Szolnok Megyei Néplap, 1985. október (36. évfolyam, 231-256. szám)
1985-10-23 / 249. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. OKTÓBER 23. Az én falum az enyém na#aBSüftgfe* — Minden makkért kár — mondja Deák Miklós, a Törökszentmiklósi Állami Gazdaság dolgozója. A kocsányos tölgy terméséért jó pénzt adnak, kár volna veszni hagyni. Képünk a szenttamási kerület parkjában ké szült T. Z. Mezőtúron Ha szombat, akkor társadalmi munka! Az én falum nem a világ közepe, de nekem a világ legfontosabb darabja. Világdarab? Illatos, ehető, maga az élet — és az enyém. Valahogy ilyen mindenkinek az a település, ahol született, s ahol felnevelkedett. Ez lehet tanya. falu vagy éppen város. Világdarab, ám nem mindegy, hogy a világ melyik szelete. Az kell, amely a sorsom bölcsője. Csak az az enyém, amelyiket úgy ismerem, ahogy a tenyeremet sem. Az én falum „csak” világdarab, de így teljes világ. Maga a világegyetem. Utcáival, házaival, két templomtornyával, öreg iskolájával, eperfáival, s a falukörnyéki mezőkkel, szőlőkkel. Minden település egyszerre természeti, társadalmi, építészeti és erkölcsi környezet. Egy ilyen kis világmindenségben is vannak nagyon fontos részek, és kevésbé emlékezetesek. Kitüntetett emléke van annak a háznak, amelyben nevelkedtünk, annak a támlás széknek, amelyen gyerekként trónoltunk, annak a kerti cseresznyefának, amelyre folyton felmásztunk, mintha az égbe indulnánk. Annak a kutyának, amellyel együtt kóboroltuk be a falut és környékét. Annak a vaskapunak, amely ilyen nagy utakra elengedett minket, s annak az utcasaroknak, amelynél elfordultunk a vegyesbolt felé bevásárolni. Utcák, dűlőutak, búzatáblák, aratógépek — és ez nem minden. Ha van valami igazán fontos és meghatározó, az az emberek. A szülők: apám a nagy bajuszával s nagy indulatával, anyám a kendő alá rejtett szerénységével, és kevés szavúságá- nál is szebb szeretetével. A testvérek, a nagyszülők, a rokonok, a közeli és távoli családtagok, akikhez bármikor be lehet nyitni, különösen akkor, ha az ember nem kér semmit. Aztán a nagy családi ünnepek, amelyek csodák csodájára újra vannak, ahol egymás mellett ül a rátarti agronómus nagybácsi, a sánta cipész unoka- testvér, a hatalomba felkapaszkodott egykori kovács, hol nem, hol összetartozunk, hol ennek ellenére gyűlölködünk. A falu nem csak az emberek, s nem csak a családok, s nem csak az egyéb közösségek. Egy település elképzelhetetlen történelme, fogyó népszokásai, s felelevenítésére váró hagyományai nélkül. Ahogy a közösségbe tartoznak a különcök, az érthetetlen öngyilkosok és magányukat rejtegető öregek, úgy nem lehetünk meg a mesék, az egyre színesedő pletykák és az igaz történetek nélkül sem. Mert ami történik velünk, az mindjárt történet is: lehet szolid, békés, lehet tragikus, fájdalmas. Akárhogy is ér véget: törvényekről beszél, a létezés esélyeiről, az unokáknak szóló tanulságokról, amelyeket ők is csak idős korukban értenek meg. Egy faluban is sok minden történik és szám- lálhatatlanul sok a titok. Vannak emberek, akik szemünkben hősökké válnak, s akik rendíthetetlenül megal- kusznak. Lesznek vezetők, jók és rosszak, lesznek meg- alázottak, akik vagy belehalnak ebbe, vagy megszépülnek tőle. Együtt van a múlt és jelen, véletlen és sors, győzelem és kudarc. Mindenki meg akart és meg akar maradni, egyén is, család is, falu is. i A megmaradás nem minidig sikerül. Az ember ugyanúgy halandó, ahogy szándékai is pusztulnak. S voltak ■betegségek, járványok, háborúk, földosztások és tsz- szervezések. Mindig minden más, ha nem i's jobb. Azért olykor fejlődünk is, de úgy van ez, hogy a gazdagok mellett szegények is vannak. Egy falu csak világdarab, ám így is óriási, áttekinthetetlen világ. Nem mindenki talál otthonra benne, van, akit elüldöznek, s van olyan, aki nem szeret benne élni. Ki kenyérért, ki asszonyért, ki nagyzolásból, ki nemes törekvésből vágyódik el. Ki elmegy, ki visszajön. A közösség létszáma, lakossága folyton változik, igaz gyakran észrevétlenül. A falu ennek ellenére még áttekinthető település, úgy, ahogy egy pohár jó bor, és sok mindenkit ismerhetünk még név szerint, ahogy a harmadik szomszéd tehenének a nevét sem felejtjük el. Azért a település már régen nem az a bensőséges, meghitt közösség, mint amilyen a múlt században volt. Megmaradtunk, de nem ugyanúgy, mint korábban. A tragédia igazán soha sem az, ha házak, középületek vagy templomok pusztultak el, mert azokat a nép mindig és mindenkor gyorsan újjáépítette. A nagy törés akkor vált fájdalmassá, amikor a természetes közösségek — a falvak és a nagycsaládok — széthullottak. Az ötvenes években nem pusztán az volt a borzasztó, hogy gondosan leseperték a padlást, hanem például az, hogy az emberek tudatába hitébe beleégették: a falu nem az övék, nem ők rendelkeznek vele. Legjobban talán ez az enyémhit ment tönkre, s ez nem építhető olyan könnyen vissza, mint egy villámcsapástól leégjetft. istálló. S a hatvanas években sem az volt a legnagyobb gond. hogy a tsz-ek lassan álltak lábra, és a parasztok nehezen törődtek bele, hogy nem a maguk urai, hanem például az, hogy a település nem a polgároké, nem érzik a sajátjuknak, mert a fejük felett mindenben a tanács dönt, tehát a falu tulajdonosa az állam. A hetvenes évek végére a miénk-tudat még nem erősödött meg. Azóta elég sok helyen jól érezhető, hogy a település tulajdonképpen senkié. Az álamé azért kevésbé, mert nincs pénze ereje, hogy törődjön vele, a helyi gazdaságé azért csak részben, mert nem tartja erkölcsi teendőjének az állami szerep pótlását. Az embereké továbbra sem, mert jól elszoktak attól, hogy falujukat sajátjuknak tekintsék, és osztozzanak a felelősségben a hatalmi-gazdasági Szervezetekkel. A jövő nemcsak az, hogy a falu gazdája az egyre szakszerűbb, s egyre inkább ön- kormányzati jellegű tanács legyen, önmagában az is kevés, hogy a település gazdasági egységeit az izgassa: a faluból mennyi és milyen felkészültségű munkaerőt kapnak. Azt is felvállalhatnák, hogy a gazdasági-társadalmi fejlesztésben tőkével, szellemi energiával, vállalkozó kedvvel részt vegyenek. Egyedül az sem kínál megváltást, ha az állampolgárok különböző társadalmi- kulturális egyesületeket hoznak létre, hogy önmaguk végiggondolják saját történelmüket, helyzetüket és az önszervezés gyakorlópályái legyenek. Elengedhetetlen a helyi népfront és a művelődési ház szerepének újragondolása is. Az igazi változás az lesz, ha egyre több falusi polgár — közösség-polgár! — visszanyerve relatív gazdasági-társadalmi autonómiáját, megerősítve a településhez, családjához és önmagához fűződő azonosságát: önként és felelősen segít a falu sokféle hátrányainak csökkentésében, a helyi társadalom rekonstrukciójában, és például a közösségi szellemi élet fellendítésében. Ha eljutnak oda sokan, de magasabb szinten, mint régen, s nem nosztalgiából, hanem érdekeik tudatosításával: az én falum az enyém! Enyém is. Ha ez a szerény világdarab valóban emberi, humánus, kulturált, lakható világ lesz. Világegész. S a sok fénylő világegészből jöhet létre a mesz- szire világító, folyton megújulni képes új világ. Varga Csaba így volt ez pár nappal ezelőtt, az őszi napfényben Mezőtúron, a HM-kezelésé- ben lévő lakótelepen, ahol a felnőttek a gyerekekkel együtt hordták a homokot a frissen felállított, forgó kötélhinta köré. A másik ház előtt szorgos kezű férfi igazgatta a lengőteke körüli terepet. Távolabb kalapácsok kopogtak, a gyönyörűen megmunkált fakerítés elemeit rakták, szögelték ösz- sze. Hozzájuk e sorok írója a csodálatos gyermekűrhajó, a fából készült hintaló, a sak- kozó-malmozó asztal mellett, a salakpályán át jutott el| copfos lánykák .triciklijei kíséretében. E pompás játszótér története iránt érdeklődtem a szorgoskodók egyikétől, Tímár Miklóstól, akiről később kiderült; ő a szakszervezeti bizottság elnöke. — Három évvel ezelőtt itt sivár udvar volt, most tessék megnézni! Még nyaralásaink közben is igyekeztünk ellesni az esztétikus és praktikus ötleteket, lerajzoltuk, fotóztuk a leendő játszótér elemeit. A terveket tettek követték. A lokálpatrióták kis csapata hétről-hétre az udvaron töltötte szabad idejét. Környezetvédő és játszótérépítő akciójukhoz csatlakozott a szakszervezeti bi- zotság és a Szabó Lajos szocialista brigád is, a parancsnokkal együtt. — Egyre több lakótársunk értette meg, hogy nem mindegy: elhanyagolt udvaron vagy a szellemi és fizikai erejük igénybevételére csábító eszközökkel beépített, igényes és kulturált játszótéren töltik hasznosan szabad idejüket gyerekeink. A salakpálya kosárlabda- palánkkal, kispályás labdarúgásra alkalmas kapuval variálható. Van itt kerékpár-versenypálya, tollaslabda- és korcsolyapályái, nyújtórendszer, pingpongasztal — sorolta. Ezen kívül pihenőpad a kismamáknak, amelyen éppen „telt ház” volt, mint általában. A rajzolófal kedves mesefigurái alkotásra csábítják a kisebb-nagyobb gyerkőcöket. Kerül itt szalonnasütő, bográcstartó is, előző este éppen közös halászléfőzés volt a program. — Milyen értéket képvisel mindez? — Most naprakész vagyok — jegyezte meg Tímár Miklós, — kétszáztizennégyezer forint értékű társadalmi munkát végeztünk, órában ez ezerhétszázharminc- nyolcat jelent. — További elképzeléseik is vannak, 1990-ig részletes zöldterület-fejlesztési és fenntartási tervvel rendelkeznek. Mint mondta, eddig sem tétlenkedtek a környezetvédelmet illetően: áz elmúlt két évben a laktanyában és a lakótelepen háromezer fát» kétezer cserjét és ezerkétszáz tő virágot ültettek, gondoztak. A szomszédságukban lévő bányató partját is rendezni szeretnék; a nádassal szegélyezett tóparton pedig csónakázó stéget építenek. K. J. P. A játszótér furcsa, de praktikus eszközökkel Fotó: Fortuna M. Mi búcsúzunk és itt vagyunk Állok a gimnázium előtt, hátamat nekivetem a vaskerítésnek és várom az érkezőket. Azért jöttem elsőnek, hogy az érkezés sorrendjében egyenként szoktassam hozzá osztálytársaimat a látványhoz, amelyet öt év elteltével nyújtok számukra. Ha utolsónak érkezem, a kollektív csalódás amplitúdói az elviselhetet- lenségig erősítik majd egymást. Van hát ebben gyávaság és már-már beteges hiúság. Hiába áltatom magam, hogy frissességem mindössze túltengő ügvbuzgalom. Jönnek a S0 év előtti osztálytársak. öt éve nem láttuk egymást. Gyalog érkezik a kórházi nővér, a számítógépes szakember. Közepesen lestrapál^ Skodával gurul az iskola elé a téesz ágazatvezető. Személyi használatú állami kocsit vezet az egvik „lány” férie. A főorvosasz- szony 1500-ös Ladából ugrik ki tüntetőén fürgén. Aztán van. akinek csak a híre ér ide: e°v fontoskodó hivatalnok „X” elvtársat keresi. „Jelezte az érkezését, méq nincs itt?" Féri minőségben lebeg aztán a találkozó végig az osztály fölött „X” elv- társ szelleme anélkül, hogy találkozhatnánk vele. Nagyjából együtt van az osztály. Előhívó tankban élesedik így egy csoportkép, amikor a fodrozódó folyadék hol homorú lencseként nyújtja meg az arcokat, hol domború optikaként gömbölyíti pufókra az ábrázatokat. Hogy mihez-képest? Az etalonhoz, az emlékhez: a tizenhét esztendős önmagunkhoz képest. „Hát így megváltoztatok?” — gondolom magamban és elhúzom a számat. És tudom, ezt gondolja Milön-külön mindenki. Mert a lehangoló leltárból kimarad a szemlélő: ő szubjektumának egyszemélyesre berendezett burkában ítélkezik, ott áhol olyan órával méri az időt. amelyen a számlap együtt forog a mutatóval. Beülünk az osztályba és mindenki elmondja, mi történt vele. Van, akinek, a sorsa olvan unalmas, akár a vízállásjelentés. Van. akinek az életét Jókai sem találhatta volna ki színesebben. Van, akinek a nimbusza szállingózó hírekből áll össze: .,Láttam egy NSZK filmet, 6 volt az operatőre. Hittétek volna, mikor az érettségin, ugye, hát elhasalt?” • • • Magdi fekete ruhában ül a második padban. Gyászol. Tekintetéből mégis hiányzik az elmúlás felett érzett riadalom. Ruhája sem tűnik nyomasztónak: természetesen viseli a sötétet, mindösz- sze annyiban különbözik, mintha ő egv film negatívja lenne: ami máson világos, az rajta sötét. kész. Az életéről csak annyit mond, hogv semmi különös. Él. dolgozik, s kényszefuségből az utóbbi években a divatszíne a fekete lett. Akik a közelében élnek, sokat mon- dóan pillantanak körbe. ..Legyen elég ennyi! Ne kérdezzetek semmit!" Ebédnél egymás mellett ülünk, gyermekkori kapcsolatunk felhatalmaz arra, hogy érdeklődjem. — Minek rontsam a hangulatot — kezdi szinte kedélyesen. — Az én életem egy kész gyászjelentés. Induljunk el onnan, hogy anyám meghalt. Soha nem volt erős a szíve, de amikor az öcsémet elveszítettük, attól kezdve haláláig fekvő beteg maradt. Az öccsét, Sanyit jól ismertem. A pedagóguscsaládból kirítt foglalkozásával: mozdonyvezető lett. Csendes, halkszavú gyerek volt, olajos arcából gyakran elővillant a két ezüst foga. Az apja verte ki az eredetit, amikor az egyik szomszéd bepanaszolta, hogv Sanyiék feltörték a pincéjét, egy demi- zson borért. Azzal a jól sikerült pofonnal, egyben le is fokozta fizikai munkássá fiát az egyébként rabiátus tanító úr. Magdi folytatja. — Sanyi az első feleségétől elvált, s másodszor is megnősült. Szép iker gyerekei születtek, imádta a második házasságából született apróságokat, mivel az első gyermekével az elvált asz- szony Kanadába ment férjhez. Aztán egyszer holtan vették le a gépről az öcsémet. Agytrombózist kapott. Még szerencse, hogy nem a nyílt pályán, egy gyors vonaton, hanem egy tehervo- naton, várakozás közben ... A két iker füstmérgezésben megfulladt Pesten, egy negyedik emeleti lakásban. A tévéhíradóban is benne voltak. A sógornőm nem bírta sokáig. A közelmúltban temettük, kiugrott ugyanarról az emeletről. Nekem a gerincemet operálták. meg a gyomromat. Sokáig nem tudok ülni egy helyben, meg aztán enni sem szabad akármit. A férjem otthon fekszik, neki infarktusa volt. most engedték ki a kórházból. Ügyhogy angolosan lelépek ... • • • Laci 30 évet készült arra, hogy szembenézzen az osztálytársaival. Diákkorában a lányok kedvence volt, remekül zongorázott, és az ’50-es évek közepén is hozta öltözködésben a divatot. A kam- gárn nadrágot minden éjjel a kollégiumi ágy lepedője alatt vasalta, de az igazán észbontó a „hárija” volt: haját piros úttörőnyakkendővel kötötte le minden este. elől persze kicsit bedobva, hogy amikor a nyakkendőt leveszi, egy hullámforma kakaskodjon a homloka fölött. Most olyan kopasz, mint a biliárdgolyó. Harminc évig készült hát arra. hogy így is színre lépjen. Aztán eljött. Egyperces szenzáció volt. s már nem is emlékezik senki a „tűzoltó frizurára”. így is kedvenc. Neki mondom: Azért ez a Muci még mindig nagyon jó nő. Szórakozottan vágja rá, ahogvan a kézenfekvő evidenciákra szokták: — Hát persze... (Folytatjuk) Palágyi Béla
