Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
1985. NOVEMBER 16. 8 Irodalom* művészet icsoda könnyezte- tően égszínkékek a a falak — hökkent meg a férfi, amint a folyosó torkolatához ért. Nehezen lélegzett, noha mindössze nyolc lépcsőfokot járt meg eddig. Kutyául érezte magát, s hogy ott állt néhány másodpercig az olyannyira jól ismert bejáróban, ám a szokatlan, csaknem síri csendben elbizonytalanodott. A gondosan betett ajtók előtt zajtalanul sietett el, s mire az elnöki szobáig jutott, homlokát, halántékát érthetetlen módon tüzelni érezte. Az épület előtt várakozó gépkocsik elárulták, hogy a Bizottság együtt van már odabent, erőt kellett vennie magán, keze remegésén elsősorban, hogy mint máskor — naponta hányszor! — megszámlálni se tudná, most is könnyedén kopogtasson. Azonnal benyitott. . A hosszú tárgyalóasztal végén helyezkedtek el mind a hárman. A jól ismert arcok most merevek voltak, mesterkélten szigorúaknak tűntek: hidegen pillantottak fel. Az elnök, a személyzetis, a szak- szervezeti bizalmi —i egy kupacban. S amint ő kedélyesen bólintott az elnök tiltakozóan emelte föl kezét. — Andor elvtárs, szíveskedjék odakint várni. A jegyzőkönyvet Balogh elvtársnő vezeti majd... pillanatokon belül itt lesz. — No de Ferikém... hökkent meg a férfi. — Majd szólítjuk az elvtársat — intett kurtán az elnök. A férfi kiszédelgett a folyosóra. Riadtan nézett körül, az' ajtókeretre tévedt a tekintete, ösztönösen a leskelődni alkalmas réseket kereste — noha meglepetéséből magához sem tért még. Kiküldték tehát. A dazdaság agro- mérnökét, a szakembert... a tizennyolc éve jó barátot, kenyerespajtást, munkatársat. Majd szólítják. Majd. Akár egy... egy beosztottat. Mintha nem is tartoznék a vezérkarhoz... nevetséges. Női cipők sűrű kopogása riasztotta fel, Ica közeledett, álla hegye a nyak gödrébe szorítva, gyorsírófüzete keblére. A férfi nagyot nyelt: íme, Balogh elvtársnő. Balogh elvtársnőt tehát erre a percre időzítették, nyilván a szenvedő fél megalázása céljából — mint rendesen. És Balogh elvtársnő nem nézett se jobbra, se balra, észrevenni se látszott a várakozót —i kopogás nélkül surrant be az elnöki szobába. A férfiban eluralkodott a düh, a felháborodás, erei nekivadultan lüktettek. Hát komolyan gondolják? Komolyan? Tulajdon nevét hallotta: szólították. No igen, Balogh elvtársnő. Pontosabban Iaa, Ica, aki az ő ajtaján meglehetősen szerényen szokott volt kopogtatni. Szokott volt. Ez a helyes kifejezés. Nagy nehezen erőt vett indulatain, egyenes, már-már merev testtartással lépett be, kurtán bólintott, s míg kabátját az elnöki fogason elhelyezte, döntött. Nem erre számított ugyan, legsötétebb álmaiban se... de ha ti így. kispajtások, ám lássuk. Ki-ki a maga stílusa szerint. Majd meglátjuk. — Foglalj helyet, mérnök elvtárs — intett a hosszú asztal innenső végén árválkodó egyetlen szék felé az elnök. Leült. S míg az elnök fehér inggallérba és nagy mintás, hozzá sötét! — nyakkendőbe szorított, vaskos nyakát tekergette torkát köszörülgetvén, ő hanyag nemtörődömséggel dobta maga elé az asztalra cigarettáját, gyufásdobo- zát, s erőszakkal emelte le tapadó tekintetét az unalomig ismert, mégis döbbenetesen újnak tűnő arcokról. Művi érdektelenségbe menekülve nézett ki az ablakon. ■Hallotta a monoton szabványszöveget — hányszor hallotta már! — de hát eddig soha így, mindig az asztal túlsó oldalán, baráti közösségben, a bizottság tagjaként. S mintha most sem ellene sorakoztatnák egymás mellé a szavakat, amelyek megállanak, szinte ellenségesen alvadnak meg a levegőben: „fegyelmi vizsgálat” ...........erkölcstelen magatartás”.........vezetőh öz méltatlanul”... mosolygott. Csak játék lehet, csak látványosság, csak valami félresikeredett ugratósdi... Fölrezzent. Az elnök hangja türelmetlen volt. nyilván megismételte már a kérdést — talán nem is először. — Tudomásul vette az elhangzottakat, Andor elvtárs? Megértette? — Hogyne, hogyne — intett ő — Nem várta meg az érdekeltet. Erről van szó. Akinek esetleg. ■.. tetszett vagy nem tetszett volna. — Na-na! Ha te közlöd vele... — Közöltem vele, hogy majd még megnézi az érdekelt is. Egykét órán belül. Az üzletvezető ismeri a feleségem. Pánikhangulatban becsomagoltatta, elszállíttatta az egészet... mit mondjak... az utolsó luxussámedliig. Előfordul, Allen Hessler (Kanada): A püspök háza Mihail Szavickij (Szovjetunió): Partizán madonna (részlet) könnyedén, kicsit még mindig szórakozottan. — Hogyne. Az elnök sóhajtott. — Helyes. Nagyon reméljük, mind a vezetőség, mind a Gazdaság, mind a te érdekedben, Andor elvtárs, hogy szembesítésre, kívülállók meghallgatására és így tovább. .. szükség nem lesz. — No persze — mondta ő. — Tekinthetjük ezt ígéretnek? — hajolt előre a személyzetis. — Vagy megbánásnak? — buz- gólkodott a szakszervezeti bizalmi. — Ez esetben ugyanis — ez esetben ennek a kis — .. .hogy is mondjam... egészen más jellege van, akár e percben, ugyebár. A férfi megint az ablak áttetsző fátyolfüggönyét bámulta, a minta hajlékony finomsága elbűvölte. — Nos? ígéret? Megbánás? Elmosolyodott. — Aligha — mondta csendesen. — Aligha, kedves barátaim. kérlek, mással is. Én megértő ember vagyok. — Ezért vettél Bundikának másikat. Három napon belül — füs- tölgött az elnök. — Bundikának. A más feleségének. A férfi ismét vállat vont. — Válik — mondta. — De a te feleséged... — Semmitől sem irtózik jobban, mint éppen a válástól. Ismeritek. Csak hát... nem partnerem. Soha nem is volt. Nos... abban az értelemben. És ezt ő is tudja. — De a két gyerek! — sóhajtott fel a személyzetis. — Éppen miattuk alkudtam meg a helyzettel. És Bundika is. Korrekt ember, hiába. Sőta a feleségem is az. Mindhárman korrekt emberek vagyunk. Az elnök beharapta ajkát, a szakszervezeti bizalmira nézett. Az fel-alá járkált, töprengett. — Ez a bútorvásárlás... fantasztikus. Az egész város tud róla. — Erről van szó — nézett a férRaffai Sarolta: Bundika bútora — No de... hüledezett a szak- szervezeti bizalmi — no de ez hallatlan. Andor elvtárs. Ha megengeded. .. igenis hallatlan. A férfi ültében tárta szét s ejtette az asztalra karjait. — Ki-ki az élet más és más örömeihez ragaszkodik. Nem így van? Balogh elvtársnő közelebb húzódott az ablakhoz, mintha bévül kevés lenne a világosság. Füzetébe mélyedt. Válla remegése titkos, nehezen legyőzött, belső kuncogásról árulkodott. A másik három az asztal túlfe- lén egy hosszú másodpercre ismét kővé vált. — No de... — botladozott a felháborodás hullámain az elnök nyelve is, értelme is. — No de... Bundika mégsem a feleséged, Andor elvtárs! — Erről van szó — mondta a férfi. — Ha az lehetne, közietek ülnék, és nem itt. — Andor elvtárs. Mi nem tréfálkozni jöttünk össze itt... és így... és... — Távol áll tőlem a szándék — mondta a férfi. — Nahát akkor mit akarsz? — ütött öklével az asztalra az elnök. Arcszíne már sötétvörösben játszott. — Halljuk? Mit? — Nem én kéredzkedtem elibé- tek... mondta a férfi. — Semmit nem akarok. — Ezzel a kétéltűséggel, na! Nevezzük nevén, a kutyateremtését! — Hát, istenem. A feleségem, ugye... a két nagy fiam anyja. Bundi meg ugye... Bundi. A kettő egészen más kategória. Ezt nem kell magyaráznom. szakszervezeti bizalmi az elnök arcára vetett egy eligazítást váró pillantást, majd lassan felállt. — Sajnálom, de ha semmi megbánást... — A mérnök ránézett hirtelen, csak éppen egy fürge, a sűrűn és vastagon erezett arcot érintő pillantással. A bizalmi zavartan fordult el. — Emberileg érthető lenne.. . úgy igen.. . de a morál mégiscsak morál, Andor elvtárs! — Mindegyikünk más és másfajta örömben leli kedvét — ismételgette szelíd konoksággal a férfi- — Te a jó bor barátja vagy. az elnök elvtárs a színhúsé, a személyzetis. .. — Nem erről van szó — ütött az elnök az asztalra megint. — Nagyjából talán mégis — nézett rá a férfi nyugodtan. — Te bútort vettél a nődnek, Andor elvtárs! — emelte fel ujját a személyzetis. — Bútort. Harmincnégyezerért. — S mi több, az üzletvezető sürgősen hazaszállíttatta a lakásodra — húzta el száját kelletlenül a szakszervezeti bizalmi. — Ügy ám, a lakásodra! A férfi vállat vont. fire szemrehányóan a személyzetis. — Ez a fogas kérdés, Andor elvtárs. — A kapcsolatunkról is tud az egész város. — De a bútorról is! — A személyzetis már csaknem kiabált. — Nem vagyok fukar. Világéletemben bőkezű ember voltam. Már amikor lehettem. Az elnök nehezen lélegzett. — Nézd, Andor elvtárs. Egy a megoldás: választanod kell. Vagy: vagy. Vagy a család, vagy a nő. Más kiút nincs. A férfi hitetlenkedve nézte a pöffeteg, szivacspiros arcot. — Ez már magánügy, megbocsáss. N)em vagyunk gyerekek. Egyébként amit a tizenéveseknek szabad... ne tréfáljunk. Bízd rám, nincs szükségem gyámatyára, a kiskésit! Ajni sok, sok. — Elválsz — mondta a bizalmi keményen. A férfi fölállt. — Keresek más munkahelyet, ha ennyire kifinomult az utóbbi néhány napban a tisztelt jelenlévők morális érzéke. — Lassan a testtel, Andor elvtárs. — Az elnök Icára pillantott, s meghökkent. — Balogh elvtársnő, a jegyzőkönyvet hagyja itt. Köszönjük a segítséget — mondta rekedten. Mindannyian szótlanul várakoztak. A fiatal nő leszegett fejjel távozott, éppúgy, amint bejött. Az elnök előrehajolt, az asztalra nehezedett. — Andor elvtárs. így megmagyarázható, és csakis így magyarázható meg ez a... hogy is mondjam. .. baklövés. Új otthonra gyűjtöttél, új életet akartál kezdeni. .. na. Érted már? — Eszem ágában sem volt! Két nagy fiam van. A bizalmi elmosolyodott. — De Bundika így mégsem a feleséged... reggeltől estig, estétől reggelig együtt... azért egészen más. A férfi szédült: — És erre éppen te biztatsz? Éppen te? — Mindenkinek megvan a joga és lehetősége, hogy boldog legyen — folytatta a rábeszélő hang. — — Mi nem gördítünk akadályt még az ilyen hmmm... késői virágzás elé se,. ha érted, miről van szó. A férfi egyik várakozó arcról a másikra nézett. — Megbolondultatok? Mi ez? És... és a családvédelem? — kapkodott tétován. — Én ... én végeredményben áldozatot hozok... és a feleségem is rendes asszony tulajdonképpen. A gyerekeinkért gürcöltünk egész életünkben. Ti pedig... ugyan! Nevetséges. Maholnap ötvenéves leszek... igen. Késői virágzás, jól mondjátok. Eltart egy évig, kettőig... vége. Odahaza megbeszéltük, döntöttünk, pont... — S hogy a többiek csak hallgattak makacsul, érezte, mint fut ki arcából a szin. — Odahaza. .. mind a hárman egyetértünk. Vitának helye nincs. Most már az elnök is felállt. incs. Vitának nincs helye, Andor elvtárs. Te három nap leforgása alatt több mint hatvanezret adtál ki bútorért. Harmincat váratlanul, előre be sem tervezve, úgyszólván a mellényzsebből. Így van? — A férfi hallgatott, az elnök elégedetten szemlélte a lassan megnyúló arcot. —• Nh ugye. Ezt a tényt még csak letagadni sem lehet. Magyarázni... esetleg. Új otthonra gyűjtöttél.. . évek óta... s vállat vont. — Gyűjthettem másra is! — Ne mondd. Házad van, nyaralód, Opel Recordod, s kitűnő állapotban... A férfi feszengett. — Elvégre sok köze senkinek sincs hozzá... — De mennyire van. A közvéleménynek, beosztottjaidnak. a Gazdaság minden dolgozójának. A revizoroknak* — A ti jövedelmetek se kevesebb az enyémnél — próbálkozott a férfi, most' már egészen szelid hanggal, megszeppenve. Az -elnök szélesen mosolyogott. — Nem. Kevesebbet mi sem kerestünk, de gyűjtögetünk valamire. Amint látom, végre megértjük egymást. Ennek pedig őszintén örülök, Andor elvtárs. Hogy valamennyien egyetértünk. Mert, ugye, egyetértünk?... Parancs János; Elsuhanó képek ami elmondható és rögzíthető az a semminél aligha több ügyetlen irhafirka csalóka vízfodorra bízott üzenet porba karcolt ábra látsz tömör sziklafalat az éfszaka mélyén keskeny nyiladékot melyen át nem a fény süvít az űr hidege az egyszerű dolgok közt járve. födetlen arccal tanácstalanul bóklászva olykor mégis meglegyint a langyos napsugár a teljesség igézete a bűzölgő hétköznapokban a zavarbaeftö bizalom a gyanútlan öröm tipegése amikor nem is várod parázsként fölizzik újra ami nincs már egy puha simogató tekintet egy suta mozdulat egy öregedő arc esendő gyámoltalansága Oláh János: Három manó Autóbusszal iskolából - hazafelé ti jöttök ott kéz a kézben három manó Felnőttük majd ti is, aztán elkerültök, mint apátok, gond és munka foglya lesztek.
