Szolnok Megyei Néplap, 1985. október (36. évfolyam, 231-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
8 Irodalom, művészet 1985. OKTÓBER 19. karácsony — mondta F. —, na igen, egy ideig hittem a karácsonyban is, mint ahogy sok minden másban: ünnepnapokban, utazásban, nyarakban, nagy fehér telekben. Hittem a meleg szobákban, hittem a gyümölcsök zamatában. Mindez régen volt, gyermekkoromban. De azt sem mondhatom, hogy gyermekkoromban mindvégig. Történtek dolgok — ma már kibogozhatatlan a múlt gubancából, hogy mik és mikor —, amelyek megváltoztatták az addig meghittnek érzett hangulatok jellegét, a szép összemosódott a csúnyával, a jó a rosz- szal; az ünnepnapok az év többi, várakozásban eltöltött napjával. Ahogy múltak az évtizedek, egyre inkább csak azt tudtam, mi nem boldogít, s egyre kevésbé sejtettem, mi igen. Bizonyára más is így van ezzel. A karácsonyba vetett hitet még sokáig őriztem, szerettem volna hinni varázsában; emlékeim között szerepelt néhány hócsikorgású, gyanta- és gyertya- szagú, örömteli karácsony, nagyon a múltban, talán hamis emlékként melyet az ember csak kitalál, hogy vigasztalja magát, ám valójában soha nem élte át; de én őrizgettem magamban ezeket a karácsonyokat, amikor mindenki jó volt a másikhoz, és kerestük egymás örömét. Azon a karácsonyon — mondta F. —, amelyről most beszélni akarok, megint szükségem volt az emlékeimre, mert már háború volt, s már nem is volt egészen együtt a család. Mindahányan úgy akartunk viselkedni, mintha a legbékésebb estét töltenénk együtt a fehér abrosz- szal borított asztal körül; örültünk, hogy apa még itthon van, hogy a frontot csak a rádió híreiből, az újságból meg a filmhíradókból ismerjük, örültünk, hogy anya megint borlevest készített, pontyot rántott és lila céklasalátát tett az öreg, drótozott_cserép- tálba. — Csak Józsi — mondta anya —, csak Józsi nem lehet velünk. — Na igen — mondta apa —, de szerencsére még őt sem vitték ki. — S ebben is megnyugodtunk, mert a bátyám ugyan katona volt, de még csak újoncidejét töltötte, s csupán azért nem lehetett köztünk, mert erre az estére nem engedték ki a laktanyából. Anya két szelet rántott halat félretett a részére, hátha az ünnep első napján kap kimenőt. Anya a halszeleteket hagymás, ecetes lébe rakta, így szerette Józsi. Kint hideg volt, de a havazás is hűtlen lett a karácsony emlékéhez, nem jött meg a hó, csak ólmos eső esett délután, és estére síkosra fagytak az utak. Én akkor a tizenkettedik évemben jártam, és még kíváncsian vártam a fenyőfa gyertyáinak meggyújtását, a csillagszórók szikrázását, vártam az ajándékokat; s amikor végre bemehettünk a szobába, még tudtam érezni az ünnep örömét, és azt hiszem, kicsit érezte anya és apa is, a nagymama is kapott valami meleg holmit; megcsókoltuk egymást, és minden ió volt — az, hogy ünnepélyes hangulatban ültünk asztalhoz, az, hogy a kályhában pattogott a fa, és a meleg édeskés szaga betöltötte a szobát; jó volt a borleves meg a hal, melyet más napokon anya soha nem készített, ragaszkodtunk ahhoz, hogy ez az étrend a karácsonyt szolgálja. Vacsora után anya almát, diót és süteményt tett az asztalra; apa bort töltögetett a poharakba. Az első koccintások után szivarra gyújtott. Szivart is csak karácsonykor szívott, máskor soha; köhögött tőle, de ez is az ünnephez tartozott. Mi nógattuk, hogy meséljen, szívesen tette: régen és sokszor hallott történeteit kértük újra, mondja el azt, amikor kalapot vettek gyerekkorában egy búcsú előtt, vagy azt, hogy tizenhatban hogyan vitték ki a katonai fogdából egyenesen a frontra. Kicsit nevetett, pöfékelt a szivarjából, hátradőlt a széken, és igyekezett színesen, aprólékosan elmondani az ismert történeteket, ö maga is nagyon élvezte, újabb részletek jutottak eszébe, s mi hallgattuk, diót törtünk közben, majszolgattuk és bort kortyoltunk, mert karácsonykor nem kellett lefeküdni éjfél előtt, előttünk állt a bőséges éjszaka. Később a bor szelíd mámorában énekelni kezdtünk, halkan, előbb egy karácsonyi dalt, aztán mindenkinek sorba a kedvenc nótáját. Nevettünk, hogy melyiket mondja kedvencének anya vagy nagymama, s mindez nagyon jó volt. — Éjfél közelgett már — folytatta F. —, amikor váratlanul kopogtak a konyhaajtón, összenéztünk, ki lehet? Anya csodálkozva felállt, lesöpörte kötényéről a dióhéj szilánkjait, de apa kivette rövidre égett szivarját a szájából, furcsán, meglepett tekintettel mondta: — Majd én... Ugyan ki az, karácsonykor? — Kiment a konyhába, s mi utánaleselkedtünk, lassan nyitotta ki az ajtót, s mindjárt hátrahőkölt, a gyenge fényben egy szuronyos puska és tompán csillanó rohamsisak bukkant be a sötétből. De a rohamsisak kissé megemelkedett, és Józsi nevető, pirosra fagyott arcát pillantottuk meg. Ujjongva felkiáltottunk. Józsi meg azt mondta, párát lehelve: — Kellemes ünnepeket! — Nahát, Józsi! — örvendezett apa. — Na nézzétek csak, Józsi!... — Lelkendezve futot: fiunk hozzá. De nem egyedül jött, a kinti sötétből még három hasonlóan felszerelt katona lépett be utána illedelmesen és a szentestéhez alkalmatlan öltönyük miatt némiképpen zavartan. Apa gyorsan betette utánuk az ajtót. — Hát te... ti? — kérdezte apa Józsitól —, hát hogyhogy itt és így? —Itt maradnánk — mondta a bátyám, s már támasztotta is puskáját a sarokba a vízcsap mellé, s vetette le sisakját. — Ha lehet — mondta apa —, ha lehet, hát persze, gyertek csak befelé, gyertek. Csak azért mondom, merthogy szolgálatban vagytok, nem? — Szolgálatban — mondta Józsi —, de mi azt elintéztük. Vetkőzzetek! — sürgette társait. Azok mindjárt engedelmeskedtek, fegyvereiket ők is a vízcsap mellé állították, rohamsisakjuk koppant a konyha kövén, lecsatolták derékszíjukat és kibújtak furcsa szagú köpenyeikből. Én mindjárt a fegyvereket nézegettem, még soha nem láttam puskát ilyen közelről, óvatosan megérintettem az egyiket, amikor Józsi rámszólt: — Ne bántsd, élesre van töltve! — Riadtan visszakaptam a kezemet, s a katonák nevettek. — Járőrben vagyunk — mondta Józsi, miközben szeges bakancsukban nehezeket lépve betértek a szobába —, de hát jobbnak láttuk, ha az utca helyett a karácsonyfa körül töltjük az éjszakát. — Persze, persze — mondta apa —, de remélem, nem lesz belőle bajotok? — Bajunk? — nevetett a bátyám. — Ugyan mi bajiunk lehetne? A járőrszolgálat a legjobb, s különösen szenteste, ki ellenőriz? — Akkor hát üljetek asztalhoz — rendezkedett anya —, melegítem a vacsorát. — Mi ettünk odabent — mondta az egyik katona, magas, vöröses hajú, szeplős fiú; s a másik is szabadkozott: — Köszönjük szépen, nekünk igazán elég annyi, hogy itt ülhetünk. — Ez a második katona zömök volt, sima parasztarcú, olajozta fekete haját, és brillantin- meg cserzett bőrszagot árasztott. — Ugyan, ugyan — mondta apa —, jut itt mindenkinek. — Mi igazán nem akarunk zavarni — mondta a harmadik, aki kék szemű volt és nagyon lányos arcú, halk modorú és kicsit szomorú. De Józsi beléjük fojtotta a szót: —Mondtam, hogy ez vendéglátó ház, ne járjon a szátok! — Nevettek mind, de a harmadik katona csak nagyon szolidan. Mint később mesélték, vidékiek voltak mindhárman, s most boldogok, hogy családi körben tölthetnek néhány órát ezen az ünnepen. — Ki tudja' — mondták, hogy mikor kerülünk a menetszázadba, s aztán ami odakint váír az emberre...! — Jó, jó — intett Józsi —. erről most ne is beszéljünk. Amíg itthon vagyunk, itthon vagyunk.------------------ nya persze mindjárt sírt, de apa gyorsan bort töltött, és akkor anya is azt mondta: — Félretettük a halrészedet, fiam, a krumplisaláta ecetjébe, ahogy szereted. — A bátyám kezet csókolt anyának, elmondta a bajtársainak, miért szereti a halat ecetben, hagymásán, s nekilátott enni. Evés után még egyszer meggyújtottuk a fenyőfán a gyertyákat meg néhány csillagszórót, hogy a katonák is részesüljenek az est díszeiben. Néztük egy kicsit a vibráló, szikrázó fényekef, majd újra felgyújtottuk a villanyt, s apa töltögetett a poharakba, de ők módjával ittak, mert végtére is szolgálatban voltak hajnalig. Kigombolták a zubbonyukat, cigarettáztak, meséltek a családjukról, hogy biztosan várták őket haza; a lányos arcú bocsánatot kért, hadd énekelje el a Csordapásztorokat, s ha tetszik, tartsunk vele. mert ők odahaza minden szentestén ezt éneklik. Nem volt jó hangja, halkan kezdte el, s falsul, de apa segített neki, aztán anya is, s végül szép lett a dallam. Később Józsi meg a vörös hajú a laktanyaéletről kezdtek mesélni, jó, vidám történeteket, apa érdeklődött, hogy ez most hogy van, meg az most hogy van katonáéknál; könnyen és gyosan telt az idő. — Én már kezdtem elálmosod- ni — mesélte tovább F. —, amikor apa azt mondta: — Nahát, Józsi, hogy milyen szerencse, éppen karácsony estén ilyen szolgálat. .. — Igen — mondta a bátyám —, már éppen el voltam keseredve, hogy nem jöhetek ki. — Annak a szökevénynek köszönhetjük az egészet — mondta a szeplős katona. — Szökevénynek? — kérdezte apa. — Igen — mondta a brillantinos hajú magyará- zólag —, a laktanyából megszökött egy újonc, őt kellene megkeresnünk. — Voltaképpen nem is szökött meg — mondta a szeplős —, csak kimenőt kapott még tegnapelőtt, és nem tért vissza. — Mi az ördög — komolyodott el apa, hiszen ő, mint egykori katona, tudta, milyen következménynyel jár az ilyesmi. — Hiszen ez komoly ügy! — Elég komoly — mondta Józsi —, de hát mi szenteste nem töltjük szökevénykutatással az éjszakát, inkább hazajöttünk. Majd bemegyünk, és jelentjük, hogy nem találtuk meg. — A bolond — mondta a brillantinos hajú —, a menyasszonyához jött ki a városba. Biztosan nya- vajgott neki a nő, aztán ő meg hallgatott rá. .. — Nagy marhaság — mondta a szeplős. Kis ideig csendben ültünk, én mindjárt elfeledtem az álmosságot, szerettem volna többet tudni az egészről. A lányos arcú eddig nem szólt semmit, most eltolta maga elől a poharat, és csaknem magának, azt mondta: — Akármelyikünkkel előfordulhat. — Á — mondta Józsi hirtelen —, inkább kóstoljuk meg ezeket a finom süteményeket. — Persze, persze — kínálta anya is —, csak tessék, van — ám még odakint a konyhában, majd szelek mákos beiglit. — És ez a bor — kérdezte a brillantinos hajú —, csak nem tolnai? — De, de — mondta apa —, szekszárdi. Szekszárdi vörös. — Az én hazám — emelte fel a poharát a katona, és a lámpafény elé tartva gyönyörködött a bíborszínű italban. — És hogyhogy nem ment vissza? — kérdeztem váratlanul. — Kicsoda? — nézett rám Józsi. — Hát az, akiről beszéltetek. — Ja — mondta Józsi —, hát egy ideig még visszamehetett volna, de aztán szökevénynek minősítették, és kiadták a körözést. — Mi jók vagyunk hozzá — mondta a szeplős, és átfogta Józsi vállát — igaz, mi jók vagyunk hozzá, nem vagyunk hajlandók karácsony éjszakáján bekísérni. — A szeretet ünnepe — mondta a lányos arcú, és se nem evett, se nem ivott, csak ölbe ejtett kézzel ült az asztal mellett. — Szekszárdi vörös — mondta a brillantinos hajú, akinek Tolna volt a hazája —, na, gyere, vigasztald fiad! — és felhajtotta poharát. — Csak vigyázz — figyelmeztette Józsi —, ne igyál sokat. —j Rajtam nem érzik meg! — Na, természetesen — mondta apa —, de azért csak úgy, hogy baj ne legyen belőle. — És ha elfogják — kérdeztem —, mit csinálnak vele? — A bátyám vállat vont, majd csendesen azt mondta: — Agyonlövik. — Agyonlövik?! — döbbentem meg. — Na persze. Háború van! — De hátha csak az ünnepeket akarta otthon tölteni? — Az mindegy — mondta Józsi —, azt nem veszik figyelembe. Szökevény. — És egyszerűen csak Szakonyi Károly: Még négyen jöttek agyonlövik? — hitetlenkedtem.— Nem egyszerűen — magyarázta a bátyám —, hadbíróság elé állítják de ott nem sokat teketóriáznak. — Majd felállítják a legénységet négyszögben a laktanyaudvaron — mondta a szeplős —, pereg a dob, aztán egy sortűz... — Na de hát senkit nem bántott! — erős- ködtem. — És nem ellenség! — Azt mondják rá, hogy csirkefogó — mondta a csendes katona, és keserű fintort vágott —, én nem ismertem, nem tudom, csak azt, hogy mindannyiunkkal megeshet az, ami vele... — Na nem, nem — mondta figyelmeztetően apa —, te Józsi, és maguk is fiaim, csak vigyázzatok, nehogy efféle bajba kerüljetek valami szamárság miatt... — Csend lett — mondta tovább F. —, és semmiről sem tudtunk beszélgetni. Mindenkinek kicsit elromlott a kedve. — Milyen jó — szólalt meg végre halkan anya —, milyen jó, hogy itt együtt lehetünk. Ugye, apa? — De apa csak ült szomorúan, és nem válaszolt. — Karácsony volt, ott ültünk a meleg szobában, kint síkos, fagyos idő, de bent a fehér abroszon sütemények, piros bor a poharakban, almák és diók halma és fenyőillat, s mindenki kissé ösz- szébb húzódott, érezni akartuk a biztonságot. De nekem nem ment ki a fejemből az a szökevény. — És ha ti elfogtátok volna — kérdeztem —, ti is bevittétek volna, hogy lőjék agyon? — Nem azért vittük volna be — felelt Józsi helyett sértetten a szeplős arcú —, hanem azért, mert ez a parancs. — Mi nem visszük be — mondta a bátyám. — Talán lehetne valahogy értesíteni, hogy szökjön tovább! — mondtam, és éreztem, hogy tenni kéne valamit az érdekében. — Butaságokat beszélsz — mosolygott Józsi megbocsátóan—, hová szökne? — Hát valahová, ahol biztonságban lenne. — Sehová nem szökhet, mindenütt megtalálják — mondta a brillantinos hajú, s újra ivott. — Mindenütt? — hitetlenkedtem. — Bizony, így van — mondta rosszkedvűen apa, mert ő ismerte a katonaságot. — Legfeljebb egy-két nappal később — bólintott Józsi —, de nincs olyan hely, ahol fel ne kutatnák. — Akkor hát már sehogy sem menekülhet meg az agyon- lövés elől?! — kérdeztem riadtan. — Na jól van, jól van — mondta szelíden Józsi —, hagyjuk már ezt, hiszen karácsony van. arácsony volt valóban — mondta F. befejezésül —, soha nem felejtem el karácsony. De a karácsonyfa csak fenyő lett egyszeriben, kis nyomorúságos fenyő a rosszul világított sarokban. És a kályha is kezdett kihűlni, füst úszott a szobában, és gyűrött volt a fehér abrosz. És szétroncsolt diók hevertek a gyűrődésekben, lerágcsált almacsutkák. ö’k még beszélgettek, még találtak valami beszélgetnivalót, koccintottak is, és néha nevettek. De én féltem. Tudtam, hogy felnőtté kell lennem egyszer. Tóth Endre: Éjjeli baglyok Nappal sohasem látni őket, alusznak vén fák re)tekén. Vígan hiába kér get őznek köröttük a cinkék, rigók. A fényt kerülik, Ha süt a nap, behunyják macska-szemüket. És nem látnak és nem látszanak, csak gubbasztnak a lombok közt. De végre mikor besötétül, hirtelen és izgatottan kiröppen mind rejtekhelyérül hailik furcsa huhogásuk. Kovács József: Születésem pillanatától Csak életre-riadt szemek, csak bugyrokra szorult lét. A lenyúzott és megőrölt csontok, az országé, a szerelemé. Csak jön a hó esztendők óta ugyanez & hóesés: lélek-omlás, szerelem vesztés. Didergő koponyák hegye a legfeketébb, legbarbárabb síkon. Csak jön a hó: születésem pillanatától ugyanez a csontőrlés. Csak düh-tajtékos pallosát köszörüli életemen a tél.
