Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. NOVEMBER 2. I Arcképvázlat I 4 főnővér esténként énekeI Két találkozásról kell most szólnom. Egy régebbiről, s erről a legutóbbiról. Kérdéseim már az első beszélgetéskor megfogalmazódtak, választ most kaptam Csekő Sándométól, a mezőtúri kórház intézetvezető főnővérétől. Amikor először találkoztunk, csodálkozva riéztem a fiatal, energikus asszonyt. Intézetvezető főnővér, és ilyen fiatal? — Korábban a sebészeti osztályon voltam ápolónő — meséli el most pályafutása történetét. — Huszonkilenc éves koromban lettem intézetvezető főnővér. A vezetőnek soha nem szabad elfelejteni, honnan indult. Tehát, nem úgy megyek föl az osztályra, hogy én vagyok a főnővér, hanem a volit munkatársaimhoz. Hosszú ^vekbe telt, amíg tekintélyt szereztem. Tekintélye csak annak a vezetőnek lehet, aki szakmailag bizonyít, akitől tanácsot kémek. Ha fölmegyek az osztályra, tudnom kell, mit miért ellenőrzők, ha kérek valamit a nővértől, és nem tudja megcsinálni, akkor a helyére állok, és megmutatom. Ügy nem követelhetek, ha én sem tudom elvégezni. Ezért állandóan képeznem kell magam, a mai napig is bújom a szakkönyveket. Megtettem, és ezután is meg fogom tenni, amit tavaly. Például 11 éjszakát vállaltam a sebészeten, hogy ne felejtsem el a gyakorlati munkát. Minden évben meg kellene ismételni, mert az íróasztalnál nem tudom követni az új módszereket, gyógyszereket. Hét év után, amikor fölmentem az osztályra, komolyan mondom, remegett a kezem, amikor vénáztam. Az ápolónők szívesen vették a segítségemet, és azt hiszem, egy kicsit jobban becsültek, hogy főnővér létemre nem szégyellem megfogni az ágytálat. Megmondom őszintén, a betegek nagyon hiányoznak. így csak közvetve vagyok kapcsolatban velük, de ott, az ágynál, ha kértek, „nővérke, segítsen”, tudtam segíteni. És ez nagyon jó dolog. Nincs könnyű helyzetben az, akit „kiemelnek" a kollégái közül, s vezetőjükké teszik. Bizony volt úgy, hogy sírtam is — mondta 4 múltkor, amikor a kórhá?i folyosókat jártuk. Hogy is állunk a sírással? — A mai napiig is úgy érzem, hogy a munkatársi kapcsolatom mindenkivel jó. de... egyedül vagyok. Amikor az osztályon dolgoztam, voltak nővérek, akikkel megbeszéltük a gondjainkat- bajainkat. Volt — nincs. Mert ha barátkozó szándékkal megyek valakihez, a többiek esetleg rossz szemmel nézik, és számontartják, emlegetik fizetésemeléskor, jutalomosztáskor. Eleinte nagyon nehéz volt elviselni. Sokszor már alig vártam, hogy hazamenjek, bevonuljak a fürdőszobába... sírni. Amikor ugyanis elvállaltam a főnővérséget, természetesen megkérdeztem a férjemet, mit szól hozzá. Azt mondta, egyetlen kérése van, nem akar itthon sem sírást, sem ajtócsapkodást hallani. Úgyhogy itt nem sírhattam, mert ha kimegyek a mosdóba, meglátják rajtam. Amikor éppen sírni kellett, otthon bementem a fürdőszobába, kisírtam magam, utána kijöttem, és mosolyogtam, mintha mi sem történt volna. Persze, ha nagy gondom volt, elmondtam a férjemnek. valakinek csak el kellett mondani. Mentünk a folyosókon. Meg-megálltunk; ávolónőkkel. orvosokkal beszélgetett. Határozott volt, őszinte nyílt. 1 ' — Világéletemben ilyennek ismertek, ilyen is akarok maradni. Ha problémám van valakivel, megmondom a szemébe. Nem tudok haragudni arra, aki elém áll, és azt mond ja, hogy ezt meg ezt elhibáztad. Az ilyen embert jobban becsü- iöm. mint azt, aki a hátam mögött rosszat mond a szemembe pedig mosolyog. Ezeket az embereket nem tudom elviselni. Volt olyan hogy idejött X. és elmondott ezt-azt Y-ról. És én naiv. akkor megpróbáltam a bíró szerepét játszani, mentem Y-hoz, hogy hogy is volt?’ Egyszer aztán, amikor megint idejött valaki — árulkodni, nincs jobb szó rá —i meghallgattam fölvettem a telefont, .idehívtam azt. akiről beszélt. Amikor mind a ketten itt voltak, ígv szóltam: „No. most mondd el azt, amit az előbb nekem mondtál”. Azóta, ha valakinek baja van a másikkal, mindketten egyszerre jönnek hozzám. — Tizenhét éves a fiam, néha már fáj, ahogy kimondja az igazságot, de nem szólhatunk semmit, így neveltük. Lehet, hogy az életben ő is sok pofont fog kapni, mint aho"y én is kaotam, általában azoktól, akiktől nem vártam. Volt már úgy, hogy én bántottam meg igazságtalanul a gyereket, és azt mondta: „ne haragudj, édesanya, de most nem volt igazad.” Elgondolkoztam; tényleg nem volt. Viszont mindig őszinte, megmondja az igazat, mindig tudom, hová megy, kikkel barátkozik. Nemcsak az ápolónőkkel volt határozott, az orvosokkal is. Nem bólogatott, ha valamivel nem értett egyet; kijavította a főorvost is. — Sokan kérdezték már, nem volt még nagy bajod az őszinteséged miatt? Még nem. Nagyon szégyellném, ha a mezőtúri kórházban nem mondhatnám el a véleményemet. Tudomásul vették a vezetők is, az orvosok is, hogy őszinte vagyok. Ha például az igazgatói tanácsülésen rázós téma van napirenden. már előre mondják; biztos, hogy Csekőné hozzá fog szólni. A tekintélyt, — ha nem is könnyen — megszerezte. Az érte folytatott harc nyomai nem látszottak már rajta, megjelenése tiszteletet parancsolt. Szerintem a nővér és a beteg között kell lenni, ha nem is három lépés — de legalább két lépés — távolságnak. Legyen kedves, emberséges az ápolónő, de ne engedje, hogy Pirikének, meg Terikének szólítsák. Én mindig megköveteltem, különösen a férfi betegektől, hogy én csak nővérke vagyok. Én sem „kicsim”, sem „aranyom”... Volt aki megsértődött, azt mondta, hogy nagyképű vagyok, de utána „nővérké”-nek szólított. Arra terelődött a szó, hogy működési engedéllyel olykor esténként énekesként lép fel. Rájöttem — mondta, — hogy nekem nem eléa, ha munka után bevásárlók, és hazacipelem a szatyrot. — Gyermekkoromban a a rokonság sokszor összejött nálunk énekelni, ök tanítottak a magyar nóta szereteté- re, nélküle, úgy érzem, si- várabb lenne az életem. A kórházban annyi szenvedést, annyi nyomorúságot lát az ember, itt a gyógyulásban segítek, a színpadon meg abban, hogy — ha csak egykét órára is — elfelejtsék a bújukat-gondjukat. Előfordult már, hogy olyan lelkiállapotban voltam, hogy azt mondtam, képtel-en vagyok kiállni a színpadra, de amikor a zenekar játszani kezdett, mintha elvágták volna a rosszkedvem, megszűnt köröttem minden, és csalt arra gondoltam, hogy énekelek. Azt kérdezi, melyik a kedvenc nótám? Hát az, hogy Könnyek nélkül élni könnyebb... Paulina Éva November 5-én adják át (a képen még épülő) díszkutat Tiszakürtön, az arborétum bejáratánál. Tervezője Pappi Lajos szobrászművész, kivitelező a SZOTÉV Utazni — de nem mindegy hogyan Találkozó párhuzamosok Az utas azt mondja: drága a vonatjegy. Mire a vasúti illetékes; igen.de a jegyárak még így is csak kis részét Jfedezik a vasúti személyszállítás költségeinek. Az utas azt mondja: késnek a vonatok. Mire az illetékes: szűkös a vasutaink áteresztő képessége, s h rendszeres — szükséges! — pályafelújítások is lassítják a forgalmat. Az utas (végül mérgében) azt mondja: koszosak, porosak, takarítatla- nok a vasúti kocsik. Mire az illetékes: próbálja meg valaki a szükséges létszám egyharmadával biztosítani a kocsik tisztaságát, s különben meg, a kedves utasnak sem kellene annyira összerondítani a kupékat, amint azt teszi. Az utas és az illetékes természetesen képzeletbeli. Ám mondataik elhangzanak nap mint nap, igaz, hogy térben és időben egymástól függetlenül. Mint állandóan torzsalkodó, de egymás nélkül meglenni mégsem tudó házastársak, úgy morgunk egymásra, a MÁV és mi utasok. A Magyar Államvasutak eddigi „élete” során az 1972-es év hozta a máig is érvényes utascsúcsot, 330 milliós utasforgalommal. Attól kezdve folyamatosan csökkent a vasúton utazók száma. 1983-ig évente 3— 3,5 százalékos volt a visszaesés. És akkor jött... Fü- löp Lajossal, a MÁV személyszállítási osztályvezetőhelyettesével próbáltunk meg az utóbbi két év történéseinek nyomába eredni. — Az 1983-as tarifaemelés körülményeit mindenki jól ismerheti, hisz a maga idejében ez a kérdés nagy viharokat kavart. Minderről, a teljesség kedvéért, talán csak annyit, hogy a két éve végrehajtott emeléssel, egy 1950 óta, tehát több mint három évtizede érvényes díjtétel-rendszert változtattunk meg. Az is ismert, hogy a nyolcvanas évek elején már csak nagy állami támogatással tudtuk az utas- forgalmat lebonyolítani. Az utas által befizetett minden egyes forintra csaknem kettőt kényszerült rátenni az állami költségvetés. A ’83- ban végrehajtott változások után, ami az utazónak hozzávetőleg százszázalékos jegyáremelést jelentett, ez a támogatás már „csak” 65 fillér körül van. Tehát a tarifarendezés tehermentesítette az amúgy is végsőkig leterhelt költségvetést, a Szolnok, túlzás nélkül állíthatjuk, az ország legfontosabb vasúti csomópontjainak egyike. Következik ez a szerep elsősorban föld- 1 rajzi helyéből. Hiszen mint a legforgalmasabb tiszai átr kelőhely, az ország különböző tájegységeit kapcsolja össze. Évente megközelítőleg 9 millió utas vált itt menetjegyet, s még ugyanennyit kell kiszolgálni, akik ezen a valóban modern állomáson szállnak át másik vonatra. Naponta összesen, mintegy százhúsz személyszállító szerelvény — helyi és átmenő — érinti valamilyen módon a szolnoki pályaudvart. Társalgásunk végeztével, közösen kiválasztunk a szolgálatot leadók közül egy olyan „utazó” vasutast, akivel beszélgetni szeretnék. A beígért riportalany érkezéséig van még bő félórám. Addig átsétálok a várócsarnokba. Megszokott koraesti életét éli. Virágbolt, újságárus, büféautomaták. És persze utasok. Fáradtak, szürkék, akár a csarnok alaptónusa. Kiballagok a peronra. Hűvös, élesen tiszta az október végi este. Balra kisebbfajta tömeg. Egyik részük a kivilágított büféablak előtt kanyargó sorban áll, míg a többiek unottan ácsorognak, s vasút számára azonban nem hozott többletbevételt. — Milyen volt az elmúlt két évünk? Mi változott? — Amint az várható volt, jelentősen, valamivel több, mint tíz százalékkal csökkent az utasforgalom. Jelenleg úgy tűnik, hogy a csökkenés megállt, stagnál az utasszint. Persze, közben volt üzemanyag-áremelés, aminek következményeként már újra megéri vasúton utazni. Számításaink szerint, a jelenlegi árakat figyelembe véve, háromtagú családnak, kétszáz kilométerre még érdemes a vasutat igénybe venni, Ez az a pont, ahol a közúti és a vasúti utazás költségei ösz- szetalálkoznak. — Akkor hát, jelenleg nyereséges, vagy veszteséges vállalkozás a vasúti személyszállítás? — Veszteséges! Nemcsak nálunk, hanem szerte a világban. A Magyarországon közlekedő személyszállító vonatok átlagos kihasznált- sági foka 38 százalékos. Ez azt jelenti, hogy az üzemi kényszermeneteket is beszámítva, az utas által befizetett minden forintra hétnyolcat kell még a MÁV- nak rászámolnia. Ezt pedig a teherszállítási és más tevékenységből kell kigazdálkodnunk. — Mik a legfőbb országos gondok? — Van belőlük néhány! Először is a munkaerőhiány. Ez vonatkozik az úgynevezett utazó személyzetre, és a kiszolgálókra egyaránt. Csak egy példát erre, s ezzel már a másik nagy gondunkat a kocsik tisztaságát is érinthetjük. A személykocsik takarításához szükséges létszámnak jelenleg csak az egyharmada áll rendelkezésre. A legkülönbözőbb cégeknek, szövetkezeteknek, évente 40—50 millió forintot fizetünk ki, mert magunk nem tudunk megbirkózni a feladattal. És ide kívánkozik még egy adat, amely azt hiszem, kommentárt sem igényel: az ellopott, illetve megrongált alkatrészek, berendezések pótlására évente több mint 7 milliót kényszerülünk költeni, csaknem három új kocsi árát. Nagy problémánk ezenkívül természetesen a vonatok késése, a késések kiküszöbölése. Törekvéseink ellenére, naponta átlagosan 100—120 vonat közlekedik késve. Vonataink 3—5 százaléka. De hát ezt önök utasok élesebben érzékelik. A szolnoki viszonyokról Krepelka Géza körzeti üzemfőnökkel, valamint üzemviteli helyettesével, Baritsa Györkkel, beszélgettünk át egy késő délután. Gondolataikból két dolog tűnik ki igen világosan. Egyrészt az, hogy a gondjaik, munkavégzésük feltételei, kisebb különbségekkel, megegyeznek az országosakkal. Másrészt az is kiderül — meg is fogalmazzák mindketten —, hogy a MÁV és az utasok céljai végsősoron megegyeznek: ez pedig a gyors, kulturált utazás. E cél megvalósításához pedig az utazó- közönség partneri segítségére is szükség van. várják, hogy a cimbora sorra kerüljön. A tömegtől kissé távolabb, három fiatalember álldogál, a falat támasztva. Kezükben sör. Hozzájuk lépek. — Hova utaznak? — fordulok egyikőjükhöz, a köszönés után. — Maga zsaru.. .? Megnyugtatom őket, hogy erről szó sincs. Elmagyarázom a szándékomat: az érdekel, hogy mint ütasoknak, mi a véleményük vasutaink kényelméről, s magáról az utazásról. — Gyere haver, vonatozd le velünk meló előtt, meg utána is a két órányi utat, aztán majd másként látod, nemcsak a vasutat, de az egész világot is. Végigizzadod velünk a nyarat, és vé- gigfagyoskodod a telet, Majd aztán kérdezz...! Távolabb egy hetven felé járó néni botorkál le az aluljáró lépcsőjén, kezében kockás bőrönd. Segítek neki, s közben kikérdezem. Készségesen válaszol. — Tudja kedveském, az én koromban már otthon kellene ülnie az embernek. Én azonban gyakran utazom, még ma is. Bárki bármit is mond, a kényelmetlenségekkel együtt is, sokkal elviselhetőbb lenne az utazás, ha az emberek jobban tekintettel lennének egymásra. De így... Néha egyszerűen félek, ha hangoskő3ő, randalírozó csapat telepszik a közelembe... Ezen az estén még egyszer visszatérek az állomásra. Tíz óra elmúlt, s szemmel láthatóan kevesebb már az ember. A nem dohányzó váróteremben vagy húszán lehetnek. Néhányan olvasnak a tompa sárgás fényben, többen cipőstől-ruhástól végigfekszenek a műbőrrel bevont kanapékon. Az egyik sarokból hangos horkolás hangzik. Magamban pontosan ki tudom válogatni, hogy ki Utazik, és ki a csöves. Az egyik fotelban apatikus tekintetű részeg ejti le minduntalan a fejét. Félhangosan motyog magában, s közben alatta a kőpadlón. tócsa terjed, egyre nagyobb. A többiek láthatóan ügyet sem vetnek rá. csupán a közvetlen közeléből áll fel egy középkorú nő. s átül a terem másik végébe... Lehet ezt la szeretni... Kardos Erzsébet, 27 éves vonatvezető, Túrkevéről jár be Szolnokra dolgozni. 1978 óta az utazószemélyzet tagja, tehát hét éve nap mint nap találkozik velünk, utasokkal. Tapasztalatai lehetnek hát rólunk bőven. — Mondja, milyenek vagyunk mi utasok, a vasutas szemével? — Sokfélék... A velünk utazók többsége rendes, tisztességes ember. Van azonban néhány olyan forma, akikkel rengeteg gond, baj van, s akik a jelenlétükkel, magatartásukkal elronthatják az egyébként jó kapcsolatot az utasok és közöttünk. Itt vannak például a „kemény fiúk”, akiknek nincs jegyük, de sem büntetést fizetni, sem a vonatról leszáll- ni nem hajlandók. Egyszerűen figyelmen kívül hagyják, amit mondok... A nagyobbik baj az, hogy akár az ilyen esetekben, akár ha rendre kell utasítani valakit, az utasok nem állnak mellénk. Nem szólnak, nem segítenek. inkább kibámulnak az ablakon, mintha mi sem történt volna. — Mennyit dolgozik havonta? — Átlagosan 200—280 órát, a normális 182-vel szemben. Ráadásul nekem még itt van a munkaidő előtti és utáni utazgatás. Életemnek közel a felét töltöm otthontól távol. .. És ez azért nem mindig jó... Ma például hajnalban kezdtem, ezért már tegnap este eljöttem hazulról. Egész nao leutaztam vagy négy-ötszáz kilométert, s most. úgy este nyolcra leszek otthon. Holnap koráes- te kezdek, tehát már délután eljövök újra. És ez így megv folyamatosan... Néha ió lenne nagyot pihenni... Persze, ettől függetlenül szeretem a munkámat. Ha nem ígv lenne, velem és másokkal is. nem csinálnánk... ígv élünk hát. Néha tor- zsalkodunk. morgolódunk, a- hngy házastársak közt szokás. Am a mi frigvünk hosz- szú időre szól. Ezért úgv kell berendezkednünk”, hogv az kölcsönösen jó lehessen, úgv a vasútnak — vasutasnak —, mint nekünk. L. Murányi László Jó partnerként Milyenek vagyunk?
