Szolnok Megyei Néplap, 1985. október (36. évfolyam, 231-256. szám)

1985-10-05 / 234. szám

1985. OKTÓBER 5.

Irodalom, művészet

9

Herceg Árpád:

ősz van

ősz van, besurran nyitott ablakomon egy illat, szél hajtotta ide a régi kertből, barack-, meggy- és almaillat - Bizony, jó messzire elkerültem.

Gyűlik körülöttem a por és hamu, elnehezül a tekintet, álmaimra csikorgó korom rakódik, ki hitte volna Gondoltam, virágot szedek majd kedveseimnek bearanyozom néhány ember életét,

mesét mondok havas csúcsokról, medvékről, farkasokról, őzeket futtatok, és röptétek karcsú sólymokat - És reggelenként puskadörrenésre ébredek.

Fényévnyi távolságból is fülembe hasit a hang.

Gyűlnek szívemben az ólomgolyók, néha kipottyan egy-kettő a szürke papírra, amikor régi illatok lepnek meg váratlanul; barack-, és meggy-, és almaillat Hárs Ernő:

A fügefa dicsősége

A pogány tél nem vett rajta erőt rügyei apró buzogányait forgatva áll az új tavasz előtt sár-kétség közt a növény-tiszta hit

Levele adni s kérni nyílt tenyér öt harsogózöld tagolatlan ujj mely felett vakon néz el a kevély s melytől a bölcs alázatot tanul

Mit fog teremni egyremegy neki édeslevű gyömölcsöt vagy fanyart a puszta szándék dicsővé teszi hogy végzeténél nagyobbat akart

Szüretik János: Piac

Mezőgazdasági témájú festményékből, szobrokból, grafikákból rendeztek tárlatot nemrégiben a Mezőgazdasági Múzeumban. Irodalmi oldalpárunk illusztrációjaként a kiállítás anyagából válogattunk

férfi idegesen cigarettára gyújtott.

— Nincs itthon — szögezte le.

— Nincs — bólogatott a fiatalasszony.

— De hát vasárnap van!

— mondta már vagy ötödször a férfi. Sehogysem tudott beletörődni, hogy nem láthatja a fiát.

— Van úgy, hogy vasárnap is dolgozik a Józsi'— szólít közbe bátortalanul a fiatalasszony édesanyja. — Kell a pénz.

— Igen — bólogatott a férfi, és újabb cigarettára gyújtott, miközben végigmustrálta fia anyósát. — Kell a pénz.

A csend, mint a dohányfüst, begomolyogta a szobát. Torokszorítóvá vált, köhögni kellett tőle. Alig fértek el az apró helyiségben, a férfi mégsem sietett oldani a feszültséget.

— Mi is így kezdtük — mondta végül. — Igaz, mi nem négyen laktunk egy szobában, csak hárman, de mi is így kezdtük. Földpadló volt — révedt el. — Ha Józsi kipaskolta a fürdővizét, sáros lett.

A fiatalasszony segély kérőén nézett anyjára, de bólogatott. Nem találta helyét, nem - tudta, hogyan viselkedjen ezzel a tulajdonképpen idegen emberrel. A A férje sohasem beszélt neki az apjáról, hát tiszteletben tartotta a hallgatását, mintha valami bűnről kéne szóra bírnia, ha vallatná.

— Kávét tetszik kérni, Józsi bácsi? — próbálta végül megtörni a csendet.

— Köszönöm — felelte szórakozottan a férfi. — Te kérsz? fordult aztán a feleségéhez.

Az asszony hálásan mosolygott rá, amiért bevonta a beszélgetésbe. A számára idegen, szegényes szoba, az idegen emberek és az érthetetlen nyelv riadttá tették.

— Qui — bólogatott kedvesen.

— Kávét csak hétvégeken ittunk — merengett a férfi. — Emlékszem, amikor a Józsinak először adtam belőle, kiköpte. Teljesen olyan volt kicsinek, mint ez itt — mosolygott rá az unokájára.

A fiatalasszony magához ölelte a gyereket.

— Teljesen olyan? — kapott a témán.

— Igen — révedezett a férfi. — Barna volt neki is a haja, és barna a szeme. Az enyém zöld. Örülök, hogy lány lett... a családban csak fiúk vannak.

— A Józsi bezzeg nem örült, hogy lány! — kacagott a fiatal- asszony. — Danit akart, nem Dórát!

— Dóra a neve? — csillant a férfi szeme. — Szép.

— Igen — kapcsolódott a társai - gásba az anyós is. — Demény Dóra.

A férfi összeránduit, felkapta a fejét.

— Mi van? — kérdezte riadtan a felesége. — Valami baj van?! Mondtam, hogy ne jöjjünk ide, ugye mondtam? — hadarta, pedig nem kellett tartania attól, hogy megértik.

— A feleségem azt mondja — már mosolygott a férfi —, hogy bár nálunk nem egészen ilyen hangzásúak a nevek, ez nagyon szép. Demény Dóra. Én meg Novak József vagyok.

Az anyós elvörösödött.

— Itt a kávé —próbálta elütni a dolgot félszegen a fiatalasszony.

— Mikor változtatott nevet? — kérdezte a férfi.

— Amikor maga nem válaszolt egy levélre sem. Egyébként megírta azt is, hogy Demény lesz — válaszolta hirtelen támadt indulattal az asszony.

— Szabad? — kapta el a kezét a férfi. — Ne rántsa el, Mária. Ugye, Mária? Ne rántsa el, csak erre a gyűrűre vagyok kíváncsi.

— A Józsi anyukájától kaptam — mondta dacosan Mária.

— Nászajándékba.

Deák Mór:

TESZT

— ö meg tőlem — felelte hasonló hangnemben a férfi. — Kísérőgyűrűnek, amikor feleségül vettem.

A fiatalasszony ijedten nézett rá. A férfi arca azonban kemény maradt, a keserűség csak a szája sarkát görbítette lejjebb.

— Pont olyan, mint a férjem

— gondolta a fiatalasszony. — Amikor megbántja valaki, ugyanígy biggyeszt.

— Aztán jó kislány a Dóra?

— kérdezte a férfi, bár tudta, hogy az. A fia is jó gyerek volt. Csak ahogy nőtt... csak ahogy nőtt, tolta el magától az apját. Fuj, megint ittál, mondta eltorzult arccal, és a férfi azt hitte, az anyja, akkori felesége neveli ellene.

— Jó — sietett a válasszal az anyós. — Nagyon jó. Átalussza az egész éjszakát.

— A Józsi is átaludta — gondolkodott el a férfi. — Eleinte, tette hozzá magában. Ahogy azonban sokasodott a veszekedés, sőt verekedés, már elaludni sem tudott a gyerek. Amikor elváltak, érezte, hogy látni sem akarja többé. Félt volna a találkozásoktól. .. mégis a fiú írta a leveleket. Egy időben minden héten egyet. Soha nem válaszolt neki.

— Mária! Honnan tudta meg a címemet a Józsi? — kérdezte.

— A nagypapától — felelte a fiatalasszony.

— Maga ismeri apámat? — lepődött meg a férfi.

— Igen. ö szereti a Dórát — nyomott a szón Mária.

A férfi titokban remélte, hogy fia megtudja, kinyomozza majd, hol él. Evekig várta az első levelet, évekig küldözgette a segélyt apjának, újra és újra feltüntetve a borítékokon, utalványokon párizsi címét. Az öreg ugyan soha nem reagált, egyetlen sorral sem, mégis érdemes volt. A férfi tudta, hogy fia írni fog. Hiába tagadták ki a családból, amikor disszidált, tudta, hogy a fia megkeresi majd. Ha másért nem, hogy számon kérje apjától az apját. Napokig nem bontotta

ki a levelet, amikor megérkezett végre, csak melengette: hát nem volt hiábavaló magyarul olvasni, magyarokkal beszélgetni! De nem adott hírt magáról, akkor sem, akkor sem... Csak ahogy a lányunoka megszületett. Jövök, táv- inatozta. Jövök.

— És smégsincs itthon — szaladt ki a száján.

— Nincs — hagyta rá a fiatal - asszony. — Várják meg, este hazajön — mondta még, de titokban reménykedett, hogy elmegy ez a viaszarcú francia nő, és elmegy vele a férje apja is.

— Na nem —szedelőzlködött a férfi. —Voltunk, ahol voltunk, végülis láttam a Dórát. Ezt neki hoztam — húzott elő a zsebéből egy betétkönyvet. — Százezer forint.

— Köszönöm — mondta Mária. — tegye csak a kiságyba.

A férfi megmerevedett egy pillanatra, de leintette kitörni készülő feleségét.

— Semmi baj — csóválta a fejét. — Ha lejön velem a kocsihoz, odaadom a Józsi ajándékát is.

— Majd én lemegyek — ajánlkozott az anyós. — Valakinek a gyerekkel is lennie kell —tette hozzá mentegetőzve.

— Ezt azért — emelt fel az asztalról egy újságot a férfi —, ezt azért szeretném elvinni az útra.

— Olvasni? — készségeskedett az anyós. — Tessék csak. Nyugodtan vigye, hiszen elég mesz- szire ménnek.

A férfi rámosolygotb.

— Hát, bizony — és a fiatalasszony újra a férje húsz évvel idősebb arcát látta.

— Szembe a nappal, a naplementével — szavalta a férfi.

A felesége ránézett, nem szólt. Magyar emlékek, gondolta.

— Széllel a szememben, vad viharon át — dúdolta a férfi és csillogott a szeme, mintha ivott volna.

— Jobb is, hogy én vezetek — pilantott oda az asszony.

A határig nem is esett szó — a tájat figyelték. Hát innen való vagy. Hát innen való vagyok. Ausztriában a férfi kiterítette a térdén a lapot, olvasni kezdett.

— Na, itt egy teszt, Blanche — mondta egy idő után. — Majd lefordítom, és akkor te is meg-, csinálhatod, jó?

Az asszony visszamosolygott rá.

— Jó. Egészen kíváncsivá tettél.

:érf i szemezgetni kezdte a kérdéseket. Be voltak már elölgetve ugyan a válaszok, de ez őt nem zavar- a. Tűzbe jött, megixelt feleletei gyorsan szaporodtak. Amikor végzett, végigfutott a teszten, s csaK axkor vette észre, hogyixeit mindenütt kíséri egy piros pluszjel. Izgatottan lapozott a. jellemzésekhez, de valójában nem lepődött meg, hogy a rá illő tulajdonságok mellett ott találta a fia nevét is.

Csendesen összehajtogatta az újságot, s vörös szemekkel meredt a lenyugvó nap száraz korongjába.

Egész éjszaka fájt a szíve, egy szemhunyásnyit se aludt. Balkarja időnként elzsibbadt. Belecsí* pett, nem érezte. Talán azt se érezte volna, ha levágják a kezét. Néha köhintenie kellett. Ilyenkor nyögött is, mert nyilallt az oldala. Szeretett volna megfordulni, de ahhoz se volt ereje. Feküdt hát hanyatt továbbra is mozdulatla* nul, hunyt szemmel, és fülelte a sötétet. Az ablak repedt üvegét meg-megzörrentette a szél. Olykor a kéménybe is beledudált. A padláson egerek mocorogtak: még a cincogásuk is lehallatszott.

Az öregembernek eszébe jutott, hogy szerezni kellene egy macskát, mielőtt az egerek szétrágnák a házat. Gqndolatban legyintett erre. Minek? Amíg ő él, kibírja ez a ház. Meg talán meg se maradna már itt egy idegen macska. Ami volt, az is elpártolt. Bár az is lehet, hogy befogták valahol.

Mikor a hajnal benézett a tanyaablakon, jobban lett egy kicsit. Ráért volna felkelni, de egész életében hajnalon kelt. Most se maradt ágyban. Első dolga volt körüljárni a házat. Ezen az éjszakán elvitték a létrát a padlásfeljárótól. Régebben a fűrészbakot.

A szerző hagyatékából.

A disznóól ajtaját. A dézsát a kúttól. Minden elemelhetőt. Mert a pusztán mindig megérzik az emberek, hogy kinek közeleg a halála. Hogy ki az, akinek már nem sokáig lesz szüksége a földi dolgokra.

Kovács Pál méregette szemével a távolságát a föld és a padlásfeljáró között. Nem emlékezett rá pontosan, hogy mikor és miért volt utóljára a padláson. Talán még a felesége halála előtt. Egy éve, vagy annál is régebben. Fájlalta azonban, hogy ismét figyelmeztették.

Az öregember enni, inni adott a kecskének, azután megfejte. Töltött egy bögre tejet, de csak a felét itta meg. Az se esett jól. Eszébe jutott, hogy el kellene menni a boltba, mert fogytán a kenyér, és alig van a lámpában petróleum. Vagy egy óra hosszáig téblábolt a ház körül, azután meg már nem indult el, kiült a cseresznyefa alá, várta a postást. Mint minden kedden és pénteken, mióta a feleségét eltemették.

A gyermekeit akkor láttál utóljára. A két fiú meg a két lány kelletlenül ültek le a házban, ahol felnőttek. Gyanakvóan figyelték egymást a szemük sarkából, és az apjukkal se néztek szembe. Hiába bizonygatta nekik az öreg, hogy

Zám Tibor:

Kovács Pál

egyikük sem járna rosszul ezzel a tanyával. Meg hogy a szövetkezetben se úgy van már, mint aiz elején: hogy ott is jól lehet keresni... A nagyobbik fiú kereken megmondta: nincs a világnak az a tanyája meg az a szövetkezete, amiért eljönne Pestről. A kisebbik fiú szaporán bólogatott. Az egyik lány azzal érvelt, hogy őt megpofozná a férje, ha csak említeni is merészelné előtte a tanyát. A másik lány azt mondta,- hogy ők házat építenek Érden. Oda vannak kötve.

ősszel, amikor betegeskedni kezdett, s amikor a szomszédok elkezdték széthordani a tanyát, az öregember levelet írt a nagyobbik fiúnak. Megkérte, beszélje meg a többiekkel, hogy melyikük venné őt magához. Azt is megírta, hogy nem megy üres kézzel. Harminc- negyvenezer forintot biztosan adnak a házért meg a szőlőért.

A fiú azt írta vissza, hogy rendben van, rövidesen eldöntik a sorsát. Azóta döntik. Kovács Pál minden kedden és pénteken figyeli a dűlőutat. De a postás csak havonként egyszer jön be a tanyába, amikor a nyugdíjat hozza. Máskor, ha fel is tűnik ezen a határrészen, a kőkeresztnél elfordul. Ha látja az öreget kint állni, meszel a karjával: nincsen levél.

Az ősszel egy fiatalasszony kereste fel a tsz-ből. „Megvan, Pali bácsi?” „Megvagyok.” összesen ennyit beszélgettek, s a fiatal- asszony ment is tovább. Később a szövetkezetből hoztak egy szekér gallyat. Tavasszal újból eljött a szociális bizottság küldötte. Am akkor is csak az egyik lábát vette le a bicikli pedáljáról. Azt kérdezte, amit korábban, és Kovács Pál sem felelhetett mást, mint az első látogatáskor. Szerette volna pedig elmondani, hogy tatarozni kellene a házat, és javítani a fedelét. És a szőlőt is tó kellene nyitni valakinek, mert az ő kezéből már kifordul a kapa.

A cseresznyefa alatt volt egy tuskó, arra telepedett le az öreg. Hallgatta, hogy zümmögnek a méhek a virágba borult fán, és nézte az utat. Dél körül a postás odaért a kőkereszthez. Meszelt a karjával, és elfordult jobbra.

Kovács Pál mindaddig nézte a postást, amíg el nem tűnt a szeme elől. Azután odaballagott a szalmaboglyához. Csóvát sodort, és a tető alá dugta. A házban kötelet vetett keresztül a mestergerendán. Rákötötte. A lecsüngő végén megtágította a hurkot. Előkereste a gyufásdobozt. Kiment. Elengedte a kecskét. Körüljárta a házat Vizet ivott. A kútostorról lefeszítette a vedret, és beledobta a kútba. Megtapintotta zsebében a gyufásdobozt, de nem nyúlt érte.

Nézte a cseresznyefát. Eszébe jutott, hogy a felesége egyszer azt mondta: dísze ennek a tanyának. Pedig akkor sokkal kevesebb volt a virág. Előbb tétovázott, hogy megkegyelmezzen-e a fának, azután mégis két kézre fogta a fejszét. Az ütésre a méhek megrebbentek, hangosan, haragosan dongtak. Az első szédülés után az öreg letérdepelt. El-elfulladó lélegzeteiéi irtotta a fát. Ahogy csapás csapásra hullott, a szirmok peregni kezdtek. „Még, na még” — biztatta magát az öregember, de egyszerre megbillent alatta a föld.. Elvágódott, s a fejsze kifordult a kezéből. A szirmok a fáról tovább peregtek.

Oisze&llltotta: Rélutiy Ildikó