ban) sem menekült volna meg a teljes pusztulástól, ha — egy figyelmeztető levél nyomán — nem kerítik kö­rül. Kérdések — válaszra várva A megye meglehetősen gazdag ipari, műszaki mű­emlékekben. Ezek sorsa, ál­lapota — ha az összképet te­kintjük — teljesen esetleges. Ki merné például vitatni, hogy a szolnoki indóház méltó megőrzése elsőrendű­en fontos, ugyanakkor a me­gyében még meglévő, né­hány szélmalom állapotára szót sem érdemes veszteget­ni. (Pedig a karcagi szélma­lom helyreállítása érdekében történt néhány lépés.) A jászapáti kékfestő-ház mind­máig (meddig?) viták tár­gyát képezi. De folytathat­juk a megválaszolásra váró kérdéses „objektumok” so­rát az elhagyatott (eredeti­leg szépen megépített) ta­nyasi iskolákkal, régi mező- gazdasági létesítményekkel (présházak, magtárak, istál­lók stb.), amelyekből né­hányat jó lenne megőrizni. Nem a nosztalgia kedvéért, hanem azért, mert múltunk, történelmünk színterei vol­tak ezek a létesítmények. INépfront bizottságok, honis-1 mereti szakkörök, a megye múzeumi és műemlékvéde­lemmel foglalkozó szakem­berei, lelkes aktívák ponto­san számontartják ezeket az épületeket, amelyeknek a megmentése, bármilyen mó­don, de csakis szellemi, er­kölcsi és anyagi összefogás­sal képzelhető el. Vágner János Pódium helyett katedra Hogy zeneszeretők legyenek... Közhely ízű megállapítás, hogy országunk zenei nagy­hatalom. Bartók és Kodály hazájában mégis egyre erő­sebben érezhető az aggoda­lom: művészeink nemzetkö­zi sikerei, a pezsgő és szín­vonalas zenei élet mellett sokak számára halványulni látszik az ifjabb nemzedék­ben a klasszikus zene szere- tete, a közös muzsikálás, éneklés öröme. Mondhatánk: ez a „kép” dramatizált — és mint min­den részlet, kiragadva az egészből — önmagában ha­mis. Mégis úgy hiszem ben­ne van mindaz a gyötrelmes és szépséges küzdelem, ami­vel egy zenepedagógusnak nap mint nap szembe kell néznie. — Nem akarunk má£t, csak hogy ezek a gyerekek egész életükben zeneszere­tők legyenek — mondja együtt Puskás Dezső és Ke­lemen József, amikor a szolnoki Kodály Zoltán Ze­neiskolában leülünk beszél­getni. Ez a közös — ha úgy tetszik ars poetica — vallo­más két, több ponton talál­kozó és ma már a munká­ban több évtizede összefonó­dó életút célja és megvaló­sulása is. Hiszen a klariné­ton játszó, a fafúvós hang­szerek titkait tudó Puskás Dezső, a trombita és rézfú­vós tanár Kelemen József több száz mai és vissza­visszajáró volt tanítványban tudta kitörölhetetlenül elül­tetni a zene, a muzsikálás szeretetét és igényét. — Ma már vaianogy nem divat a családokban az ének­lés — mondja Puskás De­— Az én apám nagyon egyszerű ember volt, négy gyereket kellett fölnevelnie, így zenével sohasem foglal­kozhatott. De eljárt az end- rődi dalárdába énekelni, és édesanyám is állandóan dú- dolgatott. Nagyon sok nép­dalt tanultam tőle. Rajtam kívül nincs zenész a család­ban, de a testvéreim is szí­vesen énekelnek, muzsikál­nak. Az egyik bátyám ma is játszik tenorkürtön egy fú­vószenekarban — persze kedvtelésből. De koncentrált zenei töltést mégiscsak Bé- késtarhoson kaptunk. — Igen, én is ott találkoz­tam először a zenével — ve­ti közbe Kelemen József. — A Hajdú megyei Mikepér- csen, ahol születtem csak a templomi kórusban volt le­hetőség énekelni az isten­tiszteleteken. Aztán a tarho- si zenei szakközépiskolában kezdtem el trombitán ját­szani, és az első fújásnál tudtam, hogy ettől soha töb­bet nem válók meg. Nagyon sokat adott nekünk az az is­kola — veszi át a szót Pus­kás Dezső. Azt hiszem ma is egy kicsit ebből élünk. Ott találkoztunk mi is először, azután a főiskola elvégzése után, 1965-ben itt Szolnokon. Azóta tanítunk a zeneiskolá­ban. A kemény hozzáállást, a kitartást és az együttmu- zsikálás élményét, amit Tar- hoson tanultunk és éreztünk meg először, igyekszünk át­adni a növendékeinknek is. Tanítványaink közül jó né- hányan hivatásos muzsiku­sok lettek: népzenészek, ka­tonazenészek — többen ját­szanak a Killián zenekar­ban —, tanárok, fúvósötös és szimfonikus zenekari ta­gok vannak közöttük. De a legfontosabb az, hogy akik nem ezt a hivatást választot­ták, azok is megőrizték amatőrként azt a szépséget és harmóniát, amit csak a zene tud adni az embernek. Puskás Dezső és Kelemen József egy éve vezetik a Ko­dály Zoltán Zenei Tagozatos Általános Iskola fúvószene­karát. Az iskolai és városi ünnepségeken, országos és megyei versenyeken fellépő, klasszikus indulókat, régi táncokat, koráldallamokat és barokk muzsikát egyaránt tiszta hangzással játszó öt­vennégy tagú együttesben, a jó műsorválasztás érdeké­ben, közösen gyűjtenek és másolnak kottákat, s tanári irányítással saját maguk hangszerelik az egyes műve­ket. A Nagyalföldi KőolSj és Földgáztermelő Vállalat anyagi, a Kodály Zoltán ál­talános iskola és a zeneisko­la szakmai segítsége mellett azok a focimeccsek formál­ják igazi közösséggé az együttest, ahol a fafúvósok a rézfúvósokkal mérkőznek a fellépések, a próbák szü­netében; a tanár bácsik köz­reműködésével, akiknek a Szolnoki szimfonikus zene­karban és a kamaraegyütte­sekben való szereplések mellett még arra is futja az energiájukból, hogy a tehet­séges növendékeket külön is felkészítsék a zenei verse­nyekre. — Nem csinálunk mi sem­mi különöset — mondják beszélgetőpartnereim bú­csúzóul. A szabin nők házassága Bohózat zenével A szabin nők házassága: színház a színházról; a szín­ház varázsáról, a játék örö­méről, a sikerről, a tapsról, a színészi lét ás a színi mes­terség csodáiról és küzdel­meiről, mert a színházhoz pénz is kell. mert a színház nemcsak művészet, de üzlet is. Pénz kellene ahhoz is, hogy Rettegi Fridolin, a kis­polgári létre szenderült volt direktor színházat nyisson újra Újpesten, azaz egy leendő színház körüli bo­nyodalmak adják a múlt századi osztrák darabgváro- sok operettjének ..mai ma­gyarra átdolgozott” változa­tának tárgyát. A színház mindig is ked­velt témája volt a dráma­íróknak, megénekelték már százszor, ezerszer, más-más formában, más-más koron­ként. Most bohózatban hal­lunk róla, szélsőséges humo­rú. vaskos játékban. Mol­nár Gál Péter, aki szerző­ként jegyzi az előadást, egyébként alaposan átszabta a forrásul szolgáló eredeti művet — fölényes színházi ismerettel és gazdag, a szak­mából ellesett tapasztalatok­kal. Olyan ez A szabin nők házassága, viszonyítva az eredeti műhöz, mint a régi felújított épület, amelynek jószerével csak az alapja marad változatlanul. Hogv mégsem hat ez a bohózat igazán frissnek és újnak? A szerző munka közben túl so­kat merít a komédiái kon­venciókból, a színházi köz­helyekből, a hatásvadászat­tól sem tartózkodva. Egy könnyűvérű színpadi mű esetében azonban ugvan minek számon kérni a mű­vészi mélységű eredetiséget! Molnár Gál nagyvonalú ru­tinnal kezeli témáját, nem titkolván, hogy lelke mélyén maga is valahol nagy komé­diás. S amit be akar lopni a nézők szívébe, némi komoly­ságot, azt is ravaszul csoma­golja, a mulattatás, a bohó­zat rikító eszközeivel teszi. Persze mondandója aligha több az ismerős közhelynél: hát ilyen bolondos ez a színházi világ. Fölényes szellem, már-már szemtele­nül gúnyolódik Thália né­pén, egy-egy óvatlan pilla­natban azért előbukkan, hogy a bohóc maszkja ez, aki a nevettetés álarca mögé igyekszik rejteni legbensőbb vágyait, szívfájdalmait. (Lásd a Tanulj meg fiacs­kám komédiázni című dalt.) Kár, hogy a „tolvajszerző” a bohózat szabadabb műfaji lehetőségei közepette olykor már-már kihívóan szemtelen laposságot is megenged ma­gának; olyan vicceket, ame­lyek egy közönséges blődli- be se nagyon illenének. (Mentségére szolgáljon, hogy az előadáshoz készített, stí­lusos programfüzetben maga is csak iparilag előállított, igénytelen bohózatnak minő­síti munkáját. Vagy ez csu­pán szerzői álszerénység? Az elmondottak ellenére is van azonban egy felbe­csülhetetlen értéke A sza­bin nők házasságának: a hu­mora. Amiből oly kevés van manapság, becses színházi portéka a közönségnek. Mégha nem is mind szín- aTany, ami ezúttal a színpa­don fénylik. A közönségnek, aki nélkül nincs a színház­ban — jól tudjuk — se mű­vészet, se üzlet. Nyilván en­nek a régi igazságnak az új­bóli felismerése vitte ,rá a Szigligetit, hogy a könnyű­zenés Táncdalfesztivál mel­lett most egy zenés bohóza­tot is bemutasson: alig két hónapon belül két úgyneve­zett szórakoztató produkció! Színházunk láthatóan sze­retné visszacsalogatni, visz- szahódítani időközben elpár­tolt híveit. Hisz valóban nincs lehangolóbb látvány egy üresen kongó nézőtérnél. Színház közönség nélkül, maga az abszurditás — mű­vészileg és üzletileg egy­aránt. Nos, A szabin nők házas­ságában, akárcsak a Tánc- dalfesztiválon estéről estére megtelik a nézőtér és tapsol a nagyérdemű, élvezi a játé­kot, a jelenlétet. Elég neki egy poén, egy humoros gesz- tus, vagy éPP hogy csak vi­szontlássa valamelyik ked­vencét, máris összecsattan­nak a tenyerek, megszólal a tops, a nézőtér zenéje. Az öröm hangja; lám újra együtt vagyunk. Sebestyén Éva — Rettegi Fridolinné — csupán megjelenik pom­pás ruhájában a színen (igaz, az ablakon át érkezik) a közönség egy részét, ame­lyik osztozott az egykori szubrett hajdani sikereiben, pusztán az újratalálkozás öröme is felmelegíti. Hát még, ahogyan játszik és tán­colj), mintha el sem szállt volna közben néhány évti­zed. Sebestyén Éva újra a régi; lám ez is a színház va­rázsa. a múlhatatlanság il­lúziója. Ahogy ő a rivalda fényében fürödve kedves, személyes ismerősként csil- log-villog újra — a színház régi barátaiban édes és fi­nom nosztalgiákat is ébreszt, ráadásul, a kapott élményre. A felcsattanó forró tapsok­ban — azt hiszem — ez a melegség is benne van. Jókedvű előadás ez. a szí­nészek önfeledten komédiáz- nak, olykor fergeteges tem­pót diktálva, még egy-egv cigánykerékért sem mennek a szomszédba. Téli Márta például — Rettegi egyik lá­nyát, Zsuzsát játssza — a váratlanul jött szerelem örömében úgy reppen mind magasabbra, egyre magva­sabbra, hogy csaknem az egekig ér, egyetlen szárnya­ló vágy ebben a pillanatban, légies tünemény. Jutalma méltán nyíltszíni taps. Kü­lönösebb rendezői, karmes­teri pálca nem vigyázza a játékot — rendező Zoltán Gábor, — így azután előadás közben szabadon bontakoz­nak ki a színészek egyéni értékei. Szendrey Ilona gcv elbűvölően humoros iclős asszonyt formál meg sajátos eszközökkel: tündéri ri- pacs; Nagy Sándor Tamás egy aranyosan szórakozott rágcsáló fiatalember képéi­ben szerez mulatságos per­ceket. ő Tibor, a leendő színház leendő bemutatójá­nak szerzője. Fekete András faragatlan „szerelmes” tus­kó. hogy jó humora vad, újfent igazolja. Bognár Já­nos a hősszerelmes paródiá­ját nyújtja pompásan. Gom­bos Judit tűzről pattant Ró­zája — Fridolinék szolgáló­ja — mozgalmas elevenségé­vel vonja magára a figyel­met. Tetszett Roczkó Zsuzsa lelkesedése és odaadása és mindenek felett Takács Gyu­la színes, gazdagon megfor­mált Rettegi Fridolinja. A humor szálaiból szőtt játék­ban elő tudta villantani a színészsors és mesterség fi­nom rezdüléseit, hogy tudni­illik, a ripacs is ember, a komédiásnak is vannak em­beri vágyai. És el ne felejtsem: volt még egy tehén is, aki he­lyenként formásán bőgött, sőit kéretlenül az ajtóp át egyszer „be is tekintett” a nézőtérre. Ahhoz képest, hogy marha, elég intelli­gensnek látszott. Az olykor kellemes, olykor szellemes és dallamos Zerko- vitz-muzsika, amelyet akis­sé harsányan játszó zenekar szólaltat meg (talán több diszkréció a zenélésben az éneklő színészeknek is jót tenne) ugyancsak a siker tartozéka. A sikeré, amely azt bizonyítja: a „tolvaj­szerző” nagy kedvvel elját­szott. bohózata belopta magát a közönség kedvébe. Valkó Mihály Szolnokon a Képcsarnokban Koczogh András iparművész fafaragásaiból nyílt bemutató. A kiállított remek faragásokat december 4-ig tekinthetik meg az érdeklődők Fotó: T. Z. Bálint Judit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents